Megragadhatatlan, be nem keretezhető világoskék-fehér személyisége – ennek a személyiségnek még az emléke is – lehetetlenné tesz vele kapcsolatban mindenféle ünnepélyes-komor megnyilatkozást. A gyászlobogóval letakart mondatok mögött elég volna csak távolról megvillannia Levente farmerjének, hogy az ember elgondolkozzon – igazi nekrológokat írni... Mégha fiktív nekrológokról volna szó, úgy, ahogyan azt annyiszor elterveztük: megírjuk az Echinoxba Marosinak meg Kántornak, meg mindenkinek a nekrológját, be jó hecc... no és akkor most igazi nekrológot kell írni Leventéről? – valami diabolikus viccet kellene kieszelni az ő nevében, ez volna a hozzá méltó búcsú, a nekrológot meg írja meg más.
De ki? Vass László Leventét nem nagyon ismerték a lapoknál, nem járt a szerkesztők nyakára, a közlés nemigen érdekelte.
Nem, ez nem pont így igaz: örült, ha megjelent egy-egy írása, de nem tett sokat azért, hogy közöljék; esetlegesen többnyire barátai révén vagy véletlenül kerültek a versei a szerkesztőségekbe, sok el is kallódott közülük.
Neve ezért is kevésbé ismert; másfelől pedig, nem is írt sokat; azt amit más – mondjuk – metaforahalmazban írt ki magából, ő másképp realizálta: hajmeresztő előzésben, óránként száznegyvennel, egy jobbra hajló kanyarban (úgyszólván minden előzése egy-egy műtárgy volt); vagy valamilyen rafinált trükkben, vagy teljesen valószínűtlen, öncélú, de részletesen kidolgozott tervek felvázolásában, úgy mint pl. egy fegyveres ellenálló csoport teendői a Homoród völgyében. Leventében minden gátlás nélkül lobogott a képzelőerő: valahányszor hosszabb távollét után találkoztunk, azzal kezdtük a beszélgetést, hogy újabb fantasztikus variánst dolgoztunk ki a jövőre...
Vass László Levente utolsó 770 napja: összesűrített élet, magas nyomáson, nagy feszültségen, gyötrelmes formákba préselt sors.
Két évvel és két hónappal ezelőtt, tél végén, a negyvenöt kilóra lefogyott, hordágyon hozott-vitt Leventéről az orvosok megsúgták, hogy legfönnebb hetei maradtak hátra. Erről ő is tudomást szerzett, de úgy viselkedett, mintha csak egy kellemetlen influenzáról volna szó, amiből mostmár napokon belül ki kell gyógyulnia.
És Levente egyszercsak visszatért! Az idegenbe, mindenki szerint meghalni ment, de Levente egy délután: miután hétszáz kilométert vezetett, könnyedén kilépett a luxus-túrakocsiból, megrázta újból kinőtt oroszlánszőke haját és elkezdett zajlani körülötte az élet...
Levente pályája delelőjére jut, Nagy László és Kormos István legközelebbi barátai közé tartozik, verseit közli a Kortárs és az Élet és Irodalom; ő rendező szeretne lenni, de mire komolyan elkészülhetne, megint rátör a betegség; megint lemondanak róla, aztán megint felgyógyul, legendák szövődnek köréje, nagystílű életvitele köré, nem lehet megtudni, mi is az igazság vele kapcsolatban; egy osztrák nő versenykocsit ajándékoz neki... Mikor néha meglátogat bennünket, az egykorinál is lélegzetelállítóbb autós mutatványok mintha azt jeleznék: Levente keresi a halált, elébe szeretne menni, mintegy gyorsabb, irgalmasabb pusztulást kialkudni.
A közlekedésrendészet kocsija néha utánaeredt, az éjjeli utcákon átzúgó, lámpakörről lámpakörre kisebbedő autónak: fény, árnyék, fény, árnyék, s a kocsi mind távolabb már...
Utánaeredtek, de soha nem tudták megfogni. Csak a kocsibúgást hallották valahonnét a szomszédos utcákból, de hogy merről?
Soha nem tudták megfogni.
Kolozsvár, 1979 október
