„Minden jel arra vall, hogy a legközelebbi korszakban a föld uralkodó lénye nem az ember lesz. (...) Az új faj neve csirihau."
(Hamvas Béla)
„Mint a hímszarvas, kit vadász sérte..." – rémlett neki valahonnan ott az Ispán-kútnál, míg a sötét vizet ízlelgette, meg szája széléről a vért – szép selymes lódingom... s noha és miközben tudta, hogy a dzsidások a nyomában vannak, lám, megmondtam, Angyal Bandi, így morfondírozott: minden jel arra vall?
Lent, a nagy alföldön, a Hortobágyon – énekelte hangosan, miközben ledöfték, – minden jel? – és kihunyó tudatáig még eljutottak a pattogó szavak:
Átvezjom v Barguzin, i tám páháronyim. Ezt hazavisszük Barguzinba és ott temetjük el.
*
„Én megígértem lányomnak, hogy viszem neki haza halott magyar költő.
Magyar költő ott állt az Ispán-kútnál, beszélt gímszarvasról és Angyal Bandi és én ledöfni őt. Gimnasztyorkája lett véres. Akkor torkaszakadtából, gangosan elénekelte a gimnuszt, hogy messze kinn a Gortobágyon. Ezt énekelte és akkor egyszerrecsak láttam, jön a csirihau."
*
Mindenkiben egy nyitott sír van.
S egy vers-csontváz a költő-sírban.
Szájáig ér a látomás már,
a csirihau föl-le járkál,
szívéig ér a sír, belülről.
S a kút alá
elá-
sott traktor!
A múlt. Ki ért a tegnapokhoz?
Miért, hogyan?
vagy úgy?
Nem akkor?
MI TÖRTÉNT OTT AZ ISPÁN-KÚTNÁL?
s ki mind járkál a kútra mosni?
A csirihau kabát nélkül
járkál a véres múltidőben.
Miféle asszony jő a kútra
egy foszladozó lepedőben?
A csirihau nézi, nézi.
Kopogtatja a múlt időt
mint ez a harkályok szokása
de neki sem lesz érthetőbb
vérfolttal teli látomása.
