(Kedvesem. Holnap megyek a háborúba.
Aznap, mikor eldöntöttem, hogy jelentkezem, semmiképp nem hittem volna, hogy búcsú nélkül fogok elutazni; tudtam, hogy elhatározásom oka előtted is világos: azért vonulok be, mert neked ez így… szóval, miattad; hiszen ragaszkodásom hozzád, szeretetem és egyáltalán, egész jelenlétem számodra akkora teher, ez a szerelem olyannyira megvisel téged, hogy életed – melyet másokhoz kötöttél (vagy lehet, nem is te kötötted; és akkor jobb, ha inkább így mondom: életed, mely másokéhoz van kötve) – életed megtelt nyugtalansággal, szomorúsággal, félelemmel és a tragédia előérzetével.
Azt hiszem, titkon örültél ennek az elhatározásnak. Bár ezt nem mutattad, és őszinte volt – annak tűnt – férjed aggodalma is, hogy vajon mi vár rám, miféle pusztulás; ő, azt hiszem, sejtette, mi köt bennünket össze; miért nem kérdezett semmit erről? ezt nem tudom; ám ő is megkönnyebbült – legalábbis így képzelem én –, szeretetteljesebb lett velem; és te? belőled miért vált ez a hűvös, ellenséges lény, aki, ha teheti, elkerüli a velem való találkozást, leveleimre nem válaszol, azt üzenteti ki a szobalánnyal, hogy nem érzi jól magát?
De nem erről akartam írni.
A párbajról szerettem volna beszélni veled; attól félek, nem fogom tudni megmagyarázni neked, hogy is van ezzel a párbajjal; kivel, mikor, hogyan; és főleg: miért? Kiért, miért?)
