Varga Katalin az 1840-es évek legendás alakja volt, Jókai tollára méltó valószínűtlen személyiség, akit Jókai talán csak azért nem mintázott regényhőssé, mert el kívánta kerülni az olyasféle kritikákat, hogy na tessék, a nagy mesemondó már megint kreált nekünk egy minden életszerűség híján levő, irreális figurát. Amikor még csak annyit tudtam róla, hogy gyár is viseli a nevét, az „Ecaterina Varga", azt hittem róla, hogy bizonyára ő is illegalitásbeli kommunista mártír lehetett, s a hivatalos panteonban Ocskó Teréz, Simó Donka, meg ki tudja, esetleg Olga Bancic közelében lehet a helye.
A Halmágy községi kisnemes asszony Kohlhaas Mihályt idéző viszontagságai azzal kezdődnek, hogy néhány brassói kötélverőmester nem adja meg neki 631 forintra rúgó tartozását. Az igazságszolgáltatási bürokrácia már akkor is ugyanolyan kafkai módon működött Erdélyben, mint ma, úgyhogy Katalin asszony kénytelen Bécsig folyamodni, császári kihallgatásokon keresni az igazát, amelyet egyébként senki nem von kétségbe – épp csak az történik, hogy elpackázgatnak még egy kicsit a felperessel, huzavonázgatnak, küldözgetik erre-arra, járatgatják vele a bolondját. És ahogy, már földönfutóként, hiszen vagyonából nem maradt már semmi, rója az utakat Bécsbe meg vissza, összebarátkozik három hegyvidéki román falu lakosaival. Abrudfalva, Bucsum és Kerpenyes írástudatlan és folyamatosan nyomorgatott népének még Katalinnál is kevesebb esélye volt eredményesen fellépni a hatósági visszaélések ellen, vagy akár csak szót emelni ezek miatt. Varga Katalint meghatja a falusiak bizalma és úgy dönt, hogy saját reménytelen ügye mellett vállalja a három móc falu érdekeinek a képviseletét is. A románul, magyarul, németül egyaránt beszélő (és, ami fontosabb: mindhárom nyelven írásban is fogalmazni képes, a törvényismeretben is egyre jártasabb) magyar nemesasszony ezentúl az ő ügyükben is eljár, kérvényez, fellebbez, instanciázik és előszobázik. És kálváriázik – lehetne hozzátenni frivol szóképpel.
Mert hogy mivel járt az igazság szószólójává lenni, hogy milyen érdekek sérültek, hogy hogyan vág vissza a bürokrácia, ha megsebzik, jól mutatja, hogy Varga Katalint nemsokára már úgy emlegetik a hivatalos iratokban, mint aki „esmeretes lázasztó", vagyis „Varga Katalin lázasztónő", továbbá: bujtogató Varga Katalin, Volksaufwieglerin Catharina Varga, agitatrix Catharina Varga stb. A hivatalnok urak nem vacakolnak, a lázasztónő tíz hatósági vádpont, köztük tiltott anyagi haszonszerzés vádja alapján börtönbe kerül, több mint egy évvel 1848 történelmi zivatarai előtt.
Röpke négy év, és a büntető törvényszék meg a főtörvényszék mint fellebbviteli bíróság döntése alapján 1851 februárjában már meg is születik a jogerős ítélet. A 10 vádpont közül egyet találtak megalapozottnak. „Azzal, hogy felbujtogatta a jobbágyokat a felsőbbségek ellen, amikor az alispánt, a főbírót és a szolgabírót nyilvánosan csalóknak, tolvajoknak és rablóknak nevezte, és azzal gyanúsította őket, hogy rendelkezéseiket koholt parancsokra alapozzák, valamint amikor különféle alkalmakkor, de kivált a templomok előtti beszédeiben a jobbágyokat a tisztek parancsainak megtagadására és arra ingerelte, hogy azokat vasvillával kergessék ki a faluból – az osztrák büntető törvénykönyv (...stb.) értelmében az államrend elleni izgatás vétkét merítette ki." És ehhez fűzi hozzá Kiss András történész: „Ezért ítélte el az ideiglenes főtörvényszék Varga Katalint háromhónapi börtönre, miután már négy esztendőt töltött ott.
És olyan indoklással, mintha két évvel azelőtt nem egy egész ország támadt volna fel az önkény, a visszaélés, a korrupció miatt."
