Limpopo

Embernyelvre lefordította, átdolgozta és közzéteszi
Szőcs Géza
Első, változatlan kiadás

William Least-Heat Moonnak

Bevezető
Egy udmurt ember érkezett városunkba azzal a hírrel, hogy nem messze tőlünk Isten tudja honnan jött vállalkozók struccokat tenyésztenek. Azóta tervezem, hogy meglátogatom a strucctelepet. Mikor először hallottam róla, elszomorodtam. Struccok, mifelénk?
Nálunk a szocializmusban és a mérsékelt égövön egyes események vissza-visszatérő eljövetele egyedülálló üzenettel, varázslatos jelentőséggel bírt. Például narancshoz egész évben nem lehetett hozzájutni, kizárólag a karácsony előtti hetekben, később már akkor sem. Így hát a narancsszín első felragyogása az örökké sötét kirakatokban vagy a boltok titokzatos mélységeiben minden adventi hangulatkeltésnél meggyőzőbben tudatta velünk, hogy közeledik az ünnep. Ha egy távoli polcon váratlanul megpillantok egy narancsot, ez még ma is megdobbantja a szívem. A piros cukorkákra emlékeztető hónapos retek és az aranyeső a tavasz megérkeztének, a cseresznye a nyárnak volt a hírnöke – mondom: mifelénk a mérsékelt éghajlaton és a népi demokráciában.
Mert amióta piacgazdaság van és mindent összevissza árusítanak az év minden napján, az örök körforgásnak ezek az egész évben várt kis stációi, amelyek kiszámíthatóvá tették a világot és metafizikai üzenetekkel töltötték fel a sivár mindennapokat, eltűntek az életünkből.
Így van ez a struccokkal is. Hát hiszen ugyanbiza ki az, van-e közöttünk, akinek a strucc nem Afrikát jelenti, van-e közöttünk ilyen ember? Könyvben, filmben, rajzon, állatkertben, bárhogyan. Úgy igen. No de legelőinken szaladgálva, itt a város határában?
Úgyhogy haragos szívvel gondoltam a hazai strucctenyésztőkre, és fejembe vettem, hogy kiszabadítom bolygónk legnagyobb madarait ízléstelen – mert tájidegen, stílustalan, környezetidegen – helyzetükből.
Vonattal utaztam F. településre, miután beszereztem egy franciakulcsot és egy drótvágó ollót. Az újságokból tudtam, hogy ennek a határmenti városkának a szomszédságában ütötték föl tanyájukat a strucctenyésztők, bízva a bécsi, budapesti, belgrádi és bukaresti piacokban, a zsírmentes, egészséges strucchús iránti növekvő, de legalábbis állandó keresletben.
– A strucctelepre – mondtam a taxisnak, aki egy rendszerváltás előtti fekete Pobedában szunyókált az állomás előtt a déli verőn. – De hiszen – válaszolta – de hiszen...
Félbehagyta a mondatot. Rám nézett, rendszerváltás előtti mosolyával.
Az úr honnan érkezett, ha szabad kérdeznem.
Megmondtam, hogy ki vagyok.
Ahá, áhá, igen... Persze hogy... a régi sóbánya mellett... tíz percre sincs, és ha parancsolja, máris ott vagyunk.
És máris ott voltunk s én bekopogtam a kapusfülke ajtaján. A fülke a nagykaput őrizte, mely fölött félkörívben egy kék táblára nagy betűkkel és jellegzetes vidéki szellemeskedéssel azt a feliratot festették fel, hogy Zum Strucc. Alája pedig kisebb méretben:

Óriásbaromfi telep

Közel s távol egy lélek sem volt látható, úgy értem: egyetlen kétlábú lény sem. Az udvart gaz verte fel, egy padon sakktábla korhadozott és a díszhalak számára készült medencében víz sem volt, nemhogy hal. Távolabb egy macska vágott keresztül, egy közönséges, csíkos, kendermagos cirmos.
A ketrecek láthatóan üresek voltak.
Az irodák is, csak az egyikben hagytak ott egy háromlábú díványt.
A fáskamra is, amelyben Marx Károly A tőke című művének borítójával pótolták az üveget ott, ahol az betört, a polcon pedig egy üres palack kézzel írott címkéje azt hirdette, hogy Szamosvíz.

Ám a kiszáradt aranyhalas medence repedező fenekén egy nyitott aktatáska hevert. Az itt következő találtszöveget ebben a táskában találtam. Most közzéteszem, miután gyorsírási kulcsait megfejtettem és a szövegtöredékeket megszámoztam. Ott, ahol megszakítatlannak véltem a sorrendet, egymásutáni számokkal láttam el a „fejezeteket", ott pedig, ahol úgy sejtettem, hogy rövidebb-hosszabb részek hiányoznak, ugrottam a számozással. Ha nyelvtani, nyelvhelyességi és helyesírási szempontból „fejlődésre" figyeltem fel, ezt igyekeztem hűen visszaadni. Egy-két ordítóan helytelen kifejezésen vagy szerkezeten változtattam, de általános stilizálásra nem vállalkoztam, tiszteletben tartva a feljegyzések készítőjének szóegybeírási különcségeit és megőrizve az olyanszerű gyermeteg szóképeket is, mint pl. hogy „szabódva pillantott rám" stb. A nyájas olvasónak azt is előre kell bocsátanom, mintegy figyelmeztetésképpen, hogy a feljegyzések készítője nyilvánvalóan teljesen járatlan a történetmondás modern fortélyaiban.

Az aktatáskában talált kézirat egyik eredeti oldala

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy az időrendet, vagyis az egyes fejezetek sorrendjét magam állapítottam meg, a magam feltevései szerint (pl. nyelvtani jellegzetességek fejlődése stb.). Természetesen elképzelhető más sorrend is, és lehet, hogy ennek eldöntését rá is kellett volna bíznom az olvasóra, ami nemcsak egyszerűbb lett volna, de jobban meg is felelne a divatoknak. Hiszen tudjuk, hogy a mai olvasó nem folyamatosan olvas, hanem összevissza: „járkál a műben" előre-hátra, hogy belülről és fonákjáról is értse.
Ha nem az elbeszélés lineáris logikáját próbáltam volna helyreállítani, hanem a modern próza elvárásait követni, talán azzal a fejezettel kezdtem volna a történetet, amelyben megérkezik a telepre a struccok repülőoktatója. De bármely más sorrend elképzelhető, így is-úgy is kiderül minden, ami e töredékekből kiderülhet és ennél több másként sem derülne ki.

Be kell azt is vallanom, hogy jó ideig halogattam a szöveg elolvasását: amikor ugyanis rájöttem, hogy egy baromfitelepi naplóval van dolgom, amely egy struccfarmon, tehát egy állati gazdaságban született, gyanakodni kezdtem: vajon nem egy orwelliánus história került-e a kezembe? Végül mégiscsak elolvastam, és úgy tűnik: a helyzet még súlyosabb, mert Arisztophanész, Ezópusz és La Fontaine kezemunkáját sem lehet nem felismerni e találtszöveg fölmenői között. Sőt, mintha még a rút kiskacsa története is visszakísértene benne; legutóbb pedig már arról értesülhettünk, hogy a szabadságvágy és repülés ikaroszi ikergondolatát is utolérte az emberiség legszebb legendáinak végzete, a rajzfilmes feldolgozás.
Igen, egy hagyományról, talán egy műfajról lehet itt szó – morfondíroztam, Limpopónak, a strucckisasszonynak és társainak életét, mi több, sorsát követve 118 feljegyzésen keresztül. Száztizennyolc, mert az összesen 151-ből harminchárom (vagy ki tudja, mennyi) hiányzik.
A legtöbb feljegyzés nyilvánvalóan Limpopótól származik. Ezzel együtt, a beleirkálások révén, inkább valamiféle kollektív naplóval van dolgunk, semmint egyvalaki egyszemélyes monológjával.
Az egyes (gyakran utólagos) beírások jól elkülöníthetőek a kézjegyek alapján, de nem mindig azonosítható, hogy kitől származnak.
Végezetül felhívnám az etológusok figyelmét azokra az új adatokra e szövegben, amelyek a struccok társaslélektanával és viselkedésével kapcsolatos ismereteinket bővítik. Hasonlóképpen fontosak lehetnek a történészek, különösen a kincstörténészek számára azok az utalások a struccok naplójában, amelyek esetleg nyomra vezethetnek az úgynevezett de la Borda oltáriszentség sorsával kapcsolatban. Mint ismeretes ugyanis, José de la Borda, aki a 18. században a földkerekség leggazdagabb embere volt, a mexikói érseknek adományozta a római katolikus egyház történetének legértékesebb oltáriszentségét. A színarany napkorongot több mint négy és fél ezer gyémánt ékesítette, közel háromezer smaragd és több mint félezer rubintkő. De la Bordának nem hozott szerencsét az adomány: koldusbotra jutott, leszármazottai kihaltak és az oltáriszentség eltűnt, amikor a francia intervenciós hadsereg egy lovasszázadát 1861-ben a katedrálisban szállásolták el, lovastól.
Ennyit kíván előre bocsátani az olvasónak
a szerző.
2005. augusztus–november

Az aktatáskában talált találtszöveg

1. Első feljegyzés
Mi a jóúristent keresünk mi itt?
Mit keresünk ezen a telepen mi, struccok?
Mit keresünk ezen az éghajlaton?
Nem mintha a nyár nem volna elég forró és elég hosszú.
Nem mintha nem futkoshatnánk annyit, amennyi éppen belénk fér, nem mintha a telep nem volna elegendően tágas. Széltében és hosszában is meglehetős, és kellően köves ott, ahol kövesnek helyes lennie; és egyáltalán, állítható, hogy megfelelően napos is, és füves és árnyékos meg homokos és bozót is akad, s még fák is nőnek, ha nem is éppen pálmafák.
Jól fűtött ketrecekben húzhatjuk meg magunkat, amikor nyirkos, deres, darás, esős, zegernyés, havas vagy fagyos napok köszöntenek be. Sohasem éhezünk és az idősebbek arról panaszkodnak, hogy a ragadozókról való tanításaikat mi ifjabb struccok csak annyira vesszük komolyan, vagy annyira sem, mint ők vették volt hajdanában nagyanyóik meséit a mumusokról, tényleg, milyen lehetett egy mumus, és a sárkányokról.

Mindez igaz.

2. És mégis
Akkor meg miért, hogy éjszakánként mintha egy más haza, egy másik lét, egy másik földrész szólítana bennünket, éjszakánként? Miért vélem hallani ezt a hívást, miért e vonzás, miért, hogy bőrömön mintha forró déli szelek emléke vagy érintése futkorászná, egy fölemelt fejjel élt életnek és a szabadságnak az ígéretével érkezve nyomorúságos telepünkre az Egyenlítőn túlról,
Afrikából, ahol a sivatagi éjszakában rettentő fenevadak világító szeme süt feléd a bozótból, arról a kontinensről, ahol olykor ezer meg ezer patás láb dübörgése hömpölyögje át a szavannákon, mint égiháborúban a menny morajlása magán a firmamentumon, és ahol álmukból fölriadt majmok rikácsolnak izgatottan a fák között, ha ellenség közeledik, például egy kígyó vagy egy foltos leopárd; ahol a strucc magányos vágtáját fölemelt ormánnyal kíséri a tudós elefánt, és kíváncsian pillantja ki rá a lombok közül a hosszúnyakú zsiráf; ahol elképzelhetetlen színű és illatú virágok között saját igazi életed várja rád, mely nem előregyártott élet, és ahol, igen, saját halálodat élheted meg, amely tereád van szabva – mert ez a halál valóban a te halálod, nem pedig valamiféle konfekciós végzet, amelyet unott henteslegények akasztják nyakadba egy lepusztult vidéki halálgyárban.

Egy várúr, aki fivérével csúnya versengést folytatott, hogy melyiküknek van nagyszerűbb fogata, egy napon hintója elé tizenkét gyönyörű lányt fogatott be, mindegyik meztelen volt, főleg a legszebbik, Anna nevű. Ott állt a hintó bakján a várúr és korbácsolta eszeveszettül a lányokat, h. gyorsabban röpítsék. De Anna megátkozta és akkor megnyílt a föld és elnyelt mindenestől hintót, várurat, lányokat és egy tó keletkezett ott a kráterben. Ugyanis az egész dráma egy kialudt vulkán kráterében történt, ahol azután egy csodás kis tó keletkezett, úgynevezett tengerszem, egy-két napi járóföldre tőlünk. A lányok hattyúvá változtak, de a várúr most is lent lapul a kráterben a tófenéken, mint valami árnyék vagy rettenetes félszegúszó.

3. A telep. A struccok. Az őrök.
Nehéz társzekereiken éjféltájban olykor lidércek hajtanak keresztül a telepen, olyan a szaguk, mint az ázott télikabátoké és csontjuk se nincs, árnyékuk se nem nincs, csak a nevetésük van. Hűvös örvénylés kíséri őket, úgynevezett huzat, más néven czúg. Lovaikon visszafele van felverve a patkó és Gáspáréknak hívják őket.
Jövetelükkel figyelmeztetnek vassal pántolt szekereiken, ha veszedelem fenyegetné bennünketminket.
Ezt mondják az öregek. Telepünk a kormányzósági székhely, F. szomszédságában fekszik.
A telepet egyik oldalról egy régi sóbánya határolja, másik oldalról az országút. A sóbányát kukoricaföldek választják el egy szeszgyártól, amelyben a Brutalnaja elnevezésű vodkát gyártják. Telepünket minden más oldalról erdőség veszi körbe, amely, a kukoricással párhuzamosan, elnyúlik egészen a gyárig, illetve azon is túl.
Tisztásain levendula, galagonya, bükköny, nefelejcs, vérehulló fecskefű, sulyom, izsóp, neverdáj, homoktövis, sárkányfű, zsurló, kányabangita, sáfrány, óriás angyalgyökér, Sinai-hegyi ördögűző penunafű és őszi kikerics nő, virágzik és hoz termést egymás hegyén-hátán folyamatosan.
Az út túloldalán egy zsebkendőnyi temető keresztjei, mohos sírkövei és kopjafái düledeznek a domboldalon. A domb mögött falu bújik meg.
Én még nem találkoztam egyetlen egy lidérccel sem.
Ebbe a barátságos erdőbe gyakran ki szokjuk szökni, anélkül, hogy az őrök észrevennék, meg vissza is. Az erdőn túl mocsaras rész következik, aztán egy elhagyatott, üres laktanya, azon túl egy lőtér és egy ejtőernyős gyakorlótorony, úgynevezett ugrótorony. Odáig merészkedjük el, amikor kiszökdössük.
Néha szénégető égeti a szenet kemencéjében az erdő távolabbi részén.
A laktanyával szemben, egy hajdani apátsági templom falai között működik egy nirvánosház, nem tudom, mi az, csak azt, hogy rosszul megy nekik, mióta a laktanyát kiürítették. Ebben A mulató rosszlányhoz címzett intézményben, amelynek hajdan A Vörös Facsiga volt a neve, órákat is árulnak, onnan tudom, hogy néha a smasszerek elhullatják a ház szórólapjait:

ITT NÁLUNK VÁSÁROL MAGÁNAK A PÁSZTOR PÁSZTORÓRÁT.

A szórólap hátoldalán újabb csalogatás: italok nagy választékban. Hazai és külföldi pezsgők; csapolt sör; bundapálinka; hegyaljai, alföldi és mocsári borok. A házat a rosszhírű Heidemarie kisasszony vezeti.
Ma lettem nagykorú.
Nyolc strucclány, tizenegy struccfiú, hat kölyök – ezek vagyunk mi.
Hölgyek, tyúkok, nők, delnők, csajok, nőstények, nénik, lányok, dámák, asszonyok, spinék, frajlák, kisasszonyok: Piki, Bundás, Bojszi, Zuzu, Kórica, Én, Tuszka és Lula néni, a struccszipirtyó, aki egy méter nyolcvanas termetével törpének számít a struccok között.
Én-t, mivel a többiek nem tudják, hogy Én Én vagyok, úgy hívják, vagyis úgy hívnak, hogy Panni, amely egyesek szerint kicsinyített Anna, mások szerint nem. Csak Maxikónak árultam el a titkot, hogy valójában ki vagyok, néha úgy is nevez, hogy Én-kisasszony.

Maxikó, Tarzán, Lompos, Patvaros, Döhöm, Bátor, Latyi, Vologya, Hőköm, Góliát – ők a kakasok, fiúk, férfiak, taták, hímek, kanok, bikák, urak, bácsik, pasasok. Meg persze Százados. Ő a családfő, kicsiny törzsünk főnöke mindösszesen.
A hat kiskorú: Jumbó, Pöttöm, Inczur, Bébi, Pinczur és Junior. A neveket az őrök – őrök, etetők, smasszerek – ragasztották ránk, őket pedig mi kereszteltük el: Sipkás, Bajszos, Pápaszem, Potrohos, aztán Tökfej Mihály, megint aztán Mérges, aki régebb ökölvívó volt és Lórúgásos Laca, igazi nevén Zetelaki László. Három idénymunkás is dolgozik a telepen: Kerekes Izsák, akit Bozgor Mócsingnak szólítanak, Bladinájf és Buklukás Lali.
Bajszos az őrök és etetők főnöke. Úgy nevet, amilyen az ősgyíkok nevetése lehetett, a hangja borostás, olyan a járása, mint a billenő teherautóké és üres óráiban a basszusharsonáját gyakorolgatja, mindhiába.

Ketreceink az irodaépületek tűzfalaira néznek. Az irodán reggeltől délután háromig nők is dolgoznak és iszogatják, nem tudom milyen az, a helyszínbabos kávét: Tűsarkú, Szénaboglya, Varga Julcsa, Retikül, Rapsonné, Titokzokni, Cementfejű, Vartyula és Doamna Popescu.
Cementfejű onnan kapta a nevét, hogy egyik alkalommal, miután hajat mosott, hajszárítóval szárítgatta magát, ahogyan azt máskor is szokta. Csakhogy tréfából valaki, talán Szénaboglya, ez soha nem derült ki, gyorsan megkötő rapidcement-porral töltötte meg a hajszárítót. Ezt a port fújta aztán a frizurájára Cementfejű, akit addig nem így hívtak, de miután a cement megkötött a hajában, ez lett a neve. Merthogy végül ütvefúró géppel kellett lerobbantani a hajat a koponyájáról. Ugyanis sem csákánnyal, sem kalapáccsal nem sikerült megoldani a problémát.
Estére csak a smasszerek maradnak. Siralmas kompánia, kivénhedt csempészek, kidobálóemberek, sírásók, medvetáncoltatók, halottmosók. Nem sokat törődnek velünk, kártyázgatják, néha előkerül a tüzes víz, olyankor ordítoznak és rugdossák egymásba, aztán minden elsimul.
Potrohos, aki a gémeskútban felejtette az anyját, így szokott bemutatkozni olyan pofával, mintha szellemes dolgot mondana: Én vagyok a vén bakancsos és fia, a huszár.
Itt van azután Tökfely Miháj, aki rózsakertész volt eredetileg, ő nemesítette ki a No Pasarán fantázianevű, lábszagú rózsát. Rettentő dialektusban beszél, hogy a többieket idegesítse. De csak Mérges bosszankodik, a selypítő erdélyi ökölvívó.
A telepen libát és pulykát is tartanak. Nincs mogorvább lény, mint egy pulyka, leszámítva esetleg az elsötétült elméjű Döhömöt, törzsünk egyik hangadóját.
Egy erdőszéli helyen többezer könyvet raktak le valamikor. Állítólag egy hajdanvolt egyetemi vagy apátsági könyvtárat selejtezett ki az új hatalom. A könyvek mára már alaposan szétáztak, még a pergamenre írott krónikák is. Amikor elolvasok egy-két oldalt, csőrömmel kicsippentem a lapot a könyvből vagy a kódexből és lenyelem. Egyszerűbb, mint lapozgatni. Igaz, így nem tudom visszakeresni a korábbi részeket, nem tudok „járkálni a műben", viszont szemmel láthatóvá lesz, hogy mennyit olvastam el, ráadásul a gyomrom is megtelik ismeretekkel.

Tegnap Potrohos és Bajszos azon töprengtek, hogy a nirvános ház előtt, az országút szélén, miért hirdeti a következőket egy ütött-kopott tábla:

LAPOSTETŰ FEL
MŰKŐKÉ
ÚTÉPÍTÉSI ZÚZA

– Mi az, hogy lapostetű fel? – krákogta el magát Potrohos, a vén utcai harcos. – És mi az, hogy útépítési zúza?

Őreink egy-két havonta megalázó dolgot művelnek velünk: nekünk esnek és kitépdesik a legszebb farktollainkat, mint az állatok. A divatházak a megrendelők, elsősorban a kalapszalonok. Tollaink egyébként újra kinőnek, de ez a rendszeresen ismétlődő baromi erőszakoskodás nem tesz jót az önbecsülésünknek egyáltalán.

Van ezekben a lidércekben valami kísérteties – ezzel fordult ma hozzám Maxikó, de leintettem.
Azt állítja, többször is találkozott velük. Nekem még egyszer sem volt szerencsém hozzájuk.
Potrohos, ha elment otthonról, régebben mindig le szokta volt engedni az anyját a gémeskútba, nehogy elkóricáljon vagy valami galibát csináljon. Egészen addig, amíg aztán egyszer úgy berúgott a sztrimbai búcsún, hogy csak három hét múlva tért magához.

4. Az aranyhalas medence
Tegnap feltöltötték az irodák előtti kis medencét vízzel, s ma már jópofa apró aranyhalacskák úszkálták benne, köztük egy jól megtermett, legalább kétkilós példány. Úgy tündökölt, nedves ragyogással, mint valami vízalatti napfelkelte, lehetetlen volt csodálat nélkül nézni rá.
Odaóvakodtam a medencéhez, s mikor ez a bizonyos aranyhal már hatodszor körözött el az orrom előtt, megszólítottam. Úgy nézett rám, mint akit meglep, hogy ott vagyok, pedig már jónéhányszor találkozott a tekintetünk. A rádióban a Los Machucambos együttes új lemezét játszották.
Bemutatkoztam az aranyhalnak. És téged hogy hívnak? – kérdeztem, látva, hogy magától nem mondja meg a nevét.
Szabódva pillantott rám.
Nem is tudom... azt hiszem, Erdélyi Bellának – felelte bizonytalanul. – Vagy Blankának.
Úgy látom, jól érzitek magatokat itt nálunk – próbálkoztam tovább társalogni.
Úgy gondolod? – kérdezte őszintén aggodalmas arccal. Kezdett olyan gyanúm támadni, hogy a hal ugrat engem.
Azt hiszem, ez nyilvánvaló – nyugtattam meg.
Ennek igazán örülök – mondta. Úszott még két kört, hancúrozott a többiekkel, majd ismét visszakerült oda, ahol én lógattam fejemet a víz fölé.
Bella – szólítottam meg ismét. Hallod-e, Bella...
Úgy nézett rám, mint aki kísértetet lát.
Ismerjük mi egymást?
Ne szórakozz már velem. Hát nem az előbb mutatkoztam be?
Igazán? És hogy hívnak?
Ismét megmondtam neki.
Nagyon örvendek. Végtelenül örvendek az ismeretségnek. Nagyon-nagyon örvendek, hogy megismerhettelek. Arra nem emlékszel véletlenül, hogy engem hogy hívnak?
Fölegyenesedtem és elindultam, egy ideig még hallva az aranyhal hangját a vízből, amint áradozott, hogy ismeretségünk mennyire boldoggá teszi.

6. Jelek az erdőben. A gólyák.
Egy filozófus nedvesen ragyogó festékkel színes jeleket fest a fák törzsére és a kövekre az erdőben. Ez a mi erdőnk jókora, tökéletesen kerek, úgynevezett feleki gömbkövekkel van tele, amelyek kíváncsiságot és mohóságot ébresztettek az emberekben. Gyakorta megtörténik, hogy a városiak, főleg az újonnan betelepültek, éjszaka kijönnek az erdőbe és csákánnyal széttörik a mohával benőtt titokzatos köveket, hogy lássák, nincs-e drágakő a közep???ükben, vagy hogy egyáltalán mi van ott. A filozófust úgynevezett politikai okoknál fogva távolították el a katedrájáról.
– Mit csinálsz? – kérdeztem az embertől, aki jelzéseket festett a fák derekára.
– jeleket helyezek el az erdőben.
– Hogy hívnak?
Kivette pemzlijét a festékkel teli vödörből és fáradtan megtörölte vele a homlokát:
– Zádornak.
– És miért csinálod ezt?
– A jelek mutatják az ösvényeket, amelyek vagy bevezetnek az erdőbe, vagy kivezetnek onnan.
– Nincs tele a világ amúgyis jelekkel?
– De igen, mert túl sok őrült festett össze-vissza mindenféle jelet mindenhova.
– S ha így van, nem hiábavaló, amit csinálsz?
Kék szeme még a homlokára mázolódott jelnél is erősebben fénylett:
– Ez csak akkor fog kiderülni, az egésznek csak akkor lesz mérlegelhető az értelme, amikor már mindenki, aki ezeket a jeleket látta, meghalt.
Egy lépéssel annyival is közelebb kerültünk ehhez a pillanathoz, hogy a szeszgyárban tegnap halva találtak egy gépírókisasszonyt, senki nem tudja, mi történhetett vele, de egy csöpp vér sem maradt a testében benne.

Hosszas készülődés, végtelen cihelődés után ma útra keltek a gólyák.
Visszajövünk – kelepelték felénk biztatóan.
De akkor miért mentek el? – kérdeztem. – És hova?
Afrikába. Ott olyankor is jó meleg van, amikor itt nagy hideg lesz.
Akkor meg miért nem maradtok ottan?
Azért, hogy újra találkozhassunk veletek.
És miért ne találkozhatnánk Afrikában?
Miért ne? – felelték.

Viszont amikor a vadlibák húztak el fölöttünk, fent a levegőégben, akkor végig a libaketrecekben roppant nyugtalanság támadt. Mert habár mindenik rabliba szárnyát elmetszették az őrök, e csonka szárnyak verdesésének hangja most betöltötte a telepet, miközben mindannyiunk szívét érthetetlen melankólia járta át, egy barátom kifejezésével élve.

Hűvös, csillagfényes éjszakákon libasorban, lábujjhegyen, indiánok osonnak keresztül az Alpesek gerincein. Lovakat vezetnek kötőféken, úgy surrannak át a rézsútos tisztások füvén, puskáik csövébe tűzve hosszan leng utánuk az árvalányhaj.

Meg szárnyra sem keltek a gólyák, még ott kelepeltek és tollászkodtak és készülődtek, s míg egyikük-másikuk próbakörökkel igyekezett siettetni az indulást, egyszercsak előbukkant egy csapzott, lódenkabátos pasas és azt süvöltötte feléjük:

... ti hallgattok? elkészültök innen?
majd hozzáfűzte, hogy
Ott nem értik a ti nyelvetek...

Sok mindent mondott még, lamentáló, érdes, sértődött hangon – azt például többször is megismételte, hogy Fiaim, csak énekeljetek! – aztán eltakarodott.

7. Az ekhós szekér. A fiúk.
Egy paraszt járja a környéket, ekhós szekere bakjáról mintha nem is érdekelné, merre viszik lovai. Ez a ponyvás szekér talán egy cirkuszé lehetett valaha, azért hiszem, mert csodálatos színekkel egy különös képet festettek a ponyvára valaha. Rengeteg harcos vonul és gyülekezik lóháton és mintha egy üstökös húzna csóvát az égen.
Senki nem tudja, miért olyan egykedvű a paraszt és hogy mi van a szekéren a ponyvavászon alatt, vagyis, hogy mit szállít és hova: kendert? fegyvereket? cukorrépát? boroshordót? koporsókat?
Az őrök időnként árverést rendeznek, sokan begyűlnek a környékről, a lányok is átjönnek a Mulatt Oroszlánból meg a gyáriak közül néhányan.

– Tűsarkú férjhez megy – újságolta Piki.
– Na ne! Kihez? – tudakolta Tuszka.
– Egy porkolábhoz.
– Biztos?
– Biztos.
– Biztos, hogy porkoláb? Egy porkolábhoz megy hozzá?
– Valamilyen pé betűshöz. Lehet, hogy egy piperkőchöz? Vagy a plébánoshoz? Már nem tudom. Porkoláb vagy piperkőc. Azt hiszem.
Bellának, az aranyhalnak ismét be kellett mutatkoznom, mert következőször megint csak nem ismert meg. Utána aztán újólag hosszan, hogy mennyire örül az ismeretségnek, majd megkérdezte tőlem:
– Szerinted én egy enervált kékharisnya vagyok?
– Miért lennél az?
– Ezt mondják rólam a hátam mögött. Meg a szemembe is.
– Kik mondják?
– Mindenki. A többiek. A fiúk. Hogy is hívnak?
Megmondtam.
– Nem téged. Engem!

Bojszi mondja:
„A fiúk időnként a hátunk mögé kerülnek, s valamit csinálnak velünk, nem tudom mi az, de nagyon jól csinálják."
Rossz lenne fiúk nélkül, mondja Bojszi.

10. Gróf Benyovszky Móric. Strucctalan állapotok.
Ennek a szekérvászonra festett képnek a közepén vajon ki lehet az a depressziós, ösztövér figura, és vajon miért olyan baljós ez az egész jelenet?

Benyovszky Móric foglyul ejtett, keserves orosz fogságban tartott egyszerű magyar grófból odáig vitte, hogy Madagaszkár királya lett.
Ezt társainak Pápaszem olvasta fel egy színes képekkel teli, izgalmas könyvből. Az őrök ugyanis esténként olykor felolvasnak egymásnak, újságból vagy könyvekből, ha nagyon unják magukat és már a kártyázást is.
A grófot, vajon mi az, hogy gróf, ily módon szintehogy földimnek is nevezhetném, hiszen családom egyik ága, minden anyai fölmenőm, úgy mesélték nekem, madagaszkári, mely sziget a hajdan ott élt óriás termetű struccok népéről nevezetes. Tojásaiknak olyan kemény volt a héja, hogy a tengerparton még ma is, annyi ezer év után rá lehet bukkanni egy-egy ilyen épen maradt óriástojásra. Családom apai ága viszont a Limpopo vidékéről származik, s a két szálnak érdekes módon itt a magyar alföldön kellett, milyen jó, hogy így történt, énbennem találkoznia.
De ez nem minden. A gróf, bármit jelentsen is ez a szó, fogságba esett, éppenséggel mint mi. Igaz, őt oroszok ejtették foglyul, nem úgy, mint bennünket.
Benyovszky ráadásul még meg is sántult az egyik csatában, úgyhogy a mindkét lába attól kezdve már nem egyforma hosszú volt annyira. (Hanem, úgy tűnik, különböző hosszúságúak voltak.)
És ettől erőteljesen függetlenül mégis sikerült megszöknie azzal a sérült, bice-bóca, sánta lábával és eljutnia Madagaszkárra, sőt még királlyá is lennie legalább.
Miért ne indulhatnánk el Benyovszky nyomában, követve az útját egészen Madagaszkárig?
Az is kiderült, hogy ez az út, amelyet Benyovszkyék tapostak ki Madagaszkár irányába, roppant sok kalandokkal telisteli, ez az út a csodás sziget fele Kamcsatkán keresztül visz (naná, nem is Honolulun át, jegyezte meg az egyik őr és ezen a hülyeségen sokáig elnevetgéltek). Vajon milyen hely lehet Kamcsatka?
Vajon mi az, hogy gróf olyan nagyon? Vajon hogyan hangzana: gróf Strucc János? Vagy: grófnő Strucc Én Magam?
Minden egyszerűbb lenne, ha volna térképünk vagy földgömbünk. S hozzá kell jutnunk a nagy utazó önéletírásához is.
Hiszen a gróf, térképpel vagy sem, ezt még nem tudjuk, többször is megszökött s bár újra és újra elfogták, mégis eljutott őseim hazájába.
Meg fogunk szökni!
Térképre van szükségünk.
Csak Székelykocsárdig jussunk el maholnap! Kocsárd ugyanis átszállóhely, ezt mindenki tudja, úgynevezett változóhely vagy váltóállomás. Onnan már bottal üthetik a nyomunkat.
El fogjuk menekülni erről a helyről!
Le ezekkel az embertelen, akarom mondani strucctalan, dehát ez hogy hangzik, viszonyokkal!
Le a rabsággal! el innen! Afrika vár!
El innen, allegróban.
Allegro, allegro – Sipkás, akinek csukafeje van és örökösen tárnicspálinka szagú, ő szokott ezekkel a szavakkal odaszólni a szaladgáló struccoknak, fogalmam sincs, mit jelenthet ez. Pápaszem tegnap hozzáfűzte:
Allegro ma non troppo.
Mi az, hogy non troppo? – kérdezett vissza Sipkás. Éppen lakmároztak, a szolgálati vacsorájukat tömték magukba az őrszoba küszöbén, azt a puliszkának is nevezett ételt, amit ők málénak emlegetnek.
Tökfej Mihály levetette a bakancsát és a lábát szagolgatta.
Ma non troppo az az, hogy ne tessék trappolni – szólt bele Potrohos.
Nekem is volt egyszer egy macskám. Hát, hogy az milyen rettenetesen trappolt – révedt el Sipkás, a szolgálati málét majszolgatva.
No és mi lett vele? – kérdezett rá gyanakodva Pápaszem.
Macskapaprikást készítettem belőle.
És jó volt?
Közepes volt – zárta le az emlékezést Sipkás, és még hosszasan elmálézott.

Éjszaka az erdőben (Este a székelyeknél)

11. A szénégetők
Keresztet vetnek, ha templom közelébe vagy útszéli feszület mellé érnek és alázatosan köszöntik a fogadóban a remetéket és a zarándokokat. Egy Barnabás nevű zarándok hosszú évekig hiába faggatta a helybelieket a Csodatevő Szűz szobra felől, végül bevette magát az erdőbe, senki sem látta azóta.
A szénégetők az erdő legtávolabbi völgyeiben és tisztásain tanyáznak. Azokon a részeken túl már csak medvék éltek, régebben, de a medvéket később elcsatolták.

Bundában ülnek le a kocsmaasztalhoz vagy a söntés mellé, széles kalapjuk alatt fekete szemek és fehér fogak villognak a sűrű szakállak között, nyelés nélkül döngetik le gégéjükön a pálinkát. Vendégségben leisszák a kamrában a levet a nagymama kompótjáról és vadászkéssel tisztogatják a fogukat. Koncerten beletapsolnak a tételszünetbe és fejszével esnek neki a fogadóban a vacsorának, amelyet harsány hangon, asztalt csapkodva rendelnek meg a csaplárostól. Csak úgy röpködnek az akók, pintek, iccék, messzelyek a Zokogó Majom és a Bibliás Varangy falai között.
Maguk mellé támasztják irdatlan pásztorbotjukat. A küszöbön kívül ott kushadnak meg nem vesztegethető fehér kutyáik.
Kedvenc ételük elsősorban is a töltött ló. Azonkívül a spagetti szénégető módra, à la carbonara. És úgyhogy egész nap ezt eszik, hiszen szénégetők. Azonkívül hem end eggszet sonkával és tojással. Ezeket eszik a szénégetők, más néven karbonárók.

Rettentő Apám! – fordulok néha apámhoz magamban, mint egy opera színpadán – hallgasd meg lányodat, ő szólongat téged! De nem felel.
Sem apámat nem ismertem egyébként, sem anyámat, soha nem találkoztam velük, sejtésem sincs, mi lett a sorsuk, egyszercsak eltűntek a telepről. Olykor még az is eszembe jut, hogy hátha egy napon elő fognak kerülni valahonnan. Igen, de ha elgondolom, miket írnak az újságok, nem is tudom, mire számítsak. Apámról pl. a modern regények szerint váratlanul ki kellene derülnie, hogy ügynök volt.

12. Egy jóbarát
Van egy ember-barátom is, Peti, a Klastrom utcai gyógyszerész unokája, úgy is hívjuk, hogy Patikás Petike. Ő jegyezte meg, amikor a vadlibák útnak indultak: immáron a vadludak szíve is délnek fordult. Azt hiszem, szerelmes lehet belém. Füveket szokott gyűjtögetni az erdőben a nagymamájának. Ő is öt-hat éves forma, mint magam is; eljárogat a telepig, ácsorog a kerítésnél és leplezetlenül bámul engem nagyon. Ha arrébb megyek, követ a kerítésen túlról, mézespogácsákat, törökmézet és egyéb nyalánkságokat nyújtogat felém. Köszi a pogit, Petike – mondom neki. – A pogit, a ropit, a mogyit, a szotyit. S hogy gondolsz rám. Mindent.
Taníts meg a nyelveteken – szokott kérlelni. Nem tudom, miért érdekli a strucc-nyelv, mikor a szuperlimba is megteszi, azon is tökéletesen megértjük egymást.
Mégis, ő a mi nyelvünkön szeretne beszélgetni velem – mosolygott rám furcsa ember-mosolyával.
Milyen megszokhatatlanul különös az emberek ábrázata.
Amiért nincsen nekik csőr.
Ami meg az erdőben használatos nyelveket illeti, mindegyiket vagy az összeset én sem értem. Ma hajnalban például érthetetlen zokogásbeszéd hallatszott a tisztáson a vörösfenyő felől. Sodró volt, mint a patakok hóolvadáskor, magával ragadó volt, majdnem elsírtam magam. És fogalmam sincs, kinek a panaszát hallottam.
Felújították a hirdetőtáblát az egykori apátsági templom előtt, amelyben a nyilvános ház és órakereskedés működik a rosszhírű Heidemarie kisasszony vezetése alatt. Kiderült, hogy a tábla a Boa Constructor (vagy Bau Constructor? vagy BauBau?) névre hallgató építkezési vállalaté.
A táblán karmazsinvörös, nagy betűkkel most ez olvasható:

LAPOSTETŐ-FELÚJÍTÁS
MŰKŐ KÉSZÍTÉS
ÚTÉPÍTÉSI ZÚZALÉKKŐ

Miféle vircsaft lehet ez? miért kellene felújítani a lapostetűt? – révedt el Potrohos, sörhabos bajszát törülgetve.

13. A zombik, azaz a halvajárók
Tegnap este horrorfilmet láttam az őrök videóján. Bajszos szerezte a kölcsönzőből. A többi smasszerok nagy ujjongással ujjongtak. A kapusfülke ablakából követtem a filmet, amely azt a címet viselte, hogy A zombik visszatérnek.
A képernyőn megvadult, üres tekintetű, gépies mozgású emberek vicsorogtak. Ők voltak a zombik, vagyis a halvajárók.
A zombik azelőtt közönséges emberekként éltek, amíg meg nem haltak, mint az a gépírólány a szeszgyárból. De meghaltak, vagyis elszállt belőlük a lélek, aki az embert lakja. És bár a lelkük elszállt, ezek itt ebben a filmben mégsem haltak meg egészen, ki tudja, mért nem, mindenesetre nehezen viselték ezt az állapotot és törtek-zúztak, mert rossz volt nekik lélek nélkül.
Igenám, de a filmet követő beszélgetésből az is kiderült, hogy a Teremtő (régebbi kifejezéssel Terümtevő) bennünket állatokat sem részesített a lélek adományában. Mostmár akkor az a kérdés, elég-e, hogy ne legyen lelke valakinek, és akkor már zombi is – de ha ez így van, miért nem zombik az állatok – vagy pedig a lélek hiánya mellett szükséges még valaminek a megléte ahhoz, hogy valaki zombi legyen. Vagy lehetséges, hogy csak abból fog zombi válni, akinek már volt lelke, de elvesztette?

15. A Széchenyi téri mészáros
Lórúgásos Laca különös esetről hallott a városban.
A dolog a Széchenyi téri mészárszékben esett meg, a kávésüzlettel szomszédos húsboltban.
Egy vénasszony annyira felhergelte a mészárost, annyit akadékoskodott vele, annyit folyton reklamált, annyit mind hol ez sem volt jó neki, hol a másik szelet húsban talált túl sok mócsingot vagy csontot – szóval annyira felbosszantotta a mészárost, hogy annak már a keze is reszketni kezdett és miközben így szabdalgatta a bárddal a marhahúst, idegességében véletlenül lenyisszantott a saját kisujjából is egy darabot, bele a papírba, a vénasszonynak szánt húsok közé.
A banya erre is megjegyzést tett.
Ekkorra a hentesmester már annyira ingerült volt, hogy hirtelen haragjában, ahogyan elméjét elborította az indulat, lecsapta a bárddal az egyik kezefejét is, a bal kezét, csuklóból-tőből mindenestől, és azt is odavágta a hús tetejére.
A vénasszony nem csillapodott. Vajon miért vetkőzik ki magából az ember, ha húst szimatol?

A mester ettől még dühösebb lett, és amilyen rabbiátus ember volt, önkívületében a jobb csuklóját is lecsapta a bárddal, miközben azt ordítozta: Nesztek! Lakjatok jól! vigyétek! nesztek!
Az öregasszony fizetett a kasszánál, felkapta a csomagot és kihasználva az általános elszörnyedést, kisurrant az üzletből és műfogsorát meg papucsait csattogtatva eltűnt a piac forgatagában.
Eddig a történet. Tanulságos és izgalmas, de azért mintha valamiféle hiányérzetet ébresztett volna bennem, valamit nyugtalanító módon nem értettem, sehogysem tudtam magam elé képzelni, de mivel senki nem tett szóvá semmit, hallgattam én is.

