Ezelőtt 71 évvel Rainer Maria Rilke felkereste Gorkijt. A találkozásról, illetve Rilkéről Gorkij évekkel később kétmondatnyi apercuben emlékezett meg, ilyenformán: „Ez Rilkére emlékeztet engem. Arra a kérdésre, hogy mi a véleménye Peter Altenbergről, azt mondotta: »Úgy rémlik, egyszer reggeliztem vele a Praterben.«"*
Miről jutott eszünkbe a történet? A messzemenően azonos technikáról, amivel Egyed Péter válaszol a versei olvastán magunkban ugyan, de mégis neki feltett kérdésekre.** Lássuk mindjárt az első, a kötetnyitó verset: Kis-Kolozs álma városáról. Míg olvassuk, elkerülhetetlen, hogy ne kérdezzük meg: mi volt Kis-Kolozs álmának értelme és jelentősége, maga és városa szempontjából? Egyed válaszul elmondja: míg Kis-Kolozs álmodott, jövendőjét gömb-kövek vitatták meg. Lássunk egy másik verset. 17. lap: A várakozás. Mi volt a várakozás célja és tartalma, melyre azok várakoztak, a létbe-vetettek és történésben ottfeledettek? A válasz: mi, amíg a várakozás tartott, futkároztunk és olykor örvendeztünk. Más. 27. lap: Az újjászületés. Hogyan lehetne újjászületni bensőleg úgy, hogy az emberben lévő sok kacat, az elhasznált mozdulatok milliói újra fényesek legyenek? A költő válaszul megint másról beszél. Elillant a meleg? eltűnt egy ének? Ne bánkódj emiatt. 39. lap: Ki volt az, aki hirtelen énekelni kezdett a narancsszállító teherautóban? A vers végén csak azt tudjuk meg, hogy úgy énekelt, mint kit „közöny nem bánt, s nem eshet baja". 41. lap: Élők. A vers kérdéssel kezdődik: „Honnan jön ma a szó?" A válasz: „Vért bont vas-ízzé a mindennap, / roncsolt hemoglobin rozsdázza szájam."
Ezt a dolgot nem lehet azzal kikerülni, hogy úgymond rosszul kérdezünk. Rosszul kérdezünk, persze, de attól Egyed még felelhetne jól. Azt sem mondhatjuk, hogy a válaszadásnak ez a módja kitérő; mert nem kitérő, egyszerűen csak nem a két, általunk megszokott módon közelít a jelenségekhez. Állítólag az ókorban a dolgoknak a miértjét, az újabb korokban a hogyanját próbálják megfelelni. Rilke a fönt elmesélt történetben nem arról beszélt, ki volt Peter Altenberg, még csak arról sem, hogy milyen volt. És mégis megtudunk, a válaszadás módjából, valami lényegeset róla. Mint ahogyan Egyed is a jelenség magyarázatát a jelenség egy szélsőségesen esetlegesnek tűnő, látszólag csak periferikusan hozzátartozó attribútumával helyettesíti. Az eljárás során jelenvalóvá lesz az önmagát a tárggyal valamilyen viszonyba, illetve vonatkozásba állító szubjektum is. A történet értelmes egésszé lesz, anélkül hogy Egyed választ adna kérdéseinkre, ő következetesen elzárkózik attól, hogy értelmezze vagy magyarázza önmagát. Egyed a bevált gyakorlattal ellentétben nem súg, és az ettől elfogott olvasónak magának kell egyedül, külső fogózok nélkül szembenéznie azzal, amit látnia adatik e könyvben.
