Héjasörénnyel s propellerekkel teli gyerekkoromban
kifestettem egyetlen s irigyelt gáz-léggömbömet türelemmel
szakállas manóarc hunyorgott a cinóber sipka alól csalafintán
s a nagy gömbfej alatt ökölnyi test himbálózott, dolmánya fekete rongyból
igazi réz gombokkal, himbálózott a nagyfejű manó
kabátján két igazi vörösréz gombbal
zsebébe mogyorót s zöld tussal írott levelet tettem
ez volt benne SOHA NE FELEDKEZZ MEG
ERRŐL A NEM-CSILLAPÍTHATÓ TAVASZRÓL, MELYNEK CINÓBERSAPKÁS
FEHÉR SÁLAS NAGYKÖVETE MEGÉRKEZETT MOST HOZZÁD
föl is mentem a manó-nagykövettel a Fellegvárra azonnal
éppen megérkezett a nyugati szél megcsóváltam meglóbáltam a bábut
megmerítettem a szélben, csapkodott, kitárt karral fölszállt
s anélkül, hogy egyre kisebbé és kisebbé válna, eltűnt
délkeleten a Babeuf utca irányában vörös sipkában, lobogó fehér sállal.
Sokszor előfordult azóta, hogy rozzant tábori látcsövemmel
figyeltem föntről
a város udvarait, kémleltem, hova is szállt le,
hova szállhatott le a küldönc, mentem az utcán,
távcsővel meredtem az emberek arcába –
most, most jönne itt a csattanó, hogy
„így találtam rád, kedves” vagy
„megláttam szemedben a vörössipkást”
tekintsünk el ma délután az ilyen érzelmes poénektől
tekintsünk el holnap is az ilyenszerű poénektől
gyere, menjünk le lifttel a földszintre
ahogy léggömb száll le
egy távoli tavasz fenekére,
imbolyog, azután megáll a meder alján:
így szállunk lefele ebben a versben is együtt,
le a vers talpáig, itt megállunk,
itt, az utolsó sor szélén, lábunk alatt már csak a fehér mélység:
