Az itt következő drámarészlet igazából egyáltalán nem humoros. A történet főhősének alakját – mások, pl. Cziffra György és a Recsken fejben verset író Faludy György mellett – Ottó Ferenc zeneszerző inspirálta. Ottó közeli barátja volt József Attilának, az elsők között komponált zenét a verseire; 1948-ban, miközben ő már a váci börtönben ült, Londonban épp akkor mutatták be Júlia szép leány című operáját. József Attila az ő Balázs nevű unokaöccsének ajánlotta az Altatót. Ottó Ferenc figurája számomra azért izgalmas, mert Vácott a börtönben hosszabb zeneművet szerzett, ugyancsak fejben.
Mikor egy évvel ezelőtt találkoztam Jordán Tamással, és afelől érdeklődött, hogy min dolgozom, elmeséltem neki ennek a drámának a témáját: egy zeneszerző, aki a börtönben betanítja a cellatársaknak egy szabadság-opera egyes szerepeit, illetve zenekari szólamait, majd kiszabadul, de a művet ő maga elfelejtette s már soha többé nem sikerül összeraknia. Jordánnak nagyon tetszett a történet, s arra kért, írjam meg a szinopszist, továbbá két jelenetet a drámából, s a Nemzeti majd pályázni fog vele a mit tudom én milyen magas kulturális hatóságnál. Így írtam meg két jelenetet, amelyek közül az egyiket most felolvasom.
*
Végezetül még egy szót a humorosságról. Számomra a legjobb poén az volt ebben a történetben, hogy a Nemzeti végül is hiába pályázott ezzel a drámával, semmifajta támogatást nem kapott. Nagyon jó poén volt, állati sokat röhögtem rajta.
Harmadik felvonás
26. jelenet
Az Ilkovics kávéházban
Csúcs Mátyás (Belép az ajtón, magas, barna ember, nyaka és feje egyetlen vonalat képez, fehér keretes fekete napszemüveget visel, óriási lapátkeze van.)
Ottó (felpattan): Ne haragudjon... Csúcs elvtárs? Hallottam, hogy ide szokott járni minden péntek délután.
Csúcs Mátyás: Találkoztunk már? Kihez van szerencsém? Ismerjük mi egymást?
Ottó: Nem tudom... én rab voltam még nemrégiben...
Csúcs Mátyás: Semmiről, ami a munkahelyemen történik, nem nyilatkozhatom. Viszontlátásra.
Ottó: De nem kell nyilatkoznia. Segítenie kellene. Én ugyanis elveszítettem az emlékezetemet egy... egy agyvérzés következtében.
Csúcs Mátyás: Erről én nem tehetek.
Ottó: Hát persze hogy nem, hát ez föl se merül. Kérem, hallgasson meg.
Csúcs Mátyás: Nem nyilatkozhatom. Sajnálom.
Ottó: Nem kell nyilatkoznia.
Csúcs Mátyás: Mit szeretne?
Ottó: Tud énekelni?
Csúcs Mátyás: Énekelni?
Ottó: Igen. Van hallása? Mikor gyerek volt, tanította-e az anyukája valamilyen dalocskára?
Csúcs Mátyás (eltöpreng): Anyukám, azt mondja?
Ottó: Igen, igen... akármilyen apró dallamra.
Csúcs Mátyás: Hát, nem tudom... (iszonyatos, fülrepesztő hangon):
Tente baba, tente,
Itt van már az este...
Ottó: Nagyon jó! nagyon-nagyon jó!
Csúcs Mátyás: Mit segít ez magának?
Ottó: Szóval nemrég még a börtönben voltam. Ahol maga az ítéletvégrehajtó.
Csúcs Mátyás: Én magát nem végeztem ki. Erre jól emlékszem. Ebben az egyben biztos lehet. Ha valaki esetleg kivégezte, az nem én voltam.
Ottó: Persze, hogy nem, persze. Tudja, én zeneszerző vagyok.
Csúcs Mátyás: Honnat szerzi a zenét?
Ottó: Na éppen ez az... Innen a fejemből.
Csúcs Mátyás (megfogja a tarkójánál Ottót): Innen?
Ottó (kényelmetlenül izeg-mozog): Igen-igen... Én dallamokat találok ki. És azt mások eléneklik.
Csúcs Mátyás: Há mér nem maga énekli?
Ottó: Mert én nem tudok... Egy kicsit tudok, de nem olyan szépen, mint maga, akit biztosan sokszor megdicsért az édesanyja, hogy olyan ügyesen elénekli, amire megtanította...
Csúcs Mátyás (elréved, elmosolyodik, aztán szerényen): Úgy gondolja?
Ottó: Persze hogy. De lássa, én úgy jártam, hogy ott bent, szóval maguknál, látja, kiengedtek, semmi baja velem az államhatalomnak, jóban vagyunk – szóval, amíg egy félreértés folytán odabent tartózkodtam... főúr, két korsó sört legyen szíves... ugye meghívhatom? tehát azalatt írtam egy dalt. És azt a dalt én teljesen elfelejtettem, mert valamilyen rossz hírt kaptam... vagy valamibe belevertem a fejem, szóval mindegy... és valami elpattant a fejemben...