Egy eltévedt búvár gondolatait villamos rája borzolja föl a víz alatt, azután megpillantja a hullámtörő tajtékját. Beláthatatlan nagy szárny alatt rókaszín alkonyat lopakodik. A földről szélvihar által magasba emelt gazdájára visszaragyog két boldog faláb. Egy görög munkásokat és narancsokat szállító teherkocsin valaki egyszerre csak énekelni kezd. Ezek és a többi hasonló (nálunk szokatlan) érzékletességgel megfogalmazott kép — mindegyikükben van valami drámaiság — sokáig villognak még a kötet olvasójának tudatában, miután becsukta a könyvet, nem hagyják békén, snitt, egyik a másik mellett és mögött; „A szemfenéken egy epervásár / vörös foltjaiként hány ölelés, / hány dobverő pereg"; egy vasutas „a gyomok között járkál, és a berozsdásodott / borvízforrásokat próbálja életre sípolni. De a földből / kiálló vasgégékből csak száraz kénköhögések / törnek elő. Ő is köhög." — „egy kép: átüt a tudaton, / mint salétrom a falon, / vér a ruhadarabon". Egy vég-parti őrség katonái rőzsét gyújtanak, valahol fönn Északon. Olyan vidéken, ahol „kegy teremt jogot, / és a lelkek farkas-rőffel mértek, / eszünk pedig alkalmazott". Ugyanitt, ebben a könyvben „tudatodat szitává lövik ugyanazt a szót röpítő fegyverek". Vagy: egy erőszakos szónok — egy diktátor — gyötri a hallgatókat, lassan apróra tördelve őket „szája kis rézmozsarában".
A szónok hallgatósága azonban csodálatosképp ellenáll a tudata ellen végrehajtott folytonos agressziónak. A hallgatók személyiségstruktúrája olyan lehet, mint az Egyed Péteré. Egyed énje ugyanis diszkontinuus, nem-folyamatos ego. Ahogyan ö maga mondj a kötete bevezetőjében: „az idő önkényesen halmoz egymásba részleteket éned különböző korszakaiból." Míg az időutazás megszokott technikája: táj és idő változik, az én ugyanaz, azonos, egységes marad, addig Egyednél ez fordított: az én változik, a díszletek nem lényegesek; az időutazás belső. Nem az idő kevert, hanem az én. Saját lényének identitása ily módon problematikussá válik. Annál is inkább, mert hiszen az én éppen úgy nem rajzolható körül egyetlen folyamatos vonallal, ahogyan a tenger és a sivatag határa is (legfönnebb) csak statisztikai értékűnek fogadható el a térképen. Bertrand Russell írja: „Nehéz bármiféle olyan lelkiállapotot találni, melyben kizárólag önmagamnak volnék tudatában — s nem valami komplexusnak, melynek én vagyok egyik összetevője." (Tudás ismeretség révén és tudás leírás révén) Továbbgondolva a dolgokat, világos az is, hogy nehéz bármiféle olyan lelkiállapotot találni, melyben pillanatnyilag meg- és átélt énemet kinevezhetném az énemnek, vagyis azonosíthatnám mint reprezentatív önmagamat. Egy tanulmányban arról olvastam, hogy John Barth Jacob Horner nevű regényhőse adott pillanatban ezt mondja: „Bizonyos értelemben Jacob Horner vagyok." A tanulmány írója szerint Jacob Horner azért lehet csak bizonyos, egyfajta értelemben önmaga, mert a szerepklisék, magatartásformulák özönében megállapíthatatlan, hogy tetteinkből és gondolatainkból mennyi mondható a sajátunknak. E kötet költője viszont annál is több joggal toldhatná meg bemutatkozáskor ily módon a nevét: „Bizonyos értelemben Egyed Péter vagyok"; mert állandóan több, az idő különböző szeleteihez rendelhető énje van jelen, s akinek több énje van, azok közül egyik sem az övé. A kötet végére még az is kiderül, mindennek tetejébe, hogy a költő állandóan érzi magában, mint tőle idegen testet, énjének azt a változatát, mely meg fog halni majd — és ez az én a mostaninak nem is hagy békét. Mit lehet tenni ilyenkor? Mit lehet tenni egy olyan világban, ahol énem leválaszthatatlan a dolgokról (melyek ily módon elhatalmasodtak rajtam), másrészt pedig még az is tisztázhatatlan, mit nevezhetek saját énemnek?
