Kedves Szilágyi Domokos, szeretett rokon, tisztelt nagykövet úr!
Mint rokonhoz és nagykövethez szólunk most hozzád: a költő – ki ne tudná – a halál rokona és Batu kán pesti rokona és Góg és Magóg fia ő, azonfelül pedig a mindenség nagykövete. Hadd fűzzük hozzá: kettős nagykövet, egyfelől a totális, szakrális, hatalmas, fényességes és beláthatatlan világmindenségé itt miközöttünk – másrészt ennek a kopottas gyászoló gyülekezetnek, ennek a rebellis és búskomor transzilván Trauergemeinde-nak a főkonzulja, mesterlegénye és vőfélye és utazó nagykövete, a szakrális, totális, hatalmas és metafizikus univerzumban.
Tisztelt nagykövet úr, kérjük, jelentsd a mindenségnek, hogy a kismamák mellében gyűl a tej és gyerekeink szájában nő a tejfog, nemrégiben pedig lázadás volt mi nálunk. Földjeinken gazdag termést hoznak az elvetett magok: a búza, a rozs, a konkoly, a zab, a csalán, a tövises bogáncs, az árpalányhaj és a beléndek, szóval mindaz, amit fáradságos munkával elvetettünk.
Jelentsd, hogy továbbra is gyanúsak a költők és a lelkipásztorok, jelentsd, hogy országút vezet keresztül a hálószobákon
s hogy általában minden éppen úgy van
s hogy Nagysomkúton nagy som nő a kútban.
Mint bárki lemérheti óráján és kilométeróráján, mint errefelé jövet magam is lemértem: a Házsongárdot Nagysomkúttól kb. 140 kilométer és másfél óra választja el. Mindenkinek olyan hosszú, az és annyi az élete, amennyi szülőháza és sírja közé befér.
A te életedben, Szilágyi Domokos, e másfél órába és 140 km-be belefért 38 esztendő, egy enciklopédia, a naprendszer összes folyóinak hossza, folytonos sírás és sírásás és egy véget nem érő tengerparti lakodalom. Mi is erre a menyegzőre, keresztelőre és temetésre gyűltünk össze itt a nagysomkúti tengerparton.
