A szélnek eresztett bábu

A szélnek eresztett bábu
105
94
A vendégszerető
95
62
Kilátótorony és környéke
49
32

Héjasörénnyel s propellerekkel teli gyerekkoromban

kifestettem egyetlen s irigyelt gáz-léggömbömet türelemmel

szakállas manóarc hunyorgott a cinóber sipka alól csalafintán

s a nagy gömbfej alatt ökölnyi test himbálózott, dolmánya fekete rongyból

igazi réz gombokkal, himbálózott a nagyfejű manó

kabátján két igazi vörösréz gombbal

zsebébe mogyorót s zöld tussal írott levelet tettem

ez volt benne SOHA NE FELEDKEZZ MEG

ERRŐL A NEM-CSILLAPÍTHATÓ TAVASZRÓL, MELYNEK CINÓBERSAPKÁS

FEHÉR SÁLAS NAGYKÖVETE MEGÉRKEZETT MOST HOZZÁD

föl is mentem a manó-nagykövettel a Fellegvárra azonnal

éppen megérkezett a nyugati szél megcsóváltam meglóbáltam a bábut

megmerítettem a szélben, csapkodott, kitárt karral fölszállt

s anélkül, hogy egyre kisebbé és kisebbé válna, eltűnt

délkeleten a Babeuf utca irányában vörös sipkában, lobogó fehér sállal.

 

 

Sokszor előfordult azóta, hogy rozzant tábori látcsövemmel

figyeltem föntről

a város udvarait, kémleltem, hova is szállt le,

hova szállhatott le a küldönc, mentem az utcán,

távcsővel meredtem az emberek arcába –

 

 

most, most jönne itt a csattanó, hogy

„így találtam rád, kedves” vagy

„megláttam szemedben a vörössipkást”

 

 

tekintsünk el ma délután az ilyen érzelmes poénektől

tekintsünk el holnap is az ilyenszerű poénektől

gyere, menjünk le lifttel a földszintre

ahogy léggömb száll le

egy távoli tavasz fenekére,

imbolyog, azután megáll a meder alján:

így szállunk lefele ebben a versben is együtt,

le a vers talpáig, itt megállunk,

itt, az utolsó sor szélén, lábunk alatt már csak a fehér mélység:

 

 

Regények 1