A kötetből tisztán kihallani, amint Egyed Péter így szól: szétbontom az egészet.
Mielőtt megvizsgálnók, hogyan teszi, nézzük meg azt is, mik a további indokai, a mellett a legfontosabb mellett, hogy önmagát, személyisége patternjeit keresi; ezenkívül még mi indokolja ezt a nehéz és fáradságos munkát?
Röviden válaszolva: a tudat elleni támadás, és, ezzel összefüggésben, a nyelv kiüresedése. (Heidegger: „A nyelv a nyilvánosság diktatúrájának uralma alá kerül. A nyilvánosság előre meghatározza, hogy mi érthető, és hogy mit kell elvetni mint érthetetlent... A nyelvnek e mindenhol oly rohamos kiüresedése az ember lényegének a veszélyeztetettségéből ered." — Platón tanítása az igazságról.)
Egyed Péter erről így beszél (Az elveszett szó): a szó megkövül, rontón saját ágyára telepszik, „idegen útra tér, kémlel, ellenőriz, / a száj körül sündörög — / benne éned sápadtan bolyong, / már hazudnék, magát nem találja".
A nyelvet pedig nem szabad kiüresedni hagyni. „Tolmács-létünk szó és világ között" (A tolmács sétája a kertben), ez annyit jelent, hogy — ismét Heidegger szavaival — az ember világban való létét, itt-létét, otthonát esetről esetre kell megállapítania, ez pedig a nyelv (mely az emberek földhöz tartozását tanúsítja), illetve a költészet révén történik.
Lássuk tehát a lebontás hogyanját.
A feladat, amint szó esett róla, kettős: (1) le kell bontani a komplexust, melynek egyik összetevője vagyok, illetve (2) meg kell tisztítanom az énem minden egyébtől. Más szóval: környezet és emlékezet kiürítése; a lebontás külső és belső.
1. A külső világ lebontása. Tudjuk, hogy minden érzéki adat a végtelenségig összetett; egymással valamilyen viszonyban álló részekre darabolható. A jelenségek gyakorlatilag bármeddig bonthatók, újabb és újabb összetevőket kell szétválasztanunk. A nehézségek azonban végül is csak mennyiségiek (minőségileg rossz végtelen), úgyhogy adott ponton abbahagyhatjuk a munkát. Ekkor emeljük fejünket fel. és hordozzuk körbe a szemünket. Hol vagyunk? „Fa, bokor vagy egyéb jel sehol sem volt a / szemiotikusok legnagyobb kétségbeesésére, / és a miénkre." Mi az egyetlen megmaradt bizonyosság annak számára, aki eljutott idáig? A látóhatár, mert ahhoz mégiscsak — és mindig — viszonyíthatjuk magunkat. A látóhatár annak garanciája, hogy a világ újból berendezhető. Addig, míg van látóhatár és vagyok én, semmi sincs veszve. „Az eligazodást — bár elég hihetetlennek tűnt — némiképpen mégiscsak a horizont segítette." — Az van jelen e tájon, „aki nincsen, / és aki ott állt, / ahol nem állt ott". (64.)
2. Ekkor fog neki a költő, ezen a tájon, a második feladatnak, a belső lebontásnak a megvalósításához. Ez — az én kiürítése — már csak azért is szükséges, mert a költő érteni akarja a világot, saját énünkből kiindulva viszont a jelen valósága nem érthető. Saját szubjektív énünk lényege ugyanis ellentmondást nem tűrő rendszerben nyilatkozik meg, amely — mint Eduard Grisebach írja, akinek a fejtegetéseit az alábbiakban is idézem — egységet és folytonosságot biztosít számunkra . Énünk a múltra épül, azon konstruálódott, a múlt viszont nem segít hozzá bennünket a jelen megértéséhez. A jelen valósága nem vezethető le az ismeretből — már csak azért sem, mert a jelenbe belépő múlt nem azonos a tulajdonképpeni múlttal, jelenbe lépésekor átalakul.