Hogy a négy ártatlanul leült börtönévért jár-e jóvátétel Katalinnak? ugyanannyi eséllyel kérdezhette volna ezt, mint amennyivel ma követelhetnének igazságtételt azok, akiket a politika gengsztervilágában hurcoltak meg mostanában. Ilyen szempontból nem sok változott a Maros és a Szamos mentén.
Idézeteink a Varga Katalin pere c. kiadványból származnak, amely Kiss András ragyogó tanulmányával és alapos jegyzeteivel 1979-ben jelent meg a Kriterion könyvkiadónál.
De mi köze a költészetnek Varga Katalin peréhez?
A kötet XIX. számot viselő dokumentuma egy tizenkettesekben írott, naiv rímelésű költemény. A jegyzet szerint a formájában eredetileg prózai tagolású levél szövegét I. Tóth Zoltán tördelte verses formába és közölte 1951-ben kiadott Parasztmozgalmak az Erdélyi Érchegységben 1848-ig c. kötetében.
E könyvet nem ismerem, az azonban nyilvánvaló, hogy Varga Katalin versét valaki (talán maga I. Tóth) valahol már 1951 előtt közzétette, méghozzá ugyancsak versformában. Ezt onnan tudom, hogy Méliusz József Sors és jelkép című esszéisztikus útiregényében, amelyet 1944-ben fejezett be, s amely Szolnay Sándor rajzaival 1946-ban jelent meg a Józsa Béla Athenaeumnál, már idézi a vers két sorát.
A bécsi döntés után ugyanis nemcsak Csécsy Imre indul el Budapestről (a „visszatért") Észak-Erdélybe és ír erről az útjáról esszéregényt, hanem Méliusz József is elindul Temesvárról bejárni (a „vissza nem tért") Dél-Erdély néhány városát. (Mindkét útirajz csak a háború után jelent meg, és talán érdemes is lenne egyszer együtt kiadni őket, a baloldali kötődésükben, műveltségükben és meditációra való hajlamukban szorosan rokon két szerző iker-regényeit.)
Mit ír Méliusz Varga Katalinról? Azon kívül, hogy „a forradalmas románok közt találta meg igazi helyét" s hogy „álmatag köd lepi alakját". Eszmefuttatásában Méliusz még József Attila A Dunánál c. versére is hivatkozik, ne feledjük, a költő alig néhány éve lépett Szárszón a vonat elé.
A Maros völgyében rohanó vonat ablakában így meditál az író: „Mintha csak az elmúlással vívnánk és talán igazában a múlttal is (...) Minden szépség és minden reménytelenség temetője és egyben felmagasztosítója is ez a folyó (...) Szerelmeinket és a halált is ők viszik magukkal, a vizek. Ők a tanúk, a virrasztók és az örök jegyzők. (...) Itt hevert egyszer ezeken a partokon Varga Katalin is a fövényen. Szép, erős, majdnem férfias kezét a vízbe mártotta és a tovahúzó erdélyi felhőket nézte. Innen, ezekről a fénykoronázott dombokról pillanthatott egykor ő is alá az ősi füzesek közt tovaszáguldó Marosra.
Egyre azt rebesgetik felőle életrajzírói, hogy a Burgban titokzatos pártfogója ült.
Ki lehetett az?
Talán titkos röpiratok olvasója, vagy éppen szerzője és rejtegetője? Ne feledjük, minden fejedelem szolgálói közt ott vannak ellenségei is, a túlsó tábor rejtett szövetségesei. Az a titokzatos férfiú talán a császár magas tisztségviselője lehetett s talán a forradalom sodorta össze Katalin asszonnyal. Talán egyszer, valóban itt fent álltak a Marosba lejtő dombok valamelyikén, egymás vállát és derekát átölelték, egy kiégett vár omladozó párkányának támaszkodtak, nézték az idővel együtt tovarohanó vizet (...) A magas növésű, feketeszemű forradalmárnőt nem vad amazonnak képzelem. Igaz, nagyszerű, szenvedélyes nő lehetett (...), aki igézetes hömpölygésű tűzzé, szökőárrá nőtt itt s fegyverrel jelent meg a jobbágyok élén a császári hivatalokban igazságot tenni és büntetni. Megjelent a homályos fatemplomok szószékein és szabadságra bujtogatta a megnyomorítottakat, az elnyomottakat és szegényeket (...) Petőfin kívül senki ilyen pontosan nem érezte, mint ez a kálvinista asszony a zendülések legfinomabb műszerében: idegeiben, egész lázas és gyújtó lényében, hogy közelít a döntő perc, a jobbágyság szabadulásának órája.
