Még a múlt század hetvenes éveiben történt, hogy Bécsben egy amerikai emberrel beszélgettem, aki amerikaiakra nem jellemző módon tájékozott volt európai ügyekben, és őszinte érdeklődést árult el a Kárpát-medence helyzete iránt is, Erdély és Kolozsvár meg különösen érdekelte. Ahogyan pedig az erdélyi toleranciáról beszéltem neki, kiemelve a multikonfesszionalitás történelmi példáit, kicsúszott a számon egy ilyenszerű mondat: Kolozsvár oly sok felekezet központja, oly sok püspöke van, hogy annál többet csak Jeruzsálemben találsz.
És ahogyan ezt kimondtam és magamban gyorsan felidéztem a belvárosi templomokat, hirtelen furcsa fényben láttam megvilágítva valamit, amit gyerekkorom óta tudtam, amiben napra nap benne éltem, de amin soha nem gondolkodtam el: azon, hogy ezek a templomok nemhogy ugyanabban a városban, de úgyszólván egyazon utcában találhatóak.
Az óta a beszélgetés óta foglalkoztat ez a fényes tengely, amely Kolozsvár spirituális gerincét képezi, s amely pontosan hatezer méter hosszú. Azóta tervezem, hogy egykor filmet fogok forgatni erről a titokzatos ösvényről, az arcokról, háborúságokról, főpapokról, uralkodókról és gyűlölségekről, amelyek a történelem mélyéből egymáson átsütnek vagy átderengenek, de mióta beleláthattam az Magyar Mozgókép Alapítvány kártyáiba, már sejtem, hogy életemben ez nekem nem adatik meg. (Sem semmilyen film.)
Induljunk el tehát Kolozsvár keleti kapuja felől, Szamosfalva irányából, ahol hajdan Szentpéteri község feküdt. Volt olyan idő is, amikor Szentpéterinek több lakosa volt, mint Kolozsvárnak, de azóta nyom és emlék nélkül felszívódott, elnyelődött, nevét is már csak egy templom őrzi, de hibásan: ezer kolozsvári közül egy ha tudja, hogy annak a templomnak nem „Szent Péter-templom" a neve, hanem „a szentpéteri templom". Végső fokon persze Szentpéteri község is Jézus kősziklás tanítványáról nyerte nevét, és nem nehéz kitalálni, hogy ki lehetett a falu templomának névadó szentje. Ilyen értelemben mai műveletlenségünk nem is eredményezett igazi torzszülöttet, a nevek végül is a helyükre vagy annak közelébe kerültek.
Szögezzünk le egyelőre annyit, hogy a legtöbb hozzáértő szerint templom mindig olyan helyre épült, amely helynek valamiféle szakrális előzményei már voltak: egy előző templom; egy szent liget vagy akár csak egy fa; ősidők óta tisztelt kövek stb. E tény az itt felsorolt templomok esetében is gyakran nyomon követhető, de e rövid bevezető gondolatmenetben ezek ismertetésétől éppúgy eltekintünk, mint az egyes templomok történetének vagy a város egyes híres szülöttei életének ismertetésétől. Mindez annak a filmnek vagy annak a monográfiának lenne a feladata, amely összefüggéseiben, a motívumok összekapcsolódásának kontinuumában kísérelné meg a város szellemének megragadását.
Induljunk el tehát a szentpéteri katolikus templomtól befelé a Kül-Magyar utcán. Nemsokára elérünk a manapság Párizs utcának nevezett Pap utca – később Zsidótemplom utca – torkolatáig, ahol ha jobbra fordulunk, már előttünk is van az egykori ortodox Mózes-hitű zsinagóga, Kolozsvár hajdan számottevő zsidó közösségének egyik legfontosabb rituális központja, meghatározó helyszíne. (Légvonalban két-háromszáz méterre van a Mikes utcai – ma Croitorilor utca – egykori Sasz Chevra zsinagóga.)
