FőoldalTŐLEMVersekEgy szerelem teljes története

Egy szerelem teljes története

A sirálybőr cipő
54
19

Nem ismersz. Nem tudod, ki vagyok. És nem is fogod megtudni. Soha. Nincs honnan. Nincs honnan.
Nem azért írok, hogy válaszolj. Mikor hajnali kettőkor, ahogy végigloholsz az utcákon és megpillantasz egyetlenegy világos ablakot: jó szívvel és kíváncsian gondolsz arra, aki abban a szobában virraszt; egyszer talán meg is fogja tudni majd tőled ennek az éjszakának a történetét;
de jutna-e eszedbe elvárni, hogy ő is szerető szívvel és kíváncsian gondoljon vissza rád, akinek csak a lépteit hallotta (ha hallotta) azon az éjszakán, mikor úgy siettél valahova – egyébként teljesen fölöslegesen.

Mit is mondhatnál ilyenkor? Láttam, hogy fény van... dehogyis... és becsöngettem... nem, semmire nincs szükségem... mire lehetne, nekem? nem akartam én semmit, csak csengetni, hogy lássam, ki lakik itt.

Bizonyára téged is így láthattalak meg valamilyen ablaknyílásban. Nemcsak konkrét ablakok vannak. És most jött neked ez a levél, csak úgy magától, véletlenül, előzmények és utótörténet nélkül, és soha, de soha nem fogod megtudni. Hogy ki volt, aki küldte.
Igen, a borítékon ott egy név; dehát lehet-e igazi? És az is elképzelhető, hogy e mögött az álnév mögött a borítékon valójában senki sincs; lehet, hogy csak egy madár ugrált össze-vissza az erdőben felejtett írógépen: s véletlenül épp ezekre a betűkre lépett rá, épp ebben a sorrendben? Ki tudhatja ezt, ma már.

Tudod, arra gondoltam, hogy valamilyen ajándékot... hogy megleplek valami ajándékkal.
És képzeld el, nem lehet kapni! Ott álltam az utcán, kezemben a tízlejessel. Semmiféle ajándék nem volt kapható. Egyszer, egy b.-i esküvőn, hajnalfele, így szólt hozzám D.P.:
– Te ( és itt a keresztnevem következett), tudok egy jó játékot.
Bólogattam.
– Végy elő három darab százast – mondta szemrebbenés nélkül. Ő is kitett maga elé ugyanannyit. És az nyert, akinek nagyobb sorszám volt a bankóján. Két százast elvesztettem, azután nyertem egyet D.I.-től, kettőt T.B.-től – a vőlegénytől – és megint egyet elvesztettem D.P.-nél.

A játékot hamar népszerűvé tettük Kolozsváron, egy időben minden barátunk ezt játszotta, aztán valamiért kiment divatból, nem is tudom pontosan, miért, talán a feleségek ellenkezése volt az ok. De azóta is jóleső érzés a bankjegyre gondolnom, ahogy filozófus barátaim mondják: mint olyanra. Megszerettem a bankókat, dologi mivoltukban, eszmei – úgy értem: kereskedelmi – értéküktől (ez hazugság; egy szót se higgyél belőle) teljesen függetlenül. Téged is szeretlek. De nem erről... a bankókról. Megfigyelted-e, milyen – azt is mondhatnám (mondjam?): milyen – mutatós a svájci pénz? és a holland? tetszenek? Arra gondoltam: pénzt adok neked ajándékba. Nos? ha külön pénzt terveznék; és állítanék elő; neked, saját bankóprésemen; vagy az államén; a te arcképeddel; és azzal a felirattal, hogy ez a te pénzed, örülnél ennek? Meg lehetne szervezni egy olyan hálózatot, egy olyan második – vagy nyolcadik – gazdaságot, amelyen belül ezek a bankjegyek teljes értékű fizetési eszköznek számítanának, és kenyeret, vasútjegyet, hóviráot – á dehogy: hóvirágot – vásárolhatnál rajtuk, és miegymást.