Elárultatása és futása után – azután, hogy elfogta egy fiatal pópa, Şagunának hívták, később püspök lett és a szabadságharccal került szembe – itt hurcolták át télvíz idején, ezen a tájon az enyedi megyei börtön felé, hogy azután, mikor elítélték, őt is a fehérvári cellába vessék. (...) hóförgeteg csapkodott végig Erdélyen s a rab szívében talán élt a remény, hogy egy világos napon megérkezik Bécsből a küldönc, a titokzatos idegen kiszabadítja. Börtönében ezt írja:
Katalin köztetek többé már nem lehet,
Majd mást küld az Isten, aki többet tehet.
És az Isten Petőfit küldötte.
És ezt is ő írta eddig még kiadatlan és csak töredékeiben megőrzött börtönnaplójában: Én ember vagyok és ez többet tészen, mintha azt mondanám, én király vagyok... Mintha csak Petőfi írta volna..."
Erre az idézetre visszatérünk. De a fentiek szerint Méliusz kiadatlan forrásból idézett a Sors és jelképben. Vajon hogyan jutott hozzá? És miért nem tett semmit a szöveg közzétételéért?
Rejtély. Ráadásul az író, aki egyfelől a legprimérebb ismeretekhez is hozzáfér, másfelől pontatlan. Varga Katalin protestáns volt, de nem kálvinista, hanem evangélikus.
„A megtört asszony a fehérvári börtönben Hóra cellájában, vagy egy másik kőodúban, ahol Krisán lett öngyilkos, vagy abban, amelynek rothadó szalmájára később Avram Iancut taszították – a dohos sötétségben Varga Katalin talán még mindig reméli, hogy a bécsi pártfogó, kinek igazi arcát és nevét még nem kutatták ki, az idill és a szenvedély hőse még egyszer csodát tesz." De hősnőnket nem a bécsi pártfogó és nem a forradalom szabadítja ki, amely Gyulafehérvárt sajnos elkerülte. (Mennyire másként alakulhatott volna minden, ha Bem nemcsak Nagyszebent, hanem Gyulafehérvárat is beveszi. Varga Katalint akár Petőfi szabadíthatta volna ki.) „A forradalom után (...) az abszolutizmus pribékjei találják meg az ott felejtett rabnőt" – véli Méliusz. Szabadon bocsátják és többé senki sem látja. „Sorsát egy ismeretlen, a Varga Katalin titokzatos pártfogója bolygatja. Nem lehet más. A bécsi »Fremdenblatt« 1852. január 7-i számában felhívás jelenik meg: ki tudja, hol van Varga Katalin?
De a test, a nagyszerű asszonyi test és a forradalmi lélek összeomlott, a szív elhamvadt, a fekete, tág szemek elhomályosultan és értetlenül néztek (...) a siető Maros értetlenné vált hullámaiba. (...) És Bécsben, az udvar táján dohányszínű, nehéz házikabátjába burkolva egy öreg férfi görnyedt szépkötésű Voltaire-je és emlékei fölé. A borostyánsárga bécsi napnyugtákat kint töltötte a Dunánál [itt vagyunk hát megint A Dunánál – Sz. G.], el-elnézte a vizet és várta a hírt. A hírt Varga Katalinról."
Bécs sem akármi, de még izgalmasabb volna a rejtélyes pártfogó alakját Bécs szélére, egyenesen Döblingbe képzelni. Şaguna, az ifjú pópa egyébként mintaszerű magyar mondatokban számol be Varga Katalin általa történt elfogásáról Teleki József gubernátornak: „Értésemre esvén tehát Varga Katalinnak hamar lefolyt év december 29-én tíz órakor délelőtt Bucsumba való visszajövetele és Hudorojka Kangyin alias Styopu földésznél tartózkodása, tüstént meghagyám Igián Josef zalatnai esperesemnek", hogy hívassa meg őt, Şagunát, Bucsumba, Vízkereszt napi isteni szolgálattételre. De a későbbi püspök szándékait nem isten szolgálata motiválta.