A múlt ezenkívül tönkreteszi a jövőt, mert a határozottan megformált múlt határozott módon korlátozza a jövő szabadságát — ezért a jövő feltételezi az emlékezet legalább részleges megsemmisítését. A múlt, súlyával, túlterheli és agyonnyomja a jelent meg a jövőt. Ezért, ha a múltat megszüntettük, több esélyünk adatik jelen lenni.
Egyed Péter szavaival (FŐNIX eljövetele): „A FŐNIXmadár mutatókarmában / megvillantja jelenedet és annak / tagadását " — „Őt nem érdekli, hogy ki voltál, / csak az, hogy ki leszel" — „magadnál vagy és elválsz / kihűlt mozdulataidtól" — el bizony, elválsz tőlük, múltad leveted, mint egy kígyóbőrt, nem fontos, ki voltál, az a fontos, ki leszel — emlékekkel a nyakunkon, emlék-púppal a hátunkon a jelent nemhogy körülhatárolni, de még érinteni sem tudjuk. Márpedig Egyed Péternek a múlt igen súlyos ballasztjától kell megszabadulnia. Nagyjából erről a viaskodásról szól maga a könyv. „Torkodból nem kérdés és felelet" — írja —, hanem „vadkacsakiáltás / és mozdonytöfögés, fejszecsattogás / a múlt elfelejtett állomásaiból és határaiból." Azután: „A kert [... ] rátok emlékeztet és magamra is", a régi séták hangja-emléke „belénk költözött" — „ezért érezzük magunkat szakadatlan". Ugyanebben a versben (A tolmács sétája): „míg tart az emlék" — írja —, addig tart „tolmács-létünk szó és világ között".
De hát, mint láttuk, Egyed Péter nem is akarja szakadatlanul, mintegy a múlt meghosszabbításaként, érezni, szakadatlanul egynek-érezni magát. Ám a múlt elutasítása átalakítja a tudatot. Egyed Péter lemondott énje egységességéről és folytonosságáról, lemondott múltjáról és emlékezetéről, lemondott arról az olcsón hozzáférhető lételfoglaltságról, hogy a világ maguktól létező dolgainak tőlünk semmilyen erőfeszítést nem igénylő szemlélésébe merüljön. Mi maradt Egyed Péterből a nagy lebontás után? Mi hallatszik a kiüresített tájon, hogyan beszél a kiüresített én?
„Ó, ne szakítsatok le a világ testéről, mert sziget lettem, szigetelt semmi"
„felsírsz, hogy szemed kiégett körtéi és idegeid kiégett téli biztosítékai között senki sem jár"
„az út porában, avar és evőeszközök között [... ] jelentéseitek után tapogatózol"
Ótestamentumi kifosztottság.
Itt érkeztünk el Egyed Péter költészetének, világhoz való viszonyának kulcskategóriájához, a (nem reneszánsz értelemben felfogott) újjászületéshez. Kíséreljük ezt meg magának a szövegnek alapján bizonyítani.
A világot tehát Egyed Péter szétbontotta, ami persze nem jelenti, hogy megsemmisítette; szétszedve ugyan, de megvan, a dolgok ott sorakoznak rögtön a látó- határon túl. Ekkor hangzik el a kérdés (56.) a kiürített vidék középpontjában: „Mintegy / félálomban hallottam: MERRE INDULJUNK. " A látóhatáron túl: az általános szétszórtság, tökéletes káosz állapotában található világ, alapjelentéseikre bontott, egynemű, egyszerű, egyértelmű, pontszerűvé redukált dolgok halmaza. Hogyan fog ez az atomjaira tovább-nem-boncolható, részeire elkülönített világ összeállni? Hogyan találkoznak majd egymással a részecskék? Netalán maguktól? „Epikurosz volt olyan szégyentelen, hogy azt kívánta, az atomok minden ok nélkül térjenek el [... ] azért, hogy találkozhassanak" [és összekapcsolódhassanak] (Kant: Az ég általános természettörténete...).
