Egy reggel arra ébredsz: szobádban könnyes férfiak.
Tárgyaid felvonóján szállnak le életedbe,
ragadozó-arccal: mint a ragadozók,
elmerülnének benne,
ámde
hűséges tegnapjaid kivetik őket,
a parton tátognak, akár a folytatásos, zöld vicsorgás, vagy a fókák,
vagy mint a fűrész
vagy mint csuromvizes béresek, bányamérnökök.
A gyermekek doktorosdit, papást-mamást,
verőst és házkutatóst játszanak kint az udvaron.
Így ordítoznak büszkén:
ha felnövök,
én is pribék akarok lenni, mint apám!
És nem és nem és nem, nem, nem,
többé nem adják vissza: táskájukat a síró dolgozók
megtöltik szétszórt verseiddel, félresiklott életükön szomorkodva:
no, most közöld őket! ha tudod! Fölragadják
és magukkal viszik zokogva, mint a marhahúst.
Minden igaz ebből. Csak a könnyek, a fűrész és a zokogás nem.
Fölébredsz:
ott állnak száraz szemmel ágyad körül.