Lőwy Dániel vegyészmérnökkel, Kolozsvár egyik legjobb ismerőjével és történelmének talán legszenvedélyesebb kutatójával arra a következtetésre jutottunk, hogy az Egyetemi Könyvtár igazgatója, Gyalui Farkas megrázó, bár teljesen ismeretlen novellájának (Éjjel a templomban) csakis ez a Pap utcai zsinagóga lehet a helyszíne. A novella szerint a meghalt hívek éjszaka istentiszteletet tartanak, amit senkinek nem szabad megzavarnia, ezért reggel hosszan kell kopogtatnia bárkinek, aki be akar oda lépni. Smil azonban, a templomszolga, megfeledkezik erről, behatol a templomba, megzavarva az ájtatosságot, és ezért el kell pusztulnia. (E majdnem hozzáférhetetlen, egykor Scheiber Sándor által újra felfedezett novella olvasható Lőwy Dániel monumentális monográfiájában, amely a kolozsvári zsidóság történetét dolgozza föl, és amely 2005-ben jelent meg a Koinónia kiadónál.)
Térjünk vissza a Magyar utcába, amelynek mentén még a zsinagógák építése előtt kezdtek el működni az első zsidó imaházak. A Pap utcától nem messze van az „új" református templom – amelyet a kolozsváriak „kétágú" templomnak neveznek –, mellette a protestáns teológiai intézet, és vele szemben a neobizánci stílusú román ortodox katedrális, amely nem több nyolcvanévesnél, és semmilyen templomi előzményéről nincs tudomásom. Továbbhaladva az innen már Bel-Magyar utcán a Fő tér felé egyre sietősebb léptekkel, jobbra előbb az unitárius templomhoz érünk, amellyel srégen szemben nyílik a Bolyai utca. Ha befordulunk a Bolyai utcán és elhaladunk a kormányzói palota háta mögött, kiérünk Bolyai János szülőházáig, aki mint az itt született legnagyobb magyar zseni, Kolozsvár örök dicsősége (legalább annyira, mint amennyire Marosvásárhely szellemtörténetének örök szégyenfoltja az, ahogyan Bolyait „megbecsülték" – e szó persze gúnyos és gyilkos idézőjelben olvasandó).
Bolyai szülőházával szemben van a minorita templom, amelyet néhány éve a görög katolikus hívek visszakaptak az ortodoxoktól; ekkor került sor az utolsó vallásháborúra a város történetében. Folytatva a Bolyai utca irányát, elhaladunk a Toldalagi–Korda-palota mellett, amelyben Reményik Sándor született és gróf Bánffy Miklós dolgozott, és nem messze az első magyar kőszínháztól kiérünk a Farkas utcába, a csodálatos református templom mellé. Alig tettünk meg háromszáz métert oldalirányban a Magyar utcától.
Visszatérve fő útvonalunkhoz, a sarkon a lutheránus templomnál érünk ki a Fő térre. Ne időzzünk most el itt sem a Szent Mihály-templomnál, sem Báthory Zsigmond vérpadjánál, sem az ablaknál, amelyből Rhédey Claudia pillantott ki hajdanában, amikor még nem tudta, hogy az angol királyi ház fölmenője lesz. A ház mellett, a New York saroknál nyíló Egyetem utcából idelátszik a piarista templom, azon túl a magyar oktatás egyik intézményegyüttese, ha úgy tetszik: történelmi fellegvára, amely a jezsuiták által lerakott alapokra épült.
Ám ha a Fő tér és az Unió utca sarkáról, körülbelül onnan, ahol Móricz regényében Bethlen Gábornak az az emlékezetes látomása támadt, ha erről a pontról nem a Házsongárd irányába pillantunk, hanem az ellenkező irányba, orrunk előtt ott van Mátyás király szülőháza, mellette pedig Bocskai Istváné. Egy sarokkal odébb a ferencesek temploma: barokk öltözet egy gótikus vázon.
De térjünk vissza a kelet–nyugati tengelyhez, induljunk el az Unió utcán Kolozsmonostor felé. (Ha Cs. Szabó László családjának házát elhagyva az Egyetemi Könyvtár irányában letérnénk erről az ösvényről, Szabó Dezső szülőházához érnénk.)
Eljutottunk a házhoz, amelyben Bornemisza Karola élt (lásd az A Dunánál 2006-os 1. számát), nem messze átellenben az Óváry-ház emlékszik a benne 1944 őszén lejátszódott tragédiára. Kis román ortodox kápolnácska van a közelében, ez is egészen újonnan épült. Ám száz-kétszáz méterrel tovább elérünk Végh Sándor szülőházához – a XX. század egyik legnagyobb hegedűművésze volt ő, még ha ezt Magyarországon nem is tudják. Több mint száz évvel Bolyai után ő volt az utolsó zseni, aki városunkban született.