16. A lélekről
És egyáltalán, miből van a lélek?

Pápaszem szerint a lelket az emberi festményeken mindig madár formájában szokták ábrázolni.
Eszerint a lélek egyfajta madár lehet? Olyan, mint mi?
Ne feledjük, mi struccok vagyunk a legnagyobb madarak. Lehet, hogy nekünk van a legnagyobb lelkünk a Földön? Vagy nekünk lehetne?
Ki lakja a madarat? Egy másik madár?
És azt a másikat?

17. Szótörlő óra
A szótörlési órákat Döhöm tartja a törzsnek.
Néhány idősebb strucc ugyanis felfigyelt rá, hogy túlságosan sok szót kell megtanulnunk, borzasztó mennyiségű szót és bonyolult nyelvtani összefüggéseket. Emiatt áttekinthetetlen számunkra a világ, amelyről így csak homályos fogalmaink vannak. A nyelv miatt van ez. Ezt az egész agyonburjánzott nyelvet az ember találta ki, hogy rabszolgaságban tarthassa a struccokat, mondja Döhöm, „de megtaláltuk a megoldást".
Döhöm bogyókból, füvekből és gombákból összegyűjt mintegy másfél vékányi mennyiséget cirka. Ezt egy vályúban csőrünkkel megvagdaljuk, azután összetapossuk. A pép három nap elteltével erjedésnek indul. Az így keletkezett nedvet meg kell innunk, ezután elkezdődik a szótörlő óra.
Legutóbb például a szeretet szót töröltük. Azért emlékszem rá mégis, mert nem volt gusztusom megkóstolni azt a zöldes trutymót, csak megjátszottam, s így anélkül mentem be az órára, hogy ittam volna belőle.
Döhöm elmondta, hogy a legtöbb bajt azok a szavak okozzák, amelyek nem hallható, nem látható, nem szagolható és meg sem fogható dolgokra vonatkoznak. Ezeket a szavakat mindenki úgy értelmezi, ahogy éppen eszébe jut és így is használja – nem úgy, mint olyan kifejezések esetében például, mint őr, vagy macska, meg tojás, vagy víz – s mivel mindenki összevissza mást ért rajtuk, ezért csak agybaj, homály, csetepaté, zűrzavar és káosz származik a dologból.
A szeretet ilyen nem valódi szó. Törlése a következőképp történt: kórusban, Döhöm vezényletével, percekig ismételgettük a szót, ritmikus, körkörös ringatózással. Majd ellenkező irányú körözéssel a visszafele kiejtett szót skandáltuk: teteresz, teteresz. Negyedóra sem telt bele, és a struccok agya megszabadult egy értelmezhetetlen szótól. Megkönnyebbülve, nagyokat nyerítve vágtattak el, minden irányba.
Csak Maxikó maradt a közelemben.

Gondolom, jövő héten a hit, aztán meg a remény következik – morfondíroztam Maxikónak. – S vajon mostantól milyen lesz szeretet nélkül élni?
Micsoda nélkül? – álmélkodott. Milyen furcsa szavakat használsz... Hogy mondtad? Szeresze... Tereresz...?
Nem válaszoltam. Erőteljes szipirtyó-szagot éreztem. Döhöm hömpölygött elő a sarok mögül Lula nénivel, az alacsony növetelű struccszipirtyóval és úgy rémlett, mintha kíváncsian fülelnének felénk.

19. Barnabás
– Nem tudod, hány óra? – szólított meg az erdei úton egy aggodalmas, mekegő hang.
Régimódi öltözék volt rajta, poros sarui már foszladoztak.
– Fél négy. Dehiszen ott az óra a karodon.
– Sosem lehetsz biztos abban, hogy nem késik – magyarázta kecskehangján. Bal szemhéja meg-megrándult.
– Nos, fél négy. Hova sietsz?
– Ma végre megtudom, hogyan juthatok el a Kisded Jézus templomához.
– De effendi, hiszen az egy mesebeli templom.
– Hogy volna mesebeli, én építtettem ezelőtt hétszázhúsz évvel engesztelő áldozatul. Hány óra?
Elővett egy zsebórát, annak is megnézte a számlapját. – Soha nem járnak egyformán – mondta panaszosan.
– Hogy hívnak?
– Hogy hívnának? Barnabásnak.
– Hányra kell odaérned, effendi? És hova?
– A Medvék Földjének határán kell éjfélkor találkoznom egy barlangi mentővel. Egyszer már majdnem sikerült találkoznom vele, de éppen akkoriban impériumváltozás volt, elcsatolták a tartományt és új időjárást vezettek be.
– Új időjárást?
– Egy órával előreforgatták az időt. A barlangi mentő várt rám egy félórát, aztán eltűnt a föld alá. De azt hiszem, most két órával korábban odaérek. Mit mondtál, hány óra?

20. Hegedűk, csellók. Dél felé.
Az emberi nők testének formája régi mestereket arra ihletett, hogy egy különös hangszert készítsenek. Ezt hegedűnek, vagy brácsának, vagy ha nagyobb, úgy csellónak, gordonkának, kisbőgőnek, ha meg egészen nagy, akkor nagybőgőnek vagy brúgónak nevezik. Nincs olyan lakodalom, amelyben meg ne szólalnának ezek a csodálatos hangszerek, együttesen vagy külön, vagy párban, olykor cimbalom kíséretében.
Legjobban a cselló hangját szeretem, ezt az édes-bús, lágy szövetű, mahagónis-borostyános hangot. Egyik smasszerünk, Lórúgásos Laca pedig nagyot nőtt a szememben, amikor megláttam, hogy ő is tagja egy lakodalmas zenészbandának, és éppen csellón játszik, vagyis kisbőgőn.

Megkerestem Zádort az erdőben. Azóta is jelzéseket fest a fák törzsére.
– Hogyan juthatnánk el Afrikába? – kérdeztem a filozófustól. – Merre kell elindulnunk?
– Semmi sem könnyebb ennél.
Elmagyarázta a földgömböt és az égtájakat.
– Ha van Északi és Déli, miért nincs Nyugati Sark?
Ezt is elmondta.
– És hol kezdődik Kelet?
– A brassói Fekete-templom mögött. Addig tart a gótika.
– És Dél hol kezdődik?
– Benned. Amikor először pillantasz a Déli Sark fele, ott kezdődik.
– És ez nem szubjektív idealizmus? – kérdeztem rá. Fogalmam sincs, hogyan jutott eszembe ezt kérdezni. A filozófus még a vödrét is kiejtette a kezéből: csörömpölve gurult a vízmosásban a mohos feleki gömbköveken lefele.
Kihasználtam, hogy tátva maradt a szája:
– Nem festenél nekünk is jelzéseket, hogy merre induljunk Délnek?
– Szívesen. Mit ábrázoljon?
– Egy vágtató lábat.

22. Egy érdekes újsághír. Galapágosz Apó.
Felolvasok nektek egy cikket a múlt heti újságból – szóltam minap a többiekhez. – Ezt a negyed újságoldalt a padon találtam az őrszoba mellett. Figyeljetek:

„Nemcsak a vándormadarak keltek útra arról a környékről, de minden más madár is és minden négykézláb állat hanyatt-homlok menekül onnan. Vándorútra keltek a fecskék, aztán a gólyák, a vadlibák, a vaddisznók, a vadmacskák, a vadkecskék, a vadbékák... MINDENKI! A bölények, a sünök és a lovak és a kutyák és a tehenek meg a tyúkok... Minden élőlény elmenekült.
A tudósok értetlenül állnak a szokatlan jelenség előtt."

– Ennyi – fejeztem be a felolvasást.
– És hol történt ez? – érdeklődött kíváncsiatlanul Hőköm.
– Nem messze tőlünk – feleltem.
– Mégis, hol?
– Romániában.

Petike nagyapja, a gyógyszerész, kétméteres ember, hatalmas vállai közül nyaka vízszintesen nyúlik előre, mint a keselyűké vagy teknősbékáké, úgy is szólítják a háta mögött, hogy Galapágosz Apó, avagy Père Galápagos.

Jut eszembe a szeretetről. Pál apostol még az angyalok beszédével kapcsolatban is fontosnak tartja leszögezni (1. Kor. 13), hogy szeretet nélkül ez sem ér többet, mint egy repedt fazék hangja.

Heidemarie korábban egy látványpékségben dolgozott a túrós buci részlegen, onnan került a Mulatt Oroszlánba, és új munkahelyén is fontos szerepet szánt a látványnak. Az arra járó érdeklődők így végigkövethették, bebámészkodva a franciaablakokon, hogy hogyan készül az, amit az egykori apátság falai között szeretnének megvásárolni.

23. Viták
– ...De szavad sincs arról, hogy mit gondoljunk a gyötrelmes akadályokról, amelyek egy ilyen szökést nem kétséges, hogy lehetetlenné tesznek...
Ez Százados törzsfőnök aggodalma volt. A rádió a Ciocarlia című virtuóz darabot közvetítette.
– Nincs olyan darab föld a világon, ahonnan... – kezdtem bele a válaszba, mély lélegzetet véve.
– Mi ez? Ez valami idézet – szakított félbe Döhöm.
– Igen, Döhe, ez fontos idézet gróf Benyovszky Mórictól. Őtőle tudjuk, hogy nincs reménytelen helyzet, nincs olyan darab föld a világon, ahonnan egy csoport elszánt, szabadságszerető férfi, ha jól összetart, kiutat ne tudjon magának teremteni.
– Füleim, jól hallok? – csaholt bele a beszélgetésbe Patyomko Pista is, fedőnevén Patvaros, a proletmúltos, sötét karrierista. – Nehogy már a nyúl vigye a puskát! Egy pisis, kotnyeles csitri... ez a tojáshéj-még-rajta-van-a-fenekén bakfis oktat itt bennünket arra, mi az hogy elszánt férfi... miközben a kisasszony szerintem azt sem tudja, mi az egyáltalán, hogy férfi!?
– Nagyobbik a baj, P. P. – feleltem mélyvízi nyugalommal. – Mégpedig, hogy teneked sincs fogalmad arról, mit jelent férfinak lenni.
Mindenki félrefordult röhögni. Még Igălaie, a vakond is elvigyorodott a föld alatt. Alig csak pár hónapja is, ha valakinek ilyesmit mondok, az biztosan kitépi minden tollam.
Ilyen sokat számít, ha nagykorú az ember.
Vagy a strucc.

A festményen, amelyet a kóberes szekér ponyvájára festett valaha egy őrült festő, a harcosok vezére egy egypúpú tevén ül, úgynevezett dromedáron, amely az arábiai és egyiptomi sivatagokban él, mint erről nemsokára alkalmunk lesz meggyőződni.

26. Zarzura. Az elhatározás.
– ...és utunk az Elveszett Oázison keresztül visz majd délnek, amely a sivatag nyom nélkül eltűnt álomszigete és a homoklakó bennszülöttek Zarzurának nevezték el egy ilyen nevű madárról. Zarzurában még soha senki emberfia nem járt, de a sivatagi népeknek biztos tudomása van arról, hogy hajdani királyok kincsét egy hatalmas, kővé vált madár őrzi az oázis mélyén. Csak olvasni kell tudni a határtalan sivatag óriási könyvében – ahogyan azt gróf Almásy László mondta, más néven Az Angol Beteg. Nos! Mi vagyunk a világon a legjobb futók – magyaráztam. – Mindig dél fele tartva, kitartóan szaladva, hamar át fogunk futni Afrikába.
De vajon mennyi lesz az átfutási idő? – faggatott Kórica.
Néhány hét alatt már a piramisoknál lehetünk – vélekedtem biztatóan. – Én holnap indulok.
Öt csőrből szakadt fel az „Én is jövök!" kiáltás, öten kiáltottak fel egy emberként, vagyis egy struccként, hogy velem tartanak: Maxikó, Tarzán, Góliát, Vologya és Kórica.
Lula tanti meg, a banyaszipirtyó, levegő után kapkodott, azt hápogva:
– Repülősót! Jajaj!
Ezzel az archaikus nyugtatószerrel remélte volna csillapítani a szívidegességét.
A tanácskozást a következő szavakkal zártam:
Mostantól mindenikünk, aki innen szabadulni szeretne, vésse elméjébe örökre azt a kérdést, amely gróf Benyovszky Móricot sikerrel kormányozta keresztül ezer velőt rázó veszélyen és akadályon.
Ez a kérdés pedig így hangzik:

HOGYAN LEHETNE A KINZATÁS ÉS MEGALÁZTATÁS E TARTOMÁNYÁBÓL A SZABADSÁG ISTENFÖLDÉRE ÚJRA KIJUTHATNI?

29. Az Első Szökés
Túljutottunk a szeszgyár környékén is. Újabb erdőség következett. Megnyugodva galoppoztunk tovább Zádor jelzései mentén délnek, ahogyan elhatároztuk.
Hirtelen furcsa ropogásra figyeltünk fel.
Mi ropog? – kérdeztem.
A puska ropog – felelte Tarzán. – Egészen pontosan: a puskák ropognak.
Vadászok? – ütötte meg a fülemet Kórica izgatottan elsuttogott kérdése.
Azt hiszem, orvvadászok, más néven vadorzók – felelt rá Tarzán, mintha nem lett volna tökéletesen mindegy, hogy kiknek a golyói lyukasztják ki a bőrünket.
Az emberek lődühének nem akart vége szakadni. Nem sok időnk maradt a töprengésre. Ész nélkül tovább vágtattunk, mert rémületes kutyaugatás hangzott fel közvetlen közelről. Nem őrkutyáink, a pulik kedélyes vakkantásaihoz hasonló hang volt ez, hanem a született gyilkosok öblös, könyörtelen, visszataszító, vérfoltos basszusa. Ehhez képest szinte már megváltással ért fel, amikor egy kisteherautóról, amely az oldalán, ha jól láttam, a Vérsintér és Gyepmester kft. feliratot viselte, és amely egy dűlőút kanyarulatában állott lesben, valóságos nyílzápor fogadott bennünket.
Mérgezett nyilak – kiáltottam megroggyanó lábakkal, és már csak annyit éreztem, hogy az árok egyre sebesebben közeledik felém. (Ma már tudom, hogy akit ezekkel a nyilacskákkal meglőnek, az akarata ellenére abban a szent pillanatban elalszik. Az ember elvetemülő hajlama és csapdás leleményessége nem ismer határokat.)

Ketreceinkben tértünk magunkhoz. Kába voltam, akár a kovakő. És szomorú, mint egy depressziós macska. A rádió hangszóróiból az egész telepen harsogott a Hiába menekülsz, hiába futsz... kezdetű sláger.

Tömény, undok, penetráns tárnicspálinka-szag érződött a ketrecben.
Tarzán vette észre, hogy amíg aludtunk, mind a hatunk szárnyának végét megnyesték, mint a libákét. Kórica is és Góliát is úgy vélekedett, hogy biztosan büntetésből, de bennem egyéb gyanú ébredt.
Holnapig még gondolkodnom kell rajta. Csak ha biztosra vehető, amit sejtek, csak azután fogom papírra vetni. Úgyhogy nem is mondtam semmit a többieknek, de eszembe jutott Ady Endre két sora, amit még az iskolában tanultunk magyar irodalom órán:

Ahol szárnyvégeinket lenyesték,
S ahol halottasak az esték.

Ezzel aludtam el.

Lakodalmas menet hangzavara ébresztett. Tűsarkúnak volt a lagzija, egy csángó pékhez ment hozzá. Szót sem érdemelne az egész esemény, ha nem döbbentett volna meg, amit Lórúgásos Laca művelt. Ahogy nekifogtak a nótának, ahelyett, hogy ő is játszani kezdett volna a kisbőgőjén, irdatlanul püfölni kezdte a hangszert egy bottal, mint aki megbuggyant.
– Mit csinál? Megbolondult? – kérdeztem Petikétől, akit, úgy látszik, ugyancsak felvert a ricsaj.
– Dehogyis. Ezen így játszanak. Ezt a hangszert nevezik gardonnak, más néven gardonynak – világosított fel.
– Hangszert?
– Hát ezt a csellót.
– És nem kár érte?
– Ha akarod, kikeresem neked, mit írnak a gardonyról a tudós könyvek.
– Akarom hát. Tudod, mit álmodtam?

Mielőtt felébredtem a lakodalmas zenebonára, azt álmodtam, hogy a cár kengyelfutója vagyok és éppen egy feneketlenül mély és sötét szakadék állított meg vágtámban. Ebben az álomban Kartács névre hallgattam és a szakadék beláthatatlanul mély volt, de nem túl széles: túlsó partja alig tűnt távolabbinak, mint egy jókora ugrás hossza.

Mumusok?

30. Egy fontos Megfigyelés
Megfigyeltem a repülni képes lényeket, nemcsak a madarakat, nem! a szúnyogot is és a dongót meg a csapongó bőregeret is, és azt az összefüggést ismertem föl, hogy csak azok a teremtmények képesek repülni, amelyeket szárnnyal áldott meg a természet. Azt hiszem, a szárny mozgatása és a repülés képessége között mély oksági kapcsolat áll fenn.
Sem a farkasok, sem a kígyók, sem az emberek, sem a sintérek nem képesek a magasba emelkedni, lettenek légyen akármilyen félelmetesek vagy mindenhatóak egyébként.
Igen, most már egészen biztos vagyok benne.
A SZÁRNY, AZ A TITKA MINDENNEK!

31. És egy fontos Kérdés
De ha a repülés titka a szárny: miért nem tudunk repülni mi struccok?
Miért verdesnek olyan szánalmasan a szárnyukkal, ha rikácsolva arrébb röppennek – röppennek, hm – a hiú, gőgös, dölyfös, ostoba, önmagukba szerelmes pávák?
Amúgy nem vitás, hogy a pávák gyönyörűek. A farkuk is, a fejük is s még az az életképtelen szárnyuk is.
Miért nem menekülnek föl a pulykák legalább a kerítés tetejére a kutyák elől?
Úgy látszik, a repülés elfelejthető.
De miért nyesték le szárnyaink végét, és csak a miénket, a szökevényekét, azon kívül, hogy meg akartak büntetni?
Mert attól félnek, hogy egyszercsak elrepülünk vissza Afrikába!
Mert a repülés újra megtanulható!
Ez az, amit már tegnap sejteni kezdtem!
Izgatottságomban vad vágtába kezdtem keresztül a telepen. Tudtam azt, amit a korlátolt, tollatlan, lassú futású ember nem tud, mert nem tudhat, mert nincsen szárnya: nem tudja, hogy akármennyire megnyessék is, de a szárnytollazat, legalábbis a struccé, újra kinő!
Ez az, amire nem gondoltál, ember!
Meg kell tanulnunk repülni!
Meg fogunk tanulni repülni!
Repülni fogtok! – vigyorgott ki a föld alól Igălaie, a vakond.

33. Hullócsillag. Mucus. Egy rigó. A Nagy Strucc Ősanya.
Hullócsillag! Milyen szép! – kiáltottam.
Hullócsillag, úgy is mondhatjuk – kommentált Petike.
És még hogy? – kérdeztem vissza.
Egy naprendszeren túli síelő érkezik bolygónkra, űrbakancsa alatt sílécei a fékezéstől szikrát hánynak. Most leveti símaszkját és feléd nevet.

Szénaboglya korábban szopránénekesnő volt az operettszínház balettkarában, de távoznia kellett, mert összezördült a direktor protezsáltjával, a drámai szendével. Mikor megérkezett új munkahelyére, a strucctelep irodájába, magával hozatta a színház szereposztó díványát. Most azon ülve isszák a kávét.

Tűsarkú és férje, a pék egy vizslát kaptak nászajándékba a kollégáktól. Vénséges vén jószág, már fogatlan, a szőre is elhullófélben, de nagyon megbecsülik, Mucusnak nevezték el, és az ágyukban alszik.

Közben egy rigó érkezett Magyarországról, a Margit-szigetről. Különös tájszólásban énekel, amire az erdő összes rigója egykettőre felfigyelt.

Százados törzsfőnök úgy tudja – és engem igencsak megrázott és felajzott, amit mesélt – egyszóval Százados azt állítja, hogy a struccok valaha igenis repültek és a Nagy Strucc Ősanya a Mennybéli Szavannákon talán mind a mai napig képes lehet rá.
Arra, hogy repüljön.
Akkorhát nem is megtanulnunk kell a repülést, hanem csak újratanulnunk! Újra megtanulnunk! Repülniemlékeznünk! Rrrrplnemlékznnnk!
Hej, te odafent ide-oda röpködő ősanyánk!
Vajon kitől lehetne megtanulhatni repülhetni?
Bámulatos vagy – nézett rám áhítattal Maxikó, ez a szimpatikus ifjú strucckakas, amikor őt is beavattam a titokba. És minderre magadtól jöttél rá! Milyen éles az elméd! Milyen hibátlan a logikád! Milyen karcsú vagy! Milyen izmosak a lábaid! Milyen jószagú vagy! – áradozott.

35. A szamosvíz. A gardony.
Elhatároztam, hogy többé nem veszek részt szótörlésen. Ki tudja, már eddig is miket radíroztak ki a fejemből. Sőt, tervezem, hogy szamosvizet szerezzek magamnak és Maxikónak. Azt mondják, aki szamosvizet iszik, az nem képes felejteni. Ha ez igaz, olyan a Szamos a folyók között, mint a nefelejcs a virágok közt.
És aki a vizéből iszik, hátha nemcsak hogy nem felejt, hanem kis szerencsével hátha megint emlékezni fog mindarra, amit valaha tudott, de elfeledte.

„A tavasz, a tavasz, már másé, már másé, már másé" – ezt énekli a messziről érkezett rigó.

A gardon vagy ütőgardony a tudós néprajzosok könyvei szerint a csellóhoz hasonló alakú és méretű, házi készítésű, négy húrú ütőhangszer. Ütőhangszer, bizonyisten.
Ha csellóból alakítják át, annak a neve kávásgardon. Az átalakítás annyiból áll, hogy „a csellóból kiveszik a lelket, a hangszer lábát (nyergét) pedig vízszintesre faragják". Ilyen egyszerű. Ami viszont a közönséges gardon testét illeti, azt egyetlen nagyobb darab juhar- vagy fűzfából vájják ki, mint a teknőt. Az ütő vagy gardonpálca 40 cm hosszúságú, seprűnyél vastagságú keményfa bot. Vonót sohasem használnak. Szerepe egyféle tánckísérő dobé, főleg a csángóknál és a csiki székelyeknél.

Az Árpád-csúcs és a Magura között, a tűzhányó déli oldalán egy eldugott völgyben erdei szatírok laknak.

Mucus, a vizsla megbetegedett. Tűsarkú hosszan meséli a többieknek, milyen gyógyszereket és borogatásokat alkalmaz, hogy meggyógyítsa a kutyát, remélhetőleg a foga is újra kinő és ugatni is fog tudni megint.

36. Tarzán. Vologya. A pálmafák.
– Ezentúl, ha őrök vannak a láthatáron, fordítva fogunk beszélni, hogy avatatlan fülek ne értsék – rendelkeztem.
– Mint a szótörlő órákon? – kérdezte Vologya.
– Neppé gyú – feleltem.
Tarzán még nálam is lelkesebb és határozottabb, tervei még az én álmaimat is messze felülmúlják és meghaladják.
Azt mondja, nem távozhatunk úgy, hogy itt hagyjuk tovább működni az átkozott Feldolgozót. „Fel fogjuk gyújtani a Vágóhidat is, meg ezt az egész istenverte strucctelepet" – ezzel kel és ezzel fekszik. „Majd adunk nekik struccpecsenyét." És a gyújtóbombák műszaki problémáit tanulmányozza.
Tarzán nem tréfál.
Vologya viszont azon dicső korokkal foglalkozik, amikorhajdan a struccok uralták a forró égövi világot szárazon és levegőben.
Csőrében egy hosszú ecsettel családja állítólagos címerét tervezi újra. A címerpajzson struccok bombázzák a magasból súlyos bazaltkövekkel a félig már agyonzúzott leopárdokat. A távolban pálmafák. A leopárdok kétségbeesetten menekülnek.

A pálmafák – nem a Vologya címerén levők, hanem az igaziak – fölérnek a felhőkig. Ágaikon éjszakára struccok húzódnak meg a ragadozók elől. A pálmafára nem képes felkapaszkodni sem az oroszlán, sem a mumus, sem a krokodil. A gonosz mumus hiába élesíti buzgón mind a tizenhárom karmát a pálma törzsén, azzal marad, nem tud fönnebb jutni. A struccok időnként gunyorosan leszólnak neki a magasból:
Ne hagyd magad, múmikám! Csak így tovább! Rajta!
A mumusok tehetetlen dühükben megrugdossák a pálmát, de az meg sem érzi.
A pálmafák édes, felejthetetlen ízű gyümölccsel várják a messzi Északra elhurcolt struccok visszajövetelét. Bólogató lombjuk mintha azt mondogatná: már csak kevés van hátra addig.

37. Zádor. Egy régi temetés.
Zádor eltűnt az erdőből. Állítólag kivándorolt Magyarországra, mások úgy tudják, hogy a nagybátyja börtönőr volt és az elítéltek széttépték egy fegyenclázadás alkalmával és Zádor most azért utazott az Al-Dunához, hogy eltemesse a maradványait, vagyis ami nem sok megmaradt belőle. Éjjelente viszont mintha tam-tam dobok szava hallatszana az erdőből, olykor még szaxofont is vélünk hallani.

Maxikó egyik nagyapját eredetileg együtt temették el egy 30 évvel ezelőtt elbukott forradalom mártírjaival. Ez nagy titokban történt, mert azok, akik megszerezték a hatalmat, nem akarták, hogy az emberek virágot vigyenek a kivégzettek sírjára és azt eszelték ki, hogy legjobb, ha a vértanúk holttestét (holttesteit? több vértanú, hány holttest? ezek a többes számok megőrjítenek. Hány holtteste van egy vértanúnak?), szóval az akasztás után megmaradt élettelen embereket állatkerti és cirkuszi vadak tetemeivel együtt földelik el. De az ország népe mégis tudomást szerzett arról, hogy hol van ez a temetőparcella, ebben az országban a legnagyobb titkok is folyton kiderülnek, és ezért van az, hogy a nemzet, kegyeletből, (de legalábbis a forradalmárok unokáinak keze) már évek óta virágcsokrokat és koszorúkat helyez el a sírra, ahol Maxikó nagyapja nyugszik.

Petike regényt ír, amely egy ismeretlen tartományban játszódik, a térképen csak úgy jelölik, hogy Hic Sunt Leones, azaz Itt Oroszlánok Vannak.
Itt mifelénk egyetlen oroszlán sem él és őszintén szólva nem is hiányoznak senkinek.
Petike regényében azt a kormányzóságot (amelynek nincs és nem is lehet köze ehhez, ahol élünk) Oroszlánföld, azaz Terra Leonum vagy Terra Leonorum néven is emlegetik, nem tudom, melyik a helyesebb. Talán az utóbbi, s hogy valami azért mégiscsak van a suttogások mögött, az is mutatja, hogy tegnap a rádió Beethoven Harmadik Leonorum nyitányát játszotta miközben Sir Solti György vezényelt.

39. A repülőoktató. Szabadakarat, sors, végzet.
Megérkezett a repülőoktató.
A várva-várt professzor egy állatkertből vagy kikötőből érkezett a szimbolisták túrakocsiján.
A járműből elősereglő lökdösődő slepp nagy hűhóval sietett kiszabadítani a légi akrobatát az elegáns kocsiból. A hátsó ülésen ült, és először nemes, impozáns profilja rajzolódott ki tekintetünk előtt. Az arisztokratikus csőrből jókora tengerészpipa lógott ki.
A légimarsall szárnyai lebbentek egyet, s már le is huppant a talajra. A túrakocsi sofőrje gázt adott és elporzott a szimbolistákkal együtt, mi pedig körbevettük a félistent.
Hálás és várakozó szívvel köszöntjük körünkben... – próbálkoztam.
A professzor végigpillantott magán és lehajtotta a fejét.
„Olykor matrózi nép, kit ily csíny jókedvre hangol..." mormolta pipája mögül, „oui, pour s'amuser", némi szabadkozással vagy talán szégyenkezéssel. Majd néhány csetlő-botló lépéssel diszkréten fölhívta figyelmünket a kötélre, mely laza hurkokban ugyan, de mégiscsak megbénította lábait.
Meg-megbicsakló szökdécselése, állandó kísérletei, hogy egyensúlyát szárnyai verdesésével nyerje vissza – miközben éppen azok akadályozták abban, hogy normálisan járkálhasson, ne pedig ezzel a szörnyűséges bicegéssel – szánalmat ébresztettek bennem. Rákiáltottam:
Mester! Egy pillanat és csőrömmel szétvágom azt a kötelet!
De az albatrosz nem akarta.

Később sem értettem meg teljesen, hogy miért, pedig félszavai és célzásai egyaránt utaltak predesztinációra, karmikus erőkre, nem tudom azok milyenek, sztoikus szerep- és áldozatvállalásra, az albatroszok és költők nemzetségének tett szolgálatra. Meg általában, a szimbólumból (Szimbólumból?) való kilépés lehetetlenségére és a szabadakarat, a kiszmet meg az ananké, vajon mi az, összefüggéseire.

Képzett egy elme volt, annyi szent, s bár szavaiból nem sokat értettem, s mert kishitű voltam és bizalmatlan, még az is megfordult a fejemben, hogy lehet, már el is felejtett repülni, s most nem mer szárnyra kapni, nehogy szégyenben maradjon. Pedig alighanem csak arról volt szó, hogy vénségére, mintha valamiféle abcibild, vagyis lehúzóskép volna, szép lassan eggyé vált egy hajdan megalázó, de mára már kifényesedő szereppel – azzal, hogy ő, akárcsak a költők, éppen a szárnyai miatt számít fogyatékosnak a földön. Tulajdon lénye olymódon száradt rá a híressé lett szerepre, mint sütemény a tepsi aljára. Ilyeneket gondoltam, de igaztalan voltam.
Megkínáltuk egy doboz Merlucius tengeri halkonzervvel. Áhítattal és egyből csúsztatta le gégéjén a pikáns szószban eltett halszeleteket.
Akárhogy is, megkezdtük a tanfolyamot.

A repülőoktató

40. A repülés-leckék
Az albatroszt – akit Mesternek, Professzornak, olykor bizalmasan Albinak szólítottunk – fölsegítettük egy ketrec tetejére. Köteleit a keresztrúdhoz erősíttette.
Mikor először suhogtak fel az óriás szárnyak, mélységes, csillagszórós borzongás járt át bennünket, mint valamiféle lágy sercegés, vagy mint a bőr mélyrétegeiben történő libabőrzés. Mintha még a csillagszórók puskaporszagát is éreztem volna. Az albatrosz mintegy fél percig lebegett a ketrec fölött, amely nemsokára recsegni-ropogni kezdett.
Látjátok, így kell ezt – ujjongtam.
A gyakorlati bemutatót elméleti oktatás követte. A mester hosszan mesélt nekünk a sós levegő ízéről, dőlésszögekről, a napfény csillogásáról a víz tükrén, passzátszelekről, az összecsukott szárnyakkal való zuhanás semmihez sem hasonlítható élményéről. Ez utóbbiról rögtön elhatároztam, hogy soha nem fogom kipróbálni saját magamon.
Felsorakoztunk félkörben a ketrec elé, amely fölött a hozzákötözött légiadmirális adta elő a tananyagot.
Átvettem az irányítást.
Egy, kettő, három – vezényeltem.
Hatalmas örvénylés támadt körülöttünk. Az erek kidagadtak a nyakunkon, minden egyes izmunk vadul dolgozott, ahogyan lábujjhegyre emelkedve, csapkodva nekifeszültünk a magasságnak. Hajrá, struccok, huj-huj, hajrá! – drukkolt nekünk a föld alól a vakond, Igălaie.
Szívünk kalapált, a szemünk épp hogy ki nem kiugrott a helyéről.
Mindössze néhány arasznyit sikerült felemelkednünk, az igazat bevallva: inkább csak felugrálnunk, ennyit voltunk képesek megtenni a felszíntől a felhők fele, minden emberfeletti, á dehogy: struccfeletti erőfeszítésünkkel.
Volt, aki ezt kudarcnak élte meg, én biztató kezdetnek neveztem, miközben lerogytunk, hogy kifújjuk magunkat.
– Nasoramah inlüper knugof – tértem át a konspirációra.
Apropó kriptiko-titkos beszéd. Továbbfejlesztettük a kódokat. Maxikóval és Albival úgy egyeztünk meg, hogy ha extra fontos és bizalmas közlendőnk lenne, azt fogjuk énekelni, feltűnés nélkül, hogy

SONÁJ, negyel
annöf Sonáj-negyeh...

vagyis, hogy János, legyen fönn a János-hegyen, estére odavárom... ezzel a szép, régi népballadával adunk majd jelzést egymásnak.
Tíz percnyi repülőgyakorlat fárasztóbbnak bizonyult, mint nyolcvanszor végignyargalni a telepet.
És most? – kérdezte félénken Tuszka.
Izmainknak újra meg kell tanulniuk és szokniuk azt a munkát, amelynek végzésére egykor kifejlődtek – magyaráztam. – S amit azóta elfelejtettek – tettem még hozzá.
Kevésen múlott, hogy mindannyian föl nem repültünk egészen a felhőkig – zárta le a kiértékelést Tarzán.

MONOLÓG AZ ÉJSZAKÁBAN

Egykoron én is szálltam át Kocsárdon,
Kocsárdon én is szálltam át.
Albatrosz voltam, súlyos csomagjaimmal
Kocsárdon én is szálltam egykor át.

Disznóbőr kofferjeimben fehér szárnyak lapultak
s egy óriási, sós viharkabát.

42. Tél. Lovasszobor. Újabb áldozat. Dél Csillaga.
Lehullott a hó. Olyan hideg lett, hogy a macskák eltörtek, amikor be akartak fordulni a sarkon. Az egykedvű paraszt láthatóan didereg a bakon, amint színesre festett szekerével tovahalad a hóesésben. A kisberekiek kijárnak a temetőbe, kidöntik, felaprítják és hazaviszik őseik, szüleik, testvéreik és korán elhalt gyermekeik fejfáit, mert ezek a teljesen száraz sírkeresztek és kopjafák kiválóan alkalmasak tüzelőnek. A díszhalas medencéhez járok melegedni, szerencsére termálvízzel működik.
Bellának, az aranyhalnak azóta is újra meg újra be kell mutatkoznom. De kedvelem őt, csöppet sem zavar, hogy annyira elveszett és bizonytalan.
Vándormadarak érkeztek a Sarkkörön túlról, a messzi Északról, a zuzmók és törpefenyők világából. Itt akarnak áttelelni, ahol tölgyeinkre és nyírfáinkra úgy tekintenek, mint egzotikus trópusi fajtákra, mint a pálmák, majomkenyérfák, cédrusok és narancsfák családján belüli szegényebb rokonokra. „De jó is itt a forró égövön", mondják, meg „Milyen isteni meleg van itt nálatok Délen" és hasonlókat. És nem értik, miért gúnyolódunk ezen.

Az erdő egyik eldugott tisztásán fölfedeztem egy fából faragott behemót nagy lovasszobrot. Ahogy a hóesésben váratlanul megpillantottam, először azt gondoltam, hogy élő lovassal találkoztam, aki éppen elmélyedt országos gondjaiba. Hiszen ez a lovas király volt egykor, ez tisztán látszott.

Egyetlen méter nem sok, egyelőre még ennyit sem repült egyikünk sem.
A szeszgyárban tegnapelőtt megint meghalt egy lány, ezúttal egy dizájner a címke-tervező osztályról. Ő tervezte a Kolozsvári Hétmérföldes, a Backamadarasi Lórúgás és a Turci Furfangos címkéjét. Ez a lány, azt mondják, székelykocsárdi volt. Azt is mesélik, hogy gyakran küldött haza csomagot Kocsárdra a szüleinek. Székelykocsárd rosszhírű vasúti csomópont, ahol gyötrelmesen sokat kell várakoznia annak, aki át akar szállni, hogy tovább utazzon Kolozsvár, Marosvásárhely vagy a világ bármely pontja felé. Az utazók félálomban fészkelődnek a padokon, miközben az éjszakában csattognak a tolató szerelvények és fantomvonatok ütközői, mozdonyfüttyögés van, hangszórókból brekegés tör fel és vasutasok kiabálnak egymásnak a jelzőlámpák kobaltkék fényében.
Bajszos és Lórúgásos Laca azon vitatkoztak, hogy miért hűt jobban ugyanaz a hűtőszekrény télen, mint nyáron.
– Azér, mer az áram is már lehűlve érkezik be a szekrénybe kintről a hidegből – vélekedett Bajszos. Tökfej „No Pasarán" Mihály viszont leugatta:
– Még annyit se tudol, hogy a hidegben minden összezsugorodik? És persze, hogy ugyanannyi hideg jobban lehűt mondjuk egy kisebb almát, mint egy nagyobbat. Amér több hideg jut rá az ugyanannyi fagyból, mivelho kisebb. Ez a magyarázat. A hidegtől való összetöpörödés. Ennyit se nem tuttok? Nektek nem szokott összezsugorodni, ha nagyon hideg van? Vagy hideg vízben?
Afrikában nem ismerik a telet.

Valaki látta a színházban, hogy a közeli település, Kisberek népe áttért (vagy átállt?) négernek, hogy ne bontsák le a falut. De nem sikerült az akció és azóta az idegenrendészet foglalkozik velük. A falu sorsa bizonytalan.

Mucus, Tűsarkúék nászajándéka, az öreg és beteg vizsla egy héttel ezelőtt kimúlt. De Tűsarkú és a férje közben annyira megszerették volt s annyira megszokták, hogy ott fekszik velük az ágyban, hogy elvitték a döglött kutyát kitömetni az állatkerti preparátorhoz és az kitömte, úgyhogy most megint ott fekszik velük a családi ágyban, Tűsarkúval és a csángóval.
Az őrök mostanában Verne Gyula Dél Csillaga című regényét olvassák. Izgalmasnak találom, sajnos, keveset sikerül elcsípnem az esti felolvasásokból, a cselekmény menetét így csak roppant hiányosan tudom követni.

Annyi bizonyos, hogy Vandergaart Jakab visszaérkezett a világ legnagyobb gyémántjával. A páratlan szépségű fekete karbunkulus a Dél Csillaga keresztnevet kapta és Mr. Watkins szerint a Kohinoor eltörpülhet mellette.

Vajon ki faraghatta azt a lovasszobrot?

A fél ország ott nyalt a határon

43. A cukor
Még mindig nem megy a repülés. Mintha sehogyse-valahogy se nem akarna sikerülni.
Te állj meg, te állj meg, te állj meg, sohase mozdulj – fütyörészi a távoli szigetről érkezett feketerigó.
Potrohos azt meséli, határainkon túl módfelett megdrágult a cukor. És hogy megtudván ezt a hírt, honfitársaink bevásároltak a jó olcsó hazai cukorból, és hátizsákokat, bőröndöket, átalvetőket, tarisznyákat, szütyőket és pótkerekeket töltöttek meg kristálycukorral, hogy odaát a szomszédban aztán rögvest haszonnal eladják. Úgy számították, h. ebből a haszonból majd mindenféle hiánycikkeket fognak bevásárolni és hazacsempészni, Piros Aranyat, szappanokat, kávét meg gulyáskrémet. Persze a kinti cukordrágulás után az odaátiak is egyből megjelentek nálunk, jöttek, mint mézre a darazsak.
De a mi határőreink és vámosaink sem nézték ám tétlenül, hogy mi történik az orruk előtt. S hogy a hatóságok észbe kaptak, ugyanazzal a lendülettel hoztak egy törvényt arról, hogy ezentúl csak fél kiló cukrot lehessen kivinni az országból. Akinél többet találtak, azt nem engedték átkelni a határon. Eldobni nem volt szabad, meg sajnálták is, úgyhogy az utazók nekiláttak elnyalogatni és elszopogatni a többlet cukrot; ki a tenyeréből, ki zacskóból, volt aki a pótkerékből. Az sem számított, ha leszóródott a földre. Ott nyalt a fél ország a határon.
Ezeket mesélte Potrohos Mérgesnek, Tökfej „No Pasarán" Mihálynak és Buklukás Lalinak, aztán felkerekedtek meglátogatni a volt szerzeteskolostorban az óraüzlettel is foglalkozó nirvános házat vagy nyirvánás házat, amely A mulató rosszlányhoz van címezve, esetleg A Mulatt Oroszlánhoz, La leoaica mulată, már persze ha léteznek oroszlánok.