Kényelmes ember vagyok. Így gondolkoztam: hátha nem is szükséges új bankjegyeket tervezni? mi volna, ha a meglevőket jelölném meg úgy – egy részüket –, hogy fölismerhetően a tieid legyenek. Ki lehet festeni ugye bizonyos betűket a bankón. Vagy írjam rájuk a neved? Hogy ez a te pénzed? És ha nem örülnél ennek? hogy mindenki lássa és olvassa ezt a dolgot ott a bankón...? Ezérthát úgy határoztam: olyan jellel látom el a bankjegyeket, hogy azonnal, első pillantásra fölismerhesd: ez neked szól.
Így jutott eszembe az a jel, amit egyszer D.I.-től tanultam. E jel valóban összetéveszthetetlen és senki más nem ismeri. Íme:

Noshát, ezentúl minden bankjegyet ellátok ezzel az ábrával. És ha ilyen bankót pillantasz meg, azt nyugodtan elveheted, megtarthatod, hiszen a tied. Fogod róla tudni, hogy az én kezemtől jutott el hozzád. Megtalálod rajta az ujjlenyomatom is. Lerajzolom ide hogy még könnyebben ismerhess majd rá azokra a pénzekre, amiket neked küldök, meg hogy hátha egyszer találkozunk az utcán, s akkor majd fölismersz az ujjlenyomatomról és így szólsz hozzám: te vagy az?

Vajon megállnám, hogy ne intsek igent? Lehet, hogy sikerülne. A magányos emberek nagyon erősek. Különösen, ha ketten vannak. Azt szeretném, ha olyan kicsi volnál, hogy egy kibélelt gyufaskatulyában hordozhassalak magammal állandóan,

állandóan elővennélek és nézegetnélek, és össze tudnék húzódni akkorára, hogy odaférhessek melléd,

ha akkorák lehetnénk! hogy elrejtőzhessünk a tévékészülékbe a lámpák és kondenzátorok közé, s ahogy beszélnék hozzád, villogni kezdenének a lámpák, fölfénylene a képernyő, pedig be sem volna kapcsolva a készülék

és emlékünk ott keringene az átforrósodott készülékben, mint a kóbor áramok

a tulipánok páncélszekrényeiben szeretnék lakni veled, melyek teli vannak világoskék, áttetsző szobrokkal és kemencékkel

fél tíz, vajon mit csinálsz éppen most ott, ahol éppen vagy?

ismered azt a picike állatot, amit úgy hívnak: könyvszú? a könyvgyűjtők réme; én szeretem – mint a molylepkéket is –, mert ez a két lényecske nem élő anyagot eszik; a moly gyapjún él, a könyvszú meg a papíron:
átrágja magát fedéltől fedélig, sőt, átfurakodik egy egész polc könyvön keresztben, mint lassú, lassú puskagolyó, úgy, hogy aztán fölfűzheted az egészet egy spárgára

nos, így valahogy, mint a könyvszú valamiféle elvont fantomjai, költözködnénk könyvről könyvre, ez volnajó:

minden szebb lakásban szeretni téged, minden hajón! minden repülőgépen, amely ezekben a könyvekben fölszáll; és a tengeralattjárókban is laknánk, és minden ilyen helyszín annyira a mi életünkhöz tartozna azontúl, hogy miután kiléptünk belőlük, eltűnnének azokról az oldalakról a betűk, csak üres, fehér folt maradna a papíron, mintha hibásan nyomták volna a könyvet

de nemcsak egyetlen példányon: az illető regény vagy dráma vagy útleírás minden példányán kifehérednének ezek az oldalak, a kéziratban is, sőt, az olvasók és a szerzők emlékezetében is csak fehér folt jelezné azt a helyet:
ezek a fehér vakfoltok, mint a szöveg lehunyt szemei őriznének bennünket, és senki nem tudná, miért van annyi hibásan nyomott könyv,
és azt sem, hogy miféle házakról és tengeralattjárókról eshetett szó ezekben az örökre törlődött sorokban; csak mi ketten lesnénk egymásra, ha – mondjuk – Máriusz így bosszankodnék: már megint becsaptak a könyvesboltban, né mit sóztak rám!:

Mindjárt 11 óra. Tudod-e, hány ilyen levelet írtam neked?
ket neked, de te az-
s nagy kérdés az is
váron – megmutat-

s most, ha már ennyit elmondtam
nagyon, el nem mondható

ha nem néztem
tt volna el meg
mikor le
ádban

s lássad
tudod, ha most valaki
s az úgy olyan lenne, mint fél-ölelés veled
mindjárt 1 óra, már alszol biztosan
és rád vagy rólad
a meteorok hálóingét
vagy mondjam úgy:
a hullócsillagok
hálóingét

(1980)

 

Folyóirat 3