Eljött Vízkereszt napja is. Bucsum község Izbita kerületének templomában a pópa teljes ornátusban szolgálván, utána felszólítja a népet, „ha vagyon-e ügyvivője a pörökben. És azt feleletül adván, hogy vagyon, oda utasítám, hogy hoznák előmbe". Vízkereszt napja, a Nyugati Érchegységben, de a történet húsvéti is lehetne, Jeruzsálemben. „És így ketten elmentek és hoztak élőmbe egy alacsony termetű asszonyi állatot, akit megkérdezvén, hogy ki lenne ő, és megértvén tőle, hogy Varga Katalin, keményen felszólítám, hogy mondaná meg körülményesen, ki legyen ő. Mert róla sok nagy és csudálatos dolgokat beszél a fiscus népe, nevezetesen pedig, hogy egy valami nagy családnak tagja volna, és hogy némű szabadságos levelekkel és pecsétekkel bírna, amelyeknek egy tisztviselő sem merészel ellenszegülni és más efféléket." A pópa azonban nem ijed meg. „...nyíltan megérttettem a néppel [a nép pedig nyilván megértette – Sz. G.] mindazon cselszövéseit és törvényellenes magaviseletét, amelyekkel tőlök pénzt kicsikarni szokott, mind pedig azon nagy veszedelmeket, amelyekbe elkerülhetetlenül esendenek, ha még továbbra is közöttök tartózkodna ez a lázasztónő, aki nálok csak károkra lappang." Az istenadta nép pedig felfogta a célzást, úgyhogy amikor a pópa az alispán és a szolgabíró segítségével feltuszkolja szánjára a lázasztónőt, a nép csak bámul, „anélkül, hogy csak egy lélek is mondott volna valamit ellene". Igaz ami igaz, ezután viszont néhányan észbe kapnak. „Ekkor egy-két hangok hallhattak a tömeg nép részéről, hogy ne engedjük az asszonyunkat elvinni, nevezetesen pedig Czándró Symeon Pitok részéről, aki a lovamat megfogta, hogy hátratartóztasson, de intésemre mindjárt félrement."
Milyen feneketlenül bámész, ostoba és gügye tud lenni a nép! Utána aztán verheti fejét a falba, hogy miért Barabbást választotta, de ez már nem segít rajta.
„...fel voltam adva s vagyok elárulva vagyok elárulva" – olvassuk Varga Katalinnál, de ez az ismétlés nem költői nyomatékosítás, hanem a tudatalatti mocorgása. Mielőtt a bujtogatónő saját szavaival foglalkoznánk, hadd vessünk egy pillantást a pénzügyi szélhámossággal, pénzkicsikarással vádolt (de – és érdekes, hogy ez a hatóságok igazságérzetét soha nem bántotta – a 631 forintjából köztudomásúlag kiforgatott) asszony vagyoni helyzetére. Amint az a Kiss András által közzétett kötet XXIII. dokumentumából kiderül, a gyulafehérvári katonai börtönben a következő „portékákkal" együtt vették át a foglyot: három darab viselő köntös, három darab keszkenyő s egy fejér-vereses keszkenyő, három zsebkeszkenyő, egy vikler, egy pár papucs, két pár strimfli, egy férfi krispin, négy ing, egy főkötő és egy pár csizma.
Három köntös! Nem túlzás ez? (Bár nem tudjuk, nem vetettek-e kockát rájuk a katonák.) Hova rejthette a kicsikart, kizsarolt, kiszélhámoskodott milliókat? Már ha nem épített belőlük villát magának a Rózsadombon. Varga Katalin szavaiban mintha nyoma sem lenne megbánásnak, amiért pénzt csikart ki, államrend ellen izgatott, lázított, uszított, felforgatott.
Hat esztendeje múlt, hogy ti körötökbe
Engemet azon sors véletlenül külde
– indítja verses levelét, felidézve, hogy a prókátorok, ahelyett, hogy védték volna a mócok érdekeit, még abból a kevéske pénzükből is kiforgatták őket, ami megmaradt nekik. Így vállalta el ügyeik képviseletét.
Én a siralmasok panaszát felvevém,
És a szent Trónus[nak] eleibe tevém.
Abban sincs szemrehányás, ahogyan arról beszél, hogy:
Amint jól tudjátok, én híven szolgáltam
Tinéktek, s ellenben magamat eladtam
Rabságra értetek, de még azt sem bánom.
[...]
De még éltemmel is áldoznék értetek,
Csakhogy nyugodalmat szerezhetnék néktek.
Majd következnek a Méliusz által is idézett sorok, megtoldva azzal a gyönge reménnyel, hogy mivel Isten hatalmas, „Visszaadhat néktek ő még engemet is". Ám ha végleg elszakítanák közösségétől, „Úgyis az én szívem hozzátok hív marad". A sors változó, még jóra is fordulhat, úgy, ahogyan elfogattatásával váratlanul végzetesre fordult:
Mely könnyen fordulhat sorsunk jobbra s balra.