46. Edzések. Vannak-e oroszlánok? Éjszakai párbeszéd.
Az edzéseket tornagyakorlatokkal szoktuk kezdeni. Terpeszállás, hajladozás előre-hátra, oldalra, és még a guggolással is megpróbálkoztunk, amíg világossá nem vált, hogy a mi lábaink számára ez képtelenség. Úgy látszik, a Teremtő nem akarta, hogy a struccok bárki előtt is térdet hajtsanak.
Albi azt is elmagyarázta, hogy a magasba emelkedéshez a szárnyaknak jelentős segítséget nyújthat a nekifutás lendülete.
Nekifutásban pazarok voltunk.
Porzott a lábunk alatt a föld, mintha Benyovszky lovasai rohamoznának. Mi ehhez képest egy cinke vagy egy pillangó nekifutása? Ki merészelné összevetni a kettőt, hogyan is lehetne akár csak egy napon is említeni ezeknek a szánalmas nekifutását, meg a mienket?
És mégis, bele kellett törődnünk, hogy a légy, meg a veréb, aki a madártársadalom proletárja a kárókatonával együtt, és a daru és a cinke és az őszapó meg a gyurgyalag és a tövisszúró gébics meg a lódarázs előbb vagy utóbb szárnyra kap, mi pedig – mintha valamifajta átok bénítana meg bennünket – istentelen csattanással nekivágódunk a kerítésnek vagy a fa törzsének, amely fölött át szerettünk volna röppenni.
A siker titka a kitartás – magyaráztam a csapatnak. Magamban azonban bizonytalanságot éreztem.
Pedig már elkezdtem felkészülni afrikai környezetismeretből is. Elsősorban persze a szavanna élővilága érdekelt, különös tekintettel az ottani ellenségekre ténylegesen. A törzs vénei ellentmondóan nyilatkoznak az oroszlánok, sárkányok, Leopárdok, vízilovak, Mumusok, Szőrösök, Patarvasok, púpostevék, germelinek és haballák kinézetével, szokásaival, előfordulásával, sőt egyáltalán, létével kapcsolatban. Egyesek szerint oroszlánok nem is léteznek, csak az állatkertben, már régen megfosztva egyéniségüktől, úgyhogy legfönnebb megélhetési oroszlánnak minősíthetőek. Százados szerint a mumusok is kihalóban lehetnek, a bennszülöttek ugyanis erőteljesen vadásszák őket. Abban majdnem mindenki megegyezett, hogy a leopárdok és rokonaik a jaguárok alighanem csak a fantázia szülöttei, amely – nagyon jellemző ez a népi képzeletre – közönséges macskákat nagyított fel óriásira. Jól tükrözi az általános bizonytalanságot, hogy az oroszlánt is macskaszerűnek írják le, de hangsúlyozzák, hogy fára azért nem tud mászni, milyen macska az ilyen.

*

– Mit csinálsz?
– Nézem a sötétséget.
Csönd.
– És te?
– Erőt gyűjtök, hogy repülni tudjak.
Csönd.
– Mit csinálsz még mindig?
– Még mindig a sötétséget nézem. Segítenél?
– Miben?
– Hogy együtt nézzük.
– Így jó?
– Jó.
– Azt azért tudod, hogy nem látok semmit?
– Nem baj. Nem is kell látnod semmit.
– Elég, ha nézek?
– Az is nagy segítség, ha nézel.

*

Rokon népeink is vannak, mint Petikétől megtudtam. A kazuárok, emuk és nanduk népe amolyan ágrólszakadt rokonságunk lehet, kevésbé nevezetesek, mint mi és a legtávolabbi szigeteken és földrészeken laknak, sokkal korábbi időktől, hogysem az ember megjelent volna a földön, hogy összezavarja az állatok világát.
És hogy kerülhettek el ezek a rokonok olyan messzire, pl. a kenguruk földjére, amely a legvalószínűtlenebb állat – oly messzi földre, keresztül annyi óceánon?!
A madarak nem tudnak úszni.
Repültek!

47. A költő látogatása. A kakukk. Bladinájf.
Egy őszöreg költő érkezett F.-ba irodalmi találkozóra. Olyan öreg, hogy még Villont és József Attilát is személyesen ismerte, a haja pedig úgy lobog, mint egy oroszlán sörénye, amilyennek elképzelem az oroszlánt, az Egyenlítő urát.

Újdonsült kis barátként hozzánk szegődött egy kakukk is. Ennek a távoli, elesett kis rokonnak – Kuksinak neveztem el – a jelenlétét kedvesnek és vigasztalónak éreztem. Csak azt sajnáltam, már kezdettől fogva, hogy nem tudunk egymással beszélgetni: ha hozzá szóltam, az olyan volt éppen, mintha magammal társalognék, ugyanis a kakukk sem a mi nyelvünkön nem volt képes megszólalni, sem a szuperlimbát nem értette, sem az erdő univerzális nyelvén nem beszélt egyetlen árva kukkot sem.
Legalább annyit mondj, hogy kukk – erősködtem. Kakukk, válaszolta ilyenkor lelkesen a kakukk, ez a reménytelen eset, ez a nyelvi antitalentum.

Tudod, engem elcseréltek – magyarázta Bladinájf Sipkásnak – még születésem napján, a székelykocsárdi kórházban. Apám ugyanis főorvos volt és viszonyt folytatott az egyik felcsernővel, de végül mégsem őt vette el. És amikor anyám megszült engem... vagy kit is... épp ez a felcsernő volt ügyeletben és bosszúból elcserélte a főorvos úr gyerekét egy aznap született cigánykölyökkel.
Milyen izgalmas história! A lélegzetem is elállt, ahogy származása és azonossága titkairól hallhattam vallani Bladinájfot, amely név persze amolyan nom de guerre, őrünket valójában Karap Matyinak hívják. Most ott álltak a temető kerítéséhez támaszkodva Sipkással, kezükben egy-egy üveg turci pálinkával – de vajon mit jelent az a szó, hogy cigány? – és Bladinájf, akit egyesek Véres Késnek neveznek, így folytatta:
– ...úgyhogy amíg szegény Karap Matyi, a főorvos gyereke, most valamilyen cigánysátorban ázik és fázik, addig ennek a lótolvajok fiának, ennek a bestia cigánynak (Matyi megdöngette a mellét), szóval hát nekem, bezzeg jól fut a szekerem, itten dőzsölök és (ekkor meghúzta a pálinkásüveget) iszom a pálinkát mint az állat.

48. Sz. Ernő, a költő barátja és a rigók
Bezzeg kis ember-barátom, Petike, már kezdettől és fölöttébbnagyon vágyott beszélni struccul, szorgalmasan kérdezgetve az ismeretlen és kitartóan gyakorolgatva a megtanult szavakat. Egyik első kérdése ez volt: Nálatok hogy mondják annak, hogy hogy mondják? És annak, hogy úgy mondják?
Annak, hogy úgy mondják, úgy mondják, hogy úgy mondják – tanítottam. Nem is telt el azóta túl sok idő, s ma már helyesebben beszéli a nyelvünket, mint mondjuk Bojszi vagy Bundás vagy Piki.

A költő egy kérdésre elmesélte a találkozón, hogy a legutóbbi nagy háborút követően, miután hazatért száműzetéséből, elindult megkeresni Sz. Ernő nevű barátját a Margit-szigetnek abban a szállodájában, amely ennek a Sz. Ernőnek a kedvelt szállodája volt a háború előtt. Ám ezúttal a hotelportás azt a felvilágosítást adta az oroszlánsörényű költőmatuzsálemnek (aki akkoriban még kábé mintegy fél évszázaddal azért fiatalabb volt), hogy barátjára a bokrok közt fog rátalálni.
Mit csinál az Ernő a bokrok között ilyenkor alkonyatkor? – álmélkodott a látogatóba érkezett költő.
– A szerelmespároknak fütyörészik – felelé a portás.
– Megbolondult? – kérdezte a költő és elindult megkeresni a barátját, akire valóban a bokrok közt elrejtőzve lelt rá, a legnagyobb fütyörészés közben. A háború ugyanis – magyarázta hallgatóságának a költő –, ez a legutóbbi pokoli háború oly csúf és irgalmatlan volt még a világégések között is, hogy a Margit-sziget rigói is belepusztultak, akkora volt a lövöldözés és bombázás. Ámde Sz. Ernő tudta, nemhiába lakott annyit a közelben, hogy a szerelmespárok milyen gyönyörűséggel hallgatják a rigók énekét. Ígyhát ő maga látott neki utánozni a rigófüttyöt, bokrok közötti rejtekhelyéről, hogy a szerelmesek nagyobb kedvvel szeressék egymást.
Hát így telnek az én bokorbéli víg napjaim – hunyorított Sz. Ernő barátjára, a költőre.
Eddig tehát a költő története.

Tény viszont, és ezt már máshonnan tudom, hogy Sz. Ernő bár majdnem tökéletesen, de mégis apróbb bizonytalanságokkal: kiejtésbeli, nyelvtani és hangsúly-hibákkal utánozta a rigónyelvet. A szerelmeseknek persze ez fel sem tűnt. Sz. Ernő mellesleg némi melankóliát és metafizikát is kevert a klasszikus rigóbeszédbe:

Keskeny a sorsod, de rajta istenek járnak.
Állj meg, ne mozdulj:
A tavasz, a tavasz, már másé, már másé, már másé.

Ám szép lassan az igazi rigók is újra megjelentek a Margit-szigeten, de hagyták, hogy továbbra is Sz. Ernő énekeljen őhelyettük. Nem mert olyan lusták vagy kényelmesek voltak, hanem mert annyira elbűvölte őket az óriási rigó. Annyira, hogy végül utánozni kezdték a hibás füttyszavakat is, merő szeretetből, és ez így maradt meg a beszédükben, mint sajátosság, Sz. Ernő halála után is, ami megmagyarázza azt a tényt, hogy miért füttyög olyan különösen a Margit-szigeti rigóknak a legutóbbi negyvenöt generációja.

49. Árverés. Az aranyhalak titka.
Ma délben árverésre került sor a gyűlésteremben. Egy mogorva hivatalnok érkezett a központból és árverésre bocsátotta Tökfej Mihály becsületét. Gyenge, akadozó licit végén egy gumicsizmás atyafi szerezte meg és kapta hóna alá a kopaszodó smasszer becsületét, aki tar fejéről a verítéket itatgatta és dacosan csakazértsem hajtotta le a fejét, sőt, azon igyekezett, hogy mindenkinek pirulás nélkül nézzen a szemébe.
Potrohos, a vén bakancsos, aki ezúttal is csontrészegre itta magát, bele is kötött kollégájába, az egykori rózsanemesítőbe. Te Mihály, te – üvöltözte akadozó nyelvvel – hogy nem röstelled magad? hogyhogy nem recseg a bőr a pofádon? Nem félsz? Figyeld csak a bakancsomat! Mindjárt adok egy lábat a fenekedbe!
Így fenyegetőzött, de legtöbben tudtuk, hogy ez az érzékletes kifejezés a seggberúgásra valójában és voltaképp nem egyéb közönséges tükörfordításnál egy keleteurópai újlatin nyelvből.
Végül aztán kibékültek s a legnagyobb egyetértésben indultak el lehúzni egy-két parti vetkőzős pókert A Mulató Rosszlányban.

Fény derült közben Bellának, az aranyhalnak is a titkára. Svarctól, a feketebagolytól tudtam meg, hogy ezek a halak összesen csak tizennyolc másodpercig tartják észben, amit látnak és hogy éppen ezért képesek olyan jól érezni magukat az akváriumokban, mert mire megtesznek egy kört, addigra már egész megelőző útjukat elfelejtették és ilymódon minden, amit látnak, a legvonzóbb újdonság izgalmával hat rájuk újra meg újra.

50. A gyémánt eltűnik. Pólyák, réklik.
Az ifjú Alice Watkins szerint ez a Dél Csillaga névre keresztelt gyémánt úgy világít, mint egy darab izzó szén. Ám a korbunkulás fényes nappal eltűnik a kandalló mellől. Cyprien Méré több fehér gazember s egy becsületes kínai társaságában elindul, hogy fölkutassa.

Folynak az edzések.
A dizájner-lányról azt mondják, hogy mint az eddigi áldozatok testében, az övében sem maradt egy csöpp vér sem, ez teljesen érthetetlen, s hogy munkaidő utáni légyottra maradhatott bent a gyárban. Itt végzett vele a hidegvérű gyilkos, miután a lány arcát hidegvérrel a fénymásolóra szorította és hidegvérrel még készített róla magának egy fénymásolatot.
Irodánk női dolgozóinak körében felütötte fejét az idegesség.

Az emberek fiúcsecsemőiket kék pólyákba és réklikbe meg ingecskékbe szokták öltöztetni. A lányokat meg rózsaszínbe.
A lakosság nagy megdöbbenésére most váratlanul eltűntek a színes és a fehér cuccok a kismama-boltokból, nemcsak a pólyák és ingek, hanem a pelenkák, takarók és kispárnák meg cipőcskék, meg a pici sapkák is, és tegnaptól már csak fekete gyerekholmit árulnak, ami kizárólag a szőke kisbabáknak és anyukáknak áll jól. Gyerekkocsit és játékcsörgőt is csak fekete típusút gyártanak.

51. A jégcsapárus. Bajszos. Repül-e madár hátrafelé?
Egy jégcsapárus árulja portékáját a környéken. Szép hosszú, karcsú, jéghideg jégcsapjai vannak, kora hajnalban tördeli le őket az ereszcsatornákról. Egy kordéval járja a vidéket, a kordéra üveges pultot erősített, ott feküsznek egymás mellett a jégcsapok, mint áttetsző, hegyes orrú, borotvált képű, lehunyt szemű sarkvidéki halak.
– Hogy megy az üzlet, Brunó? – szólította meg Bajszos.
Brunó azonban nem válaszolt a provokációra. Jégcsapokat tessék! kántál végig az országúton – ma reggeli jégcsapok... tessék, tessék... máma reggel szedett, eredeti jégcsapoook...

Piki szólított meg, bizalmas, töprengő hangon, elgondolkodó tekintettel:
– Tudod, mit szeretnék?
– Nem tudom. Mit szeretnél?
Erre azonnal lecsap, mint egy teniszező, kajánul, kuncogva, fals hangon elnyújtva:
– Szeretném a homokórát megállítaniii...
És hülyén vihog.

Bajszosnak igencsak megnyerte a tetszését a gardony, egészen lenyűgözte, annyira, hogy abba is hagyta a basszusharsonával való kínlódást és ma már gardonyon gyakorol megszállott erővel. Csépeli, ütlegeli a hangszert erősen, le szeretné körözni Lórúgásos Lacát, a következő lagzin már ő akar lenni a gardonyos. A dédapjától örökölt olasz mesterhangszert alakította át kávásgardonnyá, egy antik cselló-ritkaságot, azt botozza naphosszat egy 40 cm hosszúságú keményfa ütővel.
Pápaszem szerint bizonyos madarak képesek hátrafelé is repülni, ő látott is ilyeneket, azt állítja. Az albatrosz szerint ez képtelenség.
Nem tudom, melyiküknek lehet igaza. Én annak is örülnék, ha végre akár teljesen hagyományosan is, arccal előre, de repülnénk néhány métert legalább.

52. Patvaros
Majdnem minden strucc lelkesedett és örvendezett, hogy annyi ezer év után ismét meg fogunk tanulni repülni, felvillanyozta őket az idea – kombinálva a váratlan gondolattal, hogy nemsokára talán ki fogunk szabadulni innen és örökre itt hagyjuk ezt a lepratelepet. Ez mostanig ugyanis érdekes módon nem jutott eszükbe. Hiába szökdösött ki a telepről naponta többször is minden egyes strucc, az a lehetőség – az Első Szökésig – egyiküknek az elméjében sem fordult meg, s utána még kevésbé, hogy nem muszáj ide visszajönni s hogy a világ elég nagy ahhoz, hogy helyet találjunk magunknak benne valahol máshol. Viszont az, hogy elrepüljünk s vissza se térjünk, ez a kettős ötlet így együtt, rabul ejtette a struccok fantáziáját.
Néhányan azonban kezdettől fogva ellenségesen viselkedtek, s miután maga az eszme túlságosan népszerűvé lett – annyira, hogy nyíltan nem mertek belekötni – hát sunyi módon engem vettek célba.
Az intrikusokat az a Patyomko (másik nevén Patvaros) Pista nevezetű őszülő és vénülő, roppant visszataszító strucckakas, egy volt pártállami káder hergelte ellenem folyamatosan, aki velem, mint ezt említettem, már az Első Szökést megelőzően is, hol fenyegetően, hol gúnyosan, de mindig rosszindulattal s a legbarátságtalanabbul viselkedett.
Patyomko még a struccok közt is nyakiglábnak számított; ösztövér alakja, örökös hadonászása, végtagjait szünet nélkül szerteszét dobáló belső feszültsége leginkább valamilyen mozgásba lendült gémeskúthoz tették hasonlatossá. Szellemesen és meggyőzően beszélt őszes, sűrű szemöldöke alól, csak aki többször hallotta szónokolni, az jött rá, hogy jól felépített komédia nézője.

– No és még ha sikerülne is eljutnunk a Limpopohoz – kaffogta az intrikus –, ott mihez kezdenénk?
Hatásvadász szünet, majd teátrális hangon:
– Melyikünk tud egy szót is négerül? Ki fogja érteni egy szavunkat is? Mi lesz velünk? Igen, így járnak azok, akik csitrikre bízzák magukat...
És megint elsütötte, végső fegyverként, az egyetlen szólásmondást, amelyet ismert: Nehogy már a nyúl vigye a puskát...
De most megjárta, mert visszakézből ezt vágtam oda neki:
Jó ecet korán savanyodik, Patvaros.
Egyből elnémult, tátogott kettőt-hármat, de hang nem jött ki a torkán, annyira megzavarodott ettől a jó ecet korán savanyodiktól.

Patvarosnak eredetileg kétféle fegyvere volt, ezekkel vívta harcát a telep uraival. Egyik volt az éhségsztrájk, pontosabban a vele való fenyegetőzés. Zsarolgatása korábbi időkben állítólag többször is sikeresnek bizonyult. Mások szerint Patyomkónak összefonódása volt, de nem tudom, ez mit jelent.
Mindenesetre Patyomko, aki soha egyetlen negyedórát sem koplalt még az életben, egyfajta éhségsztrájkoló-nimbuszra tett szert.
Érdekesebb volt a másik, ugyancsak nevezetessé lett, messze földön elhíresült túlélési eszköze. Ez a Patyomko rendkívüli, nálunk struccoknál teljességgel példátlannak mondható képességet fejlesztett ki magában. A tájba való beleolvadás, a látványban való felszívódás virtuóza, a mimikri zsenije volt. A kaméleonok csodájára jártak az Állatkertből. Ő maga azt fejtegette, hogy ez megmaradásunk egyetlen lehetősége. A mimikri.
Egyszóval, Patyomko Pista (úgyismint Patvaros Pista, nem is lehet tisztán látni ebben a kérdésben, hogy melyik az eredeti neve, de ez senkit nem lephet meg, aki ismeri őt) úgy tudta idomítani színét, alakját, méretét, hangját, szagát, mozgását, de még nézeteit is, hogy ha akarta, képes volt tökéletesen beleolvadni a háttérbe. Ha megállt a kerítés mellett, egész lénye kerítés-szerűvé változott: talán nemcsak kívülről, de belülről is, hiszen másként nem is magyarázható az a hitelesség, az a méltán legendássá vált meggyőző erő, amely Patvaros–Patyomko Pista megjelenéséből – mondjuk így: alakításából – áradt.
Persze, ha a diófáknál vagy a ketreceknél haladt el, akkor abba a látványba épült bele.
Patvaros Pistára, erre a baljós figurára még visszatérünk.

53. Mérges. Barnabás.
Apropó négerek.
Mérges, a kigyúrt fülű bokszoló erdélyi volt és büntetésből került néhány évvel korábban őrnek egy ottani disznóhizlaldához, mert megvert egy néger embert. A pártbizottság és a bíróság megállapította nála a fajgyűlölet, rasszizmus és apartheid bűncselekményét.
Mérges, akit a szorító világában Kovács „Tszunami" Mózes néven ismertek, arra építette a védekezését, nem is ügyetlenül, hogy ő egyszerű ökölvívó, aki, mint általában a sportolók, azt a feladatot kapta, hogy mindenáron győznie kell. Ő nem tehet róla, hogy éppen egy néger jutott neki ellenfélnek.
Erről persze, hogy nem, de arról igen, hogy agyba-főbe verte a szerencsétlent, ráadásul egy baráti fejlődő ország sportolóját, amely ország élet-halál harcát vívja a gonosz imperializmus ellen. Mérges egyáltalán örüljön, ha nem kezdenek az imperialista kapcsolataival foglalkozni, inkább vallja be a fajgyűlöletet.
Mérges meg erősködött, hogy ő bizonyisten csak küzdeni akart és nem a kinézete alapján kötött bele a feketébe. Vagyis, hogy nem mint négert verte meg, hanem mint sportolót.
Hogyhogy nem mint négert, förmedtek rá, hát mi volt a trikójára írva?!
A néger trikóján tényleg olvasható volt az ország neve, vagyis, hogy Niger, és így állván a helyzet, Mérges már csak egyet mondhatott, hogy őt nem olvasni küldték a versenyre, hanem öklözni, és hogy ő nem tudta, hogy akivel verekszik, az egy néger.
Ezt persze nem hitték el, sőt ki is röhögték, hogy neki föl sem tűnt, hogy egy négerrel bokszol.
Pedig ő ezt nem úgy értette, mintha észre sem vette volna, hogy ellenfele fekete bőrű. Éppen csak eszébe sem jutott a feketebőrűben négert látni, azaz olyasvalakit, akit meg kellene lincselni, meg gyűlölni kellene, ahogyan a négerekkel szokás (a párttitkár ekkor buzgón jegyzetelni kezdett), meg akit üldözni kellene és nem engedni egy iskolába a gyerekeit a mi gyerekeinkkel. Itt minálunk Erdélyben ugyanisz épp fordított a helyzet, magyarázta a pártbizottságnak kigyúrt fülekkel Mérges, aki, ha felingerlik, erősen pöszén beszél.
Hogyhogy épp fordított? – recsegte a szakszervezeti bizalmi.
Hát úgy, hogy itt minálunk pontoszan a mi gyerekeinket nem engedik a szaját iszkoláikba járni, hanem mász nyelvű iszkolába kényszerítik őket.
Mérgest örökre eltiltották a sportolástól.
Mégpedig olyannyira, hogy még a kocsmában sem volt szabad verekednie. Ráadásul mindenki tudta, hogy „le van pecsételve az ökle", így mondták, és tűrnie kellett, ha bárki megütötte vagy belerúgott, sőt még edzenie is tiltva volt: ha otthon a saját pincéjében megütött egy homokzsákot, már eljárást indíthattak ellene. Egy disznóhizlaldában helyezték el s innen vitte föl Isten a dolgát annyira, hogy kivándorolhatott Erdélyből és később őr lehetett nálunk a strucctelepen.

Sietős léptekkel Barnabás húzott el mellettem.
– No találkoztál azzal a barlangi pasassal? – szóltam rá.
Zavaros tekintettel meredt rám.
– Te vagy az? azazhogy dehogy... Hány óra?
– Fél négy. De mi történt?
– Sajnos, egy másik határállomáson vártam rá... illetve várt rám... félreértettük egymást. Mekkora csapás... Tudod, amikor hajdanában Gazsival, hajaj, Menyussal és Boldizsárral...
Tekintete elrévedt.
– Most ne haragudj, rohanok, az utolsó kenetet kell föladnom egy haldoklónak...
– Ki haldoklik?
– Egy szénégető. Nem ismered.
– És mi történt vele?
– Kettévágta a fűrész.
– És még él?
– Reggel még élt. Akkor üzent, hogy siessek, meg akar gyónni. Nincs egy cigarettád?

55. Önmeghatározás
Tisztelt struccgyűlés, döntenünk kell. Kik vagyunk és mihez akarunk kezdeni magunkkal?
Zavart csend fogadta a szavaimat és némi vakarózás.
– Noshát – folytattam –, ha a túlélési szempontokat vesszük... meg az egyes fontos szerepeket... például, hogy ki legyen a nagyfőnök... s hogy mitől sikeres egy csapat... ha ezeket megvizsgáljuk, többféle megoldás közül választhatunk. Mármint, hogy mik akarunk lenni. Ilyen lehetőségek például:
a csürhe
a nyáj
a konda
a csorda
a horda
a falka
a „lakosság"
a népség
a gulya
a tömeg
a köztársaság
a falanszter.
(Ezt a tudásomat Pápaszem leckefelmondásaiból szedtem össze, aki, Mérges időnként kikérdezi, valamiféle vizsgákra magol, mint a megszállott, két tárgyból is. Egyik a méh-lélektan, másik a szociozófia. Attól tartok, hogy ez utóbbiból szégyent vall és meg fogják húzni. Összekeveri Hegelt Schlegellel és Lukács evangélistát Lukács Györggyel. Azonkívül képtelen például különbséget tenni az ókori és a modern rabszolgaság lényege között.)

Azt javasoltam, hányjuk-vessük meg, hogy egyáltalán mi jöhet szóba: hogy hányféleképpen szervezhető meg a mi kis közösségünk; s hogy milyen előnyöket és milyen hátrányokat jelent egyik vagy másik. Ezt követően pedig, erre kértem őket, kellő mérlegelés után döntsenek – én magam nem szavaztam, belőlem állt a számlálóbizottság – hogy minek nyilvánítjuk magunkat.
A szavazás eredménye:
Királyi struccmadarak lovagi akadémiája – egy szavazat. (Ez, gondolom, Tarzán szavazata lehetett.)
„Minden strucc legyen külön saját maga!" – egy szavazat. (Azt hiszem, ez az anarchisztikus javaslat a Vologyáé volt.)
Proletárdiktatúra – két szavazat.
„Mindegy, csak Limopo legyen a főnök" – sejtettem, hogy ki szavazhatott így.
Csürhe – tizenhárom szavazat.
Csürhe vagyunk és csürhe is akarunk maradni – jelentette ki a végén diadalmasan Patyomkó–Patvaros Pista, aki pedig, mint osztályharcos személyiség, szerintem a proletárdiktatúrára szavazott.
Én viszont hálás szívvel gondoltam éjszaka az aranyos, kedves Maxikóra, miközben azon töprengtem, milyen hosszú is a történelmi fejlődés útja, amíg a csürhéből csorda lesz.

Limpopo klassz csaly vagy bírlak!!

56. Bojszi. A Többiek.
Eszembe jutott, mit válaszolt egyszer Bojszi, még az óvodában, egy fontos kérdésre.

Bojszit egyszer arról faggatták, még az óvodában, hogy mi szeretne lenni, ha nagy lesz.
Nemcsak Josephine Baker revükocsiját, struccok vontatta csillogó-villogó fogatát tartottuk számon. Tudtuk, hogy léteznek tündérek, varrónők, hamupipőkék, hófehérkék, törpék, táncosnők, filmsztárok, csipkerózsikák s még oly sokféle mesésen izgalmas sorslehetőségről volt tudomásunk hallomásból – de még a mi szűk és alacsony körülményeink közt is lehetséges volt olyan konkrét életpályák közt mérlegelni, mint kocsihúzó strucc, állatkerti vagy cirkuszi strucc, tanítónő (aki a kicsikkel foglalkozik, a strucc-óvoda és a strucc-elemi van rábízva), vagy gyógyító tudományú strucc. Vagy egyszerűen háziasszony, még egyszerűbben: anya. Meg létezik törzsfőnök és szükségünk van saját őrökre és harcosokra. Szóval rengeteg féle hivatás kínálkozik egy struccfiókának, s itt most ne is említsük a mozdonyvezetői pályát, amely minden strucckakaska képzeletét megragadja.

Bojszi persze nem kakas volt, hanem kisasszony, már majdnem nagykorú, mikor feltették neki az izgalmas, váratlan, meglepő, felkavaró kérdést:
– Bojszika, mi szeretnél lenni, ha nagy leszel?
Többiek – felelte Bojszi gondolkodás nélkül. – Ha nagy leszek, többiek szeretnék lenni.
Ahá. Olyan szeretnél lenni, mint a többiek.
Nem olyan, hanem azt szeretném, hogy én is többiek legyek.

57. Kaffa
Amikor gúzsba kötötték a fedélzet síkos deszkáin, a csattogó orrvitorla alatt, éppen Omár Khájjám sorait motyogta a matrózoknak:

A bor égő rubintja... egy régi szultán vére
s kristállyá fagyott könnye az üveg

– pedig azon a kalózhajón egyáltalán nem kristályvázából itták a bort.

Albi Kaffa kikötőjében született, amely a Fekete-tenger partján, János pap országában fekszik és ott terem egy hegycsúcson a kávé.
Albatroszunk jelenleg emlékiratain dolgozik. A drámai mű címe A kaffai polgárok lesz.

Sok földet látott, sok tengert bejárt, saját szárnyain vagy vitorlásokra telepedve, amelyek rabszolgákat, elefántcsontot, aranyat és fegyvert csempésztek, s amelyeknek életébe mélyen belelátott föntről az árbocról vagy a keresztvitorla rúdjáról. Gyengéje a perzsiai bor volt; aznap is végzetesen sokat fogyasztott belőle, amikor olyan fölöttenagyon beledézsmált a kapitány kintfelejtett, sisakméretű ónkupájába: azon a szomorú pénteki napon, amikor is végül hurokba csalták és megkötözték ott a Perzsa-öbölben.

59. A K
Tegnap a tévében kosárlabda-meccs volt. A mieink Nigériával játszottak („Gyerünk!" „Nyomjátok!" és „Adjál neki!" stb.) és sikerült egy kosárral többet dobniuk.
„– Győztünk!" – üvöltözték az őrök, csak Mérges volt visszafogottabb.
Ma pedig Törökországgal játszott a csapat és az eredmény döntetlen lett. Ekkor történelmi vita robbant ki és Pápaszem mondott egy érdekes mondatot: „Mikor a törökök legyőztek bennünket Mohácsnál..."– de mint kiderült, ez közel ötszáz évvel ezelőtt történt. Egyébre már nem is emlékszem, nem figyeltem oda, annyira eltöprengtem ezen a furcsaságon, hogy többesszámú névmásaik és igei személyragjaik teljesen megváltoztatják a világot, amelyben az emberek élnek.
Hiszen abban a „mi"-ben, amely mondjuk egy meccsen elhangzik, esetleg csak mint egy „ünk" rag – sőt sokszor csak egy árva „-k" jel formájában – nos, ezek a mágikus hangok összefogják nemcsak az egész jelenidejű nemzetet, hanem a múlt idejűt is. Ilyen rejtélyes lény az ember.
Vajon mi lehet az a titokzatos malter, amely kicsap az emberi nyelvtanból és képes összecementezni annyi sok évszázadon keresztül annyi millió alanyt? És úgy, hogy ez a többes szám tetszés szerinti lehet, használata és értelme felfoghatatlanul sokféle változatban egyaránt érvényesnek látszik. Hol úgy, mint „mi emberek", hol mint „magyarok" vagy „mi nők" vagy „mi fehérbőrűek" vagy „mi őrök" és „mi nyugdíjasok".
Vajon mitől érzi úgy az éjjeliőr a kapusszobában, hogy ő rúgta a győztes gólt Brazíliának, vagy hogy őt győzték le a törökök Mohácsnál – vajon mi ez a titok, amit minden ember ismer, kivéve szegény Mérgest, aki a többes számokról mit sem sejtve úgy verte félholtra azt a feketebőrű pasast, hogy fogalma sem volt róla: épp egy négert püföl.

Igen, ez a dolog nyitja. A beleférhetőség. Ejhaj, bárcsak mi is képesek lennénk ilyen alkalmas kis hangokkal összeöltögetni a világ szerteszakadt takaróját, összeterelni mindenkit, a Mohácsnál elesett lovastól egészen a kosárlabdameccsen csápoló nézőig, mindenkit, aki belegyömöszölhető, mint egy ketrecbe, néhány szótagba: vagy akár csak abba az egyetlen hangba, hogy K!

60. Esti mesék. A szó és a gondolat
Azt hallom, a vakond cirpelni tanul a tücsöktől. Valahogy rávette a tücsköt, akit Szabónak hívnak, hogy adjon neki magánórákat és azóta éjjel-nappal gyakorol. Ezt mondják az erdőben.
Esténként mesékkel és igaz történetekkel szórakoztatom a többieket, részben gyerekkori emlékeim nyomán, az idősebbektől hallott legendák alapján. Másrészt abból is hozzá szoktam tenni, amiről a bagolytól hallottam, aki megdöbbentő, mennyi mindent tud a struccokról. (Meg mindenről.) Ezeken kívül olyasmiket is szoktam mesélni, amikről fogalmam sincs, hogy hogyan, miként, honnan jutottak eszembe. Kitaláltam őket – mondhatná valaki. Pedig sohasem foglalkoztam mesék kitalálásával, egyszer sem fordult elő olyan, hogy ki akarjak találni egy történetet. Akkor meg, kérdem én, ha sem a bagolytól, sem a törzs véneitől, sem éntőlem saját magamtól, akkor honnan?
Vajon honnan vélem tudni, hogy egy krokodil betévedt egyszer egy lőpormalomba és degeszre ette magát puskaporral, utána meg föl-alá rohangált a város utcáin, miközben szájából hosszan kilógott egy vörös gyújtózsinór?!

A szó és a gondolat.
A Limpopo felső folyása mentén van egy termeszvár. Ennek a termeszvárnak a kusza folyosóin keresztül vezet az út a Gondolatok és Szavak Gyűjteményéhez.
A gyűjtemény egyik állománya azokat a gondolatokat tartalmazza, amelyek az emberek – minden valaha élt ember – fejében valaha megszülettek. A másik állomány azt tartalmazza, amit az emberek valaha mondtak.
Egy vén gorilla egyezteti a kettőt, s valahányszor különbséget talál közöttük, a fejét csóválja és haragosan megdöngeti a mellét.
Mikor a gorilla eljut munkája végére, az emberek új nyelvet fognak kapni, amelyen csak olyasmi mondható ki, ami megfelel annak, amit gondolnak.

Ragacsos az emberi beszéd, mint a hangyászsün nyelve.

Mivelhogy elég sok mesémnek helyszíne a rejtelmes afrikai folyó, a Limpopo környéke, rám ragadt ez a név, nem mintha bánnám. Egy ideig csak a hátam mögött neveztek így, de most már ezen a néven is szólítanak.
– Hello – szóltam ma is oda az aranyhalnak.
– Hello – válaszolta. – Hogy is hívnak?
– Limpoponak.
– Nem téged. Engem!
– Bellának, nem?
– De igen!
Aztán hozzáfűzte:
– Úgy gondolod?

63. Ha énekelni tudnánk. Svarc.
Addig is, amíg a többes számokkal elboldogulunk, jó lenne szerezni valahonnan egy énektanárt.
Egyelőre még a repülésről sem mondhatni, hogy óriás szárnycsapásokkal haladnánk vele, sőt, mintha egyre többen szabotálnák az edzéseket. De addig is, amikorra majd, nem vitás, otthonunkká lesz a levegőég, csiszolnunk kellene a fellépésünkön, amelyet most nem érzek elég pallérozottnak. És nemcsak megjelenésünk választékosságáról van szó. Ha nemesen szárnyaló dallamokat fogunk tudni kitalálni és előadni, testünknek is sokkal egyszerűbb lesz szárnyalnia és az egekbe emelkednie. Talán ez a nyitja az egésznek. Komponálni és énekelni: ez a két képesség együtt valóságos kettős hajtómotor lehet számunkra. Halljátok, ez a siker titka! ...Sem a kutya, sem a macska, sem a ló nem tud énekelni! Nem vettétek észre?! De bezzeg a sok kis dalos madár! És mi az ő tüdejük a mienkéhez képest? Nem lepődnék meg, ha kiderülne, hogy valaha a struccok gyönyörűen énekeltek.
Így oktattam népemet, s még hozzáfűztem:
Emlékeztek arra a lódenkabátos alakra? „Fiaim, csak énekeljetek." Az emberek is az énekesmadarakat szeretik. Az énekhang megbűvöli őket. Aki nem tud énekelni, csak rikácsolni, azt bárdolatlan tuskónak tartják, mondjuk ki nyíltan: bunkó parasztnak. Milyen más lenne, ha egy reggel a struccok kórusa fogadná a smasszereket!
De vajon miért nem énekelnek a sasok, sólymok, pelikánok, a keselyűk és a baglyok? – kérdezte Tuszka.
Nem tudom. Majd megkérdem Svarctól – feleltem.
Svarc, mint már említettem, éjjeli bagoly volt, koromfekete, egy hársfán lakott és egy-két héttel korábban barátkoztam össze vele, miközben az egyik tisztáson a repülést gyakoroltam a hajnal előtti órákban. Egyszercsak megéreztem, hogy egy szempár figyel. Ez volt Svarc. Jóindulatúan beszélt velem, biztatott, nem engedte, hogy elcsüggedjek, „nekem sem sikerült egyből", vigasztalt.
– Te Svarc, áruld el nekem, ti mért nem énekeltek, baglyok – faggattam még aznap éjszaka a barátomat.
– Tudnod kell, hogy eredetileg az emberek, miként a legtöbb madárfaj is, ideértve a baglyokat is, hamarabb tudtak énekelni, mint beszélni. Aztán a legtöbb madárral az történt, hogy ahogy öregedtek, elfelejtették az énekeiket.
– Nem hiszem, hogy te bármit is elfelejtenél.
– Nem én, hanem a fajtám.
– Hogyhogy?
– Mert az énekléshez gyermeki kedély szükséges, és annak képessége, hogy érzéseidet összefoglald. Mi pedig öregek vagyunk és túl sokat tudunk.
Hogyhogy túl sokat?
Olyan sokat, hogy az már összefoghatatlan és kifejezhetetlen.
Túl sokat a világról?
A világról. És saját magunkról.
És mi struccok?
Ti struccok egymást csipkeditek egyfolytában. Ha egyszer felhagynátok ezzel a kisded szokással, talán énekelni is meg tudnátok tanulni.
Eltöprengtem.
„De le van írva az oroszlán szerepe?" – hangzott fel egy bárdolatlan hang az alkonyatból. „Hiszen csak ordítni kell" – válaszolta egy másik. Mire a harmadik, még reszelősebb és nyersebb, dohányfüst-martább hang: „Ide nekem az oroszlánt is. Majd ordítok én, hogy még a fejedelem is azt kiáltja rá: Ordítson még egyszer! Ordítson még egyszer!" Ekkor megint az előbbi: „De már minek ordítanál oly rettenetest; még holtra ijesztenéd a fejedelemnőt s az asszonyságokat, hogy elkezdenének sikoltozni".
Svarcra néztem, hogy mit szól mindehhez. Mintha élvezettel követte volna a rejtélyes párbeszédet, melyet az egyik bődületes hang ezekkel a szavakkal fejezett be:
„...oly szendén fogok ordítni, mint a szopós galamb; úgy fogok ordítni, mintha csalogány volnék."

66. A hazatért varázsló. A fülemüle énekórája.
Fontos hír van: ötévszázados távollét után hazaérkezett egy varázsló, aki Mátyás korában részt vett Otranto felszabadításában, abban a seregben szolgálva, amelyet Magyar Balázs vezetett, hogy visszaszerezzék a várat: az egyetlen várat, amelyet a törököknek sikerült Itáliában elfoglalniuk. Balázsék azonban hamar rendet csináltak, és ebben jelentős szerepe volt Jánosnak, az erdélyi varázslónak, aki elapasztotta a törökök forrásait, sokan szomjan is vesztek közülük, vagy a veszettség tört ki rajtuk, ez előfordul, ha szomjazik az ember.
Ki lehetett az a Mátyás? hol lehet Otranto? mit kell tudni Magyar Balázsról? nem árultam el a bagolynak, milyen műveletlen vagyok.

Csendet kérek – szólt a fülemüle, első énektanárunk, egy úgynevezett szabófülemüle – méltóztassanak abbahagyni a kotkodácsolást.
Ezt mondta és így mondta, és a felzúdulás kevés híján elsöpörte a kis nyomorultat.
Nem mintha beszédünk nem szorulna csiszolásra. Nekem sincs túlontúl hízelgő véleményem saját magunkról. No de mégis – kotkodács? A lábak dobogásának, az indignált füttyögésnek, a struccgégékből feltörő vad és érdes szitkoknak a spontán polifóniája belefojtotta a szót a magáról megfeledkezett, modortalan kis gazfickóba.
Te töpörtyű! Takarodsz innen! – robbant a népharag. – Kotkodácsol az édes jó anyukád! Söpörsz a francba azonnal?! Hallottátok a törpéjét?
Soha többé nem láttuk az arrogáns kis mitugrászt.

János azt mesélte Svarcnak, hogy az otrantói hadjárat óta ott éldegélt Pugliában mostanig, mint a hét tartományi varázsló egyike.

67. A pacsirta énekórája. János.
Jókedvű, virgonc kis fickó volt a pacsirta, ugyancsak hírneves énekes, akit a rosszul sikerült fülemülés próbálkozás után beszéltünk rá, hogy tartson néhány énekórát nekünk. Meglátjátok – jósoltam a többieknek – a pacsirta úgy kapaszkodik föl az égbe önnön dalán, akár a pók a saját fonalán. Petőfi Sándor a két szemével látta is ezt és utána is mászott, akárha valamiféle Pókember lett volna, máshogyan mondva Spiderman.
A pacsirta nem sokat tétovázott, egyből fellőtte magát a magasba, ott aztán lógni kezdett a levegőben és önkívületi állapotban ilyeneket dalolt:

Derűlt az ég, nyilt a határ.
Már búvik a fű, mely felett
Rakandom kisded fészkemet.

Terített asztal lesz a föld,
Oh kéj! öröm!
Oh kéj! öröm!
Gyönyörtanyánk leend a föld.

