Mihály
És akkor feljő a múltból
a vágynak villamossa
amelynek ablakában
hó-keblét Lilla mossa.
Kebleit és lábamat és sírkövét.
És a villamos-székben én ülök,
halálom várva, én, Mihály.
József
Északi fény a Délinél.
Az állomást
úgy belepte most a hó
hogy már semmi
hogy már semmi sem hallható.
Belepett mindent a tél
a tél
ott alant,
lent a Délinél
belepett mindent már a hó
mint Déryné fejét a dér.
Sándor
Amikor népköztársaságba' fogtok élni,
eljártok majd a Népligetbe néha.
Nevemet utca viselendi akkor,
de nemcsak afféle szűk sikátor
– te is azon lépdelsz majd, Júliám –
hanem széles és hosszú, hosszú utca
és úri ám, és roppant úri ám.
És azon járnak majd a népek, hidd el
a népköztársaságban
s te is ott sétalandasz majdan gyermekiddel,
örvendezvén, hogy népköztársaság van.
Haladtok majd előre, megállás nélkül:
hatalmas hangszórókból erről szól majd a dal.
És vajon ki jön majd akkor énvelem utazni
ki jő velem
a földalattival.
János
A csúcson várlak, Gina, fönt, a drótkötélnél.
Mont-Blanc tollát kezébe véve
s kiülve padlás ablakába
felkelő nap tüzébe,
miféle drót röpít magasba, miféle drótkötél?
ezt kérdi János önmagától,
magában így beszél.
Így ül naphosszat.
Lemegy a nap.
Végül már itt az éjjel.
És töltőtolla öt szót vet papírra.
A csúcson várlak,
kezemben drótkötéllel.
Endre
Innen már Szent Mihály lovai visznek tovább. Jut eszembe: de jó is lenne még egyszer Szent Mihály útján, egy kávéházból figyelni az őszt, drága nők. És végig a bulváron benneteket.
Jutott-e, édes asszonyok, valaha eszetekbe: hogy százezrek ölelik egymást szerte a planétán minden egyes percben? Épp e pillanatban is, amíg ezt olvassátok: most is, hány ágyban, hány erdő avarszőnyegén tépik egymást az emberi héják! hogy kapaszkodnak egymásba, micsoda hullámverése a testeknek...
Micsoda örvénylés! micsoda tajtékzás! milyen dörej! visszavonul a hullám és újrakezdi! megint elölről...
Hullámzás fut át a bolygón és körbefonja, átborul a szállodák franciaágyain és felforgatja a szénapadlásokat...
Hölgyeim! Tudjátok-e, hogy ez az örvénylés, ez a gyönyörűséges kapaszkodás megszűnne, ha egyszer, ha csak egyetlen pillanatra is – ha véletlenül abbamaradna akár egy másodpercre is a nász a bolygón. Mert az Úr és a Sátán megegyezése alapján az emberi élet ingaórája, születés és halál között, azonnal megszűnne tovább ketyegni a Földön... ugyanis ebben a pillanatban megszűnne a Tudás Fája gyümölcsének hatalma az emberiség fölött... néznék, bámulnák egymást férfiak és nők mint a gyermekek, és nem tudnák, hogy meztelenek s hogy mit lehet egymással kezdeni...
Édes barátnék, hölgyek, amazonok: rajtam nem múlott a dolog. Megtettem a magamét. Hiszen tudjátok.
De rám tovább már ne számítsatok. (Mostantól másoké e teher...)
Ne hagyjátok abba. Mentsétek meg folyton az emberiséget.
Hölgyeim, rajta.
Attila
Kislány, jöjj velem játszadozni,
apa most éppen nincsen itthon,
Amerikába épp hogy elment, jöjj hát velem,
megbánni nem fogod, kislány-anyám, na igazán, no igazán.
Kuglófot ebédelünk és libacombot,
de jó dolga lesz Attilának,
aztán sokat fogunk vonatozni is, apa nem
jön haza, vonatozni.
Én leszek a mozdony.
Majd ha nagy leszek, én azt hiszem,
apa leszek. De nem biztos, hogy valaha is
nagy leszek, amit nem isz nagyon bánok, mivel-
hogy az egész élet úgyisz cak egy hatal-
mas szajhaság és majhaság.
Ha nagy leszek, én apám leszek.