Innen már csak a „kakasos" református templom van hátra meg egy kis katolikus templom, és már meg is érkeztünk hatezer méteres sétánk végpontjához, a kolozsmonostori apátsági templomhoz. A szent helyeknek, a géniuszok szülőházai üzenetének, a történelmi emlékeknek olyan sűrű szövedékén hatoltunk át, amilyenhez hasonlóval a bolygó kevés pontján találkozhatunk. De mit érdekli ez, mondjuk, az MMA-t? Vagy az, hogy hol laktak és dolgoztak a Kordák, hol járt iskolába Ligeti, hol nyomorgott Tasso Marchini – de nem folytatom. Csak arra a lehetséges felvetésre válaszolok, hogy hát vajon nem az egykori város területe, fekvése, szerkezete határozza-e meg a templomok (és végső fokon a lakóházak) elhelyezkedését?
De igen. És ez természetesen, megmagyarázhatja egyes épületek egymáshoz való közelségét. De akkor miért nem ugyanilyen gazdag hasonló emlékekben minden más város is? És hogy lehet, hogy minden egyes pont, amelyről beszéltünk, a Farkas utca és a Szamos által kétoldalról határolt területen belülre, a szentpéteri templom és az apátsági templom közti tengelyre vagy annak közvetlen szomszédságába esik, ideértve az első magyar filmgyárat és az egyik első magyar fényképészeti műtermet is?
Hogy „valami van" ezzel a tengellyel, azt egy nemrég kezembe került memoárkötet erősítette meg. Dr. Óváry Zoltán, a kiirtott Óváryak fia, Végh Sándor szomszédja és gyerekkori barátja meséli el a következőket angol nyelven írott memoárjaiban (magyar fordítása Kilencven év alatt a Föld körül címmel jelent meg):
„Rövid sétára az egyetemtől, a Fő tér közepén áll a Szent Mihály-templom, a város legjelentősebb temploma. A kora gótikus építmény(hez) 1321-ben kezdtek hozzá, és 120 évvel később készült el. A főbejárat fölött a reneszánsz stílusú Szent Mihály-szobor (a XV. századbeli Zsigmond király fegyvereit viseli) áll. Karcsú oszlopok emelkednek és hajlanak boltozatába. Néhány magyar és latin mondás volt az oszlopokba vésve. A reneszánsz stílusú áldozati oltár Johanes Klein ajándéka. Az előcsarnok felett volt az orgona és a kórus, ahol Polyxena nagymamám gyakran énekelt szoprán szólókat ünnepnapokon. Az énekek és a közös imák is mindig magyarul szóltak. A mise nyelve a latin volt, amit még sokan megértettek az összegyűltekből, hiszen még mindennapos használatban volt olyan szakmákban, mint az orvosi is. A jegyzőkönyvek és a halotti bizonyítványok még mindig latin nyelven íródtak; az igazságszolgáltatásban sok korábbi könyv csak latinul volt kapható.
A tér déli oldalán áll Mátyás király szobra, aki szintén Kolozsvár szülötte volt. Ő és a Magyar Királyságot 1001-ben megalapító I. István király volt a két legnagyobb magyar király. 1458–1490 közötti uralkodása úgy is ismeretes, mint az ország aranykora.
Mátyás egyszerű emeletes házban született alig egy sarokra a mi lakásunktól. (...) Mátyás apja, Hunyadi János, Magyarország kormányzója volt. (...) Nándorfehérvári győzelme 1456-ban fordulópontot jelentett a keresztény világ számára, amely még nem heverte ki Konstantinápoly elestét három évvel korábban. Hogy örök időkre emlékezetes legyen ez a győzelem, a pápa elrendelte, hogy a katolikus világban minden délben 12 órakor szólaljanak meg a harangok. A harangok még ma is zengnek Magyarországon és máshol is, bár kevesen tudják ma már, hogy miért.
Hunyadi János fia, Mátyás király erős állammá tette Magyarországot, és úgy emlegetik, mint az egyik legkiemelkedőbb reneszánsz uralkodót. Feleségével, a nápolyi Beatrix hercegnővel számos humanistát és művészt hívott meg Olaszországból, és ezzel felvirágoztatta a reneszánsz szellemet Magyarországon. Történelmi feljegyzések bizonyítják, hogy olyan művészeknek adtak megbízásokat, mint Verocchio és Filippino Lippi.