Na milyen voltam? – ereszkedett le végül körünkbe.
De nem is nagyon érdekelte, hogy mit mondunk. Sugárzott belőle az önelégültség, ne mondjam: önteltség. – Holnap is eljövök, ha akarjátok – csicseregte, és táncos szárnycsapásokkal elhúzott.
Némán bámultunk magunk elé. – Mit szóltok? – faggatóztam.
Szerintem a struccok életérzése egészen más, mint ezé az idiótáé – jelentette ki bánatosan Góliát.
– Felszínes örömteliség ez, üres és hamis ujjongás, én sem vagyok oda érte – vélekedett Vologya. – Ez az egész még az ő csőréből sem hangzott őszintén, de képzeljétek el magunkat, amint innen a szögesdrótok közül azt énekeljük, hogy gyönyörtanya a föld?!
Hogy milyen volt a közhangulat, talán érzékelteti, hogy mindennek tetejében még hozzánk szegődött új barátunk, Kuksi is, a kakukkmadár, belehelyeselt az eszmecserébe. Bár ennek nemigen volt súlya: a kakukk bírálatát ugyanis arra vezettük vissza, hogy nyilvánvalóan féltékeny; ahogyan a dilettáns irigy a hivatásos énekesmadarakkal szemben. Az amatőr bosszúvágya ez, gondoltuk, aki legfönnebb odáig viszi, de ennél fönnebb aztán nem, hogy jó esetben egy falusi konyha ütött-kopott felhúzós faliórájában teljesíthet szolgálatot valahol az Isten háta mögött. Ezzel mindannyian tisztában voltunk, úgyhogy Kuksi stréberkedésére, kifejező bólogatására, egész mimikai teljesítményére, élénk, kritikus fejcsóválgatására – mert beszélni még mindig nem volt képes megtanulni – nem nagyon figyeltünk oda.
Pugliát hajdan Apuliának nevezték.
A pacsirtát soha többé nem hívtuk énekórát tartani. Azt hiszem, fel sem tűnt neki: szűnni nem akaró jókedvében bizonyára eszébe sem jutottunk.

A hét pugliai varázsló létszáma nem változik: ha valamelyikük halálát érzi közeledni, tudományát egy kiválasztott tanítványra hagyja. János, aki jövőre tölti be a hatszázharminchetet, most azért jött haza Pugliából, ahol boszorkánysággal, fekete és fehér mágiával, ördöngösséggel, bűbájossággal, ráolvasással, kuruzslással, javasemberkedéssel, megrontással, tenyérjóslással, kártyavetéses jövendőmondással és, gondolom, szemfényvesztéssel foglalkozott: mondom, azért tért meg hazájába, mert érzi, hogy közeledik a halálos ágya. Ez egy mozgó ágy lehet, amely éjszakánként egyre közelebb lopózik hozzá, mindig éjszaka, végül egyszer majd, amikor János belefekszik, elnyeli magába. És a varázsló nem menekül előle.
Az oroszlánok szájában állítólag egy kisebb oroszlán lakik, és valójában annak a hangját hallod, amikor azt hinnéd, hogy az oroszlán ordít (vagy mond bármit is). Az oroszlán saját szájával harap, a kicsiével meg beszél, morog és üvölt. Talán ezekre a dolgokra utal formájával az az orchideaszerű virág is, amelyet oroszlánszájnak vagy tátikának neveznek.

68. Üldözés. Struccfogat. A tollas kígyó.
A gyanú Matakitra, a kaffer származású szolgára terelődik, márcsak azért is, mert saját maga is, és ez elég feltűnő volt, jobbnak látja menekülőre fogni (mint Romániából, vajon milyen hely lehet az, a vadmacskák és a vaddisznók). A szökevény valamilyen könnyű kocsit, egyféle homokfutót vásárolt magának s egy struccot fogott be eléje, hogy minél gyorsabban menekülhessen.
„Tudni való, hogy nincs gyorsabb s egyben kitartóbb futó, mint ez az állat. A befogásra ugyan nem alkalmas állatok a struccok s még Griqua-tartományban is a ritkaságok közé tartoznak, mert nehezen lehet őket idomítani."
Vagy sehogyan sem.

A kabócák, miként a tiszavirágok, egyetlen napig élnek. Érdes hangjuk betölti az erdőt. Csak olyankor élnek, ha a hőmérséklet több mint harminc fok, az alatt megfagynak.

Kiáltás az erdőben: ISTEN LEGYEN IRGALMAS NEKED, ZUBOLY, TÉGED KICSERÉLTEK!

Albi azt írja emlékirataiban, hogy a tollas kígyó nem kitalált állat, ő is találkozott ilyennel a Yukatán félszigeten. Igen kellemetlen találkozás volt, mert ez a világ egyik legmérgesebb kígyója (vagy leghalálosabb mérgeskígyója, már nem emlékszem) és kis híján meghipnotizálta Albit. Leginkább egy hattyúra emlékeztet, kígyónyakkal és fejjel, amely széles, lapos és V alakú. Színe mindig fehér, szürkével pettyezve. Repülni csak néhány méternyit képes. Lábai egyáltalán nincsenek. (Most már a kígyók is röpdösnek? mindenki röpköd, ahogyan éppen bírja? mindent, ami belefér? csak nekünk nem megy? mi a franc van? mi a franc van?) A maya indiánok a Teremtő jelképét tisztelték benne, de mára már kihalóban van, amióta megbomlott az egyetértés a mayák és az isteneik között.
Vologyát teljesen lenyűgözte Albi memoárjának ez a részlete, többször is felolvastatta magának.

69. A csalogány énekórája. Újabb lovasszobrok.
– Túlzottan vidám nekünk a pacsirta. Légy szíves ajánlani nekünk valakit, akinek nem becsvágya, hogy ha kell, ha nem, ennyire erőltesse a jókedvet – kérleltük a baglyot. Tőlünk struccoktól idegen ez a hamis optimizmus.
– Azt hiszem, a csalogányhoz kell fordulnotok – mérlegelt fennhangon a bagoly. – Igen, a csalogány a megoldás, ő nem forszírozza, hogy folyton vidám legyen. Nagyon fennkölt lélek. Ha akarjátok, beszélek vele.
Ígyhát a csalogány is eljött hozzánk énekórát tartani.

A csalogány hallgat – énekelte a csalogány. – Hol az erő, mely visszaidézze
...mennyei hangu dalát?

Az énekes ekkor megköszörülte a torkát, majd folytatta:

A tavasz eljő még; erdő, bokor újra virítand:
Nem fog-e a csalogány halva fekünni alant?

Ez már igen – bólogattunk. – Halva fekünni alant. Ez aztán tudja, mi az élet.

Hol éjeim? – folytatta a csalogány.
Hol napjaim?
Szerelmeim?
Vigalmaim?
Ah messze más vidék határain
Lekötve vannak
Mély bánatomnak
A hitszegő társ könnyű szárnyain.
Ki hallja meg,
Hogy szenvedek...?

Lehajtottuk a fejünket. Szomorúságunkat olyan sötétnek és ragadósnak éreztük, mintha valaki egy taligányi folyékony szurkot öntött volna ránk. Elhervadt a virág, a fák koszorúi lehulltak – folytatta a csalogány, majd bejelentette a következő dal címét: A csalogányhoz. Vörösmarty Mihályról. A dal a völgyek ifjáról szólt, aki elborult elmével járkál a környéken; őt kellene megvigasztalni. Kíváncsian vártuk, milyen szavakkal fog ez sikerülni az énekesnek. Te csalogány – énekelte a csalogány – te a telek elmúltával is énekelni fogsz még. Igenám, azám,

De hallgatód már akkor nem leszen:
Egekre csattogsz hathatós daloddal;
De nem hat a sír mélyéhez szavad:
A völgyek ifja nem hall téged ott.

A csalogány meghajolt. – Nagyon szép volt – mondtuk néhányan élénken. – Gyönyörűséges volt. Nagyon profi. És igazán hathatós és egekre csattogó. Bravó! – Sokat tanultunk. Úgy van, nagyon sokat tanultunk. Halljátok, botfülűek? És milyen jó lesz majd Afrikában énekelni aztat, hogy aszongya Ah messze más vidék határain...
De közben mély depresszióba estünk, lefekvéskor pedig Zuzu kijelentette, hogy ha neki még egyszer meg kell hallgatnia a csalogányt, ő úgy érzi, hogy öngyilkos lesz.
Lemondtunk a további énekórákról, miután sikerült még elhárítanom azt a javaslatot, hogy a hollóktól vagy a varjaktól tanuljunk énekelni. Ők egyébként nem hangnemben énekelnek, hanem állítólag dodekafóniában, én nem tudom, milyen az. Az ügyre azzal tettünk pontot, hogy leszögeztük és megfogadtuk, hogy mire megtanulunk repülni, addigra már énekelni is képesek leszünk. Dalainkban pedig a felszabadult struccok győzelmes beszédének kell majd megszólalnia, az óriásmadarak önbizalmának és az újra meglelt őshaza hívásának és ígéretének és az éppen magunk mögött hagyott szülőföld iránti nosztalgiának, mégiscsak itt születtünk, valamint a kaland izgalmának és a fényes, rohanó fellegek alatti vakmerő vándorlás gyönyörűségének.
– Micsoda marhaság – morogta pipája mögül az albatrosz, de neki ezt is elnéztük. Kuksira, kis kakukk-barátunkra is hathatott a gyászos zene, mert eltűnt valamerre. Hetek óta a hangját se lehet hallani. Az erdőben viszont újabb lovasszobrokat találtam. Ezeket is fából faragta és rótta össze valaki, és a szobrok egyre nagyobbak, ahogy az erdő mélye fele haladunk befelé.

MA RETTENT. EDZ. GYÖTRELM. KIFÁRASZT. TUSZK. ELÁJ. NULLA EREDM. SHGYSM. ÉRTEM. MI LESZ VELÜNK?!

70. Üldözés. A Rutilius.

„Elhatározták, hogy a legrövidebb úton mennek a Limpopo forrásához. Minden azt bizonyította, hogy arra haladt Matakit is. Különben nem is mehetett másfelé, mert az volt számára előnyös, hogy a brit irományokat minél előbb elhagyja. A kaffernek az volt az előnye, hogy alaposan ismerte a vidéket s közlekedési eszköze nagyon könnyű volt."

Ráadásul még van az a különös dolog is, amit Mérges magyarázott Potrohosnak: hogy ha egy autó egy másik kocsit követ keresztül a városon, átlagban 20 kilométerórával gyorsabban kell haladnia, mint amennyivel az üldözött jármű halad. Ezt írta a újság, erősködött Mérges.
Nem tudom, mi lehet az a húsz kilométeróra, Potrohos szerint hülyeség az egész és a fizika törvényeire hivatkozott, Mérges pedig arra, hogy az egyik kocsi még átcsúszik a sárgára váltó lámpán, de a mögötte levő már nem s az így elveszített időt be kell hoznia.
Talán mégcsak nem is ezen múlik. Még az óvodában megfigyeltem tudniillik, h. valahányszor tornaórán libasorban kell felvonulnunk, a sor elején haladó strucc kényelmes léptekkel úgyszólván még sétálgat, ám a mögötte levőknek egyre gyorsabban kell szedniük a lábukat, míg a legutolsó már szabályosan loholni kénytelen ugyanabban a sorban.

LIMPOPÓ HÜJE

Tarzán látott egy filmet, amelyben a madarak fellázadnak, megtámadják az embereket és átveszik az uralmat a Földön.

János, a hazatért varázsló utódot, illetve örököst keres magának, akire rábízhatja a tudományát.
Apropó utódok: tegnap megkérdeztem Svarcot, vannak-e gyerekei. Nincsenek, felelte, – „mondta is apám anyámnak, amikor megszülettem, hogy ez a Svarc lesz a végső".
A hét pugliai varázsló tudománya egy olyan könyvben van összefoglalva, amelynek címe A Rutilius, más néven Az Ötszáz Könyve. Ezt a könyvet a varázslók haláluk órájában adják át az örökösüknek, soha más nem látja és senki sem ismeri a benne foglaltakat.

71. Esti mesék. A sötétítő torony.
A világítótornyot vagy fároszt a költő a tenger lámpatornyának nevezi.
A núbiai vagy az arábiai sivatagban van egy világítótorony. Csak nevében az, állítólag soha nem is világított. Annyi bizonyos, hogy manapság nemhogy nem világít, hanem a torony ablakaiból sötétség árad, amely vastag nyalábokban lövell ki a fekete ablakokban elhelyezett svarclámpákból.
Vakító, forró késő délelőtti és déli órákban, amikor a távolban elvonuló karavánok kimerült vándorai (s a reményük-vesztetten hányódó hajósok még távolabb, a tenger hullámai között) már-már úgy érzik, hogy végzetesen eltévedtek, nos: ilyenkor a toronyból felsötétlő pászmák, a lassú körökben elforduló setétség-sugarak, amelyek teljes fénytelenségbe borítják mindazt, amire rávetülnek, már messziről mutatják az utat s így igen kiváló szolgálatot tesznek.
A struccok azonban elkerülik ezt a tornyot

És megint azok az ismerős hangok.
– ...Isten őrizz, asszonyok közé oroszlánt vinni; rettentő ám az.
– Hát egy másik prológusban ő is mondja meg, hogy ő sem valóságos oroszlán.
– Meg kell mondani a nevét, és a fél pofája hadd lássék ki az oroszlán tarkója megöl; maga is szólaljon meg, mondván: szép hölgyeim, bátorkodom esedezni: ne féljenek, ne reszkessenek... Holtig sajnálnám, ha igazi oroszlánnak néznének: nem, én nem vagyok afféle izé: ember vagyok...
Lórúgásos Lacának eltűnt a karórája. Mérges szerint biztosan szökött négerek lopták el, egyik éjszaka hallotta is, hogy ott énekelnek a kukoricásban, felismerte őket a rekedtes hangjukról.
Piki ma végigjárta az egész törzset és külön-külön mindenkitől megkérdezte:
– Hány mi van a micsodámon?
– Megbolondultál? Hány mi?!
Amire Piki, diadalmasan vihogva, fals hangon:
– Tizenhárom fodor van a szoknyámon!...

A torony ablakaiból sötétség árad vastag nyalábokban

72. A két templom
F. városának két nevezetes temploma volt hajdanában. Mindkettőt megörökítették olasz utazók útleírásai és gondos tusrajzai, amelyek 700 évvel ezelőtt készültek, miután véget ért a tatárjárás és a polgárháború.
Az egyik a gótikus, 100 méter magas katedrális volt, nem a tornya, hanem a falai. Még erre jött a tető és külön a torony. Ezt a templomot a Tízparancsolat tiszteletére emeltette Henning fia Bertalan, aki halála előtt Nÿkus dictus Hazinschortra, azaz Nyúlajakú Nyikosra bízta az építkezést. A Tízparancsolat-templom szószéke, mint egy fecskefészek az eresz alatt, egy oszlopfőhöz illeszkedett, 98 méter magasan. Onnan dörögtek lefele a hívekhez a prédikátorok, annyira áthajolva olykor a szószék korlátján, hogy félő volt: elrepülnek lobogó fekete palástjukban, de ha nem, bizonyosan lezuhannak. E templomban mindig ószövetségi igéket hirdettek és keresztelőkápolnájának boltívei alatt, az orgonahangok megsemmisítő örvénylésében keresztelték a Mózeskéket, Jakabokat, Arankákat, Mihályokat, Gábrieleket, Ábelkéket, Sárikákat és a kicsi Eszterkéket.
A másik templom a Gyermek Jézus temploma volt, a régészek és a művészettörténészek legnagyobb rémületére tiszta barokk stílusban épült közel félezer évvel a barokk stílus első megjelenése előtt. Az ásatások igazolták a korabeli ábrázolások hitelességét. Végül nem találtak rá más magyarázatot, mint a véletlent. Vagyis, h. az építész véletlenül éppen ilyennek építette meg, anélkül, hogy tudta volna – dehát honnan is tudhatta volna – h. mi az, hogy barokk. Pontosabban: h. mi is lesz az, hogy barokk.
Ez a templom inkább csak kápolna méretűnek volt mondható, nesztelen léptű papok hirdették félhomályában az újszövetségi igét, alig hallhatóbban, mintha suttognának. És ebben a templomban, a Csodatevő Madonna szobra előtt keresztelték a Máriákat, Jánosokat, Magdolnákat, Pétereket, Andrásokat és Annákat, miközben egy távolról átszűrődő, meg-megcsillanó szoprán a gyermek Jézust dicsőítette.
Aztán a következő polgárháborúban az Áronok, Mihályok és Gábrielek meg a Pálok, Miklósok és Györgyök földig rombolták egymás templomait.

73. Az erdélyi fejedelmek
Ma két nyomozó jelent meg a telepen. Kikérdezték az őröket és az irodai személyzetet, aztán komoran távoztak fekete Pobedájukon.
Kiderült, hogy a láthatatlan erdélyi fejedelem után szimatolnak, ugyanis fülest kaptak, hogy a fejedelem az erdőben rejtőzködik. A lestrapált, kétszer generálozott Pobedát, mivel mostanában a szolgálatnak is spórolnia kell és ezért nem vehettek igénybe szolgálati kocsit, a két ügynök az Alkonytól, a temetkezési vállalattól bérelte. Különben a Ratával, a távolsági busszal lettek volna kénytelenek ideutazni, hogy megtalálják a földalatti fejedelmet.
1735, II. Rákóczi Ferenc halála óta ugyanis az erdélyi fejedelmek illegalitásba vonultak s azóta rangrejtve, a fű alól kormányozzák népüket, leghűségesebb embereikre támaszkodva. Ugyanezek választanak új fejedelmet, ha a régi meghalt és végig ugyanők őrködtek a fejedelmek koronája, kardja és egyéb kincsei felett is. A törökök, a tatárok, a labancok, a poroszlók, az Ohrana, a Cseka, a GPU, az NKVD, vagyis a belügyi népbiztosság: a Narodnüj Komisszariat Vnutrennyih Gyel, továbbá a Gestapo, az Abwehr, az ÁVO, az ÁVH és a sziguranca emberei (nem tudom, ezek kik lehettek és mivel foglalkoztak) mindent megtettek a fejedelmek kézre kerítéséért, világraszóló vérdíjat tűztek ki a fejükre, de soha nem sikerült elfogniuk közülük csak egyet is. Egyetlen egyszer tudtak azonosítani, de már csak halála után, egy fejedelmet, aki polgári életében, hogy álcázza magát, vagyis tiszta kamuból, házaló zsidónak adta ki magát, mint Komárom falai alatt Guyon Richárd, a branyiszkói oroszlán.

74. Oroszlánok. Bez cukru. Százados.

„Bush-Veeld legszélső része, melyet közönségesen Oroszlán-Veeldnek hívnak, ugy látszott, hogy nem felel meg a rossz hírének, mert három-négy napi utazás után sem mutatkozott egy sem e ragadozó állatok közül.
Kétségkivül csak szájhagyomány az egész s az oroszlánok beljebb vonultak a sivatagba – mondta Ciprián.
Mikor pedig Hilton Jamesnek is ezt mondta, az nevetni kezdett.
– Azt gondolja ön, hogy nincsenek oroszlánok? – kérdezte."

Ma reggel hátborzongató üvöltözés hallatszott az őrszoba felől. Oroszlánokra gyanakodtam, ámde tévedtem. Bez cukru, bez cukru? – ordítozta Potrohos – csája bez cukru?
Az őrök reggelente szolgálati teát isznak, mától viszont, a cukorszűke és drágulás miatt, a teát cukor nélkül s ha jól értettem, ráadásul nyersen és hámozatlanul kapják. (Minden csészéhez egy cukorrépát.) Ezért reklamált olyan hevesen Potrohás, persze semmire sem jutott vele.
Újabb szobrok az erdőben.
Folytatódnak az edzések, de egyre kevesebben vagyunk.
Törzsfőnökünk, Százados bizalmas beszélgetésre hívott a garázsok környékére, ahol leginkább szeret tanyázni.
Végül is nem annyira rossz itt nekünk – fejtegette – nem annyira rossz, hogy ne lehetne itt élni. Sőt, olyannyira jó itt élni, hogy a halál gondolata bizony megborzasztja a struccot, bármiféle halálé, nemcsak a vágóhídi végzeté... Sajnos, meghalni mindenképpen meg kell egyszer és legjobb, ha életünket, amely amúgyis túl rövid, nem azzal töltjük, hogy lázálmokat kergessünk s hogy nyugtalanul, fortyogva és örök lázadozásban éljünk.
Igen, rendszeresen megtépdesik a faroktollainkat, ami igen bosszantó – de ha jobban meggondoljuk, dicsőség az is, hogy ezek a struccok fenekéből kitépett tollak a legelőkelőbb dámák kalapján lengve beszélnek majd országnak-világnak a struccok páratlan szépségéről. Mert normális, hogy a legszebb nők kalapjára a legszebb madár tolla kerüljön.
Jut eszembe. A legtöbb egyiptomi isten tolldísze... szóval a fejéke, strucc-tollakból állt. Tudtad?
Na most a repülésről.
Nem ellenzem én a repülést, és nem is tartom lehetetlennek. Sőt nagyon, nagyon büszke lennék, ha legalább nektek, fiataloknak sikerülne... de abban én nem hiszek, hogy közülünk valaha is bárki képes lesz egyetlen métert is repülni, bárki más, mint esetleg ezek a legkisebbek, akik most még itt totyognak az udvaron... jó esetben nekik talán sikerülhet.
Na igen, Afrika. Persze, persze. Hiszen tudom én azt, a Jóreménység Foka és a Limpopo vize és a végtelen szavannák gazdag füve...
és hiszen ismersz, tudod, hogy nem tartozom azok közé, akik idétlen szójátékokat gyártanak a szaharinfákról, amelyek a Szaharában várnak bennünket szerinted...
Szaharinfák a Szaharában! Ezt az alattomos sziporkát nem is hallottam mostanig, de erős gyanú él bennem a szerzőjét illetően.
...csakhogy, úgy érzem, már fáradt vagyok... nem is az úthoz, hanem az új élethez – hezitált szabódva főnökünk, Százados. – Mert tegyük csak fel, amit én nem hiszek, hogy mindannyian levegőbe emelkedünk, ifjaktól a vénekig, amit én nem hiszek, és tegyük föl azt is, hogy mindannyian baj nélkül megérkezünk, amit nem hiszek, a tengeren túlra. Jó esetben az Egyenlítőtől délre, egyenesen az őshovába, mit tudom én...
No és ott? Én már nem vagyok képes megtanulni új növevények ízét és új szagok jelentését... ebben a korban erre már nem vagy képes... sem pedig, főleg, a felelősségre a többiek jövőjéért...
(Ez józan önismeretre vall – gondoltam magamban – de hát tán csak nem lehetetlen egy másik törzsfőt találni?)
Úgyhogy azt javaslom, ne vedd rossz néven, de arra kérlek, hogy ne borzold tovább a törzs idegeit... nagyszerű futók vagyunk, te is az vagy... tégy le a szárnyas álmokról, nem egészséges dolog az ilyen... értesz, ugye?
– Értelek, Százados... csakhát én nem leszek hajlandó sem hosszú, sem rövid, sem gyors, sem lassú léptekkel a Vágóhíd fele ügetni, ahogyan azt ti teszitek... És úgy látom, már nem is lehet segíteni rajtatok. Igen, menthetetlenek vagytok. Annyi eszetek sincs, mint egy aranyhalnak. Végetek van.

75. A lélekről, a kínai császárról és a nagy falról
– Lehetséges-e, hogy még ma is létezzenek erdélyi fejedelmek? – kérdeztem Svarctól. – Anélkül, hogy tudnánk róluk?
– A kínai császárról azt tartották, hogy uralma végtelen messze kiterjed, messze túl birodalma határain, a barbár népekre is, akiknek maguknak fogalmuk sem volt erről. Hogy ők is a császár alattvalói.
– De miért volt ez jó a császárnak?
– A császárnak volt kötelessége összetartani a világegyetemet.
– Volt?
– Aztán egy gyenge császár elveszítette ezt az erőt és azóta a világ elkezdett parttalanul szétterülni minden irányba. Ezt a szétáradást nevezik az emberek táguló világegyetemnek.
– Tudom, láttam erről egy tévéadást a Tudomány Ma című műsorban. Szét fog szóródni minden és kihűlni, még egy marék napraforgómag sem marad a világból. A Nap olyan fekete lesz, mint egy szőrzsák.
– Úgy van, illetve úgy lesz. Talán csak az igaz lélek fénye nem alszik ki soha, mert halhatatlansága nem evilági anyagtól függő.
– Mi a lélek, Svarc?
– A lélek, egyesek szerint, rejtőző angyal.
– Elrejtőzött, mint az erdélyi fejedelmek?
– Igen, csakhogy ő abban az őserdőben rejtőzött el, amelyet embernek neveznek, s amelyet sokkal ijesztőbb éjszakai szörnyek és fenevadak laknak, mint az afrikai bozótokat. Állítólag egyébként az angyalnak, vagyis a léleknek is van egy hajnali arca, amelyet megvilágít a kelő Nap, és van egy alkonyati arca is. De ez már...
– A kínai híres nagy tűzfalat az a bizonyos gyenge császár építtette?
– Annak a falnak eredetileg a kínaiakban kellett volna felépülnie, hogy ne engedje egymáshoz érni bennük a jót és a bűnt, a szeretetet és a gonoszságot, az angyalok hajnali arcát és a szürkületit és így tovább.
– És aztán?
– Aztán ezt nem sikerült felépíteniük saját magukban, úgyhogy nekiláttak odakint felrakni, azzal, hogy a jók, azok maradjanak innen a falon, akik pedig rosszak, azok meg a falon túl.
– És túl maradtak?
– Nem.

76. Lauru. Oroszlánok.
Svarc megkérdezte Jánost, igaz-e, hogy léteznek varázserejű állatok. János felvilágosította, hogy ez a híresztelés nem egyéb primitív néphitnél, semmiféle ilyen állat nincsen, mondta ironikusan, kivéve talán a laurut, amelyet még soha senkinek nem sikerült megpillantania és csak onnan lehet tudni, merre járt, hogy éjszaka összebogozza a lovak sörényét meg az asszonyok haját, olyan erősen, hogy azt már nem is lehetséges szétbontani, le kell nyírni mindenestől. De táltos paripák, csizmás kandúrok, mindentudó kakasok nem léteznek. A lauru is csak Pugliában tevékenykedik, ezért van ott annyi lenyírt sörényű ló meg fejkendős fiatalasszony. Egy nő még összegubancolhatja a saját haját, de egy lóról ezt anatómiailag lehetetlen elképzelni.
Ma megint kint jártak a telepen a nyomozók. Roppant felajzottnak tűnnek, amióta azt a biztos tippet kapták, hogy az inkognitós erdélyi fejedelem itt rejtőzködik a környéken.
– SONÁJ, negyel... – dúdoltam Maxikó hallótávolságán belül. Ez azt jelentette, hogy sötétedéskor a szokott helyen, a tisztáson. Meg kellett tárgyalnunk ezt a fejedelmes dolgot.

„Volt ott egy nagy himoroszlán, egy nőstény s három kölyök, melyek körben feküdtek s a napon sütkéreztek.
Templar patkójának hangjára a himoroszlán felnyitotta szemét, felemelte hatalmas fejét, ásitott egy nagyot, mialatt két rettenetes fogsorát mutatta s óriási torkát, melyen keresztül egy tízéves gyermeket könnyen lenyelhetett volna. Aztán rámeredt tekintete a lovasra."

Kitalált tájszólásában ezt olvasta fel Tökfej „No Pasarán" Mihály ma este s én megborzadtam. Keresztben lenyelni egy tízéves gyereket! Mekkora torka lehet egy oroszlánnak?!

79. Hírek a mozgalomból. A kiáltvány.
Az első konkrét javaslat csak az Erdei és Telepi Állatok Tanácsa ülésének végefele született meg.
Egyhelyben ülni és lesni, mi történik: ez a pókok életszokása. Ha arra repül egy légy, jó, – ha nem, hát nem – heveskedett egy róka.
Szerintem is elég volt a pókcselekvésekből – csatlakoztam az előttem szólóhoz –, elébe kell mennünk az eseményeknek. Fogjunk össze! Döntsük el, mit akarunk! Ha minden egyes kutya és háziállat, meg a madarak, a méhek és a halak és a lovak is összefognának, az ember többé ki sem merné tenni a lábát az utcára. Éljen az összefogás! Emlékezzetek a perzsa költő, Nizámi eposzának a soraira:

S az emberek, akik arra jártak,
megrémültek: mennyi a vadállat!
Ílykép csak hatalmas méhraj zúghat:
Az állatok folyvást-folyton zúgtak...

A mozgalom címere Tarzán javaslatára Szabó Vladimir egy festményének adaptációja lett.
Kijelöltünk egy bizottságot, hogy fogalmazza meg az állatok közös akaratát kifejező dokumentumot. Ebből a testületből engem kihagytak, kissé csodálkoztam, bizottsági taggá választották ezzel szemben például Pikit. A kiáltványról pedig, amit összetákoltak, az az érzésem, hogy nem sikerült igazán bravúrosra. Íme:

Ti Állatok!
Struccok és Minden Más Erdei és Házi Állat!
Le az emberi zsarnoksággal! Foglyunk össze az emberi gonoszság ellen!
Eleget reszkettünk, eleget éheszttünk, eleget vadászták ránk, elegünk van abbol, hogy Vágó Hidra terelnek legszeb fijatalságungba !
Irdd alá, másold le, add továb!
Le a lidércnyomásal, amej életünket nyomasztyja!
A győzelem közel!
Le a zsarnokokal! Elég sok oriási Piramist építettünk nekik!
A Fóradalmi Bizocság.

ORWELL?! [A szerző széljegyzete]

Majd az őshazában, meglátjátok, minden jóra fordul – így szoktam a lelket tartani a többiekben. – Mikor leereszkedünk majd az égből Afrika földjére, ahol Tarzán vár bennünket ordítva...
Tessék? kapta föl a fejét Tarzán.
Nem te, hanem az igazi... az ott ordít naphosszat, miközben fáról fára lendül, hogy jobban lássa, mikor érkezünk már...

Amikor Századossal beszélgettem, és Benyovszkyt idéztem neki az őrök albumából, amelyet időközben megszereztem, a vita hevében felszólítottam, hogy győződjön meg ő maga, mit talált a gróf Madagaszkáron és átnyújtottam neki a könyvet. Százados csak sandán belepislogott, aztán hümmögött, végül kiderült, hogy ha nem is éppen írástudatlan, de súlyos gondjai vannak az olvasással, csak jobbról balra tud, de azt is tökéletlenül, pl. kukac helyett azt olvassa, hogy kakuc vagy köröm helyett, hogy kömör.

Ma délután az erdőben: „...aki pedig az oroszlánt játssza, le ne találja vágni a körmét, hadd lógjon ki az oroszlán körme gyanánt."

Szabó Vladimir festménye nyomán

80. A denevérek
Az edzések eddig még nem hozták meg a várt eredményt, de nem csüggedek. Megkérdeztem Svarctól, merrefelé kell repülnöm majd, hogy útba ejthessem a Tiszát, amelynek tükrében meg szeretném fürdetni magam, mármint a képmásomat. Svarc elmagyarázta, merre van a Tisza, aztán egész éjszaka a repülés elméleti és gyakorlati kérdéseiről beszélgettünk.
– A repülés roppant módon fejleszti az elmét – fejtegette. – A négylábúak síkban látnak, miként az ember is. Mi madarak viszont nemcsak oldalról vagy szemből vagy hátulról vagyunk képesek szemlélni a világot, hanem felülről is. És nemcsak szemlélni, hanem mozogni is benne, jobbra meg balra, de föl is és le is. Igen, mi a térlátás különleges képességével vagyunk megáldva. Márpedig ez a képesség szüntelenül fejleszti az elmét.
– Értem – feleltem. – No és ha igen?
– Nos, ha igen, akkor az a faj, amelyben legjobban fejlődnek majd ki ezek a képességek, sokkal, de sokkal értelmesebbé fog válni, mint az ember. Könnyedén le fogja győzni például sakkjátékban, hogy csak ezt említsem.
– Petikét is?
– Mindenkit. De nemcsak sakkban. Mindenben.
– Ő lesz a bolygó ura?
– Igen.
– És vajon melyik madár lesz az?
– Nem madár lesz. Hanem a denevérek népe.
– Ezek, akik itt cirpelnek esténként?
– Azám.
– Hogyhogy?
– Mert a denevér az egyetlen repülő emlős. Márpedig a világ az emlősöké. És a repülésen kívül még két rendkívüli adottságuk van.
– Az egyik, hogy van kezük?
– Bizony. Akinek keze van, az fogni is tud, s ha elég ügyes, eszközöket készíteni... Ez be nem hozható előny.
– De a mókusnak is van keze, meg a majmoknak is...
– De eszük nincs hozzá elegendő.
– És a denevérnek van?
– Még nincs. De a denevérek, népi nevükön tündelevények, tudnak mégvalamit, amit egyikünk sem, csak ők és egy tengeri emlős, rajtuk kívül senki. Olyan vékony hangot képesek kiadni, hogy azt senki másnak a füle meg nem hallja. És ennek a hangnak a segítségével a legnagyobb sötétségben is képesek elboldogulni.
– Nem mintha mondjuk ez nekem gondot okozna... – folytatta Svarc, a bagoly. – De mégis, én a szememmel látok, ők meg a fülükkel.
– És ez olyan nagy dolog?
– Ez újabb bonyolult műveletek elvégzését követeli meg az elmétől, amely ilymódon egyre fejlettebb és értelmesebb lesz...
– Szóval ezért fognak ők lenni a világ urai...
– Ezeknek köszönhetően.
– És mennyi idő múlva?
– Hamar.
– Milyen hamar?
– Nagyon hamar. Három-négymillió év múlva.
– Ja? Én meg azt hittem, a jövő héten.
Hallgattunk.
Mintha apró ágak roppantak volna a tisztás túloldalán. Szememet a sötétbe meresztettem, de annyira sem nem láttam semmit sem, hogy képzelődni kezdtem: azt véltem látni, hogy mint az árnyékok, lovasok vonulnak az erdő szélén és a lovak lába rongyba van csavarva, hogy a patkók ne üssenek zajt.
– Mégis megkérnélek, ismertess össze engem egy denevérrel, bármennyit kell is még várnia addig, amíg a Föld a lábainál fog heverni.
– Jól van, Limpopo. A napokban bemutatom neked gróf Batman Istvánt, a Denevérek és Bőregerek Miniszterelnökét.

81. Gróf Batman István. A Kisded Jézus temploma.
– Örvendek a szerencsének – fogadtam a világ jövendő gazdájának, egy tenyérnyi úrnak a cincogó bemutatkozását néhány nappal később.
Nem tudom, mit vártam ettől a találkozástól, de végül mintha csalódást éreztem volna. Csak annyi derült ki, hogy Batman úr nemsokára a szicíliai Siracusába fog utazni erdélyi nagybácsikájával együtt.
– És a kedves bácsika is izé... hm, denevér? – érdeklődtem, mert nem jutott eszembe semmilyen értelmes kérdés.
– Nem, ő hogy is mondjam... hematológus – felelte némileg zavartan. – Transzfúziókkal foglalkozik. Régebben mesterzsoké volt, de aztán betiltották a lóversenyeket.
– És miért éppen Siracusába utaznak? – vetettem föl egy újabb témát.
– Távoli rokonaim élnek arrafele, velük szeretném fölvenni a kapcsolatot. Igazából a víz alatt élnek és az emberek delfinnek nevezik őket, ami tulajdonképpen a denevérből ered.
– Hogyhogy a denevérből?
– Hát úgy, hogy denevér, delevér, delefér, delefén, delfén, delfin – magyarázta el Batman elnök a delfin szó etimológiáját.
– Hát akkor jó utat és sok szerencsét – fogtam búcsúzóra, az elnök pedig szárnyaira kapott és tétován elröpdösött. Kritikusan figyeltem a Föld eljövendő urának bukdácsoló repülését, úgy repült, mintha részeg lenne, de miután én még ennyire sem vittem, csak annyit kérdeztem Svarctól:
– Mikorra fog ez lejutni Szicíliába?
– A nagybátyja viszi bőröndben – világosított fel a bagoly.
– És valójában minek köszönheti, hogy ő lett a főnök a denevéreknél?
– Törekvő fiú, az nem vitás... A Batman persze fölvett név. Eredetileg Mezei István volt őurasága, ebből lett előbb Mezei Denevér István, majd Mezei Batman István, végül gróf Batman, más néven a Lopakodó... Az sem vitás, hogy sokat köszönhet az erdélyi nagybácsikájának is, aki egy igazi élő legenda... De azt is tudni kell, hogy Batmenünknek rendkívüli erejű a hangja, mármint az a bizonyos hallhatatlan denevér-hang... mondhatnám, hogy sztentori ultrahangja van, de sem azt nem tudod, mi az, hogy sztentori, sem azt, hogy mi az az ultrahang. Bocsáss meg, ha nem mindig vagyok kellően figyelmes – hozott zavarba ismét, mint annyiszor, lenyűgöző udvariasságával –, tudod, már vénülök.
– Mit lehet tudni a Kisded Jézus templomáról, Svarc?
– A Kisded Jézusnak szentelt templomot egy napkeleti bölcs alapította, akinek az a büntetése, hogy az Utolsó Ítélet napjáig bezárólag mindig mindenhonnan elkésik. Ő lett volna ugyanis a háromkirályok, pontosabban a négykirályok egyike, akinek a betlehemi csillagot követve Gáspárral, Menyhérttel és Boldizsárral együtt kellett volna a jászolhoz járulnia ajándékaival. Vagyis igazgyöngyökkel, amelyeknek az árulóktól kellett volna megvédeniük a Megváltót. A negyedik király azonban eltévedt és elkésett. Barnabás, mert így hívják, azóta nem leli a helyét a világban, űzötten rója az utakat, karóráját lesve szüntelenül, kulcsait zörgetve, kialvatlanságtól pislogva. És soha sehova nem érve oda időben.
Rettentő üvöltés, majd deklamáló hang az alkonyatban:

„Gondolom, reszketnek most vacogó foggal,
Mert egy vad oroszlán bőg veszett haraggal.
De Gyalu vagyok én, az asztalos, íme!
Nem vad oroszlánnak nősténye, se híme:
Mert ha én most élő oroszlánná válnék..."

82. Az árvíz. Márton és György.
Váratlanul árvíz öntötte el a vidéket, ameddig csak látni lehet. A környékbelieket, még fel sem ocsúdhattak, kiparancsolták a földekre gátat építeni a derékig érő vízben. Engem ez meglepett.
Az emberek mélabús nótákat énekelve szorgoskodtak szokatlan építőtelepükön. A gát növekedni kezdett.
– Mi értelme van ennek? – álmélkodott Mérges. – Ha egyszer már kiöntött a víz...?
Bajszos világosította föl:
– Négy évvel ezelőtt is árvíz volt. Akkor idejött a Vérmarót, a Nagy Kormányos és megparancsolta, hogy gátat kell építeni.
– És?
– És a gát, hiszen láttátok, nem készült el, de most várható, hogy megint jönni fog a Kormányos. És nem akarják, hogy lássa, hogy nincsen gát.
– Nem akarják, kik?
– Akik a gátért felelnek, amelyik nem készült el. Ezért kell felhúzni legalább most utólag.
– De nem fogja megkérdezni, hogy jött ide a víz, ha megvolt a gát?
– Nem tudom.
– Én megkérdezném.
– Akkor azt felelnék, hogy nem tudjuk. Itt volt a gát, valahogy mégis kifolyt a víz.
Pápaszem is közbeszólt:
– Nehéz követni az észjárását. A múltkor kijelentette, hogy minden gyárnak az országos átlag fölött kell termelnie.
– És?
– És mondták, hogy jó. Hogy úgy lesz.

A szobrokat az erdőben állítólag egy szerecsen testvérpár, Márton és György faragja. Valamilyen déli országból menekültek erre a vidékre, és amikor a furgonból, amelyben idecsempészték őket, kirakták az egész törzset F. városának főterén, a két testvért megbabonázta a hatalmas fekete lovasszobor a tér közepén. Aztán bevetették magukat az erdőbe, telt az idő s ők bozótvágó szekercéjükkel nekiláttak lovasszobrokat készíteni. Mert annyira lenyűgi volt nekik, amit azon a téren láttak.

83. A két templom
– A két templom pusztulása után F. polgárai felépítették a lerombolt templomok mását a föld alá. Nem is annyira építették, inkább ásták, vésték és faragták: mélyítették lefele a sziklába, mint amikor egyetlen darab fából vájják ki a gardonyt. Kivésték és kihordták belőle a belső részeket, újrafaragták az impozáns homlokzatokat. Persze ezt nem tükörszimmetrikusan kell elképzelni, vagyis fejjel lefele, hanem pl. mintha valaki egy teherliftre helyezte volna és úgy eresztette volna le a mélybe a templomot, úgy, hogy csak a tornyán levő kereszt gombja látszott ki félig a földből, az is olyan volt, mintha egy mohával benőtt feleki gömbkő felső része vagy egy koponyatető volna. Az arrajárók állítólag néha még bele is botlottak, vagy egyszerűen csak megrugdosták, ahogy a köveket szokták. De a két templom hollétét az építők annyira elkonspirálták, a végén még a munkásoknak is kivágatva a nyelvét, ne árulhassák el a titkot, nehogy valaki ismét kárt tegyen az épületekben, hogy végül a két újraépítő, mindkét püspök sírba vitte magával a titkot, miután egy parti ferbli vagy huszonegy mellett mindkettő megpróbálta kiravaszkodni a másikból, h. merrefelé van elásva a temploma. Úgyhogy azóta sem tudja senki, ideértve elsősorban a híveket, hogy hol keresse a szent épületeket, még a harangok föld alól felszínre szűrődő kongása sem igazítja el a gyülekezetet, ugyanis a püspökök fortélyosan úgy rendelkeztek, hogy a harangokat ne a tornyokban helyezzék el, hanem itt is, ott is szerte a határban a földek alatt. Ez a kincskeresőket is igen megzavarta, azóta sem tudták kifosztani a templomokat, senki nem találja a lejáratot – fejezte be a történetet hunyorogva a földalatti vakond, Igălaie.

