FőoldalTŐLEMVersekMi a vers?

Mi a vers?

A szélnek eresztett bábu
84
82
Kilátótorony és környéke
26
20

A vers a Föld útja a Nap körül. A vers egy mindenütt folytonos, de seholsem differenciálható függvény. A vers változó irányú, egymást inverz transzformációsorozatokkal beburkoló erőterek kötöttfogású viaskodása egy telítetlen kontinuumban. A vers előszoba: zsilipkamra annak számára, aki írta s aki őbenne tér vissza a nyelv, a tudat és a lélek paratereiből és zsilipkamra annak számára, aki olvassa s rajta keresztül lép ki a nyelv, a tudat és a lélek paratereibe. A vers olyan, mint egy roló, mint egy ablakredőny, amelynek lécei a verssorok, átsüt közöttük a fény, s a roló mögött ott áll a költő és szárítkozik.

1. A képi gondolkodás és világlátás elsődlegessége. A vers bekapcsolódás egy irdatlan áramkörbe, amelynek drótvezetékei a megírhatatlan időkig nyúlnak hátra. A vers a nyelv emlékezete: benne nyújtózik vissza a nyelv az ősműveltség mennyboltjai alá. A nyelv a versben önmagára emlékezik, a nyelv a versben arra az időre emlékezik, mikor a szó még elemi érintés volt.

Az ősnyelvben, amely a világ őselemeivel szembeszálló ember nyelve volt, még meg-meglebbent a hullámverésnek és az éjszakai madarak szárnycsapásának a ritmusa és a szavak mélyén ott villogtak a dárdával elejtett halak pikkelyei. A cipő nélküli ember nyelve volt ez, azé az emberé, aki csak lábnyomait hordozta a talpán és azokat is minduntalan elhagyta itt vagy ott, a homokban vagy a fűben.

Milyen volt az ősnyelv? Schopenhauer mondja: minden ősgondolkodás képekben történik. Ezt Várkonyi Nándor idézi a Sziriat oszlopaiban; ugyanő mondja, hogy „a beszéd gyökerében szemléletből ered, nem gondolkodásból, s e gyökér abba az időbe kapcsol vissza, midőn az ember (…) közösségben élt a növényekkel és az állatokkal”. Ennek az embernek a pszichikumára még az jellemző, hogy „a szó még azonos önmagával: a képpel, melyet megjelöl, közvetlenül, minden hasonlatszerűség, átvitel nélkül. A mitikus ember tehát képekben »gondolkozott« – látta gondolatában a világot; nem értelmezte és elemezte, hanem közvetlenül rámutatott.” A nyelv felidéző képessége olyan erős lehetett, hogy mikor valaki azt mondta: fa, akkor a másik úgy látta, mintha a szót kimondó ember helyén felcsapna, akár a láng, a fa – az pedig, aki a szót használta, tudatában mintha maga is fává nyúlt volna. Ezek az emberek még nem ismerték Szentkuthy dilemmáját: „Egy jelenséggel két dolgot lehet csinálni, vagy elnevezem, vagy magam is azzá a jelenséggé alakulok át. Vagy mondok egy ilyen blöfföt, hogy »bükköny«, vagy fogom magam és elmegyek bükkönynek, azzá leszek.” (Prae, 503). Ezek az emberek, mikor kimondták, bükköny, menthetetlenül bükkönnyé is lettek. „Belső élményei eleve képalakban emelkedtek a tudat felszínére” – képlátó volt, szemben a mi racionális alkatunkkal.

Az ősnyelvhez (amely a szavakat eredeti intenzitásukban mondja ki) a mai köznyelvnél mérhetetlenül közelebb áll a költészet nyelve: ebben maradtak meg az ősnyelv képi energiái. Nagyon sokat az ősnyelvről nem tudunk; annyi bizonyos, hogy a fogalmakat másképp használta, mint mi, ha egyáltalán beszélhetünk itt fogalomról. Hogy mi módon élhetett általunk nem ismert lehetőségekkel, talán megvilágítja G. Steiner, amikor azt írja: a mi szintaxisunk világos, de valószínűleg túl absztrakt sémákat (pattern) kínál. „Ilyen szintaxisunkban a múlt–jelen–jövő, az alany–állítmány–tárgy sémája, az egyén névmási elhatárolása a kollektivitástól. (…) Az ún. »primitív nyelvek« sok olyan lehetőséget kihasználnak, amit mi parlagon hagyunk (a hopi indiánok érzékelési rutinja pl. közelebb áll az einsteini relativitáselmélethez).” (The Language-Animal, London 1972.)