Mátyás még Corvinus néven is ismert volt, mivel családi címerükben egy holló volt látható. (Latinul corvinus holló.) Hatalmas könyvtára, a Bibliotheca Corviniana, híres volt egész Európában, és csak a Medici-könyvtár szárnyalta túl a maga idejében. A corvinák – értékes iniciálékkal díszített, a Mátyás megbízásából másolt és illuminált könyvek – különösen nagybecsűek, mivel sok eltűnt az évszázadok folyamán. A még megmaradtak ma már könyvtárak és múzeumok féltve őrzött kincsei. Néhány évvel ezelőtt végül is sikerült látnom két ilyen corvinát a New York-i Pierpoint Morgan Könyvtárban. (...) Számomra a corvinákat látni sokkal többet jelentett, mint megnézni valami régi írást, nekem ez egy gyermekkori álmom beteljesedését is jelentette.
A Mátyás-szobrot Kolozsvár főterén 1902-ben állították fel. Mátyás király lóháton ül harci díszben, vezérei körében. Fadrusz János szobrász nyerte meg a versenypályázatot, hogy elkészítse a szobrot, amely már jóval kolozsvári felállítása előtt híressé vált, miután az 1900-as Párizsi Világkiállításon nagydíjjal tüntették ki.
Kisgyermekként a téren keresztülhaladva, verebekkel, emberekkel és árnyékokkal mind csak múlandó, elröppenő dolgokkal körülvéve, úgy éreztem, hogy csodálatos a Mátyás-szobor állandósága – esőben, hóban, szélben, napsütésben, hajnalokon és sötétben. Talán éppen ezért fejlődött ki bennem különleges vonzalom a lovas szobrok iránt, és ez azóta is hatalmába kerít néhány olyan csodálatos példa láttán, mint Donatello Gattamelatája Paduában, a capitoliumi Marcus Aurelius és Verocchio Colleonija Velencében.
A Mátyás-szobor körüli tér a napi korzó színhelye is volt. Minden délben és úgyszintén sötétedés előtt fiatal hölgyek és férfiak itt gyűltek össze, és körülbelül egy óra hosszat vonultak azon az oldalon, ahol a palota állt. A szürke palota barokk falkiugrásaival éppen megfelelő hátteret szolgáltatott a korzó színházias légköréhez. A vonulat ide-oda hullámzott a Bánffy-palota és a tér két másik pontja között. Hogy miért nem mentek teljesen körbe a tér négy sarkát érintve, azt senki sem tudta, de ameddig csak vissza lehetett emlékezni, ez mindig így volt. (...)
Nagypéntekeken a figyelem átirányult a Szent Mihály-templomról a város keleti sarkában álló Szent Péter-templomra. Azt tartották, hogy ha valaki nagypénteken odament és kívánt valamit, az valóra is vált, ha nem beszélt senkivel, ha nem köszönt senkinek, míg haza nem érkezett. Így hát sok jól nevelt ember, aki elment nagypénteken a Szent Péter-templomba, a legudvariatlanabb személynek tűnt. Barátok és rokonok szó nélkül mentek el egymás mellett. Különös élmény volt hazamenni a templomból, mintha egy varázslat alatt lett volna az egész város, mindenki elfelejtett beszélni, csak a cipők kopogását, a lovak patkóját és a kocsik zörgését lehetett hallani.
A nagypénteki délutánokon szokás volt a Monostori út végére elgyalogolni. Ez a város fő útja volt a Fő tér irányából nyugat felé. A város határánál állt egy monostor, amely 1061-ben épült. Ez volt a zarándoklat célja. Hosszú idővel születésem előtt már csak az út neve és néhány törmelék emlékeztetett az egykor fényesen virágzó híres kolostorra. Szokás volt elmenni ezekhez a romokhoz és imádkozni itt nagypéntek délutánján. Körülbelül másfél órába tellett a Fő tértől elmenni a romokig meg vissza. A visszaút sokkal élénkebb volt, mint a Szent Péter-templomtól, mivel itt semmiféle hiedelem nem tiltotta egymás üdvözlését.
Egy nagypénteki napon Polyxena nagymamám meghívott néhány vendéget uzsonnára a Monostori úti házába a romoknál tett olykor fárasztó látogatás után."