84. A gólyák visszatérnek
– Na mi van, hát nem arról volt szó, hogy Afrikában találkozunk? – ezzel érkeztek vissza tegnap este a gólyák.
– Hagyjuk az olcsó poénokat. Inkább meséljetek, milyen volt.
Egymás csőréből kapkodták ki a szót, idegeinket borzolva kalandjaikkal és lenyűgözve bennünket az újabb és újabb elképzelhetetlen afrikai csodák leírásával.
– Nekünk meg lettek közben aranyhalaink – újságoltam én is. – Igaz, hogy folyton elfelejtenek bennünket. Sőt, még a saját a nevüket is. De gyönyörűek. Főleg az, akit, ha jól emlékszik rá, valaha Erdélyi Bellának hívtak.
Piki egy ki tudja honnan szerzett, kezdőknek szóló angol társalgási kalauzból elkezdett angolul tanulni. Még csak az első oldalaknál tart. Ha valaki elhalad mellette, bájosan rámosolyog és azt kérdi:
– How many sisters do you have, sir?

A mai edzésen mintha sikerült volna a magasba emelkednem valamennyire. Nem nagyon; de mégis, talán most először többre volt képes a testem, mint puszta felugrálásra. Mintha végre a szárnyaim is besegítettek volna, levegőt kanalazva a hasam alá. Vajon megtörtént volna az áttörés? tévednék?

Aztán leszállt az est, én pedig vártam, hogy belopózzon az álmomba az a nagy fehér jaguár, amelyről Petike beszélt nekem.

85. A Limpopo északi partján

„Három nap is eltelt örökös keresés és kutatás között, mig végre átgázolható sekély helyre találtak a Limpopo medrében" – folytatta ezúttal Pápaszem a felolvasást.
„...Li sajátságos torokhangon elkiáltotta magát:
– Hugh! – s ujjával a szürkületben mozgó fekete pontra mutatott.
Ciprián és Pantalacci a kijelölt irányba néztek.
Egy utas – mondá a nápolyi.
Ez maga Matakit! – szólt Ciprián távcsövét szeméhez kapva. Felismerem struccfogatos kocsiját!... ő az!... Igen, ő az!"

Elfelejtettem följegyezni a tegnap, hogy mikor megérkeztek a gólyák, a lódenkabátos, aki búcsúztatta őket, most megint fölbukkant. Széles mozdulatokkal és idejétmúlt stílusban deklamálva, így biztatta a gólyákat:

...csak vissza, vissza! dél szigetje vár;
Te boldogabb vagy, mint mi, jó madár.
Neked két hazát adott végzeted,
Nekünk csak egy – volt! az is elveszett!

Repülj, repülj! és délen valahol
A bujdosókkal ha találkozol:
Mondd meg nekik, hogy pusztulunk, veszünk,
Mint oldott kéve, széthull nemzetünk...!

Nagy léptekkel, meg-megállva, magában beszélve, mintha kísértetekkel hadakozna, a lódenkabátos végül vissza sem nézve távozott a határból.

86. Az elveszített ablak. Kreatív írás.

A Limpopo forrásvidékén, a szavanna füve eltakarja, van egy elveszített ablak. Aki benéz ezen az ablakon, megpillant egy asszonyt, akit úgy hívnak, hogy Mármura Péterné és aki zsámolyán ülve párnákat és falvédőket hímez.
Kétféle hímzést készít
Az egyik Stanley és Livingstone doktor találkozását ábrázolja az őserdőben.
A másikon a Kilimandzsáró vulkán 2420. évi kitörése látható. A lángoló tájban struccok és erdélyi magyarok menekülnek.

A tévében egy író kreatív írást tanít, arra oktatja a nézőket, hogyan kell verset, regényt, drámát vagy novellát írni. Az író, akinek tömlő-szerű orra van, elmagyarázta, hogy célszerű az olvasót egyből meglepni ritka vagy sosem hallott szavak bennfentes használatával, például „A Gerecsén már lehullott a hó", vagy „A csónak hasa alatt halkan kluttyogott a nádas vize", mert az ilyesmi imponál az olvasónak: kisemberszerűségi érzése támad, sőt szégyenérzete, amiért nem ismer vagy nem használ ilyen szavakat. Ezeket mondta a tömlőorrú. A jó író az olvasónak ezt a szégyenkezését, ezt a rossz lelkiismeretét használja ki, amikor lerohanja és fölényesen átveszi a nyelvérzéke fölötti irányítást.

Albatroszunk legújabban összegyűjtötte verseit is, hosszú élete érzelmi viharainak lírai dokumentumait. A gyűjtemény címe: A sirály meztelen.

87. Satyricon
Ma van az év leghosszabb napja. Egyetlen ilyen eset van az esztendőben.
Ezen az estén mindent szabad a struccoknak.
Egész évben várt nagy alkalom ez: felejthetetlen ünnepségre kerül sor ilyenkor mindig.
Egyébre sem várnak az erdei szatírok: régóta készülnek erre a napra. Már a reggeli órákban ki-kidugdossák a szőrös képüket a lombok közül, meg-megfújják a sípjukat, néhány faun is elő-sunnyog, gyülekeznek. Nő az izgatottság az erdőszélen érezhetően.
Délután aztán kezdetét veszi a szertartás, vagyis a mulatozás, amely estére önkívületi formákat ölt.
A szatírok jókora üstökben és kondérokban aranyszínű meg mélyen vöröslő, csillogó borokat hoznak magukkal. Közben ilyesmiket kurjongatnak:

Mikor a must megerjed,
ösztöneim begerjed-
nek, nek, nek!

Szőrfész, a púpos szatír többször is elsüti a következő találós kérdést:

Mit mutogat Szőr apuska?
Nem fapisztoly, nem fapuska!

Tüzet raknak, felforralják a bort és színesen feliratozott zacskókból meg skatulyákból izgató illatú fűszereket szórnak bele. Ha arra halad valamely bájosabb fruska, szóval egy-egy kecsesebb süldő strucclány, akár fiatalkorú is lehet, az sem számít nekik, hatalmasat kacsintanak rá, s miközben az ital felszínére morzsolt fűszert belekavargatják a borba, rákérdeznek:
– Kóstoltad már? Tudod, mi ez?
– Micsoda? – áll rá a beszélgetésre a csitri. – Hogy ez a fűszer? Na mi?
– Szexfűszeg – vigyorognak rá a szatírok.
Aztán isznak és ordítoznak és kurjongatnak és rekedtre dalolják a gégéjüket, és táncba ragadják a strucclányokat, de még a csinosabb fiúkat is. Gátlások nélkül eltáncolják az ugrálóst, a vonaglóst, a keringőst, a legényest, a csűrgöngyölőt – vagy csűrgyöngölőst –, az orgiásat és végül a görögöset. Közben csujogatnak is, ilyeneket:

Fűszereket szórnak bele

Tisza vize, Holt-Maros!
Nem vagyok én ótvaros!

Meg azt is, hogy:

Virágozzék Maros-Torda,
Kell-e, babám, habostorta?!

Az egésznek van valami tagadhatatlan, hogyan is nevezzem, megvan: kicsapongás-hangulata. Többször elgajdolják azt is, hogy

Amíg Manyi manipulált,
addig Kati kapitulált!

Ringyós-cédás táncmozdulatokkal még Lula tanti, a struccszipirtyó is ott rázza és kelleti magát flörtölve és kokettálva.
Egetverő hejehujázás után – miközben mindenfélét sugdosnak táncosaik fülébe, amire a válasz élénk tiltakozás, de a tiltakozók szeme úgy csillog, hogy az már szikrázik –, ahogy leszáll az éjszaka, s a levegő már olyan sűrű, hogy serceg és valósággal tapogatni lehetne, a szatírok jelentős pillantásokat váltanak, a másik egy-egy kérdő tekintetére vagy mozdulatára igenlően biccentenek, nemsokára pedig, majdnem mintha vezényszóra, csomagolni kezdenek, elmossák és összeszedegetik a kondérokat, magukhoz veszik sípjaikat és hárfájukat vagy tekerőlantjaikat vagy mi a csudáikat, és miután – ki hosszan, ki röviden – elbúcsúznak tőlünk, lehajtott fejjel eltűnnek az erdőben.
Egyre távolodva, de még hallatszik, hogy

Nem vagyok én kan-patkány,
várlak téged Kamcsatkán!

A tegnapi orgiát követően fültanúja voltam annak, hogy egy szende őzmama azt kérdezte Svarctól, a bagolytól:
– Vajon hogy lehet, hogy a struccok nem féltik a lányaikat a szatíroktól?
– Mitől féltenék? – meresztette szemét a bagoly.
– Hát hogy esetleg... hogy nem fognak-e mondjuk visszaélni a helyzettel... azzal, hogy a lányok is már ittasak...
– Igen? – kérdezte a bagoly. – Értem. Visszaélni. Hogyan tetszik gondolni?
– Hát hogy akkor vajon a szatírok nem fognak-e esetleg...
– Igen? Esetleg?
– ...esetleg illetlenül viselkedni – nyögte ki nagyot nyelve és fülig elvörösödve az őzmenyecske.
– Huhú – huhogott a bagoly. – Ezek a vén szatyrok? – Bizonyára meg is tették volna... hajdanában. De a legfiatalabb is közülük ma már legalább kétezerötszáz éves.

[TÖREDÉK]

Házmesterként húzta meg magát abban az Obsitos utcai bérpalotában, amely hajdan az apjáé volt. Nehéz idők jöttek, adósságokkal és gondterhekkel, mígnem egy októb

hát így lett belőle házmester apja és nagyapja belvárosi palotájában a lépcsőfeljáró alatti sötét és d

jegyzetek. Jeremiás siralmai 5.2: Örökségünk bitorlókra szállt, házunk idegenekre 5.4 Vizünket pénzért isszuk, fánkért fizetnünk kell 4.5: Nyakunkon vannak hajszolóink. 4.18: Még a lépteinket is figyelték.

[FÉLIG MEGFEJTETT SZÖVEG A TÖREDÉK TÚLOLDALÁN]

Miért pépiás kima rőg ha nem kima? miért mülüf prusz az a maróflúgos spinkó, szkéd hej-haj lufaró, psó külü beléje a marólúgjával neki, ha kmó, habár hm, vitriol? lehet, hogy daratat és szusz, miért, ha mégis, mégis pépiá főleg. És egyből a képébe beléje, de geff, se nem züze se nem hazutat. Tapló? „Tapló." Miért? Miért ne. Naphosszat csak smúzolgatnak. Hő, akkor hát pró, valahogyan piflics-paflics, béka és nég.
Hát soskufmurt az a maróságos, hajaj, de mennyire hogy maró lúg is fölöttébbnagyon, ámde nem: mörg SOHA! mi a szösz? amikor huha bá bá Patvaros. Möz, möz, möz! Kullaj, högyha soskurta a pé, te sötét gengsztör, a pé, a pé, a pé! Maróval jöttél, nem virággal. Patvaaa! Há!

88. A halott honvédek
Ma reggel a sóbányánál megjelent három halott huszár. Zsinóros mentéjükben, ketten puskájuk szíját szorítva, egyikük a kardja markolatát fogva, olyanok voltak a bejárathoz dőlve a napsütésben, mint az óratornyok bábui Pápaszem egyik színes képeskönyvében.
Kék és vörös fényekkel villogva, szirénázva egy rendőrautó kanyarodott arra. Száz méternyire a halott huszároktól megálltak és hangosbeszélőn felszólították őket, hogy adják meg magukat és dobják el a fegyvert. A huszárok csak sárgán vigyorogtak, hunyorogva az erős napfényben.
– Végetek van tiltott fegyverviselésért és hatóság elleni erőszakért kezeket fel semmi értelme ellenállni – üvöltözte a hangszóró egész délelőtt. Én közben kezdtem eljönni onnan, mert a telepen nagy esemény történt: kikeltek a fiókák.

89. A fiókák
Végre kikeltek tehát a fiókák. Aranyosan tátogó, bolyhos, imádnivaló drágaságok, majdnem mind jól fejlettek és erősek: már első nap úgy futkároznak, mint az istennyila.
Igaz, van közöttük egy kis csenevész strucccsibe is: valóságos tökmag a többi mellett, a lábai is kurták, nem csoda, hogy két lépést sem képes megtenni, nemhogy szaladni.

91. Teremtésmagyarázat. Döhöm.
– Mi a világ – kérdeztem Svarcot –, miből van és miért van?
– A világ eredetileg nem más, mint beszéd, egy úgynevezett narratíva, amelyet egy isten mond folyamatosan. Ha úgy tetszik tehát, a világ logoszból van, istenszavából, ami egy különlegesen sűrű szó, olyan sűrű, hogy még a kanál is megáll benne. Ezt nevezzük anyagnak.
– Bennünket is ő mond, ebben a percben?
– Igen, mind a kettőnket.
– Ez nem is tűnik bonyolultnak. De hogy értsem, hogy eredetileg nem más?
– Ez volt ugyanis a Legelső Univerzum. Csakhogy aztán mindenféle bukott angyalok és egyéb kétes egzisztenciák ebből az ősszövegből megpróbáltak részeket megváltoztatni, máshogyan elmesélni és le is fordítani idegen nyelvekre és ezekben a világokban elbújni a Teremtő elől. Mert persze mindenik ilyen beszéd besűrűsödött és anyaggá lett. Így keletkeztek az egyéb világok, az úgynevezett traduktív világegyetemek. Olyan ez, mint amikor egy egyenletet átalakítasz egy másikká. De ez sohasem lehet tökéletes, gyakran előfordul, hogy például valami az eredetiben krokodilus volt, de a fordításban mint varrógéppel találkozol vele. Fordítási nehézségek, bakik, félrehallások, tudod, leiterjakabok a másodlagos genezisek artikulálásában...
– Szóval a világ nem más, mint egy sztori.
– Ha úgy vesszük...
– És mi az eredetiben vagyunk-e vagy nem?
– Vagyis, hogy az ősnyelvben-e, tehát a primer genezisben, az ősteremtésben? Éppen ezt nem tudja senki, ugyanis mindegyik dilettáns másolatról azt állítja a készítője, hogy az övé az eredeti. Ráadásul születtek fordítások egyikből a másikba is, nem mindegyik az eredetiből készült.
– Szóval még annyit sem tudunk, hogy ki és mikor...
– És aztán itt vannak a repetitív...
– ...s főleg hogy miért...
– ...meg a metrumokban fogalmazott világegyetemek...
– De milyen nyelven beszélt az a legelső isten?
– Ezt én nem tudom.
– És mi történne, ha véletlenül vagy szándékosan visszafele kezdene beszélni?
– Ahogyan ti szoktatok néha? Sonáj, Sonáj, annöf Sonáj negyeh...
– Például. Meg ahogyan Százados olvas.
– Nos, ez éppolyan valószínűtlen, mint visszafelé repülni. Magam úgy gondolom, hogy ha a teremtő visszafele kezdené elbeszélni – visszamondani – a művet, akkor, azt hiszem, visszafordulna az idő.
– És akkor az utolsó szó, amely visszavonja a teremtést, és pontot tesz az egészre, az úgy fog hangzani, hogy gássogáliv negyel?
– Gássogáliv negyel... igen, így is lehet mondani azt, hogy legyen sötétség...

Ha csak egyvalakinek használtak is az énekórák, Piki az. Fül után megtanult néhány slágert, s most már nemcsak arról érdeklődik tyúkudvarbeli angolságával, hogy kinek hány nővére van, hanem, ha megpillantja Maxikót, érzelmes hangon és férjszomjas tekintettel rázendít arra, hogy Oh, my baby, oh my only love...
Döhöm viszont, aki a szemantikai halált akarja ránk hozni, ma az Afrika szót törölte volna az elménkből, de tiltakoztam.
– Ne haragudj, Döhe, de vidd innét ezt a moslékot – mondtam neki.
– Ezt a... hogy mondtad? – mered rám azzal a dől-borul ábrázatával. – Ezt a micsodát?
– Ezt itt, ami olyan, mint a turmixolt tejszínhabos takony. Nem kérünk belőle.
Kiállt mellettem híveim kis csoportja is. Úgyhogy végül Döhöm eldübörgött nagy dúlva-fúlva, még a katalógusát és kockás óravázlatfüzetét is ottfelejtve. Ebben a kockás füzetben a következő szavakat láttam ormótlan betűkkel felírva:

SZABADSÁG
EGYENLŐSÉG
TESTVÉRISÉG
MAGYAR

92. Hajnali ének. A beszélő strucc. A mennyországról.
Múltkoriban, talán egy-két hete, megint hallottam napfölkeltekor azt a túláradó, olykor megbicsakló, hol fájdalmas, máskor meg lemondó, az önfelajánlás és önátadás érzésével teli, mélyről feltörő beszédet a nagy vörösfenyő ágai közül.
Jól láthatóan senki sem ült az ágakon, legalábbis élőlény nem. Plöpl-plöpl-plöpl, ezekkel a szavakkal kezdődött, azután átcsapott egy követhetetlenül pergő, elvágyódó és szemrehányó, el-elfúló áriába.
Vajon miféle lénynek lehetett a hangja? – kérdeztem Patikás Petikétől, a nyelvzsenitől, és igyekeztem élethűen visszaadni, milyen volt, amit a fenyő alatt hallottam.
– Utánanézek – ígérte meg, annyira komolyan, hogy biztosra veszem, hogy valóban utána is fog nézni ennek a rejtélyes ügynek.

Ciprián végül egyedül maradt, s még a mocsárláz is megtámadta.
„Az eső megállt s a nap melegen sütött, mikor Ciprián felnyitá szemét. Egy óriási struccot látott alig két-három lépésnyire maga előtt.
– Bizonyára Matakit strucca ez – gondolta magában lázas álmaiból feleszmélve.
A gázló maga felelt a feltett kérdésre s ami még csodálatraméltóbb egy strucctól, francia nyelven.
– Ugy-e bár, nem csalódom? – Ön Méré Ciprián?... De hát mit keresel itt, szegény barátom?
Kinek nem állt volna meg az esze egy strucc láttán, aki az ember nevét tudja és anyanyelvén beszél? Csak Ciprián nem csodálkozott a szokatlan jelenségen, sőt természetesnek találta a dolgok ilyetén alakulását. Álmában a múlt éjjel még csodálatosabb dolgokat is látott. Felizgatott képzelete semmi rendkivülön nem csodálkozott.
– Ön egy cseppet sem udvarias, strucc kisasszony – felelte – s minő jogon tegez engem?
A lázbeteg egyhangu, szaggatott hangján mondta e szókat, amiről a betegség foka is megállapítható és ez a struccnak végtelenül fájt.
– Ciprián!... Kedves barátom!... Hát betegen kell téged viszontlátni ebben a nagy elhagyatottságban! – kiáltá a madár s térdre esett előtte.
Térdhajtásra a gázlók tudvalevőleg nem képesek s ez lám, mégis megtette. A lázbeteg Ciprián ezen sem akadt fel. Azt is természetesnek találta továbbá, hogy a strucc jobb szárnya alól egy bőrrel bevont üveget vett elő s felhigitott kognakot öntött szájába."

– Melyik madár repül a legmagasabbra? – tudakoltam Svarctól.
– A vadlúd. Miért?
– Ő jár legközelebb a mennyországhoz?
– A mennyország nem egy hely.
– Nem az égben van?
– Így szokás mondani. De ez csak azt jelenti, hogy hozzánk képest valahol nagyon fenn. Sok-sok emelettel fennebb.
– És hogy lehet oda feljutni?
– A mennyországba nem vezet létra. Főleg nem olyan, amit mások ácsoltak.
– Nekem kell elkészítenem?
– Nem.
– Hanem?
– Neked magadnak kell létrává lenned.
– Azt mondod, nem az égben van. Hol van a mennyország?
– Állítólag a lélekben van, miként a pokol is.
– Egy helyen?
– Igen.
– Egyszerre vagy egymás után?
– Olyan lehet ez, mint a székelykocsárdi váróterem. Az egyik bejáratára az van írva, hogy első osztályú váróterem, a másikra, hogy másodosztályú.
– És valójában hányad osztályú?
– Valójában egy folyosó.

93. Néhány nappal később. Különös fióka.
Hang az éjszakában.
Semmi sincs megírva sehol, isten távcsövön néz minket messziről, testünket lassú szél viszi, ő meg szédül és könnyezik. Hol van ez megírva?

Az úton Petike húzott el, lottószelvényeket ment feladni a nagymamájának. Innen tudtam, hogy szombat van.
– Lehet, hogy csak úgy beleejtettek bennünket az anyagba? – vetettem föl Svarcnak. – Mint valamilyen forró lekvárba?
Morgott valamit, amit nem értettem.

A tartománynak, amelyben Petike regénye történik, abban az időben Boldogváros volt a fővárosa, mai nevén Seliştat (Seligstadt?). További településnevek a regényből: Morgonda (Merghindeal), Gerdály, Vérd, Kerc, Kálbor, Nagymoha (Gherdeal, Vărd, Cîrţa, Calbor, Grînari), Hégen (Brădeni) és Apold (Apold).
Egy morgondai fiú beleszeret egy hégeni lányba és ebből bonyodalmak származnak. Az oroszlánok tanácskozásra gyűlnek össze Holdvilág (Hoghilag) határában. Szombatfalva és Alsóporumbák felől vihar közeledik.

A fiókák igazán ígéretesek. Ilyen utódokra van szükségünk, eszesek, gyorsak, tanulékonyak.
Csak az a kurtalábú vakarcs kisöccsük viselkedik érthetetlenül. Semmit sem hajlandó együtt csinálni a többiekkel, nem szaladgál a testvéreivel, nem vesz részt a játékaikban, és ellenségesen viselkedik velük: elcseni a finomabb falatokat a csőrük elől, sőt még beléjük is csíp – s bizonyisten, néha mintha egyenesen ki akarná lökdösni őket a fészekből. Aminek persze semmi értelme, mert a többiek már vidáman ki-be ugrándoznak onnan, miközben ő még csak tátog, sivalkodik és vézna kis szárnyait emelgeti. Hasonló furcsa struccot még egyikünk sem látott.

94. Happy End. Az élet. Retikül. Újabb árverés.
Később kiderült, hogy a gyémántot a Dada nevű strucc nyelte le. Miután ügyesen kioperálja a követ a strucc begyéből, Ciprián elnyeri Alice kezét és Vandergaart Jakabtól megkapják a követ ajándékba.
Lórúgásos Laca szerint egy Wells nevű író egyik történetében is struccok nyelik le a csodás gyémántot egy hajóúton.

Barnabás, a napkeleti mágus, aki lekéste a Messiás születését, úgy tudja, a kínaiak újra felépítik a nagy falat, de egészen máshova, mint ahol korábban állt.

– Ha Döhöm vagy valaki más törölni akarná, illetve törölné is a fejünkből például azt a szót, hogy strucc: megszűnnénk-e ezzel mi struccok?
– Megfogható értelemben persze, hogy nem, de többé nem tudnátok felismerni magatokban a Teremtő szándékai szerinti lényt, röviden: saját magatokat.
Ezt válaszolta Svarc.
– Csakhogy, ami például engem illet, a Teremtő úgy látszik, nem tudta, hogy én egyáltalán nem akartam, hogy repülésképtelen strucc legyek, mintahogy születése előtt senki nem akart magyar, török, róka vagy kovács lenni.
– Ez egy próbatétel...
– Ez a mi? – szakítottam félbe.
– Az élet maga. Hogy ki mennyire jól vizsgázik. Aki emberként megbukott, tigrisnek sem való.
– Mi az a tigris? és ki dönti el, kinek miből kell vizsgáznia és mit kell nyújtania, hogy megfeleljen és átmenő, vagy kitűnő osztályzatot kapjon? Vagy elégségest vagy elégtelent.
– Erre magad is meg fogod találni a választ, még azt sem mondom most neked, hogy térjünk vissza rá később.

Retikül ma kis önképzőkört hívott össze a reggeli kávézás és a tízórai között. Ezt a mintegy másfél órát egyébként önmegfigyelésre vagy tollászkodásra szokta fordítani, de most féloldalasan a szereposztó díványra dőlt és egy novellát olvasott föl, amelyet mostanában írt. A novella így kezdődött: „A Perecse alatti nádasban halkan muttyogott egy compó. Madame Bovaryné izgatottan felpillantott a regényéből." A kolléganők megdicsérték a jól sikerült novellát, amelyet a faliújságra is kifüggesztettek. A faliújságot Pápaszem tacepaónak nevezi.

Megkérdeztem Petikét, most hogy már jól beszéli a nyelvünket, hogyan látja a dolgot, érdemes volt-e fáradoznia vele? Azt felelte, hogy a struccnyelvben a jelentések hosszabb árnyékot vetnek, mint a többiben s hogy régvolt ideák emlékével van tele a nyelvünk. S én észre sem vettem!

No Pasarán, a hajdan vörös hajú, mára már tar fejű, habár még mindig bozontos szakállú smasszer, akinek Potrohos szerint olyan az ábrázata, mintha az ördög az ő arcában törülte volna ki a seggét, tegnap árverésre bocsátotta, úgy is lehetne mondani: dobra verette feleségét, egészségét és anyja fehérmárvány sírkövét. Mindhárom gazdára talált. A sírkövet egy ezermester ügyességű nyugdíjas pincér rakta utánfutóra, aki márványlapos kredenceket és ebédlőasztalokat szokott készíteni és feljavítani.

95. Esti mesék. A lótuszkókusz és a nefelejcs.

A Nílus forrásvidékén, arrafele, ahonnanmerre az Eufrátesz is ered, még mindig a mai napig terem egy bizonyos fajta dió, amit lótuszdiónak neveznek.
A struccok, akik hajdanában világosan tudták, hogy mi keresnivalójuk van az életben, egyszer telezabálták magukat ennek a lótusznak a termésével – vagy a gyökerével, vagy a leveleivel – és tökéletesen elfelejtettek mindent, amit magukról vagy bármiről tudtak.
Úgy tűnik, ugyanígy jártak az emberek is. Elfelejtették, mivégre vannak a földön és egyesek szerint ekkortájt kezdtek el üldözni a struccokat is, akikkel addig jó barátságban éltek.
Mindez azonban olyan régen történt, hogy akkor én még nem is éltem. (Hogy mit csinálhattam helyette, elképzelni sem tudom.)
Az egyetlen, amire az emberek – meg a struccok is – vissza tudtak emlékezni mindabból, amit korábban ismertek, egy apró, kék virág volt, amely kitartóan ismételgette nekik: ne felejts, ne felejts, ne felejts el!
Ennek a virágocskának az átható cirpelése áthallatszott a feledés falán túlról, vakító kéksége átsütött az elme és a lélek éjszakáján.
A struccok, hogy újra megtalálják életük értelmét, nekifogtak egy égig érő világítótornyot építeni, az is lehet, hogy egy létra volt benne. Nem világos, hogy mit reméltek ettől, talán azt, hogy az égben fognak valamilyen felvilágosításhoz jutni. Vagy pedig azt gondolták, hogy amíg sikerül újra megtalálniuk életük értelmét a földön, addig jó lesz ez a torony is, benne a lajtorjával, legalább eltakarja a tanácstalanságukat, amit az okozott, hogy ettek a paradisumi tiltott lótuszdióból. Ám építés közben összecsavarodott a nyelvük, szavaik ragacsossá lettek és egymáshoz tapadtak, mindenki másként próbálta kiejteni őket és a tornyot sem fejezték be és ablakaiból azóta sem árad más, csak sötétség.
Ezek miatt a rossz emlékek miatt kerülik a struccok ezt a tornyot mind a mai napig.

96. Az Egyenlítői-Erdélyi magyarok
2399-ben érdekes kísérlet veszi kezdetét. A kolozsvári magyarokat üvöltözve áttelepítik egy teljesen új városba, amelyet a Kilimandzsáró csúcsán fognak felépíteni, az üressé lett kolozsvári házakba és lakásokba pedig szuahéli népesség költözik.
Ezt az izgalmas kísérletet kultúrantropológusok és szociálpszichológusok találják ki és az lesz a célja, hogy két nemzedék elteltével összehasonlítható és elemezhető legyen a két város lakóinak a tudatvilága, különös tekintettel a hasonlóságokra és a különbségekre.

Kolozsvár a Kilimandzsárón

97. Győzelem!
Győzelem! A kicsi undok, akit Varangynak neveztünk el, ma megdöbbentett bennünket: ami egyikünknek sem sikerült egyetlenegyszer sem, arra a mutatványra ő már most képes: képes a levegőbe emelkedni! Legalább akkora csoda ez, mint amikor Méré Ciprián arra ébredt az őserdőben, hogy egy strucc franciául beszél hozzá és konyakkal kínálja.
Nem volt hát hiábavaló az a rengeteg idő, amit arra fordítottunk, az egész törzs, hogy megtanuljunk repülni! Íme, győztünk! Lámde lám, a szülők munkája, fáradsága, kitartó gyakorlatozása, reménykedése, a szigorúan betartott edzésprogram valamilyen rejtélyes módon meghozta eredményét az egyik utódban: minden furcsasága ellenére, amely a mutánsokat közismerten jellemezni szokta, Varangy repülni fog! Éljen az új hullám! A struccok nemzetsége a levegő urává lesz!
Bravó, brávó! – gratulált Igălaie is, a vakond.
Látjátok – biztattuk a többi csibét –, a kicsi Vangyika milyen ügyesen mozgatja a szárnyait? Tanuljatok tőle.
De nem tanultak.

98. Másnap. Varangyka szökése.
Varangyka elhagyott bennünket.
Pedig mekkora ünneplés volt a jutalma, mikor először repülte át a telepet! Aztán egyre magabiztosabb lett. Végül felröppent – de milyen könnyedén! milyen elegánsan! – az egyik sasfára, majd onnan, vissza sem pillantva, harsány kakukkolással belevetette magát az erdőbe.

99. Másnap. A kakukkokról.
Nem értettük, hogyan képes egy strucc kakukkolni, és főleg, miért teszi. Miért nem struccul beszél? Fekete gyanú kezdett ébredezni bennem, de nem mertem megfogalmazni sem, nemhogy kimondani.
Aztán a bagoly felvilágosított minket. Elmondta, mit kell tudnunk a kakukkokról, ezekről az eredendően gonosz teremtésekről, akik már mint kisded fiókák hálátlan gyilkosként viselkednek. Mert nem elég, hogy a kakukk másoknak, gyanútlan madaraknak a fészkébe csempészi a tojásait, nem elég, hogy ezek a kismamák kiköltik a fiókáit, és nem elég, hogy áldozatosan táplálják a kakukkcsibéket, de amilyen gátlástalanok ezek a csöppségek, ezek a koravén gyilkosok, képesek fészek-testvéreiket, az anyamadár fiókáit kilökdösni és kirugdosni a fészekből, hogy saját maguknak több eleség jusson. Azt hiszem, több madárfaj ki is pusztult már a kakukkok elvetemültsége miatt – vélekedett a bagoly.
Érdekes módon Patyomkó Pista nem volt felháborodva. Egyrészt kárörömmel nyugtázta a repülés-párt kudarcát. Másfelől őszintén álmélkodott a kakukk ügyességén.
Kegyetlenül leforrázottnak éreztem magam. A rádióban az Aluszik a kalapács című kórusművet adták.

Jól van, kakukkok, jól van, de nehogy a színem elé kerüljön egy is közületek, ti alamuszi, sötét betyárok, mert azt nagyon meg fogom rá tanítani, h. hol lakik az Úristen.

100. Mi sem vagyunk jobbak
Bosszúból mi is becsempésztük egyik tojásunkat a gólyák fészkébe, de a dolog balul ütött ki. Elmondom, hogyan esett meg a szégyenletes história. Patyomkó Pista fejében ugyanis gyalázatos, struccokhoz méltatlan, aljas terv született meg.
Miközben szünet nélkül folytak a rettenetes kivándorlás-viták a menni vagy maradni vagy menni és visszatérni témájára, hónapok teltek el azzal, hogy megpróbáltunk felkutatni, minden siker nélkül, egy kakukkfészket, hogy visszaadjuk nekik a kölcsönt. S hogy ez a nyomozás teljességgel eredmény nélkül maradt, Patvaros, éppen ő, akit tudnivalóan a legkevésbé rázott meg a kakukk hitszegése, szóval Patyomkó Pista most azzal az erkölcstelen javaslattal állt elő, hogy ha a kakukkoknak nem tudunk is törleszteni, de legalább valaki másnak a fészkébe mi is csempésszük bele néhány tojásunkat.

Kézzel-lábbal elleneztem a dolgot, de Patvaros és bandája lehurrogott. Azt mondták, az önbecsülés minimuma, hogy ezt a szégyent lemossuk magunkról, s hogy meg kell mutatnunk, a struccokkal nem lehet csak úgy cicózni és akármikor feltörölni velük a padlót.
Jóbarátainkra, a gólyákra esett a választásuk. Ők is hosszúlábúak meg hosszúnyakúak, mint mi. Remélhetőleg nem fog feltűnést kelteni közöttük az az egy-két struccfióka, magyarázták.
– De mi értelme van ennek? – tiltakoztam. – Már ha leszámítjuk az ostoba bosszút mint kétes és primitív elégtételt. Mi is nagyon jól fel tudjuk nevelni a fiókáinkat.
– A kakukk is fel tudná, mégsem teszi – felelte Hőköm.
– Egyébként pedig – játszotta az ártatlant álnokul Patyomkó Pista, mintha valóban álmélkodna, pedig csak egy ravasz csapdát készített elő számomra, amelybe sajnos beleestem – bevallom, megleptél. Csodálkozom, hogy éppen te ellenkezel, aki pedig oly megszállottan erőlteted, hogy a struccok repülni tanuljanak – mondta ravasz gúnnyal. Irtózni kezdtem a gondolatra, hogy belélegzem a levegőt, amelyet ez az alak előzőleg megforgatott minden bizonnyal undorító tüdejében.
– Nem repülni, hanem újra repülni – igazítottam ki. – Azért már mégse tegyünk úgy, mintha búvárúszásra tanítgatnám a struccokat vagy ipari alpinizmusra vagy selymet szőni. A repülés az más. Annak egyszer már a birtokában voltunk, nem ellenkezik a természetünkkel, mint mondjuk a selyemhernyózás. De mi köze ennek a gólyákhoz? Mondod, csodálkozol – mi miatt is? Miért kellene támogatnom ezt a disznóságot?

– Azért nem értelek, mert ha sikerül a tervünk, ez a strucccsibe a gólyafiókákkal együtt tanulna meg repülni. Ha csak egyetlen strucc fog valaha is fölrepülni, az éppen ez a kölyök lesz.
Ez mellbe vert. A helyzet ebből az egy szempontból (pontosan a nekem legfontosabbikból) valóban ígéretesnek nézett ki. Ámde. Ámde lehet-e (és ha lehet: szabad-e) csúnya tettekkel szép eredményeket elérni? Rossz érzésem volt.
– Akkor már inkább egyezzünk meg a gólyákkal. Kérjük meg őket, hogy neveljék fel egy-két csibénket. Mi is segítünk majd eleséget szerezni nekik – vetettem fel.
De már senki nem figyelt rám, Patyomkó mámorittas diadaltáncot adott elő a ketrecek előtti placcon, miközben bandája, a Patvaros-geng ezt gajdolta:

Győzni fogunk, ihajla,
rájrom, recece...

– erre a hülye nótára ropták a táncot, és két ropás között gúnyosan felém röhécseltek.

Latyiról, Lomposról, Bátorról és Hőkömről eddig nem sok szó esett – ami nem is véletlen, ugyanis ők a négy láthatatlan. Vannak személyek, akik annyira jelentéktelenek és nem feltűnőek, hogy amikor egy ilyent a tudósok egy előadás előtt felvitték a színpadra, egy egész felvonáson át sem a színészek, sem a nézők nem figyeltek fel rá. Ezekből lesznek a legjobb kémek. (Bár, gondolom, ezt a kémelhárítók is tudják, s azonnal feltűnik nekik, ha valaki nem feltűnő.)
Mindenesetre, ők négyen P. P. leghűségesebb tanítványai, ami az idomulást, hasonulást és tájképbe való beolvadást illeti. Most azonban harsányak és agresszívek voltak, talán, hogy ne lógjanak ki a környezetből.
A struccok táncának sokak és messziről a csodájára járnak. Kecses, légiesen könnyednek mondott tánclépéseinket mindenki megbámulja: olyanok vagyunk, mintha elegáns balettet mutatnánk be lábujjhegyen. Ilyeneket szoktak mondani rólunk, szóval infantilis, málladozó közhelyeket.
Táncainkat egyébként valóban mintha egy hajdanvolt tudás és boldogság nosztalgiája mozgatná, valamilyen rég eltemetett időkből feltörő energia, amely úgy áramlik át mozdulatainkon, mint ahogy a sötét ásványvíz jön föl a felszínre az alvó tűzhányó titkos kürtőiből. A helybeliek borvíznek nevezik ezt a vizet.
De nekem most semmi kedvem nem volt gyönyörködni a híres-nevezetes koreográfiában.
A műsor fénypontja ráadásul a Patvaros Pesta által előadott kanásztánc volt. Tapsvihart aratott, és aligha vette észre bárki is, hogy kétszer vagy háromszor, amikor kirúgott a lábával, olyankor mindig éppen engem talált sípcsonton. Azért sem szisszentem föl, némán nyeltem a könnyeimet.
És mindennek tetejében ezek után valahonnan még Igălaie, a vakond is előkúszott, s jó társalgási érzékkel azt a kérdést tette föl nekem:
És mondd, Limpopo, hogyan fejlődik a kis Vangyika? Még mindig olyan ügyesen repül?

Úgy látszik, a föld alatt lassabban terjednek a hírek.
Csúnyán nézhettem rá, egyből hazakotródott.

101. A bennszülöttek

A bennszülöttek a struccok barátai. Íjakkal, nyílvesszőkkel, dárdákkal felfegyverkezve surrannak át a bozóton, tetoválva, foguk közt egy szál skarlátvörös rózsával. Mikor a struccok már alusznak, nesztelenül megjelennek a bennszülöttek, csak az érverésük hallatszik és a rózsaszálat a legszebb strucclány csőrébe illesztik.
Csak rossz álom volt az a telep a magyar alföldön – gondolja a strucclány, amikor felébred.

102. Vacsora a gólyákkal. A gólyakalifa meghívása.
Rett. szörny. kifacs. edz. Idegenlég. sivatagb. kismisk. hozzá kpst. Vér, verít. könny tegn. egész du. és est.

Patyomkó Pista tervének megfelelően, vacsorázni invitáltuk a gólyákat. Biztosra vettük, hogy előbb vagy utóbb viszonozni fogják a meghívást. Válogatott falatokat készítettünk elő nekik. Egész este mézes-mázosak és kedveskedőek voltunk velük – én nem, de mi igen –, és pontosan az történt, amit Patvaros kitervelt. Búcsúzáskor a gólyakalifa ünnepélyes ábrázattal meghívott jövő szombatra magukhoz vendégségbe. Márpedig úgy hozta a sors, hogy éppen erre a szombatra volt várható, hogy Bojszi tojást fog rakni.
Éreztem, h. mind jobban erőt vesz rajtam a szorongás.

– Nem járt erre mostanában az a lódenkabátos pasas? – érdeklődtek búcsúzóban a gólyák. – Mikor visszatértünk, a nagy izgalomban nem is volt érkezésünk elmondani neki, hogy átadtuk az üzenetét.
– Miféle üzenetét?
– Már a múltkor is arra kért bennünket, hogy ha délen valahol bujdosókkal találkozunk, mondjuk meg nekik, hogy mint oldott kéve, széthull nemzetünk.
– És?
– És találkoztunk és megmondtuk.

103. A halott huszárok rejtélye
Megoldódott a halott huszárok rejtélye is. Legalábbis született egy természettudományos magyarázat a dologra.
A tavaszi áradások a felhagyott tárnákon keresztül elöntötték a hajdani sóbányát, amelynek mélyén egy rég levert szabadságharc néhány honvédtisztje aludta örök álmát, a só gyöngéd kezemunkájának köszönhetően épen és romlatlanul immár több mint száz éve. Talán ott rejtőztek el halálos sebesülésben, talán ott hantolta el őket valaki, de az is lehet, hogy e testeket csak ledobálták oda, akár baráti, akárvagy ellenséges érzülettel. A víz most kiemelte őket bányamélyi sírjukból és elárasztva a járatokat, majd előtörve a föld alól, a három főhadnagyot a bejáratnál tette le, vigyázva, hogy Isten szabad egét állva pillantsák meg ismét a fejük fölött.
A rendőrök meg arra gondoltak, hogy fegyveres összeesküvés a föld alatt.

És lehet, hogy valóban az.

