FőoldalTŐLEMKötetekSz. G.

Sz. G.

A szélnek eresztett bábu
29
33
Te mentél át a vízen?
39
15

Hosszú jégen hanyatlanak végig az alvásba hullók,

szél nem zörget ott semmit, s a merev ég világossága nem zuhog: áll.

A jég alatt vonuló sötétség ragyogásából sem nyílnak

fel tölcsér-szemei forgó örvényeknek, nem nyílnak

ilyen vízivirágok a hullám nélküli nemlét arcán.

 

 

Elválnak az alvóktól a lelkek, mint a buborék,

kószálnak úszva a jég alatt, akár a gömb is erre-arra,

mint medúzák, ragyogó, sötét folyadékban. Jaj, az alvók

lelküket a halálba merítik.

Ó, az alvók a lét jegére, ó, hogy kifeküdtek.

 

 

És látni néha azt is: hogy magyalbogyóként a lélek

a nemlét vizében összeroppan.

S mikor az ébredés vízikakasa szólal,

testéhez minden lélek visszatér, csak annak lelke nem jön,

kit álmában ért halála.

 

 

Itt feküsznek ők a merev napsütésben,

itt feküsznek mind a holtak és az alvók.

 

 

Egy napon,

mikor nem őrzött engem gyertya, sem a kedves szeme,

és ott feküdtem én is, elkószált a lelkem,

el is veszett, s mikor a vízikakas szólalt, másnak

lelke tért meg hozzám, Szőcs Géza lelke

 

 

(és elaludni mindig úgy, hogy hátha –)

 

 

ó jaj, Szőcs Géza elcserélte velem a lelkét,

velem, ki nem tudom már nevem sem

 

 

Versek 2