Néhány hónappal ezelőtt e rovatban egy 75 évvel ezelőtti vers-antológia ürügyén azzal foglalkoztunk, vajon az adott kor hány költőjét kell a szerkesztőnek beválogatnia, ha biztos akar lenni abban, hogy minden jelentős költőre felfigyelt. Vajthó Lászlónak ez egy 132 fős költői mezőny keretei közt briliáns módon sikerült – antológiájában megtaláljuk úgyszólván valamennyi olyan költő nevét, akiket az idő, a legfőbb bíró, hitelesített. (Itt viszont engedjünk meg magunknak egy szkeptikus zárójelet. Mégpedig arról, hogy ez a legfőbb bíró, vagyis az idő – vajon biztos, hogy jó bíró? Hányszor lehettünk szomorú tanúi annak, hogy Legfelsőbb Bíróságok is mekkorákat tévedhetnek! Vajon miért gondoljuk, hogy az értékfelismerés biztosabb, az ízlés kifinomultabb, az ítélet megalapozottabb, a kánongyártás professzionálisabb – pusztán azért, mert eltelt 50 vagy 100 év?)
Említett írásomban is épp csak hogy szóvá tettem, hogy Vajthó antológiájából azért egy-két név érthetetlen módon hiányzik (mai szemmel olvasva, persze), elsősorban a Dsida Jenőé. Az Irodalmi Jelen márciusi számában Dalos László tanár úr felhívja rá a figyelmet, hogy a negyvenes évek elején megjelent újabb antológiájában Vajthó elégtételt szolgáltat Dsida Jenőnek sőt, további jelentős költők is bekerültek a megismételt válogatásba. (Jelentős költő itt megintcsak azt a költőt jelenti, aki 1940-ben nagy valószínűséggel még nem volt az, de a szerkesztő éles szeme meglátta benne, hogy figyelemreméltó életművet köszönhet majd neki a magyar irodalom.)
Nincs szerencsém az 1800 példányban megjelent második Vajthó-antológia tulajdonosainak boldog – vélhetően 1800 fős – klubjába tartozni, mi több, sajnos még egyszer sem vehettem kezembe e könyvritkaságot. Ám Dalos László szelektív névsora megerősíti bennem azt a feltevést, hogy két költő ebből a „jóvátételi" antológiából is hiányzik.
Két olyan költő, akiket elsősorban nem költőként tartunk számon – ezért sem említettem a nevüket múltkori eszmefuttatásomban. Íróként híresek elsősorban: mindketten prózai műveikkel aratnak kései (és elkésett) sikereket haláluk után egy-másfél évtizeddel. Húsz évvel ezelőtt a kutyát sem érdekelte a sorsuk, végzetes magányban élték száműzött-életüket Amerikában. Aztán főbe lőtték magukat.
De mára már fölfedezték őket mint költőket is. Pontosabban: idézni szokás néhány költeményüket. Irodalmi ünnepélyek, évfordulós műsorok slágerei ezek a versek, s akik hallgatják őket, lelkük mélyén tudják, hogy ezúttal egy nagy regényíró versét hallják. Véletlenül sem úgy gondolnak a szerzőre, mint költőre. Megkockáztatom az állítást, hogy ha nem írják meg prózai műveiket, sem Márai Sándor, sem Wass Albert verseit nem szavalná és nem olvasná (és nem is adná ki) senki.
Merthát róluk van szó, persze. Más-más okokból, más-más közönség szemében, más-más esztétikai premisszák alapján, no meg a két szerző szimbolikussá vált sorsának (e sorsok imponáló erejének) köszönhetően műveik ma a legfontosabbak és népszerűbbek közé számítanak.
Prózai műveik.
De vajon milyen költők ők – ha leszámítjuk az említett, slágerré vált verseket, melyekről rögtön megállapítható, hogy nem költői eszköztáruk, hanem történelmi és morális üzeneteik révén vívtak ki maguknak elismerést, tetszést és népszerűséget. Igen, ezek fontos versek. De vajon jó versek is egyben? És ha igen – tegyük fel, hogy igen –, akkor is: vajon egy jó költő jó verseivel van-e dolgunk, vagy pedig egy jelentéktelen költő jó verseivel? Hiszen ilyenre is akad rengeteg példa.
Nos: úgy gondolom, hogy mindketten jó költők voltak. Nem meghatározó költői géniuszok, de nem is letagadni vagy elfelejteni való poéták.