104. A sakkmérkőzés
Az őrök sakkcsapatát Pápaszem képviselte, ő állt ki Patikás Petivel szemben. A mérkőzésre, amely nyolc partiból állt, az őrszoba előtti padon került sor.
Az őrök Pápaszem mögött gyülekeztek és utasításokat üvöltöztek neki, hogy mit lépjen.
– Mi folyik itt? – kérdeztem Maxikótól, aki ott őgyelgett a környéken.
– Sakkoznak.
– Ennyien?
– Úgy egyeztek meg, hogy Petike egyedül játszik, az őrök pedig egyesült erővel.
– És azt hogy csinálják? Egyszer egyik lép, máskor a másik?
– Nem. Abban állapodtak meg, hogy demokratikusan játszanak.
– Egyedül ennyi ellen?
– A demokrácia azt jelenti, hogy annak van igaza, akik többen vannak. Minél többen mondják, hogy melyik a jó lépés, annál biztosabb, hogy tényleg az.
– Tessék?
– Mondom. Minél többen mondják, hogy mit, annál jobb a lépés.
– Sakk! – jelentette Petike.
– Dé négy dé öt – kiabáltak néhányan Pápaszemre, aki már nyúlt is volna az egyik figura után.
– Futó bé három! – erősködtek mások.
Pápaszem megszámolta, hányan vannak. De Bajszos felordított:
– Bástya üti ef hetet!
– Dé öt, bé három, ef hét – üvöltöztek az őrök, s valaki még egy király bé kettőt is belesikoltott a hangzavarba.
Pápaszem elölről kezdte a számolást.
– Akkor tehát dé öt 4 szavazat, futó bé három 4 szavazat...
Bajszos látta, hogy alulmaradt.
– Akkor ne a bástyával üssünk ef hétre. Lépjünk inkább a lóval. Vagy ne is. Király bé egy, király bé egy! Na erre mit lép a kis okos?
Amire Lórúgásos Laca: Igaz! Király bé egy jobb mint a dé öt.
Pápaszem konstatálta, hogy ezzel a visszakozással a dé 5 elveszítette a többséget, tehát már nem a legjobb lépés. Ilyenformán pedig a futó bé három bizonyult nyerő húzásnak.
– Nem, nem! – hörögte Laca. Ha nem király bé egy, akkor inkább dé öt! Dé öt, öt szavazat!
– Dé öt? Rendben – mondta Pápaszem. – Dé öt.
– Matt – mondta Petike.
– Micsodaaaa?! – üvöltöztek az őrök. – Hogy csináltad?
– Egy nyolc éves gyerektől... Ekkora blamát!
– Mondtam én, hogy a királlyal kell lépni.
– Me hülye vagy.
– Pápaszem tolta el – hörögte Tökfej, és nyomdafestéket nem tűrő ábrázata egészen kivörösödött.
– Nem tud sakkozni. Balfácán.
– Mostantól én játszom. Fajankók vagytok. Öry hary, ha nem engedtek.
– Mi az hogy öri hari?
– Örök harag.
– A bástyával kellett volna.
– Én meg mondtam, hogy...
– Mondtad, de nem voltál elég sokan.
– De sokan voltam.
– Nem tudjátok, mi az, hogy demokrácia.
– Én tudom.
– Én is tudom.
– De én jobban tudom.
– A demokrácia azt jelenti, hogy a másiknak is igaza lehet.
– Na és igaza lett?
– Pápaszem rontotta el az egészet.
– Megint el fogja veszíteni.
– Ne Pápaszem játsszon. Alkalmatlan.
– Nem ért hozzá. Válasszunk mást.
Tökfej volt a leghangosabb, a lábszagú rózsa kinemesítője, őt választották. Futottam egy-két kört, többször is nekiszaladtam, de – mint ahogy eddig soha – ezúttal sem sikerült a magasba emelkednem.
Amikor visszakerültem az őrszobához, épületes jelenet fogadott. Néhány őr Tökfej vöröses kecskeszakállát tépdeste, mások a fenekét rugdosták, miközben Piki ott futkározott körülöttük és azt rikácsolta: I foot you! I foot you!
– De mért csinálják ezt a cirkuszt, ha egyszer együtt játszottak? – kérdeztem Maxikótól.
– Játszani együtt játszottak, de úgy gondolják, hogy aki veszített, az egyedül Tökfej volt.
– Én ezt nem értem.
Otthagytam őket. További másfél órás edzés után előkerült Maxikó is.
– Na vége a meccsnek? – érdeklődtem.
– Most lett vége.
– És ki győzött?
– Petike.
– És mi az eredmény?
– Nyolc null.

105. A gólyáknál. Létrahozók. Még egy áldozat.
Következő szombaton a gólyák hatalmas lakomával vártak bennünket. Egyáltalán nem voltak gyanakvóak, bár aligha értették, hogy miért cipelünk magunkkal létrát a vacsorához. Arra sem figyeltek föl, hogy két illusztris vendég félrevonul. Patyomkó Pista hozzátámasztotta a létrát a kéményhez, Bojszi fölsurrant, a sötétben sem volt nehéz megtalálnia a gólyafészket és nemsokára már ismét lenn is termett. Minden rendben – suttogta és mindketten visszaoldalogtak a többiek közé, bár Bojszi lehajtotta az arcát, amely veres volt, mint a főtt cékla.
Piki viszont egész este Maxikó körül söndörgött. Finom falatokkal traktálta, áhítattal leste a szavait, kitartóan pipiskedett neki és általában minden eszközzel azon volt, hogy felhívja magára a figyelmét. A How many sisters do you have, sir-t háromszor is elsütötte neki.
Nekem már a szatírokkal való hejehuja estéjén feltűnt, milyen kihívó, hogy ne mondjam, szemérmetlenül rámenős ez a Piki Maxikónak a társaságában. Ha teheti, azóta is folyton a közelében sertepertél, olyan kihívóan, ami már a cemendeséggel határos.
Úgy látszik, nem képes szembesülni azzal a szomorú ténnyel, hogy Maxikónak van már választottja, szíve mindenestől, mindazonáltal és ugyanvalóst a másé.

Közben újabb áldozat. Egy szőke, tizennyolc éves lány esett a szörnyeteg áldozatául. A lány kismotorral (ahogy az olasz filmekben nevezik: motorinóval) éppen hazafele tartott F.-ba az erdőn keresztül, ahol a tetszhalott pópa házánál megtámadták és vérét az utolsó csöppig kiszívták, vélhetően egy sziringával vagyis fecskendővel.

106. Két nappal később. A szégyen.
Eszméletlen botrány van. Az isten sem érti, hogyan, de a gólyák valamiképpen rájöttek, hogy az egyik tojás nem az övék. Persze rögtön a miénket szúrták ki, nem tudom, hogy sikerült nekik, hiszen a strucctojás is éppoly szép, formás, ovális, mint a másoké, például mint éppen akár a gólyáké. Becsületükre legyen mondva, nem törték össze az oda becsempészett tojást. Igen egyszerűen megtehették volna: elég lett volna kilökniük a fészekből – márpedig ez a fészek egy igen magas kémény tetejére van építve. Nem, a gólyák valamilyen módon nagy óvatosan lehozták a tojást a magasból, aztán szépen elgörgették egészen a telepünkig és otthagyták a kerítés mellett, a következő levél kíséretében, amelyen így az egész erdő szórakozhatott:

A STRUCCGYEREKET NEM A GÓLYA HOZZA
de a strucctojást a gólyák visszahozzák

Állítólag még a kakukkok is napokig oda jártak vihogni.

108. Szenzációs hír [csonka fejezet]
futótűzként a telepen, amely minden másról elterelte a figyelmet. Nem tudni, ki hozta ezt a hírt, de negyedórán belül felajzotta az egész telepet, felvillanyozva még a kedélybeteg idősebb generációt is.
És habár, mint mondom, a hír gazdája ismeretlen maradt, nem akadt közöttünk senki, aki ne erről kíváncsiskodott, tárgyalt vagy vitatkozott volna.
A hír úgy szólt, hogy rövidesen felszámolják a strucctelepet és hogy azon a napon szélnek eresztenek bennünket és mindenikünk oda mehet, ahova – és általában, azt tehet, amit – akar.
A rádió közben Schumann csellóversenyét közvetítette. Mi-La-Szo-Mi! Mi-Do-Re-Mi!
Valamilyen Msztyiszláv játszott.

109. A krokodilusok (utólagos betoldás)
Piki, látva hogy a kakukkok trükkje már nekünk is megengedett, úgy gondolta, ő is élni fog vele, őt sem a gólya költötte elvégre. Persze nem bosszúvágy vezérelte, mint Patvarost, egyszerűen csak a lustaság, kényelmesebb, ha az anya nem maga vesződik a kölyökneveléssel. Zuzut is rábeszélte a dologra, úgyhogy egy este szépen beosontak az Állatkertbe, költeni készülő madarakat keresve.
Egy helyen aztán valóban fel is fedeztek tojásokat a homokban, odacsempészték a sajátjukat és már el is nyelte őket az éjszaka. Csak később tudták meg, hogy az a homokos rész a krokodilusok költőhelye volt.

Mások viszont úgy mesélik, hogy ezúttal is Patvarosé lett volna a szellemi apaság (talán a szó szerinti is), és Pikiék nem véletlenül kerültek az Állatkertbe. E variáns szerint ezt a még hajmeresztőbb kalandorkodást, ezt a még felelőtlenebb cseregyermek-balladát annak köszönhetjük, h. Patvaros megintcsak egy kétes spekulációval akarta kiköszörülni a csorbát, amelyet a gólyavacsora ejtett a tekintélyén. A következővel.
Nemdebár a krokodilusok is tojásból kelnek ki. Nem könnyű kotlással elfoglalt krokodilt elképzelni, de az átváltozóművész meggyőzte Pikit és Zuzut, hogy tojásaikat helyezzék a krokodilokéi közé.
Ilymódon rettegett és befolyásos rokonságra fognak szert tenni. Ez volt Patvaros elmélete. Hiszen csibéik a kis hüllőkkel együtt kelvén ki, testvéri viszonyban fognak felnövekedni. És egész életükben élvezik majd a hatalmas testvérek pártfogását, mondta Patvaros.
Így és emiatt történt volna – mondom, állítólag – hogy barátnőim éjjel belopóztak az Állatkertbe, vártak, amíg a krokók elalusznak és, nagyonis szándékosan, tojásaik mellé helyezték a sajátjaikat. De rögtön ezután már meg is ütötte fülüket a közeledő krokodilanyák brekegése, úgyhogy nagy trappolva hanyatt-homlok elmenekültek a költőhelyről.
Bárhogyan történt is, annyi viszont bizonyos, hogy ők maguk nemigen kérkednek az esettel, csibéiknek pedig nyoma veszett, azóta sem hallott róluk senki, még azt sem tudjuk, kikeltek-e. Én is csak elképzeltem a krokodilusok megdöbbenését, mikor azt kellett látniuk, hogy tojásaikból miféle utódok bújnak elő.

110. A temetés
A lány akit megöltek nyitott koporsóban feküdt és fehér ruhában amelyből alig látszott valami mert a koporsót piros gyümölcsök töltötték meg beborítva a lányt is aki egy roppant de roppant szegény kertésznek volt a menyasszonya a kertész pedig mérhetetlen fájdalmában mindent amivel kertecskéje idén meghálálta a munkáját: a teljes eper- és málnatermést beleszórta a koporsóba eltemetve a lánnyal együtt üzleti álmait is. De még a lány motorbiciklijét is belehelyezték a sírba a koporsó mellé.
A kis gyászmenet a telep kerítése mellett vonult el az országúton élén a támolygó kertésszel aki a motorinót tolta és nemsokára már csak a vadméhek és darazsak zümmögő felhője jelezte hogy éppen merre halad.
Lehetetlen volt nem gondolni arra hogy az eprek málnák vörösáfonyák ribizlik és szamócák átitatták vörössel a lány fehér ruháját. Ám ha ez így volt is és nyilvánvalóan így kellett lennie, mindebből nem látszott semmi.

111. Az emlékmű
Vörös gyümölccsel teli, vadcseresznye- és vadmeggy-ágakból font koszorúk borítják a megölt lány sírját, a keresztre vésett felirat pedig pusztán ennyi: Találkozunk.
A sír körül maradtam, míg be nem sötétedett. A holdsarlón belül egyetlen fényes csillag ragyogott, mint egy Holdig fölérő sötétbőrű, félszemű, némán őrködő rabszolga gyémántként világító egy szeme, ahogy a perzsa költők mondanák.
A távolból megszólalt egy távoli hang. Felismertem az albatrosz vijjogó, éles, bár itt-ott vibráló tenorját:

LÁTTAM ÉGNI A TADZS MAHALT.
AZT ÍRJA RAJTA: TOUCH MY HEART,
ÉS KERTEMBEN EGY TADZSIK EMBER
SE SÍRT ÁSNI, SE SÍRNI NEM MER.

Az edzések abbamaradtak, nemsokára úgyis felszabadítanak. Utána első dolgom lesz törölni ennek az egész rémálomnak az emlékét – fogadkozik Vologya. Én viszont azt gondolom, kár lenne elfelejteni ezeket a kemény esztendőket. E tapasztalataink nélkül lehet, hogy már nem is mi lennénk mi – morfondíroztam. (De vajon akarjuk-e, hogy mi: mi legyünk?)
Tegnapra egyébként már olyan részletek is ismertté váltak, hogy nemcsak, hogy felszabadítanak bennünket, de mindenkit haza is szállítanak, legalábbis oda, ahol élni szeretne, én Madagaszkáron szeretnék. Tarzán viszont leszögezte, hogy ilyen könnyen nem szabadulnak meg tőlünk, ugyanis szenvedéseinkért kárpótlás és jóvátétel illet meg bennünket. Legnagyobb ámulatomra ma már olyan híreket hallottunk, hogy szabadulásunk napján fölállítanak a telep közepén egy strucc-emlékművet, amely egy sokat szenvedett struccot ábrázol, amint elnyeri szabadságát.

112. Az egykori vétek

Nem más az emlékezet, nem egyéb
mint aranyhalas medence
melyben egy foszlány foszforeszkál –

így dúdolgattam magamban a tisztáson, várva, hogy megérkezzen Svarc, a feketebagoly.
– Hallottad, hogy nemsokára felszabadítanak bennünket? – fogadtam a hírrel, amikor hazaérkezett a hársfájára.
Svarc felröhögött.
– Úgy gondolod, hogy nem így lesz? – próbáltam értelmezni, h. miért tartja olyan mulatságosnak ezt a kedvező hírt.
Nem válaszolt, csak a könnyeit törülgette.
Végül így szólt: Tudod, Limpopo, soha ne abban bízz, hogy valaki megajándékoz a szabadságoddal. Azt neked kell megszerezned.
– Pedig még arról is szó van, hogy mindenkit odavisznek, ahova akarja...
A baglyot erre valóságos röhögő-görcs fogta el. Témát váltottam.
– Nem hallottál valamit arról, hogy miféle vétkekért bűnhődünk mi ezen a telepen?
Svarcot már többször faggattam erről és mindig kitért a válasz elől. Tegnap este is csak a fejét ingatta.
Ezalkalommal azonban erőszakosabb voltam.
– De mégis... semmit? Sejtésed sincs?
Vontatottan válaszolt.
Hallottam egy apokrif, vagyis nem hiteles történetről... arról, hogy az angyaloknak egy különös és azóta sem emlegetett nemzetsége azzal volt megbízva, hogy fújja meg a sófárt, ha idegent látnak ólálkodni a Paradicsom körül.
– Hogy fújja meg a sofőrt?
– A sófárt, amit a legnagyobb kosok szarvából készített maga az Úr. A sófárnak misztikus, félelmetes hangja volt, mondják, ezeknek a kürtöknek a szava rombolta le Jerikó falait. Az egy régi és hatalmas, erős vár volt.
De a sófár hangjáról azt is tudni kell, hogy elűzi az ördögöt a Magasságos trónusa közeléből. Sőt, még a halál angyalát is elriasztja. Legalábbis az eredeti sófár, amit még a Teremtő készített a saját két kezével.
– És mi történt?
– Nem tudom. De azt tudjuk, hogy valami nagy zűr támadt odafent, és azóta a halál is itt pusztít minden gátlás nélkül az élők között. Az akkori sófár-kürtökből egy sem maradt meg és későbbi másolataikon, amelyeket az ember készített, már senki sem tudta megszólaltatni az eredeti dallamokat.
– Ma is még létezik ilyen sróf...?
– Zsinagógákban, leginkább az újévi ünnepen szólal meg. Valamiféle kapcsolatban áll a kiközösítés szertartásával is. Nem tudok erről többet.
– Mondd meg nekem, Svarc, hallottad-e valaha a hangját? Ennek a ma használatos utánzatnak.
– Háromféle hangja van. Egyik a tekia. Sürgető, ébresztő, riadó-szerű hangnak írják le.
– Értem. Ez a tekia.
– Aztán van a sevarim. A sevarim a megdöbbenés felkiáltásaira hasonlít.
– Igen.
– A teruá pedig a zokogásra emlékeztet.
– És gondolod, hogy esetleg mi...?
– Nem gondolok semmit. És semmi olyasmiről nem tudok, és nem tud senki, amire te gondolsz.
– Kik vagyunk mi, Svarc? Minek az emlékét őrzik a szárnyaink? S ha még megvannak, azt jelenti, hogy valaha még szükség lesz rájuk? Merthát különben mi értelmük lenne? Meddig tart még a büntetésünk? Mit gondolsz?
– Nem tudom, Limpopo. Menj haza békével, és ne gyötrődj tovább.
Hazamentem, s mint hajnalban máskor is gyakran, ezúttal is hosszan elnézegettem az arany napkorongot.

Rövid feljegyzés
Nemsok. felszab. Kszlds csmgls. búcsúzk. tervezg. viták, ki hova. Albatr. Albi Perzsiába. Limpop: Madagaszk. Én is.

113. Dél Csillaga, Dada. Milyen alakú Isten.

Egyszer egy február huszonkilencedikére eső pénteken, holdtöltekor, a Limpopo felső folyása mentén Dada, begyében a világ legnagyobb, ott őbenne szikrázó gyémántjával, megtalálta a Rejtélyek Forrását.
Mióta lenyelte a gyémántot, azontúl egyesek Gyémántevőnek nevezték, mások őt mondtak Dél Csillagának. Ő lett a világ összes struccainak a reménysége. Legközelebbi hívei dadaistáknak nevezték magukat.

MIKOR TŰZÜNK MÁR VÉGRE EGYSZER INNEN!?

A többes számokon töprengve sétálgattam az erdőben, a gyakorlótéren túl, az ugrótorony környékén, amikor meghallottam Igălaienak, a vakondnak a hangját.
– Értem – mondta éppen –, egészen lentről indítva. Értem.
– Akkor kezdjük – cirpelte egy vékony, de magabiztos hangocska. – Figyelj.
Szabó, a tücsök, ez a kopaszodásnak indult, kopott kis virtuóz végigjátszott egy kádenciát vagy áriát. Mintha egy pókhálót gombolyított volna le egy csillagról. (Petikének biztosan tetszene ez a hasonlatom.) Kétségtelenül űrzene volt, azt is mondhatnám, földöntúli, bár ez nem túl eredeti megállapítás: a csillagok beszéde nyilván mindenkinek eszébe jut a tücsökdalokról. A hajnalról énekelt és a hamis hajnalról, amely becsapja a halandókat és amit a perzsák Szubhi Kazibnak neveznek, mert megelőzi az igazi hajnalt, a Szubhi Szádikot.

A vakond következett.
Rettenetes csikorgás, nyöszörgés, hörgés tört föl a vakondtúrásból. Igălaie nemsokára kidugta a fejét és szégyenérzet nélkül azt kérdezte:
Na milyen voltam?

– Miért van szüksége Istennek hívekre? – faggattam tegnap Svarcot. – Ha egyszer annyival hatalmasabb nálunk?
– Isten végtelen és ami végtelen, annak nincs alakja.
– Értem. Szóval Isten formátlan.
– Mondjuk úgy, hogy körvonalakat keresett magának. És úgy gondolta, hogy azt az emberek lelkében fogja megtalálni.
– Szóval Isten egy sziluett?
– Erről majd máskor, Limpopo.
– És igaz-e. hogy a neve harminchat hangból áll, de senki sem tudja a sorrendjüket?
– Még azt sem, hogy melyek ezek a hangok.
– No és az ember? Mi az ő szerepe ebben az egészben? Ha leszámítjuk, hogy Isten olykor megpihen benne, mint az utasok a kocsárdi váróteremben, átszállás előtt. Mi az ember célja és becsvágya?
– Az ember valójában egy szoftverkalóz.
– Vagyis...?
– Vagyis az ember egy hacker, aki folyton abban sántikál, hogyan tudná feltörni az Úr kódját és behatolni a Programba.
– És sikerül neki?
– Behatolni? Dehogy.
Aztán még hozzáfűzte:
– De elrontani, minden jel szerint, azt sikerülni fog.

„A kútból az idő északra folyik, de van egy csöve dél felé is."

114. Az idő irányáról. Sírfelirat.

Ha Dél Csillaga olyankor, mikor telihold van és február huszonkilencedike és péntek, újra felkeresi a Rejtélyes Forrást és iszik a vizéből, elkezd nőni-magasodni. Mikor feje már a csillagokat verdesi, széttárja szárnyait és felrepül. Száll, keresztül a világűrön, az idő folyása mentén, visszafelé, amíg el nem ér az idők kezdetéig.
Amikor elért az idők kezdetéig, megvizsgálja a kutat, amelyből az idő folyik.
A kútból az idő északra folyik, de van egy csöve dél fele is. Az el van reteszelve. Dél Csillaga akkor elzárja az északi csövet és a másikon engedi ki az időt. Ettől kezdve az idő délre folyik és akkor felbuknak a föld alól a halottak, mint az a három főhadnagy, és megint minden lejátszódik, ami a világban történt, csak fordított irányban.
Így fogunk mi is visszakerülni Afrikába, ahonnan származunk.

A megölt lány sírkeresztjére a Találkozunk felírás alá valaki egy papírlapot tűzött a következő sorokkal:

MAJD TALÁLKOZTOK. ADDIG Ő
MÉG TÁNCOL EGYET VALAHOL
MÍG SÖTÉT KUNYHÓJA MÖGÜL
EGY SOHA NEM VOLT EB DALOL

Mit jelent az, hogy szonett? – lepett meg Maxikó egy váratlan kérdéssel.
A szonett? Az egy szerelmes vers, amelyben a vége fele található egy frappáns fordulat. Kb. ezt válaszoltam, mert csak ennyire emlékeztem a szonettel kapcsolatban.

115. Nyomozók. Újabb merénylet. A varázsló halála.
Már az erdőben is ott settenkednek pitbull-fejükkel, fától fáig lopakodva, stukkereikkel hadonászva. A nyomozók, más nevükön a hekusok. Ábrázatuk visszataszító, bőrük rücskös, rágógumit rágnak és beszédük felforgatja az ember gyomrát. Vagy mit is beszélek. Ember?!
Az a vád a fejedelem ellen, hogy a Nagy Kormányos főtéri óriás-arcképe alól ő tüntette el a K betűt. Meg azzal is vádolják, hogy a szénégetőkkel és a szatírokkal összeesküvést szervez és hogy ő hívta be a halott honvédeket meg az indiánokat. Izgatás, közveszélyes munkakerülés, valutázás, csendháborítás, ezek vannak a rovásán.
Nyomozókról jut eszembe. Szorul a hurok a kéjgyilkos nyaka körül. A minap tetőtől talpig bekente magát foszforeszkáló festékkel és felmászott egy nagy platánfára a városi sétatér Világvége utca felőli bejáratánál. (Világ Vége, másként Finis Mundi utca, csak az nem világos, Petikét idézem, hogy a sof haolamra, vagy pedig a kce haolamra (kce? vagy kec?) kell-e gondolnunk, vagyis, hogy ez a vég térben értendő avagy időben, esetleg kataklizmában.) Onnan vetette rá magát az egyik arrafele strichelő, Marfa névre hallgató kurtizánra a Mulatt Oroszlánból, amikor az éppen riszálni kezdte magát éppen az alatt a fa alatt, amelyen a foszforeszkáló szadista állat ücsörgött lesben. Marfának azonban sikerült felugrania egy teherkocsi lépcsőjére, ahonnan csak nyolc utcával arrébb, a Németek pallója mellett, a Pattantyús udvarnál, a Dragalinán lehetett leemelni, felsikítozta a fél várost. Sokkos állapotban volt, de másnap használható személyleírást tudott adni a támadójáról.

Igen, össze van keveredve a világban szent és gonosz, szépséges és förtelmes, csodálatos és gyűlöletes – és talán így is marad, ki tudja, amíg a nagy fal fel nem épül.
Addig is azonban ott tartunk, ahol tartunk. Ahogyan Szung Vu Harc a Nagy Fal déli oldalán című verséből is tudjuk,

A Nagy Fal déli oldalán a harc irtóztató.
Falat lep vastagon, lovat rogyaszt a hó...

– Lehet, hogy a mennyország mégis egy hely? – leptem meg ma Svarcot derült égből. Rögtön elszállt az álmossága.
– Miért gondolod?
– Mert a rádióban azt énekelték, hogy

...a Mennyország piacán, piacán
Kinyílott a tulipán, tulipán.

Abból kötnek bokrétát Szent István királynak. Szóval van a mennyországnak piaca, vagyis piactere. De vajon mit árulnak azon a piacon?
– Ez profán és méltatlan kíváncsiság, Limpopo.
– Hátha valaki elfoglalta a mennyországot, vagy éppen ostromzár alatt tartja, mint egy várat, amely most reméli, hogy valaki felszabadítja...
– Hm.
– Bármiből van is a lélek, nincs-e bezárva az anyagba? Nem rab-e benne, nem szeretne vajon kiszabadulni onnan?
A bagoly eltűnődött, aztán röviden csak annyit mondott:
–De.

A naplemente csöndjét ekkor már csak az albatrosz monoton, bár melankolikus dala törte meg:

Szívemet nagy fehér hajó ragadta el magával,
írják is rajta kék betűk: MAHART.

Elalvás előtt elképzeltem az égi sugárutakat, amelyek a Menny Főterén találkoznak, a főtér két oldalán pedig két templom áll: a Tízparancsolaté és a Kisded Jézusé.

Néhány napja meghalt János, a Pugliából hazatért varázsló, anélkül, hogy tudományát valakinek hátrahagyhatta volna. Nem talált alkalmas utódot (alkalmatlant sem).
Érdekes, hogy másnap a faluban minden ló sörénye összevissza volt gubancolva, vakarta fejét a nép és káromkodott.

116. PC. Megnemmondom és Elnemúljon.
Pártgyűlést tartottak a smasszerek és az irodai személyzet. A nagybajszú kezdte és így szólította meg a többieket:
– Tisztelt kollégák!
Szénaboglya, a balettkari szopránénekesből lett festett körmű, zöld hajú, bukszaképű bérszámfejtőnő közbeszólt: ezentúl a helyes megszólítás tisztelt kolléganők és kollégák.
Bajszos viszont azt állította, hogy a kolléga fogalmában benne foglaltatnak a kolléganők is. De hamar beléfojtották a szót, sűrűn emlegetve tanárnőket és tanárokat, orvosnőket és orvosokat, elvtársnőket és elvtársakat, vajon mi lehet az az elvtárs, diáklányokat és diákokat. Tűsarkú meg éppenséggel azt kérdezte igen epésen: hogy lehet, hogy nem a kolléganő fogalmában foglaltatik benn a férfi kolléga?
Tűsarkú már el is vált, pedig csak most volt a lagzijuk a csángó pékkel, jelenleg tulajdonmegosztási perben vannak, h. kié legyen egyetlen közös vagyontárgyuk, a fogatlan, kimúlt magyar vizsla, amelyet kitömettek.

A vándormadarak mesélik. Él két madár Finnországban, a Sarkkörön túl, az Örökkévalóság hegyén. Az egyik mindent tud, ismeri az élet értelmét és az a neve, hogy Megnemmondom. A másik az idő fölött őrködik, piros mellénye van és úgy hívják, hogy Elnemúljon.
– Tudod-e, mi a szerelem? – kérdezi Elnemúljon.
– Tudom – feleli Megnemmondom.
– A szerelem az, amikor ketten a térnek ugyanazt a pontját akarják egymást elfoglalni, amely pontban és időpontban a másik található.
– Úgy gondolod?
– Meddig kell még itt őrködnöm? – vált témát Elnemúljon. – Nem tudod? Mennyi idő van még hátra?
– De tudom – feleli a mindentudó madár.
– És nem mondod meg?
– Nem.
– Cseréljünk. Mostantól vigyázz te az időre, én pedig őrzöm a Rejtélyt.
– Mekkora hülye vagy – feleli Megnemmondom.

117. Az erdélyi óriásfajd
Erdélyről nem sokat tudok, pedig már régóta szeretnék utánajárni, Istennek miféle tartománya ez. Patikás Peti betartotta, amit ígért, és az, amit megtudott (és amit rögtön papírra is vetett nekem, kedvelt szecessziós stílusában), lehet, hogy valóban megmagyarázza, ha elavultnak számító érzülettel is, erdőnk egyik – hogyan is fogalmazzak – enigmatikus és rejtélyes titkát, Erdélyig nyúló összefüggéseivel.
Idemásolom tehát Petike levelét:

Kedves Limpopo!
Holdfényes áprilisi éjszakákon, a hajnal eljövetelekor szívettépő titkokat kiabál szerte egy hang egy vörösfenyő ágai közül, gyönyörűséggel és a balsors előérzetével töltve el minden halandó szívét.
Ez a szerelemtől megrészegült beszéd, amely a kelő Napot köszönti, állítólag a hajnali erdélyi fajdkakas (Fajdkakas transilvanus, Brehmben utánanézni) talán utolsó leszármazottjának éneke.
Élt ugyanis hajdanában a messzi Erdélyben, főleg a Homoród mentén, egy különös madárfaj, az erdélyi hajnali óriásfajdkakas, amelynek fényes fekete tollazata volt és skarlátvörös bóbitája. Tisztások környékén, bokros részeken találta meg otthonát ez a madárnép, amely szép lassan elfelejtett repülni, annyira, hogy legfönnebb kisebb siklórepülésekre mert vállalkozni olykor-olykor. De többnyire mégis inkább már csak alant a bozótban folytatta balladisztikus életmódját.
Ez a madár a süketfajdok vagy siketfajdok családjába (nemzetségébe? Brehmben megnézni) tartozott, amely arról nevezetes, hogy a hím, amíg udvarol, azaz dürrög, önkívületi állapotba kerül, se nem lát, se nem hall. Egyes vadászok ilyenkor, a dürrögés alatt látják helyesnek vadászni szegény fajdkakasokra, és lenézik azokat a kocavadászokat, akik arra vetemednek, hogy az év egyéb hónapjaiban is puskát fogjanak e titokzatos madarakra, vagyis amikor normálisan képesek érzékelni, hogy mi történik körülöttük. (Ennyi fáradsággal akár téli álmukat alvó medvékre is lövöldözhetnének, lefitymálva azokat a társaikat, akik nem ennyire elegánsak és képesek mondjuk szemtől szembe megküzdeni az éber vérmedvével.)

A továbbiakért egyáltalán nem állok jót, ugyanis csak egyetlenegy és nem is megbízható forrás állítja a következőket. Azt tudniillik, hogy a hajdan Belső-Erdélyben őshonos fajdkakas végzetét nem a durvalelkű vadászok puskagolyói okozták. Ennél talán elképesztőbb dolog történt.
Amíg ugyanis a begyüket eksztázisban kidüllesztő hímek senemlát-senemhall állapotban naphimnuszba oltott nászdalukat énekelték, ezalatt állítólag egy másik fajdcsalád kakasai lábujjhegyen elvezették a környékről a tyúkokat, egyfajta vidáman fütyörésző hanggal csalogatva őket magukhoz. Mire az óriáskakasok magukhoz tértek dürrögésükből, többnyire már csak fejletlen – bár várakozó tekintetű – csibék és csúf aszott vénasszonyok ténferegtek magukat kelletve a bokrok között.
Amikor aztán egyszer a fajdkakasok egymás közti leszámolása végéhez érkezett, és az utolsó tyúkocskát is elvezették a fütyörésző szomszédok, akkor a dürrögés mesterbajnoka, a viadal győztese, a leggyönyörűbb, legmisztikusabb naphimnuszok előadója, a legférfiasabb hangú fajdkakas is lefordult a vörösfenyőről ott a Homoród mentén, kísértete pedig ideköltözött az erdőbe a strucctelep mellé.
Gróf Széchenyi Zsigmond, a neves vadász szerint, és szerintem is, ha valaki lejegyezné a fajdkakas beszédét, ezt a sóvárgó és hívogató, az életet ujjongva ünneplő és a halállal méltósággal szembenéző siratóéneket, vagy méginkább: a Nap rekviembe oltott bölcsődalát, a következőket vethetné papírra.
Egy-egy teljes dürgőstrófa 4 (négy) részből épül fel, úgyismint a.) kelepelés b.) trillázás c.) csattintás és d.) köszörülés.
Részletesebben:
a.) Plöp-plöp-plöp vagy dögl-dgl-dgl... – olyanszerű hang ez, mint amikor kövér esőcseppek hullanak a vizesdézsába.
b.) Ez a fönt leírt pergő hang egyre gyorsul, míg valamiféle misztikus trillázásba vált végül át.
c.) Csattogó, perlekedő, üvegesen, de tompán visszhangzó sorozat következik, mintha sok-sok palackból dugókat rántanának ki nagyon gyors egymásutánban. Kli-kli-klikopp!
d.) A köszörülés vagy csiszolás olyan, mintha a távolban valakik sarlókat köszörülnének: siki-siki-siki...
Megpróbáltam lefordítani neked a Freudkakas... jaj dehogy: fajdkakas lekottázhatatlan énekének értelmét. Amennyire képes vagyok követni, a hatalmas, láthatatlan, fényességes, testnélküli angyalokat szólítja meg, kérve őket, hogy emeljék maguk közé, oltalmazzák meg a felejtés átkától és hogy telepedjenek meg szíve szálláshelyén, többé nem is hagyván őt magára soha. Azt hiszem, a fajd gurgulázó, hadaró áriáit leghelyesebb Lamartine szavainak segítségével visszaadnom, amelyeket azon a szigeten írt, hol a Dél langyos tengere kék habbal öntözi az áloe gyökerét, és ahol a kelő nap sugaraiban, a fenyők közt szél oson át: ott, mondja Lamartine, ezen a délszaki szigeten

minden szívverés egy fátylas látomás:
a boldogság felé hatalmas szárnycsapás
midőn nem fér el a lehelletünk a mellben,
nem elég láng a láng s nem elég nagy a menny sem

Ez persze csak rövid részlet, mutatóba – gondolom tisztában vagy vele, milyen átültetési nehézségeket kell áthidalnunk, fajdból Freudba, Freudból struccba stb.*
A többivel egyelőre még nem boldogultam. Szeretettel üdvözöl Peti

P. S.
Gróf Széchenyi Zsigmondnak a tavaszi hajnalokon felhangzó fajdkakas-dürgés egy másik költő szavát juttatja eszébe:

Wenn am weiten Firmamente noch die Sterne nicht zerronnen,
Aber schon am Horizonte silberhell der Tag begonnen,
Singt der Troubadour des Waldes; singt geheimnisvoll und leise –
Und er singt doch nur die alte, wundersame Frühlingsweise
Von der Siegerin, der Liebe...
Szasz, P.

– Mi ennek a német szövegnek az értelme, Petike? – kérdeztem tőle, miután elolvastam a levelet. Petike kapásból le is fordította, de mivel ezt a fordítást nem jegyeztük le, ő szerénységből, én restségből, már csak pontatlanul emlékszem rá:

Ha a messzi firmamentum fönt még csillagfényben úszik,
Ám a láthatár szegélyén már egy fényes csík ezüstlik,
Halld az erdő trubadúrját, rejtelmesen szól, de halkan –
Csak a tavasz győzteséről, erről beszél ő a dalban,
Csak a győztes szerelemről...

118. A kiáltvány új szövege. A könyvek.
A Forradalmi Bizottság átfogalmazta a kiáltványt. Az új szöveg:

Struccok és struccnők, pontosabban: struccnők és struccok,
erdei lakosnők és lakosok, állatnők és állatok!
Le a rabsággal! Fogjunk össze!
Le a téllel! le a fázissal és éhezéssel! Le a tüdőgyulladással, le a hóviharokkal és hóviharnőkkel!
Ird alá, másold le, add tovább!
Le a lidércekkel! Le a Vágóhíddal! Le az emberekkel és embernőkkel!
A győzelem napja közel!
Le a fáraókkal! Le a piramisokkal!
Magunknak építsünk óriási sírokat a sivatagban!
Minden rab és rabnő nevében: az Erdei és Telepi Bizottság.

Piki, ha elhalad Maxikó közelében, rákacsint és ilyenekkel provokálja:
– Csíplek! I cheep you!

Sipkás vásárolt egy lomtalanító ószerestől huszonhat kiló könyvet. Az egészet az őrszoba melletti fáskamrába rakta le. Képregények leginkább, meg Tolnai Világlapja, ki lehetett ez a Tolnai, aztán az Ájtatos imádságok és fohászok minden napra, Marx Károlytól A tőke és Lenin Összes Műveinek VII. kötete, méhészeti kiadványok és egy füzet: Harcoljunk a gyermekbénulás ellen, továbbá az Iljics gyermekkora, aztán az Iljics tanítása, a Lámpásunk, Iljics és végül Tolsztoj Leó gróftól az Iván Iljics halála.

119. Batman visszatér
– Kicsoda az Isten? – kérdeztem tegnap Svarctól a hársfa alatt, amelyen lakott. A rádió a Las Luburdinas latin-amerikai női együttes koncertjét közvetítette.
– Az Isten nem más, mint negyven madár, és lehet, hogy Zimurgnak hívják – felelte a bagoly. – De kérdezd meg másoktól is. Például a denevérektől.

Személyesen nem találkoztam Batmannel, mióta visszatértek a ferdehajlamú bácsikájával együtt, csak Svarctól tudom, hogy mindenféle kellemetlenségekben volt részük Szicíliában. Egyszer pedig futólag láttam is őt a szeszgyár környékén, amint valakivel élénken vitatkozott.
Svarc úgy értesült bagoly-vonalon, hogy amikor Batman kiült egy tengerparti sziklára Siracusában, és kieresztette az ultrahangját a víz irányába, nemsokára forrni kezdett körülötte a tenger. Isten tudja, mit érthettek meg (vagy mit érthettek félre) a delfinek Batman üzenetéből, de igen haragos pofákat vágtak neki, és olyasmiket sziszegtek feléje, hogy jobbnak látta elhúzni onnan, anélkül, hogy kísérletet tett volna megfejteni a füttyögés egészen pontos jelentését.
Batman maga erről az epizódról hallgat, de családjának azt mesélte: olyan erős ultrahang-jeleket talált volna kibocsátani, hogy ez megbolondította a NATO radarkészülékeit, le is zuhant egy vadászbombázó, egy tengeralattjáró pedig majdnem elsüllyedt. Ezért kellett aztán a lehető leghamarabb és feltűnés nélkül hazasietniük. Nem tudom, mi az igazság.
Futó találkozásunk különben úgy esett meg, hogy azon a napon alkonyatkor a vodkagyárhoz közeli egyik tisztás szélén meditáltam. Hirtelen hangokra figyeltem fel és túloldalt megpillantottam Batmant. Egy magas, fekete köpenyes, ösztövér férfiemberrel vitatkozott, aki időnként elgyötörten megtörölgette a homlokát kísérteties zsebkendőjével. Ekkor derült ki, hogy Batmannek nemcsak az ultrahangja, de a hallható hangja is igen erőteljes, ha akarja; ugyanis így visított a fekete köpenyesre:
Mi az ördögnek kellett még fénymásolatot is készítened róluk?! És mért nem takarodsz már vissza a francba, a tó fenekére?
Ekkor észrevettek és elhallgattak, úgyhogy nem tudom, mit válaszolt a nagybácsi.
Mert gondolom, ő volt az.

Batman kiült egy tengerparti sziklára

120. A világ születése
A világ egy nagy strucctojásból kelt ki. Igenám, de nem egyetlen tojás volt, hanem kettő.
A másik tojásból egy másik világ kelt ki. A kettő között az átjárókat csak a struccok ismerik.
Időnként átjönnek az unokatestvéreink, időnként mi látogatjuk meg őket. Akik hazatérnek onnan, nem hajlandóak beszélni arról, amit láttak. Ha faggatják őket, csak ennyi mondanak: Az nem mondható el. Azt lehetetlen elmondani.

VOX POPULI
LIMPOPO KISASZONYNAK ÖNTÚLTELJESITÉSE VAN.
MOSTMÁR TUDGYUK LIMPOPO EGY [OLVASHATATLAN]
REPÜLJÖN LIMPOPO HA TUD MI ITT MARADUNK EZ A MI
EZ ITT A MI STRU ÉLJENEK A STRUCOK LE A DAJKAMESÉKEL
LE A BUTITÁSSAL LIMPOPO TÜNNY EL INNEN

Svarcnak igaza lett.
Eltelt a két hét, amelyen belül a hírek szerint szabadulnunk kellett volna és nem történt semmi és érdekes, hogy ez egyáltalán nem tűnt fel a struccoknak és már nem is foglalkoztat senkit a dolog, egyáltalán nem is kerül szóba.
Holnap újrakezdjük az edzéseket. Lesz elég munkánk, az elveszített időt is be kell hoznunk.
Pifta, ittál muftot? – hergelte Mérgest a távolban Tökfej.
Mit jelent, hogy vox populi? – kérdeztem Svarcot.
Fox populi? – kérdezett vissza, kissé már nagyot hall. – Az azt jelenti, hogy a nép rókája.