Csúcs Mátyás: Vagy valamibe beleverte?
Ottó: Igen, és azóta semmire, de semmire nem emlékszem. Kérem, segítsen nekem.
Csúcs Mátyás: A nevére sem?
Ottó: A nevemet most már tudom, mert megmondták, és újra megtanultam. Ugyanígy szeretném újra megtanulni azt is, amit ott bent írtam. Kérem, segítsen!
Csúcs Mátyás: Dehát én nem emlékezhetem arra, amire maga nem emlékszik, ha még magára sem emlékszem.
Ottó: Tessék?!
Csúcs Mátyás: Dehát én még magára sem emlékszem, nemhogy arra, amit már maga is elfelejtett!
Ottó: Ez teljesen így van... de okom van azt gondolni, hogy maga mégiscsak hallotta azt a dalt, amit írtam...
Csúcs Mátyás: Hol hallottam volna?
Ottó: Khm... hát tudja, hogy bizonyos emberek, ha úgy látják, hogy életük már nem lesz nagyon-nagyon hosszú... szóval, ha ilyenszerű érzésük van... mert mondjuk már ott állnak az akasztófa alatt... akkor van, aki elkiabál még egy mondatot...
Csúcs Mátyás: Az bizony így van.
Ottó: ...vagy elénekel egy dalt.
Csúcs Mátyás: Azt azért ritkábban.
Ottó: No de én mégis azt remélem... mit is beszélek... azt remélem, hogy ez a két ismerősöm...
Csúcs Mátyás: Mindjárt kettő?
Ottó: Rögtön megérti... szóval, hogy ezek esetleg pontosan ezt énekelték azon a bizonyos napon, amikor Önnel szerencséjük volt megismerkedni...
Csúcs Mátyás: Kikről van szó?
Ottó: Az egyik Schneider volt. Nagypéntek volt aznap, talán emlékszik, zúgtak a harangok, behallatszott kintről.
Csúcs Mátyás: Na és a másik?
Ottó: Arra talán még jobban emlékszik, mert éppen akkor volt napfogyatkozás ... elsötétült fényes nappal az ég, ez azért elég feltűnő, nem? Nem ijedtek meg egy kicsit?
Csúcs Mátyás: Hogy én? Nem félek én az ördögtől sem.
Ottó: Na szóval, emlékszik rájuk?
Csúcs Mátyás: Igen.
Ottó (izgatottan): És énekeltek?
Csúcs Mátyás: Ugye nem akar valamilyen államellenes dologba belerángatni?
Ottó: Hogy lehetne egy dallam államellenes? Amit nemrég írtak és senki nem ismeri? Már az sem, aki megírta...
Csúcs Mátyás: Az egyikük énekelt.
Ottó: Melyikük?
Csúcs Mátyás: Nem mondom meg. Tudja, hogy nem nyilatkozhatom.
Ottó: Jó, akkor ne mondja meg. Csak az érdekel, mit énekelt, nem az, hogy ki. Emlékszik?
Csúcs Mátyás: Hát hogy én azt most utána tudnám énekelni, aztat nem gondolom.
Ottó: Próbáljuk meg, ahhoz képest, amit ismer.
Csúcs Mátyás: Hogyhogy?
Ottó: Vegyük csak azt, hogy tente baba, tente...
Csúcs Mátyás: Igen.
Ottó: Ehhez képest próbáljuk modulálni...
Csúcs Mátyás: Jó.
Ottó: Na akkor én éneklem, s maga intsen, hogy magasabbra vagy mélyebbre kell-e vennem a hangot... Ten-te...
Csúcs Mátyás:Magasabbra. A végét magasabbra.
Ottó: Ten-tee... így?
Csúcs Mátyás: Igen.
Ottó: Biztos?
Csúcs Mátyás: Nem biztos.
Ottó: Vegyük tovább. Ten-tee baba...
Csúcs Mátyás: Itten pedig lennebb. Mélyebben.
Sok idő telik el. Mi csak a két alakot látjuk, amint szemben ülve, magyaráznak egymásnak, mutogatva, tátogva; közben besötétedik, kigyúlnak a fények, majd azokat is leoltják, a pincérek kezdik felrakosgatni a székeket az asztalokra.
Ottó (holtfáradtan): Na? most már megvan?
Csúcs Mátyás: Asszem... (Magában motyogva próbálgatja) Ten-tee...
Ottó: Na akkor próbáljuk meg. Halljam!
Csúcs Mátyás: Megvan. Ez az. (Diadalmasan)
Ten-tee, ba-tente baba, ten-tee...
Ottó: Dehát ez az Internacionálé, baszd meg!
Csúcs Mátyás: Én nem tudom a címét.
Ottó: Akkor már sejtem, melyikük lehetett.
Csúcs Mátyás: Titkokat nem árulhatok el.
Ottó (letörten): Szóval ezt énekelte.
Csúcs Mátyás: Igen, amíg a nyakába nem tettem a... az izét.
Ottó: Azt a k betűset?
Csúcs Mátyás: Szolgálati titkokat nem árulhatok el.