Mit tesz Egyed Péter tetszhalottságából való újjászületéséért („Újjá akarsz születni, és nem tudod, hogyan válnék benned újra arannyá a sok kacat, hogy lehetne titokká és jelentéssé millió elhasznált mozdulat" — Az újjászületés, 27.), hogyan próbálja meg — mert nem hisz abban, Epikurosz módjára, hogy maguktól összetalálkoznak és kapcsolódnak az alap-építőelemek —, milyen módszerrel kísérli meg a kompromittálódott, depraválódott dolgok homogenizált újra- és másként-összeillesztését?
Láttuk, hogy az újjászületés madarát (47.) nem érdekli, ki voltál, „a pókhálós ablakszemeken benzinespalackot vág be" — nem vitás, a múlt, az emlékezet pókhálós ablakszemeiről van szó. Ezek után arra számítunk, hogy Egyed más Egyedként születik újra, egy másmilyennek újjáépített világba. Ám mindannyiunk meglepetésére Egyed, a rá jellemző mérhetetlen ravaszsággal, ugyanazt — minden (bár esetleg mégis félrevezető) jel szerint ugyanazt — a világot választja, amelyet oly nagy fáradság árán bontott le.
Magellán elindul, és ugyanoda érkezik meg, ahonnan elindult („Ahonnan indultál, oda érkezel" — Ballada Magellánról, 77.). Itt Magellán persze most nem történeti személy, nem érdekes, hogy leszúrták és felnégyelték, mielőtt hazaérhetett volna. Ugyanazon a mólón áll tehát, a kötet legvégén, mint ahol elindulása előtt állt. Érdemes volt? Az a sok kínlódás hát megérte, hát hiába indul neki az ember a világnak, a világ-végére-vivő út is ugyanahhoz a mólóhoz vezet, amelyen az ember már gyermekkorában is ott álldogált? Hát érdemes volt Egyed Péternek leválasztania magát a világ testéről, és elfelejtenie mindent? Hogy megint ugyanazok a folyók, teherkocsik, diktátorok...? „Ahonnan indultál, oda érkezel"? Hát akkor minek elindulni?
A hazatért Magellán vállán, köpenyként, ott a megismerés és a szabadság. Miután mindent elvetettél, ugyanazt — például Sevillát — már választod; azelőtt nem választottad, hanem csak adatott néked. Az, ami eddig adott volt számodra, adták néked, az most már a tiéd; és csak most a tiéd. Az újjászületés: megváltás. Eddig csak léteztél, most már vagy. Ez volt tehát a végsőkhöz való eljutás értelme, célja és eredménye: „Itt-létem értelme, hogy tovább mehettem" (75). Mert az újra itt valójában azt jelenti, hogy tovább. Még ha a környezet ugyanaz is — az én nem ugyanaz. Emlékezzünk: Egyednél nem a táj, hanem az én változik. Mert hát állítható-e, hogy ugyanaz a Magellán érkezett meg? Nem véletlen, hogy Magellánnal a kötet végén találkozunk. Magellán elindult, és a kötet végén ugyanott áll, ahonnan elindult; de mekkora különbség! Egyed Péter elindult (lásd például: „Nyomdokvizemre hágok" — 32.), és a kötet végén ugyanott áll. De mekkora különbség! Visszatért ugyanazként és mégis másként.
És mi az a hit, amiért — magellánszavakkal szólva — utaztál és létezel? Csak ennyi: hogy az otthoni táj hív téged; annak a vidéknek elmondhatatlan ethosza, mely hív és visszahív; erről van szó; „a végpontokon s a kezdetekben" ugyanaz a piros, meleg lény áll; a kötet végpontján Sevilla, a kötet elején Kis-Kolozs városa; a két város hangja: egy-ugyanazon hívás, egy-ugyanazon szó.
