(Négy vers 73-ból)
Hirtelen velőtrázó jajkiáltás hallatszott hozzánk. Néhány percig földbe gyökerezett a lábunk – annyira megütköztünk és megborzongtunk. Először úgy rémlett, hogy valamilyen vergődő állat halálhörgése ez, vagy netán nem is emberi lény által vert visszhang egy más időből, egy más valóságból. Lehet, hogy el is hisszük ezt, ha nem lett volna ebben a láthatatlan, remegő hangban annyi fájdalom és kétségbeesés, amennyi csak az emberében lehet.
Énekelt, s közben módfelett csodálkozott, hogy nem ismer rá a saját hangjára. Aztán riadtan rádöbbent, hogy a száján át – a földdel teli száján át – tulajdonképpen dédapja süvölt a sötétségből.
(Branimir Šcepanovic: Szájában föld)
