Miképp fordulhatott elő, hogy ebben a belvárosi kerthelyiségben, a kellemes, folyékony délutáni órákban egyetlen vendég sem ült az asztaloknál, csak mi ketten?
Hogyan lehetséges, hogy ebben a kertben, ahol mint jókora letett gerendák feküdtek az évszak vízszintes oszlopai, és repkény meg szőlőlevél nőtte be őket, mégis észrevett bennünket a pincér?
Vajon ez az ösztövér hórihorgas barna bőrű, ki napernyővel száll majd alá a földbe, és oly pompázó vörös kabátban jött felénk, szántszándékkal csikorgatta-e annyira lába alatt a kavicsot, ahogy közeledett?
No és ha nem, és ha véletlen volt az is, hogy hoztunk magunkkal diót (az ősz gazdag terméséből), mi is miért nem törhettük volna fel a diókat a fogunkkal, kavicsot is szorítva közé?
És ha már olyan jólesett fölsebzett szájpadlásunknak, ínyünknek és nyelvünknek ezen a felejthetetlen napon a hideg must.
akkor hát – és egyáltalán – nem tettük talán jól, hogy mint szegényemberek, eljöttünk ide, hogy eljöttünk, hogy eljöttünk ide, eljöttünk mustot inni, eljöttünk ide el mustot eljöttünk mustot mustot inni