Azt is gondolom egyébként, hogy Vajthó mindkét antológiájában nyugodtan szerepelhettek volna, főleg, ha összevetjük őket nyolcvan-kilencven olyan költővel, akikről azóta sem hallott senki, de a szerkesztő tetszését akkor elnyerték. Ezt, amit most leírtam, nem szeretném túlhangsúlyozni, nehogy úgy nézzen ki, mintha elmarasztalnám Vajthó Lászlót. Dehogyis, sőt – végtelen respektussal vagyok iránta egyébként is, de antológiái miatt is, amelyekben megpróbálta a lehetetlent: megállítani a folyamot, hogy pillanatfelvételt készítsen róla, vagy keresztmetszetet, vagy röntgenképet, egyszóval hogy felmutassa a mozdulatlanban a mozgó, építő, romboló, áradó, pusztító és felemelő erőt, száznál több költő együttes szavában a kor egyszerre elegáns és csikorgó, folyékony és dadogó, bölcs és hadaró beszédét.
Márai és Wass Albert első verseskötetei a húszas-harmincas évek fordulójára már nemcsak hogy megjelentek, de ezek a kötetek a szerzők lírai életművének nagyobbik részét teszik ki. Legtöbbet idézett költeményeik később születtek – de próbáljuk most elfelejteni ezeket, s foglalkozzunk csak azokkal a verseikkel, amelyeket huszon- és kora harmincéves korukban írtak, de mindenképp 1940 előtt.
Itt van rögtön Márai Harminc című verse. (Wass Albert verseivel – amelyekre talán legelsőként éppen Dsida Jenő sietett felhívni a figyelmet – legközelebb foglalkozunk.)
Hogy a magyar költő harminc-harminckét éves kora körül életét és pályáját egyféle lírai leltárban szokta összefoglalni, ezt mindenki tudja, még az is, aki csak József Attila és Kosztolányi vonatkozó verseit ismeri. A Születésnapomra a nevezetesebb, a Kosztolányiét mint ennek egyik elő-mintáját tartjuk számon. No és vajon Márai versét (aki vele azonos napon született, ha nem is egyazon évben) ismerte-e József Attila? Megragadt-e fülében a vers merész felütése, fütyörésző-hetyke (sőt, talán a nyegleség pózát is karikírozgató) lazasága? Figyeljünk:
Harmincéves vagyok. A szeretőm
Elaludt a zöldripszes heverőn.
Inge fodrát szellő lebegteti.
Két mellén alusznak a kezei.
Most veszem a kalapom s lemegyek,
Férfi vagyok s valamit keresek.
Eddig tökéletes. Innen kezdve a vers esik, kissé túlmagyarázottnak, kissé erőltetettnek tűnik:
Talán az Istent, tán egy új szeretőt,
Tudom, hogy örökké keresem őt.
Járok, nézek, valamit keresek,
Senkit nem gyűlölök s nem szeretek.
Ez viszont majdnem a Nincsen apám, sem anyám... hangvétele. A vers felénél tartunk, az ötödiknél a tíz kétsoros strófából. Ugorjunk a végéig:
Nyújtózom, dünnyögök és hallgatok.
Jó az idő. Harmincéves vagyok.
Közvetlenül ennek szomszédságában olvasható egy vélhetően ugyanakkortájt írott másik verse, amelyet egészében idézünk, mint annak bizonyítékát, hogy Márai harmincéves korára, ha nem is a forma virtuózává, de fölényes tudású, az érzékenység és bölcsesség ritka kettős erényével rendelkező, a szavak pontos súlyát és jelentését tévedhetetlenül érző és használó költővé érett:
Mint a hal vagy a néger
Egyszer decemberben megálltam Pesten
Az Emke előtt és szédülve álltam
S gondoltam: ez is a hazám itt. –
(Ahogy forradást tapogat az ember
Homlokán s mondja: ez is én vagyok,
Vagy mint a néger Londont nézheti,
Ahol véletlenül megszületett.)
Villamosok mentek és este volt,
Szemergő, vörhenyes eső esett a
Keleti fölött; egy nagyapám
Negyvennyolcban csakugyan elesett
A hazáért és Viktor Gorlicenél
A fűbe harapott s én kenyerek
S füves mezők és lányok illatára
Emlékeztem hazámból vissza német
Utcákon és Luxorban elsápadtam
Egy sötét téren, mert magyar szavakkal
Szólított egy arab s néha gorombán
Feleltem franciáknak s kiabáltam,
Hogy én magyar vagyok, mifene más?...
Az Emke előtt álltam és szemergett
A vörhenyes fényben a téli felhő,
Lovak mentek, újságot kiabáltak,
Egy plakát virított, valami szappan.
Egy nő azt mondta: jer, kicsikém,
Majd valami speciálist csinálunk
És egy fény folyton ordította: Baksör!...
S valami egyre rángott és csilingelt,
Akkor mégis elszédültem s megálltam
S néztem magam körül, akár a néger
Londonban, mint a hal a nápolyi
Halaskosárban, mint az ember nézhet
Itt a földön.
Megjelent a 2006. májusi Irodalmi Jelenben
