„Önök akkora figyelmet fordítanak nemcsak kézirataim – azt értem – hanem magánleveleim földolgozására is, akkora figyelmet egykori szerelmeim hátterének tisztázására, érzelmi életemre általában, minderre annyi időt szentelnek, ami már-már gondolkodóba ejt: ez a kamaszos kíváncsiság, ez a mind egészségtelenebbé váló rögeszmés érdeklődés vajon nem megy-e az Önök tulajdonképpeni munkájának rovására? vajon nem húznak-e ebből túl nagy hasznot mindazok, akikre való hivatkozással az egyszerű proletár fönntartja az Önök apparátusát – fönntartatják vele, igen – vajon nem hajtja-e a városunkban nyüzsgő, az Önök szerint itt körülöttünk sündörgő kémek és szabotőrök malmára a vizet az, hogy Önök annyira elmerülnek a költők magánéletébe? Nem mintha az így összegyűjtött anyagért a filológusok nem mondanának majd köszönetet Önöknek – bizonyára mondanak –: de mindeközben az ellenséges elemek vidáman sütnek-főznek a pincék mélyén, villanyrezsókon teát melegítenek és népdalokat énekelnek.
Én azt gondolom, én úgy hiszem, hogy a leveleim boncolgatására szánt idő alatt legalább három kémet, két diverzánst és két rablógyilkost lehetett volna leleplezni és elfogni, mióta kézirataimat elvitték. Azóta egy orvos átlagban számolva meggyógyított többezer beteget; egy átlag bányász felszínre hozott több tucat vagon szenet, egy földműves betakarított sok-sok mázsa termést, egy író megírt két vagy három novellát – és Önök? gyermekkori szerelmeimnél tartanak Önök még mindig. Mindezért pedig jobban megfizetik Önöket, mint orvost, bányászt és írót együttvéve.
Noshát – főleg az elhanyagolt kémekre való tekintettel – úgy vélem, föl kell adnom eddigi elzárkózó hozzáállásomat: őszinte vallomástétellel sietek az Önök segítségére legott. Mostanáig kinyomozott barátnőim mellé – szó köztünk maradjon: ez még mindig csak a jéghegy csúcsa – fölsorolok negyven olyan nőt is, akikhez valaha – hiszen ez az, ami Önöket érdekli – szívesen szóltam volna így, egy román költő szavával: eu sînt lupul şi te iubesc – én vagyok a farkas és szeretlek. Hát itt van rögtön az a vörösesbarna, aki Joshua Reynoldsnak az Ermitázs múzeumban látható képéhez állt modellt. A kép címe: Ámor megoldja Vénusz övét. Vagy vegyük azt a szőkét, aki a XVI. századbeli ismeretlen mester képén..."
A levél az aznapi postával jött. A férfi, mikor idáig ért az olvasásban, bosszúsan dobta félre; úgy látom, ez a fiú nem akar észhez térni, morfondírozott; ezt a következtetést minden nap levonta. Megszokott, kedves szertartása következett. Elővette azt a levelet, amely így kezdődött: „Kedvesem. Én nem azért szeretlek téged, amiért..." Érezte, hogy megint elönti az ismert, irigykedő, de jóleső izgatottság. Mit imádnak ezek a nők rajta? – töprengett – hiszen szegény, akár a templomi egér, jó állása sincsen – amilyen nekem van –; ráadásul folyton egyszerre többen is bolondulnak érte és ő hagyja... Tovább olvasta a levelet; nyögdécselt, majd sóhajtva tette vissza a többi közé. Kopogtak. Pulzusa szaporán vert, töltött magának egy pohár szikvizet és fölhajtotta.
Egy munkatársa lépett be, akit a háta mögött egyszerűen csak Spanyolcsizmának volt szokás nevezni. Néhány szót váltottak, azután amaz menni készült. „Mi ez a hatalmas ügycsomó itt? ja igen..." Elgondolkodott. „Te, nem kellene-e ezeket visszaadnunk neki? Mármint a leveleket és verseket; a többit persze, persze hogy nem... De ezek csak a helyet foglalják."
A férfi dünnyögött valamit. Spanyolcsizma kiment, ő féltékenyen lapozni kezdett a dossziékban. Úgy érezte, mintha valamitől meg akarnák fosztani. Szüksége volt ezekre a levelekre; úgy érezte, mintha tiszta oxigén sistergett volna bennük. Elhízott feleségére gondolt, és lassanként, irigyen, ismét átengedte magát az álmodozásnak; tudata egy olyan létbe szivárgott át, melyet filmvászonra kívánkozó nők, sajátmaga szuverén tettei és olyan szabad gondolatok töltöttek ki, amilyeneket ő soha nemhogy leírni, de végiggondolni sem merészelt. Hirtelen rátört az önmegvetés. Egész életemben szolga voltam. Ennek meg hogy sikerült, hogy ne az legyen? Sajnálta magát. Ismét elővette a leveleket. „Szeretlek. Akkor is szeretni foglak, mikor..." Most megint férfinak érezte magát; úgy olvasta a szerelmes szavakat, olyan átszellemülten, mintha neki írták volna. Pedig nem.