Mint egy igen nagy gondolkodó megfogalmazta, a történeti korszak Homérosztól kezdve a képet az ember érzéseit megvilágító másodlagos eszköznek fogja fel. Nem tudja, hogy az első a kép, amely az ember egészét megragadja, s csak azután következik mindaz, amit a kép az emberben fakaszt. (Mallarmé: „La poésie était fourvoyée depuis la grande déviation homérique” – a költészet a nagy homéroszi eltévelyedés óta hamis útra futott.) A mai ember a nyelvi képet dísznek érzi – az őskori ember számára nem megkerülést, hanem éppen közvetlenséget jelentett. Az őskori nyelvben levő képek nem költői hasonlatok, hanem az ősképeknek, a transzcendentális intelligencia tartalmainak a megfelelései.

A kép törvénye az analógia törvényén nyugszik. Lények, események és jelenségek között hiánytalan kapcsolat és meg nem szakítható összefüggés van annyira, hogy az egyik a másikkal felcserélhető. A dolgokat nem akkor értem meg, ha elkülönítem és önmagukban nézve meghatározom őket, hanem, ha látom, hogy egymással összefüggenek. Analógiát látni, fölfedni, megérteni és kimondani annyit jelent, mint a világot elmúlhatatlanságában, őrök összefüggéseiben látni. Ezért lehet az egyiket a másikkal fölcserélni, kép mindegyik, a másik dolog képe: a szem a csillagok képe s a tenyéren futó vonalak a világegyetem mozgásának képe. Az őskori ember ezeket a képeket látta meg.

(Szükségesnek tartom elmondani, hogy ezek nem a saját gondolataim. Ennek az elméletnek, mint tovább látni fogjuk, igen messzire nyúló hagyományai vannak; másrészt korunkban is mindegyre újra meg újra fölfedeznek ide tartozó részigazságokat; lásd pl. Maurice Blanchot-t, a bevezető szerint „a legeredetibb francia esztétikusok egyikét”, akitől ezt olvassuk (in: A líra ma, Bp. 1972): a képi jelenlétben „a dolog elveszti a megszokás által szentesített, zárt tárgy-egyéniségét és hajlamos lesz rá, hogy átváltozzék valami egészen más dologgá, és minden más dologgá, úgyhogy hovatovább maga az eredeti kép is megváltozik, és (…) mind összetettebb és mind erősebb képességgé válik a világ egységgé alakítására.”)

A képnyelv tehát abból indul ki, hogy minden Egy. Az, ami fent van, ugyanaz, mint ami lent van. (Hermes Trismegistos: Tabula Smaragdina) Az út fel és le ugyanaz. (Hérakleitosz) Számomra egyre megy, hogy honnan indulok el, mert ugyanoda érkezem vissza. (Parmenidész) Plotinosz: Minden dolog egyben minden más dolog is.

Így is van. Hen panta cinai: minden egy. Azért cserélhetők fel az elemek. Minden csere az egységen belül történik. A vonatkozás egyébként nem lehetne megfelelés, vagyis nem lehetne analógia, rejtett azonosság a felszínen látszó különbségekben. A képek ezt a rejtett azonosságot mondják ki. Hogy mondja Parmenidész? A létező „teljesen tele van a létezővel, így teljes egészében összefüggő: a létező érinti a létezőt.” (8 fr., ford. Steiger Kornél) Hogy ezt hogyan kell elképzelni (azt, hogy mint érintheti egymást minden létező), arra egy Borges-novella világít rá (El Aleph): „egy Aleph a tér egyik olyan pontja, amely tartalmazza az összes többi pontot” – „az a hely, amelyben ott vannak, anélkül, hogy összekeverednének, a bolygó összes dolgai, az összes lehetséges szemszögből nézve” – „ebben a rendkívüli pillanatban millió kellemes vagy szörnyűséges dolgot pillantottam meg: mindennél rémítőbb az volt, hogy ugyanazt a pontot foglalták el, anélkül, hogy egymásratevődtek, vagy átlátszóak lettek volna” – „az Aleph átmérője két-három centiméternyi lehetett, de a kozmikus tér itt volt benne, a méretek kisebbedése nélkül. Minden dolog (…) végtelen sok dolog volt. (…) Láttam az amerikai sokaságot, egy ezüst pókot egy fekete piramis középpontjában, egy lerombolt labirintust (London volt), végtelen sok közeli tekintetet, amelyek belém fúródtak, mint egy tükörbe, láttam a világ összes tükrét.”

Erről van szó. Minden új költői kép azt jelenti, hogy „egy lépéssel közelebb az Aleph fele”. Az Egyetlen Metafora fele; a fele a Valéry-féle centrális magatartás fele, ahonnan a megismerés mindennemű vállalkozása lehetséges.

És minden egyes, az ősnyelvre visszautaló kép főhajtás az ősnyelvet és őskultúrát létrehozó ember előtt.