Én is csak azelőtt egynehány hetekkel,
Bírtam más országon szép szabad élettel,
Úgy tetszett, hogy bírok e világ kincsével,
Csak hogy tehessek jót a félholt szegénnyel.
Más országon: Bécsben vajon, ahogy azt Méliusz gondolná? Tisztán látja és kimondja azt is, hogy:
Tudom, hogy kesereg érettem szívetek,
Noha ellenségek is vágynak köztetek,
Kik eddig is várták szüntelen vesztemet. [...]
Én ti testvéretek noha rabné vagyok,
De nem szerencsétlen, inkább boldog vagyok.
Igen, kedves olvasó, nevezhetjük rajongónak is Varga Katalint, aki mintha végzetesen elkésett volna: úgy ír, úgy beszél és úgy érez, ahogyan csak évszázadokkal korábban volt szokás.
Legalábbis így tűnik e verse alapján, amelyet azon melegében, elfogatása és elárultatása után néhány héttel el is küldött a bucsumiaknak, akik biztosan eltöprengtek azon, hogyan lehet valaki boldog, ha egyszer rabnő, mióta elfogták a bucsumizbitai templom előtt.
E szöveg tehát különleges poétikai értékekkel nem rendelkezik, csak mint anakronisztikus lírai leletet tarthatjuk számon. Kár, mert palackposta ez a javából, attól, ahogyan megírta és útjára bocsátotta börtönéből a szerző, ez a rokonszenves idealista és néplázító.
Hanem ugyanakkor, 1847 első hónapjaiban papírra vetett vallásos elmélkedései között van néhány olyan sor, amely kifejező költői erőben messze meghaladja e verset, amellyel mostanig foglalkoztunk. Az idézethez elöljáróban annyit, hogy meggyőződésem szerint Katalin asszony soha nem olvasott Pascalt, de mégcsak nem is hallott róla. Íme tehát néhány mondat Varga Katalin töprengéseiből:
„Ki és mi vagyok én? Mi végre vagyok én itt? Ki lesz belőlem halálom után? (...) Vagyok én ember, azaz okos lélekből és érzékeny testből egybealkotott valóság, oly nemes valóság, hogy mentől többet vizsgálom magamot, annál nagyobb csudálkozásra ítélem életemet.
Én az én gondolatommal egy szempillantásba feljebb hágok, mint egy ágyúgolyóbis a világ teremtésétől megindulván, és e mái napig szüntelen repültre ment volna. Mert elmegyek az örökkévalónak trónusához, és ővele beszélek, emlékezetemmel az ezelőtt ezer esztendőkkel történt dolgokat jelenvalókká teszem. (...) én ember vagyok, e többet tészen, mintha azt mondanám: én király vagyok. Mert a korona és a királyi pálca porrá lesznek, de én örökké élek. (...) De váljon mi lesz belőlem halálom után? Váljon nem halnak meg az én gondolatim és belső érzékenységeim a testnek halálával együtt?"
Továbbra is a Kiss András által szerkesztett kötetből idézünk, és továbbra sem tudjuk, hogy Méliusz honnan idézte Varga Katalin sorait, amelyek mögött persze nem csupán a plebejus öntudat, hanem az örök üdvösségben való hit újtestamentumi érzülete is ott érezhető. És ha igaz, hogy a költő a mindenség nagykövete, az is igaz, amit Méliusz idéz Shelley egy kritikusától: a költő a világ el nem ismert törvényhozójaként él.
Mindenesetre, ami engem illet, a föntiek alapján bátorkodnék Varga Katalint palackos nagykövet asszonynak, el nem ismert törvényhozó asszonynak, röviden: költőnek szólítani.
Két kérdés azért nyitva marad.
Egyik: vajon hova lett Varga Katalin, miután kiszabadult? Vajon miért nem Bucsum, Abrudfalva és Kerpenyes irányába indult el, amikor megnyílt előtte a fehérvári börtön kapuja?
És a másik kérdés: vajon mi lett a 631 forintos, végül már minden hatóság által jogosnak elismert követelés sorsa?
Szerintem ezzel az összeggel – és kamataival – a brassóiak mind a mai napig tartoznak. Indokoltnak látnám, hogy Johann von Kronstadt fellépjen ezügyben a brassói tanácsnál, a Varga Katalint egyik fölmenőjüknek valló erdélyi magyar költők nevében.
Ha gyárra már nem is, abból az összegből legalább egy szoborra biztosan telne.
Bucium-Izbita temploma elé.
Megjelent a 2007. februári Irodalmi Jelenben