121. Dél Csillaga és a mérgeskígyó
Egyszer Dél Csillaga barátságot kötött egy mérgeskígyóval, akit összetaposott egy földrengés elől menekülő kafferbivaly-csorda. Dél Csillaga megtalálta és meggyógyította a kígyót, biztonságos helyre vitte, ahol nem rohangálnak bivalyok, inni és enni adott neki.
A legtöbb mérgeskígyó nem ismeri a hálát és képes belemarni az őt megmentő kézbe. Az ember is ilyen természetű. Tudok egy emberről, akit legjobb barátai meg tanítványai össze-vissza rugdostak, mint egy bivalycsorda, s utána még meg is harapták, mint egy mérgeskígyó.
De ez a kígyó, amelyet Dél Csillaga talált, különös módon tudta, hogy mi a hála, szemben pl. az olyan emberekkel, akikről az imént meséltem. Ez a kígyó összebarátkozott a struccal és számos hőstettet vittek végbe együtt. A kígyó a strucc nyaka köré tekeredve szokott utazni. Talán egy pápaszemes csörgőkígyó volt, de lehet, hogy egy puffogó vipera.
Egyszer összetalálkoztak egy oroszlánnal vagy egy sivatagi mumussal. A szavanna és a sivatag határán történt. Dél Csillaga éppen ott haladt keresztül, nyakában a kígyóval, és a határon édes kis struccfiókák kergetőztek.
Az oroszlánnak (vagy a mumusnak, nem emlékszem pontosan) zsenge strucchúsra fájt a foga, ez messzire látszott amúgyis sunyi ábrázatáról. Odaoldalgott a közelbe, s mikor Dél Csillaga védelmezően a fiókák elé állt, rávetette magát. A nyakát akarta átharapni. Bizonyára nem értette, hogy miért nem menekül előle a struccmadár, de mire megérthette volna, már halott volt. A levegőben halt meg, és elmondható, hogy az ugrása túlélte őt. Azután, mint egy zsák, lepuffant a füves-homokos talajra. Négy lába az égnek meredt, mint négy cövek. A kígyóméreg ugyanis úgy megmerevítette, mintha csonttá fagyott volna. Persze a vérnek ez a megdermedése belülről történt, kívül erősen sütött a nap.

Négy lába az égnek meredt, mint négy cövek

122. Dél Cillaga. A kőművesek. Kínai álom.
Később is, bármilyen fenevad kapott volna a strucc nyaka fele, lecsapott rá onnan a villámgyors halál.
Sokan egyáltalán semmit nem értettek az egészből, legfönnebb a fenyegető sziszegésre figyeltek föl, ha túlságosan közel merészkedtek Dél Csillagához. Így terjedhetett el róla az a hír, hogy selypít, mintha sziszegő csángó lenne, a háta mögött egyesek úgy is nevezték, hogy Dél Cillaga.
Arról faggattam Svarcot, hogyan lehetséges, hogy az apátság épületében most ennyire más célú intézmény működik, mint amiért építették.
Svarc szerint a kolostort eredetileg tizenkét tanítvány építette, de mindig leomlott, úgyhogy a mester feleségét kellett beléje falazni. Másképp nem kötött meg a malter. Az asszony pedig, miután beköltöztek a szerzetesek, folytonosan ott kísértett és pajzánkodott meg nevetgélt és incselkedett a barátokkal, hogy végül minden szentéletű ember fejvesztve elmenekült onnan.

Azt álmodtam, hogy kínai költő vagyok és a császár felvésette egy forrás fölé a következő versemet:

Szívem északi oldalát
a moha benőtte.
Anyám szólít a tűzfalakból.

123. Az élet így megyen
A nyomozók többször is kihallgatták őreinket, akiknek izgatott szavaiból megtudtam, hogy 1861-ben az akkori erdélyi fejedelem – persze ez is láthatatlan fejedelem volt, mint II. Rákóczi Ferenc óta mindegyik, kezdve fiaival, a két szerencsétlen Rákóczi-herceggel – egyszóval, a földalatti fejedelem, aki talán III. Serliert néven uralkodott, 1861-ben megszerzett egy színaranyból vert napkorongot, amelyet Mexikóból raboltak el francia katonák. Attól kezdve ez is a fejedelmi trezorba került, a Báthoryak, Zápolyák, Apafiak és Rákócziak kincsei mellé, meg az igazi Bocskai-korona mellé, amelynek másolatát Bécsben őrzik, álmukban sem gondolva, hogy az nem egyéb közepes kópiánál.
A nyomozókat azonban ezúttal az arany napkorong izgatja.
És nem is sejtik, hogy én ezt a napkorongot nagyon is jól, nagyon is közelről ismerem.

Pápaszemet kicsapták az egyetemről, mert megrövidítette a közvagyont.
A dolog úgy pattant ki, hogy már messzi földről kezdtek járni F.-ba a turisták, hogy megbámulják a főtéri galambokat. Sőt, már ornitológusok is érkeztek, tanulmányozni ezeknek a madaraknak a repülését. Merthogy nincs még egy madárfaj, amely képes lenne visszafele repülni – márpedig az F.-i galambok erről híresültek el, hogy ilyen különös technikával repülnek, s ha nem is mindig hátrafele, akkor is valamilyen egészen szokatlan stílusban vágódnak be a Szent Mihály arkangyalról elnevezett gótikus templom tornyának ablakain. Állítólag egyes szitakötők tudnak visszafele is repülni, dehát a galamb azért már mégsem szitakötő.
Amikor már a fél ország beszélte ezeknek a galamboknak a dolgát, akkor történt, hogy egy rendőr ott várta találkára a babáját a toronynak éppen azon az emeletén, amelyről az ablakok is nyíltak. A rendőr kedvese tudniillik, így mesélte Vartyula, azt szerette volna, ha nemcsak az őrmester heverne a lábai előtt, hanem az egész város.
A lány tehát úgy képzelte el, hogy erről a magaslati pontról fog lepillantani a főtérre, de a légyottot megzavarta Pápaszem. Neki könnyű bejárása volt a toronyba, apjának köszönhetően, aki sekrestyésként szolgált a templomban. „Hát, ahogy azok ketten ott enyelegtek, ahogyan nyalták-falták egymást, egyszóval, – hogy egyik szavamat a másikba ne öltsem, – ahogy éppen csattogva pettingeltek, egyszercsak hallják ám, hogy közeledik fölfelé a lépcsőn Pápaszem. Merthogy ő volt az." Úgyhogy félbeszakadt az előjáték és a szerelmesek behúzódtak a gerendák közé, így pompásan megfigyelhették, hogy miféle perverz merényletet fundált ki a templomszolga fia.
Erős cérnával vagy vékony damillal kötötte át a templomablak párkányára csaléteknek kitett kenyérgalacsinokat, s amikor a galambnak már begyében volt a kenyér s már föl is röppent és útnak indult, akkor Pápaszem, mint valami madárhorgász, elkezdte visszarángatni a galambokat, amelyek akárhogyan erőlködtek és kapálóztak, végül Pápaszem serpenyőjében végezték. Semmilyen légibravúr nem segített rajtuk, hiába csapkodtak, amilyen vadul csak tudtak, hogy előrejussanak, Pápaszem húzta őket hátrafele erősen s így dézsmálódott meg a közvagyon (mert a galambok ugyanis a társadalmi tulajdon részét képezik). Ráadásul a hadseregnél is kezdtek már hőbörögni, mert a hírszerzés elveszítette a legjobb postagalambjait meg az elhárítás. Amiért Pápaszem megsütötte és megzabálta őket.

Ez van tehát a galambokkal. Ami viszont bennünket struccokat illet: vajon kié vagyunk? A telepé, mondhatná bárki. De én azt szeretném tudni: vajon ki adott bennünket, egészen pontosan kinek a tulajdonába, meddig és milyen feltételekkel, és főleg: miért?
Lehet, hogy senki sem a saját magáé? Kivéve Jimet, a szökött néger rabszolgát a Huckleberry Finn című filmben, aki így beszél: én gazdag vagyok, mert én az enyém vagyok és nyolcszáz dollárt érek.
Persze hiába ér annyit, mert ezt a pénzt saját magáért soha nem kapja meg saját magától.

Vologya mostanában egy történelmi jelentőségű tanulmányon dolgozik, amely a struccok és griffek közeli rokonságát tárgyalja új, megdöbbentő bizonyítékok fényében.
Mint a dolgozatból ki fog derülni, nemcsak a griffek, de a főnixmadarak is közeli rokonaink.

Tegnap viszont Zuzu sündörgött oda hozzám. Meglepődtem, mert nemrég egy nagy vitán azokkal tartott, akik ellenezték az egész úgynevezett Afrika-kalandot és a telepen való maradás mellett kardoskodtak, hallani sem akarva az edzések újrakezdéséről. Ahhoz csak néhányunknak volt lelkiereje. Tény, hogy igen kemény edzések várnak ránk, ha be akarjuk hozni az elvesztegetett időt is.
Most, hogy Zuzu megszólított, először azt hittem, mentegetőzni szeretne, már hallani is véltem, hogyan fogja magát eszku... ekszu?.... exku...? ekszkuzálni.
De nem vesztegette az időt magyarázkodással, rögtön rátért a tárgyra.
– Limpopo, ott Afrikában kérlek ne feledkezz meg rólam.
– Nem, persze, hogy nem – feleltem meglepetten.
– Amikor pedig hazalátogatsz...
– De én nem kívánok vándormadár lenni.
– No jó, ha nem is minden tavasszal, de azért néha csak vissza fogsz nézni hozzánk...
– Nem tudom.
– Vagy ha te nem is, de a gólyák minden évben megjönnek.
– Mit szeretnél?
– Ha hoznál vagy küldenél nekem valamit...
– Mire gondolsz?
– Ó, csak valami apróságra – csacsogta. – Üveggyöngyökre. Piros színűre, mert az áll jól nekem. És a zöld is. Vagy láttam bizonyos madarak lábán gyűrűt...
– Dehát őket az emberek gyűrűzik meg...
– És miért ne lehetne nekem is gyűrűm? Vagy nem akarsz ajándékkal meglepni? Nem akarod, hogy olyankor, amikor felrakom a nyakamba azt a kösöntyűt, mindig rád gondoljak?
Nem túl meggyőzően megígértem neki, hogy nem feledkezem meg róla. Másnap Bojszi is megkeresett ugyanezzel, aztán Bundás somfordázott oda hozzám, majd Lompos s még Piki is, végezetül pedig Lula anyó, a retektalpú struccboszorkány, aki hörögve és sikolyszerű csuklások közt elnézést kért undok, náthás, vizenyős hangjáért.
– Bocs assziszem grippés vagyok – szabadkozott csipásan, tüsszögve, alvadt vért vagy fekete epét köhögve föl.
Ronda állapotban volt. Vajon hol szedhette össze ezt az agresszív influenzát?!

124. Ellenkiáltvány
Ma a telep kerítésének póznáin meg az erdő vastagabb fáinak törzsén megjelent egy falragasz, a következő szöveggel:

Állat-sorstársaink!
Ne ugráljunk fölöslegesen. Csak tőlünk függ, hogy mennyire virágozzon föl nekünk az ólban is nagyon jó, hogy igenis tovább javuljanak az életminőségeink!
Harcoljunk az életkörülményeink sokoldalúan fejlett felemeléséért.
Ne akarjunk mindenáron feltűnősködni és kilógni a tájból.
Az Őszinte Realisták

Örökös feszengő vigyorával Igălaie, a vakond is eljött búcsúzkodni. Erősen meghatottnak tűnt, még néhány könnycseppet is eldörzsölt vaksi szemei sarkában, s végül nem kért tőlem semmit, csak a névjegyét csempészte oda nekem, nyilván, hogy ne feledkezzem meg róla. A névjegyen sem lakcím feltüntetve, sem foglalkozás vagy mesterség, csak a puszta név, imígyen:

EAGLE-EYE
vakondok

125. Lánykérés
Maxikó megkérte a kezem.
– Tudod, Maxikó – kezdtem elég messziről a választ –, gróf Benyovszky Móric...
– Hagyd már azt a szerencsétlen grófot, Limpopo, a francba – szakított félbe. – Nem őt szeretném feleségül venni, hanem téged. Kit érdekel, hogy kicsoda mit mondott kinek. Veled szeretnék élni. Magányos vagy, senki nem becsül semmire. Engedd, hogy magányodat megosszam veled.
Egy bokor mögött mintha Patvarost pillantottam volna meg. Nem sokat törődtem vele, Maxikónak próbáltam érthető választ adni, grófok és grófnők mellőzésével.
– Az embereket, saját hitük szerint, legfőképpen az különbözteti meg a többi teremtett lénytől, hogy birtokában vannak egy isteni kincsnek. Ezt az adományt úgy nevezik, hogy lélek.
A lélek – folytattam – olyan, mint a kincsőrző Zarzura madár a sivatagban. A lélek olyan, mint egy kis belső mása annak, aki magában hordozza.
– ...mint a nagy hal, amely lenyelte a kis halat és az ott ficánkol a begyében?
– Igen, éppen úgy. De itt mégis a kis hal parancsol a nagy halnak, a lélek parancsol az embernek. Egyébként nem lenyelte, hanem vele született. És mikor eljön a halál órája, az ember elpusztul, a lélek meg nem.
– Limpopo...!
– A világot létrehozó Teremtő állítólag úgy akarta, hogy csak az embernek legyen lelke, meg talán a kutyának.
– Hogyhogy a kutyának?
– Neki kellett vigyáznia a Paradicsomot, az egy nagyon nagy kert volt, benne angyalokkal. És volt egy hírhedett bajkeverő, tőle kellett volna megóvni a kertet, hogy sehogy valahogy be ne tudjon oda férkőzni. De a kutyák rosszul őrizték a Paradicsomot és a fenevad tönkretette a Teremtő vetését, letaposta a virágot, megdézsmálta a gyümölcsöt. Büntetésből a kutyát örök szolgaságra kárhoztatták, most már az embert kell őriznie, ha nem volt képes vigyázni a kertre. Azt mondják, a kutyának kicsi a lelke, de azért halhatatlan.
– És?
– Tudod, Maxikó, néha úgy érzem, mintha nemcsak én szeretnélek, hanem mintha valaki, aki bennem lakik, mintha az is szeretne téged. Én úgy sejtem – folytattam –, hogy hajdanában ott lehettem a Paradicsom körül, és lehet, hogy valamire nem figyeltem oda eléggé és attól félek, hogy akkor megbüntettek. Úgy érzem, most ezért vagyok itt. Lehet, hogy nekem is van lelkem? ha egészen icipici is, mondjuk akkorácska, mint amekkora egy hangyakirálynő... De ha csak feleakkora is, attól még a halhatatlansága, az lehet ugyanolyan hosszú, mint az angyaloké, nem? Mit gondolsz, Maxikó? Te olyan okos vagy...
– Akkorhát a...
– Én ezzel az énecskével magamban, ezzel a lelkecskével szeretlek téged, úgy, ahogy a szemem segítségével látok és ahogy a szárnyaimmal szeretnék repülni, bele az egekbe.
– És akkor a válaszod...
– De nemcsak téged szeretlek, Maxikó. Ugyanolyan erővel és vágyakozással szeretek szabadnak is lenni, és csak akkor lehetek a feleséged, ha megszereztük magunknak és csibéinknek a szabadságot. Nem hihetem, hogy másként gondolnád. – Úgyhogy a válaszom: igen. Boldogan leszek a feleséged, majd Afrika földjén. Ezt ígérem neked.
– Úgy élj, ahogyan hiszel ebben az ígéret földjében?
– Persze, hogy hiszek. Sikerülni fog. Ha te is segítesz, sikerülni fog.
– Mi a megváltás? – kérdezte hirtelen Maxikó. – És mi az a feltámadás meg újjászületés, amiről Svarccal szoktatok beszélgetni?
– A megváltás egyesek szerint az maga a lélek feltámadása. Úgy kell elképzelni, mintha bemennél egy másodosztályú váróterembe, majd kijönnél egy első osztályúból.
– És az ember élete...
– Az ember élete Svarc szerint nem más, mint egy véget nem érő letartóztatás.
– És tényleg, mi az örökkévalóság?
– Attól függ, hogy az Azalra gondolsz, a kezdet nélküli öröklétre, vagy az Abadra, a vég nélkülire.
– Én a veled való öröklétre gondoltam.

Alighogy búcsút vettünk egymástól, mintha megintcsak Patvaros Pestát láttam volna a bokrok közt ólálkodni. Aztán meglepetésemre ismét ott állt mellettem Maxikó, és erősen köhécselve ismét megkérte a kezem. Gém tegenyősz si ketíret dabál éle – fűzte még hozzá azon a titkos nyelven, amelyet egymás közt használunk. Gém tegenyősz? Rögvest dekódoltam: Még szőnyeget is terítek lábad elé. Ezután megint kiemelte, hogy szegény fejemnek védelemre van szükségem az életben, vagyis pontosan őrá...
– Dehiszen most magyaráztam el neked...
– Micsodát?
– Hülyéskedsz velem?
Valami gyanús lett nekem.
– Patvaros, te vagy az?!
– Ezt sem cáfolni, sem megerősíteni nem tudom – felelte sunyin.
Jobban belenéztem kérőm szemébe és mindent megértettem. Haragosan förmedtem rá az átváltozóművészre:
– Patyomkin, te ocsmány zombi! Te álnok mérgesgomba, te két lábon járó látszat, ami vagy, te otromba, nyálas, mocskos, randa kaméleon! Tudod, kivel szórakozzál? Hogy van képed ekkora aljassághoz? Nem ég a büdös pofádon a műbőr? Te hólyag! Te Sixtus Beckmesser! Éjszaka van? ihaj-csuhaj, ropjunk násztáncot, este van? nosza elő a kanásztáncot, s még van mersze megrúgni is egy hölgyet... Ihi-csuhi, recece! Násztánc, zorba, kanásztánc! Te türhő! Kérj azonnal bocsánatot és söpörsz innen! Amíg kettőig számolok. Egy...

Ijesztő színeváltozásnak lehettem tanúja. Fél percbe sem telt, s már ismét Patyomkó Pistával álltam szemben, aki krákogva hadart valamit arról, hogy csak játék volt az egész. Még egy utolsót döftem beléje:
– Tudd meg, ha te lennél az egyetlen pasas le a nagy sivatagig és azon túl is: inkább mennék hozzá az utolsó tetves varacskos disznóhoz, mint hozzád, te szörnyeteg, vénséges, ótvaros, patvaros, hazug ripacs! Nehogy hozzám érj! És húzzál innen! Nem hallod? Takarodj! MOST!!
Shooting in your cour... – énekelte valahol a közelben Piki.
Mikor akkora távolságra került tőlem, ahonnan már nem volt lehetséges belerúgnom, kérőm visszafordította a fejét és azt rikácsolta:
– Méghogy én? hogy én hazudok? Te hazudozol itt ennek a szerencsétlen népnek. Madagaszkáron nem él és soha nem is élt strucc!

126. A kétszívűek
Bizonyos erdélyi szökőkutakban él a kétszívűek népe.
Egyik szívük nappal dobog, a másik éjszaka. Az egyik dúrban dobog, a másik mollban. Amikor szerelmesek, négy szívvel szeretik egymást.
Azokban a mondatokban, amelyekből életük áll, a nők melléknevek, liliomok és jelzők, a férfiak igék és állítmányok.

128. Az Állatkertben
– Limpopo, olyan rosszat álmodtam, hogy még a fülemen is spriccolt tőle a vér. Azonkívül megint itt jártak a szekeres lidércek. Nem érzed, milyen tűrhetetlen télikabátszag van? Tudod, hogy mindig bajt jelent, ha jönnek Gáspárék... Most meg külön ingerültek is, mióta valaki összegubancolta a lovaik sörényét, mindegyiket le kellett nyírni.
– A baj nem mindig hárítható el, Maxikó, akkor sem, ha tudjuk, hogy érkezik. Ráadásul ez egy émelyítő babonaság, amit mondtál. Lidércek, boszorkák, vámpírok, halfogúak, pirossipkások, bányarémek nincsenek.
– Csak azért, hogy vigyázz magadra...
– Persze hogy, Maxikó.
– És vámpírok már hogyne lennének. Hát azokat a szegény lányokat...
–Tudjuk, ki tette, Maxikó. Az egész erdő suttogja. Csak nem állítod, hogy nem tudod, ki a gyilkos?!

Néhány nap telt el a lánykéréses incidens óta. Utánfutós teherkocsi állt be a telepre. A kidőlt-bedőlt utánfutóra, amit a sofőr és a kocsikísérő remorkának nevezett, ketrecek voltak szerelve.
– Mozogj már, Surgyélán – szólt oda a sofőr a nagybajszú kocsikísérőnek.

Nem szeretem a kicsinyítőképzős megszólításokat, jóérzésből mégsem fordítottam hátat, amikor megszólított Patvaros.
– Gyere Limpike, lássuk, mi van itt – javasolta békülékeny hangon, mintegy bocsánatkérően a vén gonosztevő, majd atyaian egyik szárnya alá vonva engem, abba az irányba irányította lépteinket. Gyanútlanul hagytam magam arrafele terelni, amilyen hülye állat vagyok.
A kocsival egy állatorvos is jött, akit a többiek Veterinár úrnak szólítottak. – Hogyhogy itt mifelénk? – köszöntötte őt Bajszos, aki régebbről ismerhette. – Hát nem a fővárosban működöl?
Áthelyeztek az állatkertbe ide F.-ba... a világ végére, ahova a farkasok járnak baszni – felelte csüggedten a hebrencs beszédű, kopaszodó, zsíros képű állatorvos. Ezt a kifejezést a Dunától délre használják, ha egy vidékről azt kívánják érzékeltetni, h. felette elhagyatott helyen fekszik. Az állatorvos lapos üveget halászott elő a zsebéből, meghúzta, és néhány verssort motyogott maga elé:

Tátongó puszták strucc-madaraként
Rosszalkodok, futok, csalok:
Elfordult a szivem énbennem.
Miként egy följáró halott,
Tátongó puszták strucc-madaraként.

Mostanig azt hittem, csak a szakadékok tátonganak. Ezek szerint, márminthogy Ady Endre szerint, a puszták is képesek tátongani.
Az állatorvos megint meghúzta a lapos üveget. Aztán elmesélte, mi érte.
Egy fogadás okozta a szerencsétlenségét a nagy tűzijátékot követően a Fővárosi Állatkertben. „Jó sok bort vedeltem, ingyen volt" – mesélte Veterinár úr Bajszosnak. „Ti is isztok, ha ingyér adják, vaccse?"
Őreink bólogattak.
„Aztán feltűnt egy szégyenérzet nélkül dekoltált pöpec kis tinibaba. Hosszú lábai voltak, mint egy struccnak. Azt hittem, balerina, de kiderült, hogy a miniszter felesége" – ábrándozott el a doktor, aki egyéb részleteket nem árult el. Így csak annyi bizonyosat tudunk, hogy 24 órán belül itt találta magát az isten háta mögött, „ahol rengeteg struccot lesz alkalma megismerni és kedvére élvezheti majd a társaságukat" – mint biztatták, mialatt csomagolt a Fővárosi Állatkertben.
Valaki hirtelen hálót dobott reám. Egy őr és két etető rohant felém, rám vetették magukat és összekötöztek, majd felhajítottak az utánfutóra és bevágtak a ketrecbe. Megvan a csirke – nyugtázták elégedetten. A távolból Százados figyelte az eseményeket. Surgyélán hamiskásan mosolygott a bajsza alól.
– Áháháááááááááááá, mi történik? Pista! Segítség! – sivalkodtam eszeveszettül.
Patyomkó rendületlen képpel továbbra is ott ácsorgott, majd felszólt nekem:
– Semmi pánik.
Néhányan összeverődtek a lármára. A vén sutyerák így tájékoztatta őket:
– Ezek az Állatkertből jöttek, egy fiatal tyúkocskáért küldték őket, amit innen a telepről vásárolt az Állatkert. Limpóka éppen erre sétált, és amilyen peche volt szegénynek, éppen pont őt kapták el a hálójukkal.
– Te Patyomállat, te tudtad ezt előre? – zokogtam.
– Aki nyitott füllel járkál, sok mindenről értesül – felelte nyeglén. – Hanem az Állatkertben jó dolgod lesz, nem fognak bántani – tette hozzá még elmenőben. – Végre találkozhatsz a kazuárokkal is. És annyit gyakorolhatod a repülést, amennyi beléd fér.
– Indulhatunk – kiáltott Surgyélán.

Gyötrelem és borzalom – képtelen vagyok ennél többet mondani az Állatkertről, erről a szégyenletes helyről, a ketrecekben nyomorgó állati roncsokról, a közszemlére kitettség megaláztatásáról és az általános közönségességről és brutalitásról.
A szomszéd ketrecben egy fekete, szőrös kis lény gubbasztott naphosszat a sarokban. Arcát is benőtte a szőr, s a fogai mintha nem fértek volna el a szájában – egy-kettő mintha mindig kilógott volna. Majomnak gondolhattam volna, de nem volt farka. Rongyos rövidnadrágocskát viselt és miniatűr bakancsot.
Mikor eljött a vasárnap, egy elegáns házaspár közelítette meg a ketrecét. Jól vasalt pantalló a férfin, drága kosztüm a feleségén (feleségéjén?). Megálltak, sugdolóztak, mintha vitatkoztak volna, s mintha nem akarták volna, hogy a kis szőrös észrevegye őket. De mégis meglátta, hogy ott vannak, és akkor vinnyogva odaszaladt a rácshoz: Édesanya! Édesapa! Vigyetek haza!
A házaspár gyorsan megfordult. Hátra sem pillantva, elsiettek.
Három szörnyű nap telt el.
A második napon elpusztult a lajhár vérhasban.
A negyedik éjszakán ismerős lépteket véltem hallani. Nem hittem a szememnek: Maxikó settenkedett az árnyékban. Az oroszlánok felüvöltöttek és ha az általános képzetek pontatlanok vagy túlzóak is az oroszlán külsejének leírásában, de megfelelnek a valóságnak azt a hatást illetően, amelyet az oroszlánordítás gyakorol az egyszerű halandóra, főleg a struccra.
– Limpopo – suttogta Maxikó –, érted jöttem. Kiszabadítalak.
– Menekülj innen – rimánkodtam neki.
– Figyelj, mit hoztam. Patikás Peti küldi.
– Mi ez? Rohanj, mindjárt itt vannak az őrök.
– Dermesztő szer. Ha beveszed, olyan leszel, mint egy halott. Azt fogják hinni, hogy elpusztultál. Néhány óra múlva magadhoz térsz, de addigra már kihajítottak valahova. Szépen felkelsz és hazajössz a telepre hozzám.
– Igen, de mi történik, ha...
– Psszt! – suttogott át a kis fekete a szomszéd ketrecből. – Jönnek!
Az éjszakai őrjárat közeledett. Maxikó bedobott hozzám egy dobozkát és eltűnt. Útját élénk oroszlánordítás kísérte, jelezve, hogy éppen merre halad el.
A dobozka tetején a következő felirat volt olvasható:

Lőrinc pap féle
eredeti
TETSZHALOTT TABLETTA
8 órás hatású
A készítmény csak orvosi előírásra használható.
Gyermekek elől gondosan el kell zárni.

A felírás alatt rajzot láttam. Egy gyönyörű, hosszú hajú fiatal lány feküdt, mellén összekulcsolt kezekkel, egy ládán.

Magában a dobozban, a zöld betűkkel nyomtatott termékismertető leírás túloldalán egy szép vers volt olvasható:

Szonett

Futóhomokon futórózsa:
csókoljalak meg utolszorra.
Legyél rohanó felhőm
s felhőmben négykerekűm:
robogó fogat az égben,
lágy csellóm, légy hegedűm.
Légy velem, édes, még keserűbb,
légy velem még szebb rózsább,
még csellóbb, mélyhegedűbb.

129. A Feldolgozó
Még annál is nagyobb borzalomra ébredtem, mint amilyen az Állatkert volt.
Hanyatt feküdtem egy szekéren egy elhullott csődör, egy halálra gázolt juhászkutya és néhány, ugyancsak élettelen macska társaságában, talán mérgezett patkányra vadászhattak.
Éppen egy hatalmas kapun haladtunk keresztül, mely fölött embernagyságú, színes betűk világítottak:

BIORITMUS
Vágóhíd, állati hulladékfeldolgozó és szalámigyár

Szóval itt vagyunk a vágóhídon!
Én voltam a hulladék, engem kellett feldolgozni, énbelőlem terveztek szalámit készíteni.
No de abból nem esztek. Abból a szalámiból.
Izmaim egyelőre még bénultak voltak. Mi mást tehettem, figyeltem.
Az egész, úgy ahogy volt, kísértetiességben túltett minden rémfilmen, amit valaha is alkalmam lehetett megnézhetni a kapusfülke ablakából, az őrök videóján.
A rengeteg beton, a csillogó fémek, a szögesdrótok, a rémületes egykedvűséggel forgó óriási kerekek, a futószalagok, a sínek, a kampók, a hűtőkamrák meg-megnyíló ajtaja, a targoncák, amelyeket fehér köpenyes vagy kezeslábasba öltözött munkások vezettek, a mázsálómérlegek, az emelők, a mészároslegények, az éles neonfény, a csempék, a jól megszervezett, olajozottan történő gyilkolás és a folytonos, szenvtelen rakodás, mindez együtt, annyira ijesztő volt, hogy talán akkor is megbénultam volna, ha nincs bennem egy egész doboznyi eredeti Lőrinc pap-féle tetszhalott-tabletta.
Épp egy szarvasmarha-csordát tereltek rá a futószalagra. A marhák meg csak mentek, amerre terelték őket, ha nagy bőgések között is – mert azért sejtették, hogy valami nagy baj van.
Ismét elveszítettem az eszméletemet, nem tudom, mennyi időre. Mikor újra kinyitottam a szemem világát, éppen egy mészáros ember emelte magasba a szekercéjét fölöttem, hogy belém vágja.

– Darabold fel, Karesz! – kiáltotta valaki.

– Darabold fel, Karesz! – kiáltotta valaki.
De egy pillanat sem telt el, és Karesz már nem volt abban a helyzetben és állapotban, hogy daraboljon. Vagy hogy bármi mást csináljon, mint hétrét görnyedve nyöszörögjön. Rúgásom az altestét találta telibe, és a struccok rúgását a világon a legerősebbek között tartják számon azok, akik véletlenül túlélték.
Búcsúzásul még a fejére is vágtam egyet a csőrömmel. Recsegést hallottam, s már vágtattam is. A kapu szerencsére nyitva volt, éppen egy furgon érkezett, oldalán a Bio Élelmiszer felirattal és azzal a jelmondattal, hogy CSAK TERMÉSZETESEN.
Két óra sem telt bele, s már a telepen meséltem a többieknek, hogy miken mentem keresztül, nem fukarkodva a köszönettel és hálám minden jelével, amelyekkel Maxikót halmoztam el.
– Te Your Isten – szörnyülködött Piki. – The jó Úristen! Hogy mik vannak! Te You Úristen!

Sajnos, Petikének nyoma veszett, mert Galapágosz Apót, a patikust közben letartóztatták („elvitték", ahogy nálunk mondják). Sajátságos, hogy másnap már az terjedt a városban, hogy valami családi skandalum támadt náluk, egy dizőz okozta vagy egy szubrett és ezért utaztak el, sőt talán már el is váltak (ami lehetetlen, a válóperek évekig tartanak).
Mintha valaki szántszándékkal hülyítené a várost. A város pedig hagyja magát hülyíteni. „Hallottátok, hogy Galapágosz Apó megszöktette a drámai szendét?!" Az embernél nincs hülyíthetőbb lény. Ilyen körülmények között viszont nem tudtam megköszönni Petikének az életmentő segítséget.
De hátha valamilyen módon kezébe kerülnek ezek a feljegyzések.

130. Móku
– Isten hozott haza, Limpopo! – üdvözölt boldogan másnap Móku is, az ezüstmókus, de Maxikó feléje vágott a csőrével.
– Ne állj vele szóba – figyelmeztetett. – Ha ezen az aljas vevericán múlik, ma is az állatkertben lennél vagy a vágóhídon.
Móku felkúszott egy pózna tetejére, onnan hallgatózott lefele.
Elrablásom után Maxikó megkérte a mókust, jöjjön vele az állatkertbe és segítsen kiszabadítani engem. Úgy tervezte, hogy el fogja csenni az őrszobáról a ketreckulcsot, de hogy ki lehessen nyitni vele a zárat, ahhoz a mókus ügyes praclijára és mozgékonyságára lett volna szükség.
Móku viszont kerek perec megtagadta, hogy betegye a lábát az állatkertbe. Csak annyit mondott: nem bolondultam meg.
Amikor Maxikó mindezt elmesélte, Móku azt kiabálta le a póznáról:
Ez igaz! Így volt! Mindez igaz!
– Akkor pedig?! – süvöltött feléje Maxikó. Móku pedig így vicogott lefele onnan föntről:
Dehiszen én mókus vagyok, nem pedig hős!

*

(P. S. sokkal később.) Ma már bánom, hogy olyan szűkszavúan írtam az Állatkertről. Ha tudtam volna, milyen fordulatokat rejteget számomra a jövő! Ha sejtettem volna, hogy lesz olyan pillanata az életemnek, amelyben majd visszavágyom abba kertbe, ahol annyiféle állat osztja meg egymással emlékeit és saját maga utáni sóvárgását, ha eljött az éjszaka s hazatakarodott az ember és megtelik a levegő suttogásokkal, neszekkel, mocorgással, sóhajokkal, nevekkel és távoli, fantasztikus vidékek érdes szövésű nosztalgiájával.

131. A lángban álló lovasszobor
Hazafele vágtatva, vöröses fényre lettem figyelmes. A szénégetőkre gyanakodtam, és tényleg ők voltak a szívtelen tettesek, akik a legnagyobb lovasszobor köré máglyarakást építettek a tisztáson. Úgy éreztem, ez a látvány rettenetes árnyékot vet a jövőre.
A máglyának éppen leégett az alsó fele, elemésztve a király lábát és a ló nagy részét: az állatnak már csak a nyaka nyúlt ki a parázsból, ebből a fekete-vörös, forró kocsonyából, amely elnyelni készült, mint valami lüktető, bíborszín mocsár, a reneszánsz uralkodó alakját. A fák között mintha néhány sötét árnyékot láttam volna ide-oda szaladgálni.

132. Hang az éjszakában. Angadzsabur leves.
Hogy Svarc a sófárról beszélt, amelynek hangja elriasztja az ördögöt, azóta motoszkál a fejemben valami. Petike nagymamája vasárnapra mindig angadzsabur levest készített, úgy, ahogyan azt eredetileg kell, penunával. A penuna, mint tudjuk, elriasztja az ördögöt.
Vajon merre lehet Petike, vajon gondol-e rám?
De jól is fogna mostanában ez a növény rontás, aljasság, elmebaj, gonosztevés, bajkeverés, Struccbelzebúb ellen.

Petike egyszer, el is felejtettem, egy borítékot adott nekem és azt mondta, hogy fontos dolog van beleírva, de csak akkor olvassam el, ha valamikor nagyon szomorú és bánatos lennék. Nem tudom, mikor leszek kellően szomorú ahhoz, hogy felbontsam – mindig úgy érzem, bármi is ért, hogy azért lehetnék még ennél is bánatosabb.
Hang az éjszakában.
Rettentő Atyám!
Uram, ki vagy vagy nem vagy, de ott surransz az éjszakában prédára lesve, uram, fordítsd el tőlem arcodat, hogy ne lássalak, amikor hozzád indulok, hogy meg ne rémüljek tőled, uram!

Uram, ki vagy vagy nem vagy, de ott fütyölsz a szélben az emberélet őszén, uram, fújd be homokkal a lábam nyomát, mikor feléd indulok, hogy ne találjak haza, ha visszafordulok előled, uram!
Fordítsd el tőled arcomat, uram, hogy ne lássál, amikor hozzád indulok, és meg ne rémülj tőlem, uram! (Elhalóan) Uram, ne hagyd, hogy...

133. A Struccmef
Nem minden strucc jut el az Égi Szavannákra. Vannak, akik a Struccmefisztó hatalmába kerülnek.
A Struccmefisztó tollazata fekete, fején két szarv meredezik, lábai közt olyanszerű farok himbálózik, amilyen a zebráé, és jókora patái vannak.
Minden strucc életében egyszer eljő a Struccmefisztó, hogy teljesíti neki egy kívánságát. Aki ebbe belemegy, annál ez a Struccmefisztó egyszercsak, évek elteltével – „az idők megmúlását követőleg", mint mondja – megjelenik, és így szól: Asszonyom – vagy Uram –, kövessen. Ön mától az én tulajdonom.
Ha pedig tiltakoznál, előrántja a szerződést, amelyet anélkül írtál alá, hogy figyelmesen átolvastad volna. Úgy emlékszel, nem is szerződés volt az, hanem kérvény vagy pályázat, de az biztos, hogy nem olvastad végig, főleg az apróbetűs részeket nem.
– Hova viszel, Struccmef? – faggatod kísérődet, aki eljött érted.
– Nem kötelességem megmondani – feleli, nagy patáit villogtatva, és a lehelete kénkőszagú. – De elárulom. Kolozsvárra megyünk.
Többet nem mond.
– És ott? – kérded elcsukló hangon, s közben azon vívódol, vajon nem kellene-e megkínálnod mentolos cukorkával. A kénkőszag miatt. – Az hol van? És ott mi fog történni?
Nem válaszol.
Annyi azért kiszivárgott, hogy e szerencsétlen struccokat a Meff töklámpássá változtatja: velük világítja ki a kolozsvári opera pincéjét. Aztán a sétatéri tóba veti őket, miközben aranyhalakká változnak. Ezeket a kolozsváriak kifogják és a vasárnapi fenszterpromenádozás után halászlét készítenek belőlük. Rózsát is belefőznek, babérlevelet korhely módra, oroszlánszájat és csipkebogyókat, amelyekről köztudott, hogy igen gazdagok C-vitaminban. Azon azért csodálkoznék, ha ördögűző penuna is kerülne a levesbe.
De még mielőtt a kolozsváriak szájukhoz emelhetnék az első kanál halászlét a kondérból, az idő elkezd visszafele folyni. „Akkor pedig kiszabadultok és aranyhalból előbb töklámpássá, aztán megint struccokká lesztek" – véltem egy szózatszerű hangot hallani.
Persze az is lehetséges, hogy mindez csak mese, és valójában sokkal nagyobb szörnyűségek érik azokat, akik Struccmefisztó hatalmába kerülnek. Ezt nem tudhatjuk.

Nem is bánnám, ha felbukkanna itt közöttünk, szarvastól-patástól. Kapjuk vissza a repülés adományát, kérném tőle, ha üzletet ajánlana. „Azt se bánnám, ha töklámpásként kellene elkárhoznom az opera pincéjében, vagy péppé főnöm egy kondér kolozsvári halászlében" – fejtegettem Svarcnak.
– Még csak ismerkedni jár beléd a lélek, s már volna képed elseftelni? – förmedt rám Svarc. – El is kótyavetyélnéd helyből, mi?
– Nem, nem a lelkemet, dehogyis, azt nem... – hebegtem. – Hanem a többi saját magamat... a testemet. Igen. A testemet. Így értettem az elkárhozást...
– Saját magad a lelked vagy. Schlemil Péter csak az árnyékát adta el, s többé már nem volt önmaga. Mert az árnyékkal együtt pontosan az önmagáját, az ön-mivoltáját adta el abból, aki ő volt. Te meg azt mondod, nem a lelked bocsátanád áruba... Hanem vajon mit? Ugyanbiza ki venné meg a tested? Kit érdekel egy repülőgép, amely elfelejtett repülni?
– Hiszen éppen ez az – motyogtam. – Hogy repülni szeretnék. Ezért vállalnám még azt az áldozatot is, hogy...
– A madaraknak csak a teste repül – szögezte le a bagoly. – Neked, ha kitartasz... és azt gondolom, rászolgáltál... a lelked is fog tudni. Kár lenne érte. Úgyhogy, ha nem akarsz, ahogy a költő mondja, följáró halott lenni, hagyj fel a kárhozatvállalással.
Fölnéztem az égre. Annak a német költőnek a szavai jutottak eszembe:

Ha a messzi firmamentum fönt még csillagfényben úszik,
Ám a láthatár szegélyén már egy fényes csík ezüstlik...

Ami meg a testet illeti, igaza lehet Svarcnak, valóban nem tekinthetem magam azonosnak vele. Még a Feldolgozóban megfigyeltem, hogy szegény marhák nem marhából vannak. A bőr alatt ragacsos belsőségek lüktetnek, vér, sötét üregek, csontok kékes gömbfeje, inak, mindenféle cafatok töltik ki azt, ami kívülről egy ökörnek tűnik.