2. Kis kitérő: a máig élő őskultúráról. Erről az emberről írja Várkonyi: „ez a telluris ősfajta teremtette meg az emberi művelődés alapjait, az emberi szellem leghatalmasabb alkotásait, a harmadkori nagy mítoszokat. Ez a fajta még a Kozmosz éntudatlan és bűntelen fia volt.” Miután pedig átadta utódainak szellemi vagyonát, vagy annak egy részét, visszaszorult és gyakorlatilag ki is pusztult – állítja Várkonyi, ugyanabba a tévedésbe esve, mint mindazok, akik úgy képzelik, hogy egy kultúrát ki lehet irtani, vagy hogy egy kultúra kipusztulhat. Azok, akik azt hiszik, Frobeniustól Toynbeeig, hogy a Mohenjo Darot, Yaxchilánt, Mayapánt, Mutindelát, Machu-Picchut, Cuzcót meg Anuradhapurat, Palembangot létrehozó műveltségek kipusztulhattak, azok otrombán tévednek. Egy kultúra nem pusztulhat ki. A régi egyiptomiak is élnek még, ha húszan is, ha huszonötön is, de élnek. És saját nyelvükön beszélnek. És párhuzamosan a mi civilizációnkkal, tipológiai lehetőségeiket kiélő kultúrák és zűrzavaros barbár periódusok váltakozásával, ott fejlődött mellettünk titokban egy másik, Sumertől Cuzcóig mindent magábaolvasztva-továbbfolytató kultúra saját intézményeivel, találmányaival, irodalmával és építkezésével. Nem tudunk róla semmit, nem is annyira azért, mintha titokban tartaná létét, hanem inkább azért, mert senki sem hisz bennük. (Akad-e valaki, aki ezeket a sorokat is elhinné?) Pedig itt-ott azért mintha meglebbenne a függöny. Ki lehetett Khairémon? Arisztotelész említi, mint olyant, aki az igazi költészetet műveli. Elő-előkerül egy-egy verstörmelék, amely a Homérosz előtti, eltévelyedés előtti költészet folytatójának tűnik. (Pl. az Igor-ének néhány sora majdnem ezer évvel látszik megelőzni korát.) Ismeretlen nyelvekről történik említés. Karl Angebauer embervadásszal történt meg, hogy a halálra hajszolt pigmeus szembefordult vele és üvölteni kezdett. „Csodálkozva, elakadt lélegzettel hallgattuk. A legmegdöbbentőbb az volt a dologban, hogy nem a saját nyelvén beszélt, hanem egy semmi mással össze nem téveszthető, kulturált nyelven. Ismeretlen, a hisztériás üvöltés ellenére is lágyan hangzó idiómában szidalmazott bennünket. Szemrehányásokat szórt ránk, amiket nem értettünk. A legvadabb paroxizmusban, a világtól elszakadva beszélt, üvöltött, kiabált…” (K. Angebauer: Ovambo, in: Várkonyi)

Hogy ez a velünk párhuzamos civilizáció jó sok évszázaddal megelőzte a mienket, ez – régiségét tekintve – egyáltalán nem meglepő. Ha előkerülnek sorok, amelyek mintegy nyolcszáz évvel előzik meg korukat, technikai téren ennek a búvópatak-műveltségnek legalább ilyen nagy az előnye velünk szemben. Az 1200-as évek közepén írja például Roger Bacon ferences barát:

„A legnagyobb folyami és tengeri hajókat is nagyobb sebességgel irányíthatja egyetlen ember, mintha tele lennének hajósokkal.

Készíthető kocsi, amely állati erő nélkül megy képzelhetetlen sebességgel. Lehetségesek repülő eszközök. (…) Lehetséges csöppnyi eszköz szinte végtelen súlyok felemelésére. Nincs hasznosabb ennél a gyakorlatban. Háromujjnyi magasságú és ugyanolyan szélességű, sőt még parányibb eszközzel kiszabadíthatja magát az ember a börtön minden veszedelméből: a magasba emelkedhetik és leszállhat. Könnyen készíthető olyan eszköz, amellyel egyetlen ember akaratuk ellenére magához kényszeríthet akár ezer embert is, vagy magához vonzhat más tárgyakat. Lehetséges olyan eszköz, melynek segítségével az ember sétálhat a tengeren, veszedelem nélkül leszállhat a folyók fenekére. (…) El lehet érni, hogy minden rejtett dolog napvilágra kerüljön. () Lehetséges, hogy aranyat és ezüstöt tetszés szerinti mennyiségben állítsunk elő – ez azonban már nem természetes lehetőség, hanem a technika teljesítménye. (…) Végtelenül sok más is lehetséges még: folyókat átszelő hidak oszlop vagy tartószerkezet nélkül, gépek, hallatlan elgondolások megvalósításai.” (Bacon: Epistola de secretis operibus artis etc.) – Hogy mindez pedig nem jóslás, előrelátás, prófécia, arról tanúskodik Baconnak ez a mondata: „Hogy mindez régen is, napjainkban is megvalósult, bizonyos – a repülő szerkezet csupán a kivétel: ilyent még nem láttam, s olyanvalakit sem ismerek, aki látott volna. Jól ismerek azonban olyan tudóst, aki ezt az eszközt már kigondolta.” Szóval, repülőt még nem látott. Ezt az egyet nem.

<

Publicisztika 2