Rozsdás repülőgép ereszkedik le a havas mezőre. Ketten szállnak ki belőle, hangszereket cibálva ki a hóra, csellót, zongorát. A két, lied-formájú, lid-hangsorú dallamnak semmi köze egymáshoz.
Nyugatnak folyik a Maros,
málna hullt a folyóvízbe,
vize attól olyan forró,
olyan fényes és zavaros.
Ladik jő a folyó hátán,
száz éve már egyre csak jő.
Zavaros a Maros habja,
kérdezget, nem hagyja abba:
kit hoz a csónak? Vörös Katát hozza? Fekete Katát?
Így szól az egyik nóta. És a másik:
Hvar szigetén él egy asszony
vagy madár, vagy madár.
Nézi naphosszat a tengert,
körbejár, körbejár.
Kétszáz éve vár a víznél,
várja: lámpás kel ki onnan.
Nézi naphosszat a tengert.
Málnafényt vár. Vagy egy embert.
Ki ez a nő? Fekete Kata? vagy Vörös Kata ő?
Fekete Kata: decemberi égbolt, Húsvét-sziget, Galapágosz, péntek, távolodó hajó, átlátszó, hajlékony vadállatok egy magnézium-máglya emlékezetében. Fenyvesek között, a sebes, zöld vízben áfonyával, szederrel megrakott tutajok ereszkednek lefelé. Az áfonya, a szeder közt szeret heverészni a tutajon hosszú hajával Fekete Kata, meztelenül.
Vörös Kata: Tahiti, Hawaii, augusztus, egy A betű, ahogy bársonyos talpacskáin tovalopakodik, szentjánosbogarakkal teli szerződések és éjszakai ruhák, vasárnap,
vipera, málna, som
egy fehér abroszon
melyen a holdvilág
mezítláb átoson.
Ki érkezik ladikon,
fölfelé a Maroson?
Hvar szigetén egy madár,
vagy egy asszony, kire vár?
Kata jön, Kata vár.
Fekete Kata jön,
Vörös Kata vár.