A téged napról napra újjászülettető FŐNIX mutatja meg neked sorsodat („Megvillantja jelenedet és annak tagadását, ott megleled sorsodat"). Ez a sors most már a sajátod, te választottad. Magellán vagy. De a megváltás nem egyszerű. Hanem egyszeri. Holnap ismét újjá kell születned. Az újjászületés, ha tudatos vagy, írja Egyed Péter, benned „napról napra megterem". És: „megszámolható, hogy hányszor újrakezded, hányfele darabolódik az egyetlen kezdet" (65.).
Egyed Péter a legutolsó versben néz először farkasszemet az énjében megbúvó egyéb énekkel — ezt a szembenézést készítette elő maga az egész kötet, erre volt jó — a lebontott és újraépített tudatban, melyből az egyedi önmagát újrarendező mechanika kimosta a múlt ballaszt voltát, ismét ott kujtorog és sündörög a vénember. Ugyanaz, aki kezdettől fogva ott leselkedett, majdani énedként épülve rá a maira. De mekkora szerencse! Ő fog meghalni, megvált téged, te örökéletű maradsz. Költőhangod téri örökkévalóságban őriz meg téged. Ezzel a kijelentéssel ér véget a Capriccio című vers, mely a kötet összefoglalásának tekinthető. „Festő vagyok. Villamos oszlop, lábam földbe túrva" — kezdődik a vers, és az oszlop panaszkodik, hogy nem lehet mozgó ember, mert kötve tartják a huzalok. Le kellene szaggatni őket, persze. De „ezek táplálnak, övék vászonra alakított színem, formám" stb. Hogyan lehetne nélkülük élni, akik a világgal való kapcsolatot jelentik? És mégis, egyszer csak elszakadnak a fémkígyók, a tápláló huzalok, a világgal öt összekötő vezetékek — itt következik a már idézett könyörgés: „Ó, ne szakítsatok le a világ testéről..." És ekkor jön az újjá-, a festő költővé-születése; a lélekben ott-zsúfolódó emberkék szóhoz jutnak, s a beszéd polifóniája szédítő — ezeknek az emberkéknek „egy a szájuk" — a költő szája. Az egyén, a tudat, a személyiség újjászületett: „Költő leszek, mikor eddig halott hangom megszületik." Az újjászületett festőből költő lett. Mi változott? Honnan az eddig halott hang? Mi változott? Hogy szóhoz jutottak a költő száján át mások, megannyi hang, egy kollektivitás személytelen beszédritmusai? Kik beszélnek? Az ejtőernyősök például. Hallgassuk meg őket, némelyek úgyis azt suttogják Egyedről, hogy valóságtól elvonatkoztatott, de — sőt — ettől elszakadó világának nincs sok köze a realitásokhoz. Egy erdőszélen sötét, korahajnali férficsapat készülődik: „Az ejtőernyősök ácsok, kőművesek" — „póternyő nélkül, / az ernyőkben kenyér, szalonna" — ezoterikus dolgok ám ezek, találunk itt valóságtól való elrugaszkodást, csakhogy ezúttal nem Egyed rugaszkodott el a valóságtól. Mások. Akik letagadnák e kötetből nemcsak a szalonnát, kenyeret, ingázó ácsokat — ez még nem volna baj, e kötet nem ettől jó kötet —, hanem azt a cselekvésre ösztönző moralitást és humanizmust, melynek tudomásul nem vételéhez nem botfül, hanem botszív és botmentalitás szükségeltetik. Feleljünk nekik a Tisztán című vers utolsó három sorával, ezen belül is az utolsó három szóval:
elmondható, hogy részvételünk a harcon
több mint bátorságos körültekintés
s egy párbeszédnyi mosoly nyaldossa arcom
* Az eseményekről Rilke is beszámol: „A szomorú lámpa egész egyenletesen világította meg Gorkijt [...] és néhány borús hangulatú orosz férfit, akik tudomást sem vettek rólam."
** Egyed Péter: A parton lovashajnal.
http://epa.oszk.hu/00400/00458/00490/pdf/EPA00458_Korunk_1978_07_565-569.pdf