135. Egy izgalmas nap
Hajnalban ismét megérkezett a baljós oldtimer, az Alkonyat Temetkezési Vállalattól bérelt fekete Pobeda. Épp a környéken bóklásztam és minden szavukat hallhattam, úgyhogy pillanatokon belül megtudtam, mi szél hozta őket.
– Azé jöttek, hogy letartóztassák a fajkakast – fitogtatta értesültségét Tökfej. – Merhogy kisült, hogy az erdélyi fejedelöm fajkakas képében lappang az erdőben és onnét uszíccsa a népeköt az államrend ellen a vörösfenyő ágai közzül. Az is bizonyos mán, hogy ő hívta bé a mohikányokat, a szabadságharc mijatt.
Hanyatt-homlok rohantam a tisztásra. Megálltam a fenyő alatt és azt kiáltottam:
– Fejedelem, menekülj! El akarnak vinni! Egy fekete autóval jöttek érted!
Svarc válaszolt álmosan a szomszéd fáról, nappal mindig álmos:
– Dehiszen itt ezen a fán csak egy kísértet lakik. Azt hogy gondolják megfogni?
– Egy kísértet?
– Éppen az.
– A fejedelem talán abba rejtőzött el?
– Itt nincs semmiféle fejedelem – szögezte le Svarc, szemével a szarkák fele vágva, akik ott cserregtek a mogyoróbokron.
– Ahá, értem – feleltem.
De már meg is érkeztek a hekusok.
Néhány óra elteltével porosan, mocskosan, izzadtan, káromkodva és üres kézzel távoztak, cipőjükben tövisekkel és nadrágjukban bogánccsal, szerény fogásukat, a két megkötözött néger szobrászt lökdösve maguk előtt.
És vad szitkokkal illették imfomátorukat, a fejedelem egyik hűtlenné lett bizalmas hívét, aki a jókora vérdíj fejében hajlandó volt lebuktatni a láthatatlan uralkodót.
Ámde az is kiderült, hogy ez az akasztófáravaló imfomátor, aki elárulta a fejedelem erdei inkognitóját, ez az alattomos, sötét, aljas, hűtlen és pénzsóvár fráter nem más, mint egyik smasszerünk.
Az egyik strucctelepi őr.
Nem tudom, melyik.
De a fejedelem, remélem, tudja.
Amíg távol voltam az Állatkertben, Igălaie, a vakond állítólag megette Szabót, a tücsköt, amiért nem bizonyult jó tanárnak és elfuserálta a zenei képzését. Ez azon a koncertfellépésen derült ki a vakond számára, amelyre válogatott közönséget toborzott össze, csupa vájtfülű szakértőből.
Bojszi a mai megbeszélés előtt odajött hozzám, megkínált egy őszibarackkal („...finom őszi bari, kóstold meg") és újfent arra kért, hogy ne feledkezzem meg róla Afrikában. Nem sokat tudtunk beszélgetni, kezdődött a gyűlés.
Százados ugyanis, a diszlexiás törzsfőnök megbeszélést hívott össze délutánra. Úgy tudta mindenki, h. az lesz a téma, hogy mi igaz a rémhírekből, melyek szerint a telep szerződést kötött a vágóhíddal 19 felnőtt és 6 kiskorú strucc leszállításáról. Ehelyett Patvaros és Lula néne, a strucccsoroszlya nekem estek és minősíthetetlen hangon erre-arra hogy minden bajnak én vagyok az oka. Önérzetemen alulinak éreztem válaszolni az aljasságokra. Maxikó különben is mellém állt, de lehurrogták. Ekkor Bojszi kért szót, gyerekkori barátnőm, a gólyakaland főhősnője, aki öt perce még barackkal kínált. Néhány pillanatig tátogott, a hangját próbálgatta. Aztán kieresztette és felhangzott, hogy

tör-ve, pel-len-gé-ren pusztul el, szörnyen össze-vissza tör-ve pel-len-gé-ren pusztul el, úgy pusztul el, úgy pusztul el, úgy pusztul el.
gel-lo per gran sor-te a cre-par, sot-to il pub-bli-co fla-gel-lo per gran sor-te a cre-par si va a cre-par si va a cre-par si va a cre-par.

rongy-gyá tép-ve, el-csi-gáz-va ször-nyen ösz-sze-visz-sza tör-ve pel-len-gé-ren pusztul el.
av-vi-li-to, cal-pe-sta-to sot-to il pub-bli-co fla-gel-lo per gran sor-te a cre-par.

Ezek szerint Bojszi titokban továbbra is énekórákra járt. Vajon kihez?
Rejtély.
Ráadásul basszushangon tanulta be ezt az érdekes ária-részletet.

Az oroszlánok nem azok, aminek látszanak – vélekedett a bagoly.
Megkérdeztem ugyanis Svarcot az éjszakai hangokról az erdőben, azt mondja, filmet forgatnak nem messze tőlünk, s talán egy színész gyakorolhatta szerepét a fák között, egy színész, aki az oroszlánt alakítja a filmben. De az is lehet, hogy egy valóságos oroszlán vetődött erre, ami mindegy is szinte, ha arra a lehetőségre gondolunk, hogy a világ – valójában és esetleg – csak egy szimuláció: egy főpróba, amelyet dublőrök, kagemusák, alteregók, kaszkadőrök és hasonmások játszanak, mivel az élet sokkal veszélyesebb, hogysem maguk a szereplők vállalhatnák benne a fellépést. Az igazi oroszlánok, kovácsok, struccok és indiánok eszerint a nézőtérről figyelnek bennünket, kritikus szemmel latolgatva, hogy mennyire alakítjuk őket élethűen vagy mennyire hamisan.
Ez jópofán hangzik, de nem hiszek benne – vélekedtem savanyúan Svarcnak, amire így válaszolt: Én sem.

136. Kamu
Belelapoztam Sipkás könyveibe a fáskamrában. Marx Károly művét ütöttem fel elsőnek, amely A tőke címet viseli, de ámulatomra a könyv belső címlapján egészen másvalami volt olvasható. Ez: A Rutilius. Az Ötszáz könyve. Kézzel írott, régi szöveg, elegáns, bár zaklatott kalligráfiával, ismeretlen nyelven, érthetetlen ábrákkal, gazdag iniciálékkal.
Úgy látszik, valakinek tréfálni támadhatott kedve, mert minden összevissza volt zavarva, ami ezeket a könyveket illette. A fohászos és imádságos kötet a következő kéziratokat tartalmazta: az iskárióti Júdás Első Evangéliuma, Második Evangéliuma és Harmadik (Titkos) Evangéliuma, Lázár Elveszett Evangéliuma. És Anael angyal huszonegy jövendölése is megvolt. De volt ott Szkítianosz is, bőrcserző szakkönyvbe kötve és volt Mithrász, Simon Mágus és Mani, pl. utóbbitól az Óriások Írása, sajátkezű kéziratok voltak, vagy a legbizalmasabb tanítványok, hívek, papok, kiválasztottak és beavatottak feljegyzései, naplói és vallomásai. Ott volt a Parsilwnameh, egy kötet Rasdi álmoskönyvével foglalkozott, egy másik Frestón tanításaival. Mindezek a művek, mintegy huszonhat kilónyi, ilyen-olyan megtévesztő borítók alá voltak rejtve. Nem tudom, mikor lesz időm elolvasni őket.

Az őrök úgy tesznek, mintha nem tudnák, mit kerestek a hekusok az erdőben. A néger szobrászokat pedig, Mártont és Györgyöt, mindenki sajnálja, még Mérges is, csak a szája jár, hogy neki az egyik pofa nagyon ismerős volt, valószínűleg onnan, hogy ő lehetett az a bizonyos ökölvívó, a régi ellenfele, akit hajdanában annyira elvert.

Barnabás azt olvasta egy regényben, hogy mindenki életében van egy nap, azazhogy volt egy nap, amely nyomtalanul eltűnt. Mint kártyalap, amelyet éjszakai rabló emel ki az almáriumban tartott csomagból, vagy mint vágtató ürge, amelyet a föld nyel magába egy mező közepén: egyszerrecsak nincs más nyoma, mint a hiánya. A szabadegyetemen Patvaros készül előadást tartani a hemoglobinról meg a demokráciáról.

Hiszen én mókus vagyok, nem pedig hős!

137. A Júdáskert
A Júdáskert az állatkertek közt is a legalávalóbb intézmény. Azok kerülnek oda, akik ember-életükben régi jótevőiket, mestereiket, tanítóikat elárulták, jóbarátjukat megtagadták, magas polcra kerülve cserben hagyták, soha telefonon vissza nem hívták, szekerükre, hajójukra föl nem vették őket.

Sakálok, hiénák, patkányfélék, keselyűk és varjak alkotják a júdáskerti állatsereglet mogorva népét. Hogy kiből milyen állat lesz, a következőképpen derül ki.
Vegyük csak az elárult barátok esetét.
Mikor valakit a barátja hitványul megtagad, ez az illető barát saját magából is kiharap egy darabot. Közös kalandok emlékét; sakk-partikét; jó cimborák temetésének emlékét; vitákét, rulettezésekét: egy részt csupán, de olyan részt mégis, amely őt azzá tette, akivé. Ám a hajdani barát elárulásával saját életének is földig rombolja, ahogy Svarc mondja, „oszlopait és tartófalait".

Dehát nincs olyan ház, amelyből el lehetne vinni a földszintet anélkül, hogy minden egyéb össze ne dőlne. Az árulóból, mintha valami különös lepra pusztítana benne, szép lassan minden nemes anyag kiszárad, végezetül már csak egy róka vagy egy lüktető csóré csiga marad belőle, amelyet Júdás ünnepélyesen megcsókol.
Aztán még hosszan csókolóznak, újra és újra.
Röviden: minden árulás magát az árulót sorvasztja. Daliás termete, csillogó szelleme, melytől apja oly sokat remélt egykor, leleményessége, humora fokozatosan visszafejlődnek, s végül semmi más nem marad az egykori nagy ígéretből, mint egy vedlő irhájú, vénülő sakál, amelynek nincs már más köze hajdani ember-testéhez, csak folytonos üzekedhetnékje és gonosz, pudvás szíve, amelyet ki-kihagyó impulzusokkal egy rozsdás pészméker tart életben, hogy vég nélkül töprenghessen saját árulásain.
Azt mesélik, a Júdáskert kapujában hajnaltájban néha megjelenik egy gyermek szelleme. Egy elárult, elárvult kisfiú kísértete, de sehogyan sem deríthető ki, hogy a megtagadott hajdani jóbarát gyermekkori árnyéka-e, vagy éppen sajátmagáé, akiből a cégéres sipista fejlődött ki, a nagy sudribunkó vastagbőrű, a megromlott lelkű hamiskártyás, ez a büdös lábú, benősülésben mester, ez a – nincsenek is rá szavak.

A fiú pénzt tesz le a bejáratnál az ablakba vagy a küszöb alá és egy levelet. A levélpapíron ez a három sor áll:

íme hát visszahozta nektek
a visszajáró pénzt is
a visszajáró lélek

A Júdáskert bejárata fölött a következő ígéret olvasható:
Bárhonnan végy is könnyet hozzá, de sírni fogsz.
Egy szerencselovag, aki arról volt híres, hogy imádja magát párosodás közben fotózni, ez elég hihetetlen, de az ember mindenre képes, ő ezt a sportot Laci nevű komornyikja társaságában szerette űzni, akit igazgatóvá nevezett ki, nos, ez a beteg lélek, a szédelgő, akit a sors szeszélye és egy megvásárolt ember elnökké emelt; akit nem tanítottak meg rá, hogy a dölyf azok bélyege, akik bukásra vannak ítélve, és aki oly visszataszító módon viselkedett hajdani barátaival, nos: többszörösen megalázta egy alkalmi kedvesét, akinek intim fényképeivel alpári társaságokban szokott kérkedni. Legfőbb jótevőjét, akinek magas állását köszönhette, a háta mögött leszőranyázta és lecigánybüdöskurvázta (de mi is az hogy cigány?) és azt híresztelte róla, hogy munkahelyi tolvajlás miatt eltávolították az állami televíziótól. Akárhogy is, ocsmányosságai és árulásai lassan közbeszéd tárgyává lettek, nem is lehet csodálkozni azon, hogy valaki kimondta rá, a Jóistenke nem bottal ver, a Fekete Tapír Óriási Vizenyős Átkát, amelyet ő is felismert magán, de már későn: akkorra már elnökből urológiai esetté vált.

140. Küldöttség.Törzsfőnök-választás. Oroszlánszínű Ricsárd.
Ma reggel lemondott Százados.
Életkorára és megrendült egészségére hivatkozott és a maga tétova, galuskás beszédmódján elmagyarázta, hogy mostani bonyolult helyzetünkben nem látja magát képesnek „megoldani a problémákat". Ezt mellesleg minden strucc ugyanígy gondolta.
Estére tűztük ki az új törzsfő megválasztását. Déltájban még fogadtam egy küldöttséget: egy jókora, kövér fogolymadár látogatott meg, két tekintélyes vadnyúl kíséretében. A fogoly bemutatkozott: fogoly vagyok. Latin nevem Perdix perdix, mondta. Szavaiból megtudtam, hogy hírem-nevem már igencsak messzire eljutott, őnáluk pl. már az iskolában is tanítják, hogy oly rövid idő alatt milyen csodásan megtanultam repülni, s hogy rettegnek tőlem az oroszlánok meg a hekusok s hogy állatkerti ketrecemből is milyen bravúrosan ki tudtam repülni: mindenki beszéli, hogy úgy vágódtam ki onnan, mint valami vadászsólyom.

[Itt hosszabb olvashatatlan rész következik.]

***

Megválasztása után P. P. vérszemet kapott, s ugyanazzal a lendülettel egy újabb fordulóban – ősi szokásainkkal s a jóérzéssel ellentétben, amelyek kizárják, hogy valaki többször is törzsfő lehessen, mint kétszer – már azt szerette volna megszavaztatni, hogy őt akárhányszor meg lehessen választani, sőt, hogy örökre ő legyen a törzsfőnök.
Ám még a legostobább struccoknak is volt annyi eszük, hogy ezt ne szavazzák meg. Így a javaslat csak egyetlen szavazatot kapott, magáét a Patvaros Pistáét, aki azt is bejelentette, hogy mostantól fölveszi az Oroszlánszínű Ricsárd nevet és hogy őt ezentúl csak így szabad szólítani.

A demokrácia azt jelenti, hogy a nép, vagyis a többség uralma. Ki fölött? Nyilván a kevesebbek felett. A demokrácia tehát a többség akaratának az érvényesülése szemben a kisebbségével.
Ha például 100 struccból 51-nek az az akarata, hogy a másik 49-et kiirtsa, megsemmisítse, az állatkertbe vagy a Feldolgozóba küldje, lemészárolja, gázkamrába juttassa, fojtogassa, megrugdossa vagy összes tollát csomókban kitépje, akkor – merthogy végre érvényesül a többség akarata – a törzsben elkezdett működni a nép uralma, a demokrácia.
Ezeket a fontos ismereteket a demokrácia lényegéről Patvaros fejtette ki, csak azt nem lehetett tudni, hogy ez most elméleti, tudományos előadás-e vagy konkrét törzsfőnöki program.
A lidércek állítólag már naponta szekereznek és hahotáznak keresztül-kasul a telepen minden éjszaka, sőt mostanában már hajnalban is. Én azonban még mindig nem találkoztam velük és nem is hiszek bennük.
A kínaiak pedig, úgy hallani, már neki is fogtak újraépíteni a Nagy Falat, amely ezúttal átéri majd az egész földgolyót, állítólag már F.-ban is elkezdték az építkezést. Csak azt nem lehet még tudni, hogy ki lesz belül és ki lesz kívül a falon.

Petikééket, a család itteni hajótörése után, a sors állítólag Hîrsovára vetette, a Duna alsó folyásának mentére. Megpróbálom majd úgy alakítani, hogy arrafele repüljünk, de egyáltalán nem vehető biztosra, hogy ezek a kósza hírek igazak. Nincs kizárva, hogy a família szétszóródott a négy égtáj fele. Szénaboglya szerint Galapágosz Apót legutóbb egy kis vasúti megállóhely, Lehliu Gară peronján látták, a nagy pusztaság közepén, amint az egyetlen villanykörte fényénél a Pravdát olvasta.

142. A csürhevezető szökése
Éppen ott feküdtem egészen halkan a felső tisztáson, Svarc világmagyarázatán gondolkodva, mely szerint a világ egy isten epikus alkotása. Hirtelen mint villám cikázott át rajtam egy kérdés: no és mi van, ha az alkotó kilép saját narrációjából? ha félbehagyja, mint Petike a regényét, és megtalálhatatlan címei egyikére költözik, amilyenekkel, nyilván, fölös számban rendelkezik – akkor velünk mi lesz?
Vajon istenkáromlás erre gondolnom? – töprengtem, nem mintha káromolhatnékom lett volna, amivel, felteszem, magának a teremtőnek is tisztában kellett lennie.

Két nappal a törzsfőnök-választás után arra ébredtünk, hogy az átváltozófenomén és öt híve: Latyi, Lompos, Bátor, Hőköm és Bojszi az éjszaka folyamán eltűnt.
A törzsi kassza is üres volt, ugyanakkor egy hátrahagyott levélben P. P. arra szólított fel bennünket, hogy őrizzük meg nyugalmunkat, bármi történne. Ő úgy látta, hogy a közösség vezetőjének (a csürhevezetőnek, ahogyan magát nevezte) az élete veszélyben forog, ezért, nehogy a struccok vezér nélkül maradjanak, azt az áldozatot is meghozza, hogy elmenekül. De tisztán csak irántunk való felelősségérzetből. Emiatt vállalja még ezt is, a bujdosás keserű kenyerét. Ám a kötelesség, a struccok ügye iránt, továbbra is szent lesz számára.
A legfontosabb tennivaló most az, fejtegette a levél, hogy meg kell szabadulni Limpopo káros befolyásától, akinek elméje megbomlott és így életveszélyessé vált minden struccra nézve. Ő, Patvaros, az agyonkövezést javasolja, vagy a halálra csipkedést: ahogyan elindulás előtt a gólyák szokták halálra csipkedni beteg vagy fejletlen társaikat, akik kockáztatnák a csapat vándorlását. Most a struccok is hosszú és nehéz út előtt állnak – folytatódott volna a levél, de ez a mondat ki volt húzva.
Addig is, amíg a Límpopo-kérdés megoldódik, olvashattuk a továbbiakban, ő, Patyomkó, helyesebbnek látja, hogy a kincstárat magához vegye, nehogy Limpopo hozzányúljon. Ő egyébként bármikor kész éhségsztrájkolni értünk. Bízzunk benne és a felelősségtudatában. Rá fog szolgálni a bizalmunkra. Aláírás: (kihúzva: Énfelségem) Őfelségem Én Magam Aliász Zsö Moá Oroszl. szinü Ricsárd.

...és a Pravdát olvasta...

Ez volt P. P. végrendelete, illetve, ha úgy tetszik, politikai búcsúja, mert azt azért senki nem vette komolyan, hogy egy olyan törzsfőnöknek kellene engedelmeskedni, aki lelépett a kasszával. Éppen akkor, amikor fejünk fölött a legsötétebb fellegek kezdtek gyülekezni láthatólag.
Az is kiderült ugyanis, hogy Patvaros tegnap felderítő útra, azaz hallgatózni és szimatolni, magyarul: kémkedni indult az irodák környékére, ahonnan igen gondterhelt pofával tért vissza. Ezután összegyűjtötte említett híveit, akikkel sokáig pusmogtak, majd igen korán aludni tértek. A csürhevezető elcsent valahonnan egy nyakba akasztható tarisznyát és abba rámolták bele a törzs kincseit: néhány gombot, aprópénzeket, Lórúgásos Laca karóráját és a maréknyi söröskupakot. Aztán megszöktek, de úgy is fogalmazhatnánk, hogy végzetük elragadta és vitte őket magával, mint Huckleberry Finn halott apját a Mississippi.

144. A feketebagoly meséi

1. A tiszavirág és a sequoia
Egy tiszavirág vagy egy kabóca telepedett egy fejletlen kis sequoia-fenyő ágára, amely olyan fiatal volt, hogy kaliforniai óriásfenyő létére semmivel sem volt magasabb, mint egy egérfióka, ha két lábra ágaskodik.
– Vigyázz – sziszegte a sequoia –, letöröd az ágaimat.
– Ugyan már – feleselt neki a tiszavirág. – Nem lehet örökké élni.
– Örökké talán nem – morgott a mammutfenyő –, de sokáig talán igen. És én szeretnék.
– Milyen sokáig? – gúnyolódott a kabóca. – Tíz napig? Még többig? Ötszázig?
A fenyő hallgatott. Talán számolt magában.
– Csak egyetlen napig tart az élet. De úgy kell élni, de úgy kell élni, hogy abba tízezer év is beleférjen, úgy kell élni. Szent ég, mi lenne velem, ha el kellene élnem öt-hat napig – megcsúnyulva, megvénülve, ráncosan?!
Így töprengett hangosan a kabóca.
– Hogy egyetlen napba tízezer év?
A fenyő eltöprengett:
Én meg attól félek, ha megérem a húszezer évet, az sem fog hosszabbnak tűnni nekem, mint egyetlen kurta, elröppenő nap.

2. Az erdőkről
Mint a tengerszemeket a Világóceánnal, az erdőket is titkos átjárók kötik össze a Világerdővel, minden erdőt, sőt, minden egyes fát is. Igen, minden erdő csak általa ismert összeköttetésben áll minden más erdővel. Ha egy erdei forrásnál egy oroszlán megtámad egy őzsutát vagy egy hattyút, minden más erdőben felkapják fejüket az őzbakok és felrebbennek a hattyúk.

146. Az emberélet útjának fele
– Sokszor emlegetik a filmekben és könyvekben azt a rejtélyes kifejezést, hogy „az emberélet útjának felén". Azt honnan lehet tudni, hogy pontosan mikor ért valaki életútjának pontosan a feléhez? – morfondírozott Maxikó. Épp a tisztást kerültük meg, s én megálltam inni a forrásnál, Alamizsnás Szent János megdőlt és megrepedt kőkeresztje mellett.
Mielőtt felelhettem volna, rekedtes, sipító, ugató, fekete hang szólalt meg a fejünk fölött. Batman nagybátyja volt az, a leharcolt vámpír, aki így csaholt lefele a fa ágáról, amelyen üldögélt:
– Aznap, amikor az ember elért élete útjának feléhez, főfájással ébred. Rosszkedvűen pillant tükrébe, s ha elég figyelmesen megszemléli magát, észreveheti, hogy az egyik szeme kicsivel nagyobbnak tűnik és kicsivel jobban csillog, mint a másik.
– És mi történik, ha valaki félszemű, mint az az égig érő rabszolga, vagy pedig egyik szemével sem lát? – nyelvelt vissza Maxikó.
– Azoknál sajnos nem lehet megállapítani a felezőidőt – válaszolta szemfogait villogtatva és hangjában meggyőző szakértelemmel a nagybácsi.

147. Patvaros Pista utolsó alakítása
Sem az udmurt ember szavaiból, sem az erdőből érkező kósza hírekből nem sokat tudtunk meg a szörnyűséges eseményekről, de bizonyos feltevéseink megerősödtek, hogy mi történhetett Oroszlánszínű Ricsárddal és követőivel azon a végzetes éjszakán.
Annyi bizonyos, hogy miután átvágtak a volt császári és királyi lovardán, és az elhagyatott kaszárnyán is túljutottak, a lőtér környékére keveredtek. A rejtőszínek és fedőformák nagymestere, a „megmaradási túlélés" akrobatája ekkor megintcsak régi trükkjével próbálkozhatott: a környezetbe való teljes beolvadással. Az sem kétséges, hogy Patyomkó mester táskahordozói végig vakon követték vezérüket. Igenám, de ha a környezet, amelyben eltűnni szeretne, legalábbis észrevétlenné válni az ember, akarom mondani a strucc: nos, ha e háttér éppen céltáblákból áll, s ha ráadásul meg éppen lőgyakorlat zajlik pont ezen a lőtéren, akkor az egész mimikri-elmélet, az egész rejtőzködési taktikázás – terepszín ide, terepszín oda – nem ér többet, mint egy döglött kaméleon bőre. Ezzel, úgy tűnik, nem számolt a tájképbe való beolvadás filozófusa.
Milyen furcsa, hogy ezek a struccok, hogy nehogy lelőjék őket, saját akaratukból, szántszándékkal változtak céltáblává. Ezen gondolkoztam, miközben az őrök Bozgor Mócsing vezetésével bevonszolták a telepre a szitává gépfegyverezett tetemeket. E holttestek ekkorra már visszanyerték Istentől kapott és megtagadott madárformájukat, mely a halálban, előtörve az álarcok és álruhák mögül, végül minden hazugságon felülkerekedett.
Az őrök a fejüket vakargatták a kiterített tetemek fölött, majd taligákra rakták és se szó, se beszéd, elföldelték őket a laktanyaudvaron, egy csúnya szót használva P. Pista édesanyjával kapcsolatban.
Egy őr, akit mostanig nem láttunk, és afféle vendégmunkás-kinézete van, miután végeztek szomorú munkájukkal a laktanyában, baljós tekintettel végigmért bennünket, és azt mondta a szemünkbe:
– O să vă sacrifice pe toţii.
– Mit mondott? – kérdezte Piki. – Mit galagyol ez?
– Én ezt nem értem. Te tudsz angolul – felelte Zuzu.
Tuszka, aki megsejtett valamit a szavak jelentéséből, hüppögni kezdett: Én nem akarom, hogy a vávává... vágóhihihá... hihihídra vivivi... gyehehe...

148. Az aranyhalak
Pápaszem megbolondult. Naphosszat egy sasfán ücsörög: oda kucorodott föl és vég nélkül ilyen szavakat motyog maga elé: Etye-petye, heje-huja, Kale-vala, himbi-limbi, tutyi-mutyi, fele-fele, himi-humi, irgum-burgum, zsumi-zsuma...
Menthetetlen.
Elsétáltam a medencécskéig, hogy elbúcsúzzam Bellától, bárhogy is hívták valójában, s még ha barátságunk nem volt is túlságosan mélynek mondható.
A medence azonban üres volt és csontszáraz.
Belestem az őrök ablakán. Potrohos és Tökfej a tűzhelyre állított nagy rézüstben kavargatott valamit és éppen babérlevelet szórtak bele. A kondérból áradó fény annyira elvakított, hogy el kellett kapnom a tekintetemet. A tegnap újonnan alkalmazott őr pedig eképpen dúdolgatott:

Hiába menekülsz, hiába futsz...
Degeaba menekülsz, degeaba fuţi...

Töprengve sétáltam haza a ketrecembe. A placcon Lula banyó vezényletével a struccok éppen azt skandálták: itt akarunk maradni! Nem akarunk repülni!

149. Másnap. A kiközösítés. Boríték Petitől.
– ...dehiszen itt még egyetlen strucc egyetlen métert nem repült... – kereste a göcsöt a kákán Piki. – Hogy is képzeled?
– Ma éjszaka le kell bocsátkoznotok magatokba és meg kell találnotok azt az egykori struccot...
– Hallottátok, hogy körözik Batman nagybácsikáját? – kotyogott közbe Tuszka.
– ...meg kell találnotok, folytattam, azt a nagy és nemes madarat, amely kontinenseket volt képes átrepülni, dacolva égiháborúval a tengerek fölött és homokviharokkal a sivatag fölött... Ezt a madarat kell megkeresnetek magatokban, amíg alusztok, s holnap reggel az ő szárnyai fognak fölrepíteni benneteket, hogy itthagyjuk ezt a siralomvölgyét vágóhídjaival, szutykos sintéreivel, tárnicspálinkától részeg börtönőreivel, nyilvánosházaival, torkukat köszörülő kísérteteivel és halott földalatti honvédéivel...
Baljós árnyék magasodott elő hirtelen. Döhöm volt az.
– Helló, Döhe. Mért robogsz föl hadvész-ülte képpel? – fogadtam.
– Megint valami jó kis tudatmódosítás lóg a levegőben? – érdeklődött cinikusan Maxikó is.
– Welcome, Döhötöm – köszönt rá Piki is. – Hozzánk jöttél?
– A törzsi tanács határozatát hozom – szólt, ritkábban használt ószövetségi hangján.
Ez semmi jót nem ígért, ennélfogva rossz sejtésem támadt. A tanács egyébként – ahogy a néhai Patvaros Pista néha tréfásan nevezni szokta: a Központi Bizottság – mostanában, az új törzsfő szökése óta, már csak három-négy struccból állott: magából Döhömből, Bundásból, Lula tántiból, a csoroszlya-megjelenésű struccbanyából no meg Századosból.
– A Vének Tanácsa úgy döntött – legsprődebb hangján így folytatta Döhöm –, hogy felforgatásért, tiszteletlenségért, egyenetlenségért...
– Mi az, hogy egyenetlenség? – röppent föl a kérdés Tuszka csőréből.
– ...önfejűzésért, a Törvény megsértéséért, engedetlenségért: kiközösítéssel bünteti és örökre száműzi közülünk Limpopot.
– Most már értem Jeremiást – mondtam. „Kegyetlenek lettek, mint a struccok a pusztában." Jeremiás siralmai négy, három.
– És holnaptól ugyanez vár mindazokra, akik szóba állnak vele, vagy akik nem jelennek meg a reggeli radírozáson, amelyen Limpopo nevét fogjuk törölni.
– Nevét és, vele együtt, emlékét – fűztem hozzá. Mondhatatlan harag és keserűség öntött el. – Szóval erre van most ráérő időtök? épp ma este? ez most a legfontosabb nektek? engem baszogatni?! Tényleg ezt hiszitek? Hogy nem lesz holnap semmilyen más sürgősebb gondja a törzsnek, mint elüldözni engem? Megháborodtatok?
– Így lesz, ahogy megmondtam. És most térjetek nyugovóra – rendelkezett Döhöm.
A struccokat pedig elnyelték a ketrecek, aztán, bármit gondolt is bármelyikük, elcsendesedtek. Csak Pápaszem zsolozsmázása hallatszott a sasfáról: Sete-suta, locsi-fecsi, hepe-hupa, pihe-puha, Méné-Tekel, ötöl-hatol, csecse-becse, csihi-puhi... A távolban egy keményfa bottal Bajszos csapkodta, döngette és püfölte hangszerét, a Guarneri-csellóból átalakított kávásgardonyt, amelyből eltávolították a lelket és amelynek nyergét vízszintesre faragták.
Én meg elvonultam szeretett tisztásomra, miután az albatroszt is felkerestem.
– Mester, eljött az igazság órája – kopogtam be hozzá.
– Jól van. Akkor most már elvághatod a köteleimet – felelte. Két percbe sem telt, s megszabadítottam a lábára hurkolt kötelektől.
– Nem akar tenni egy próbakört? – faggattam.
Eltűnődött.
– Talán nem ártana. Igen, igazad van,
És megsuhogtatta vitorla méretű szárnyait.
Már a magasból szólt le hozzám:
– Jövök nemsokára. Mit mondtál, mikor indulnánk?
– Ahogy felbukkan a Nap! – kiáltottam.
– Nagyszerű! – hallatszott odaföntről. – A placcon találkozunk! Rendben?
– Visszajössz, igaz?
– Persze! Ott várjatok, ahol megbeszéltük!

*

PETIKE LEVELE
[A szerző megjegyzése: Ezen a helyen a napló lapjai között egy gyűrött borítékot találtam, benne két összehajtott papírlappal. Petitől – ezt írta a borítékon. A levél pedig a következő két sorból állott:]

MADARAK LEPIK EL A FOLYÓ TÜKRÉT:
LELKEK NÉZIK MAGUKAT ISTENBEN.

*

[A túlsó oldalon Omar Khajjam két sora és egy kusza fejtegetés:]

Egy éjjelen a fellegekbe szállsz
és reggel lelked új életre kel.

Ádám vajon Abaddontól, a mélység angyalától tanult meg újra beszélni a bűnbeesés után? Vagy énekelni? az ének régibb, mint a beszéd. Hamann: Aesth. in. n. „Üdv az angyalnak a kánaáni nyelv relikviái között!" Eredeti nyelvünk Isten kicsinyített képmása volt. Manilius: Exemplumque DEI quisque est in imagine parua. De minek képmása ez, amin...?

[A másik papírlapon néhány nehezen olvasható mondat volt olvasható. Ahogy kinézett a szöveg, leginkább valamiféle befejezetlen regénykézirat még le nem tisztázott oldalára emlékeztetett, tele áthúzásokkal és betoldásokkal. Az egészből ennyit tudtam kibetűzni:]

Panamában kiszabadultak az oroszlánok az állatkertből. Egy részük lehúzódott Brazíliába és nem tudni, mi lett velük. A Panamában maradtak, nem lévén természetes ellenségeik, elsokasodtak. De nem tudnak úszni, s most ott gyülekeznek a Panama-csatorna déli partján. Fel-alá sétálnak és összehúzott szemmel a túlpartot méregetik.

150. Átkelés előtt. Az utolsó órák.
– Tudom, hogyan jutottunk ide – magyaráztam a csillagok felé. – Tudom már, mi történt velünk, azt is mondhatnám: emlékszem. Hajdan a Kerék Forgatójának tróntermében, vagy a Paradicsomban vagy annak környékén teljesítettünk szolgálatot, azt hiszem, egyféle angyalok lehettünk.
Azt is sejtem, hogy valamilyen szörnyű ottani mulasztás miatt bűnhődünk mai alakunkban és helyzetünkben, népünk szabadságának itt-ott még létező, de egyre bizonytalanabb körvonalai között.
És még csak ezután jön a bukás. Mert még csak félúton vagyunk, lefele a szabadságból a rabság fele vezető létrán, de ez a völgymenet, könnyen kiszámítható, alighanem a vakondok járataiban fog végződni. Igen, a föld alatt fogjuk végezni, a halottak közt, de nem mint halottak...
A föld alatt tehát, habár ezzel a daliás termettel, ezekkel a struccméretekkel... vajon hogyan is lesz? Nem könnyű elképzelnem magunkat lent az anyaföldben, amint járatokat és alagutakat ásunk karmainkkal, melyek egyre félelmetesebbé válnak majd, ahogyan egymás közt marakodunk, miközben szárnyaink tovább csökevényesednek... Nagymadarak, amint kotorékot ásnak maguknak a föld alatt, a levegő egykori urai – ki ne mulatna? ki ne szánakozna rajtuk?
De vajon megmaradunk-e nagymadárnak? Vagy lehet, hogy addigra már össze fogunk zsugorodni, töpörödni és aszni – mi, a szálfa-magas madagaszkári strucc utódai –, és már csak akkorák leszünk, mint egy mezei egér vagy pláne mint egy tücsök?
Lehet, hogy mielőtt idejutott, a vakond is így kezdte, mint mi? Hajdan odafönt szárnyalt hatalmasan, villogó sasszemekkel figyelve a világot a felhők magasából, majd mind alább és alább adta, s most hunyorogva, vaksin tapogatózik a földben, a föld alatt, feszült vigyorával és nem értve semmit – csak ás, csak ás, és nem tudja, mit keres, de én tudom: önmagát keresi és minden egyebet, amit már elfelejtett – magasságot, tágasságot, kék eget, felhőket, teljességet, fényt és szabadságot. És gyors szárnyakat.
Jut is eszembe erről: struccszárnyak, ti, szárnyaink, mire lesztek jók nekünk ott alant, ahogy a csalogány mondaná – arra talán, hogy olykor kisöpörjük veletek a homokot a szemünkből s lepalljuk magunkról a sarat? És ha reggel, miután megszólalt a sófár, ha reggel mégsem a szabad egek alatt fogok dél fele szállani, hanem a Feldolgozóban ér majd utol szörnyűséges végzetem – vajon ki fog a struccok közül újra rájönni arra, hogy kik voltunk és miért felejtettünk el repülni. Ki fogja ismét felismerni, hogy nem az izmaink sorvadtak el?
Az csak következmény. Szárnyaink ma még őrzik a repülés emlékét, minden strucc egy emlékmű, Istenem, mindjárt hajnalodik! – és annak az emlékét is őrzik ezek a hatalmas szárnyak, hogy valaha, mielőtt az ébertelenség bűnébe esett volna, nemzetségünk többre és jobbra volt hivatott, egy fényes örökség birtokában, amelyről elfelejtkezett és azóta csak egy mocskos és aljas tudás ismeretei gyűlnek agyában és ösztöneiben.

Gallyacskák reccsentek, surranó, puha léptek zaját véltem hallani, az árvalányhajas indiánok mokasszinjait, akik hadiösvényre léptek és eljöttek ide hozzánk, ámde magukra maradtak, mert mire ideértek, a szabadságharc véget ért.
Ami persze igazán nem rajtuk múlott.
Vajon mihez fognak most kezdeni? Lehet, hogy ők is nagykalapos szénégetővé lesznek?

Nem tudom, van-e lelkem, de ha igen, ma éjszaka talán sikerülni fog megtisztítanom, mert nem kétséges, hogy csak sine macula, csak megtisztult lélekkel fogok tudni, de vajon van-e lelkem, fölszállni innen – fölszállni, a magasba emelkedni és erőveszítés nélkül rögtön egyből olyan messzire, egészen a Limpopoig eljutni, folyamatos repüléssel, bár Egyiptomban talán lehetséges lesz majd valamennyit pihennünk, ha nem is sokat.
Vajon hányan is leszünk? Hányan fogunk akarni – és hányan fognak tudni – holnap a magasba emelkedni és elindulni velem? És akik itt maradnak?

Nem szabad félnem, hiszen Az, Aki Kimondta A Világot, rólam is tudta, hogy mit akart általam mondani. Így hát, mint egy regényhős, aki kiszól a könyvből, rákérdezve az íróra: no és velem mi lesz? – ezzel a kíváncsisággal várom én is, hogy megtudjam, milyen sorsot szánt nekem a Szerző. Igen, de hátha nincs is Szerző, csak egy elszabadult narratíva? amilyenek egyes kísértethajók meg a Kocsárd körül tolató fantomvonatok...

Nesztelen lebbenést éreztem magam mellett. Körvonalai sem látszottak, de tudtam, hogy barátom, Svarc telepedett egy faágra a közelemben.
– Nyugtalan vagy, Limpopo... félsz a holnaptól, igaz? – kérdezte tőlem a sötétség a bagoly hangján.
– Mit gondolsz, sikerülni fog? – kérdeztem vissza. – Ez az utolsó esélyünk ugyanis.
– Tudom – felelte.
– Reggel tudniillik jönnek értünk, hogy elszállítsanak valahova.
– A Feldolgozóba.
– Istenem, csak azt ne – sóhajtottam. – Csak ezt a véget elkerüljem... Mit gondolsz, mi fog történni? Mi lesz velünk?
– Irigyellek téged.
– Te, engem? Miért?
– Mert szerencsés vagy, mert visszanyerted a metafizikai támaszodat. És ez a legfontosabb. Ez még a repülésnél is fontosabb.
– Mi az a metafifikai támasz?
– A metafizikai egyensúly az angyal. Azt a biztonságot jelenti, hogy részed van a létben... Ő kíséri a csillagzatodat, ő az ajtók kulcsának ismerője...
– ...de hallod-e Svarc, az honnan tudható, hogy...
– ...és akinek meg van vetve a lába a létben, az rendelkezik ennek a bizonyosságával is. Ha ez nincs meg, akkor mondjuk azt, hogy hiányzik a metaf. támasz az életéből. Mert nem ismerte föl a szíve alagsorában derengő fényt, amely mégis úgy ki tudja világítani magát az egész szívet, hogy úgy fénylik, mint egy verdeső lampion a sötét és szeles éjszakában.

Elgondolkodtam a sötét folton bennünk, vagyis a szív sötét magján.
– És aki...
– És akinek része van a létben, ezáltal részesül – mint ezek a szegény erdélyi fejedelmek, akik fajdkakasként kísértenek itt a vörösfenyőkön – a lét teljességének az élményéből is.
– Hát nem is tudom...
– Nem tudható most még, vajon napfölkeltekor valóban fölrepültök-e, hogy a jövő héten már a szavannákon szaladgáljatok mátkáddal, Maxikóval együtt. Azt hallottam, a mai éjszakát neki ígérted. Helyes – mondta a bagoly, és a sötétben hálistennek nem látszott, hogy elpirultam.
– Nem kell elpirulnod, Limpopo – folytatta a barátom. Jól van ez így. Ami viszont a holnapot illeti, azt gondolom, hogy a lelked, amelyet ki tudja milyen korábbi vétkekért talán már az elkárhozás fenyegetett, most már ismét szabad s ez ismét titokzatos összeköttetést jelent számára minden más lélekkel. „Minden halállal én leszek kevesebb, mert egy vagyok az emberiséggel" – mondja egy híres angol metafizikus költő, aki harangozó is volt, azt hiszem...
– És eszerint és ezzel szemben viszont minden születéssel is én leszek több, nem igaz?
– ...akinek ugyanis lelke van, éppen általa képes érzékelni a lét teljességét. Úgy valahogy, olyanszerűen, mint ahogy füllel a hangot vagy szemmel a fényt, akármilyen parányit is, a feneketlen sötétben. Pontosan erre képes a lélek is, érzékelni azt a rejtelmes fényt, amely sokszor nem erősebb, mint amikor távoli csillagok kaparásznak a retinánkon...
– Szóval úgy gondolod, hogy van lelkem?
– Szökésetek idején, meg a repülőleckék alatt, és az énekórákon, meg amíg Afrikáról vitatkoztatok, meg az állatkertben és amíg népedet próbáltad meg oktatni és mialatt jövőjét tervezgetted, ezenközben, magad sem vetted észre, szavaid és tetteid irányítását átvette tőled a lélek. Ez igazán nem gyakori a struccoknál...
Szorítok neked, Limpopo – fejezte be a bagoly. – Most eredj, vár a vőlegényed.
– Írok néhány sort Petinek. Eljuttatnád neki?
– Persze. Efelől ne aggódj.

Hallottam, vagy talán csak hallani véltem, ahogy szárnyra kelt. Régebben egyszer azt mondtam neki: Te Svarc, te valósággal mezítláb és lábujjhegyen repülsz. Most is így suhant át az ágak között.
Petinek, a tőle tanult stílusban, a következőket írtam:
Szívem sötétkamráját egy gyertya most kivilágítja. De átlátszó üvegmondatok hallgatnak rólam, barátom, az idők végezetéig. Hallgasd e mondatokat, amíg egyszer vissza nem térek. És

Az És után egy nefelejcset ragasztottam föl a levélpapírra.
A levél hátoldalára pedig egy idézetet választottam ki a fáskamrában talált, hamis borítók alá álcázott kéziratok egyik oldaláról, talán Mani szavait:
Megszabadultam a tévedésnek ettől a világától. Az oroszlánbőrt ledobtam magamról. Nem engedtem meg ellenségeimnek, hogy kioltsák lámpámat. Futásomat jó véghez vittem. Visszatértem hazámba, örvendezve és énekelve. Nézd, most már a halálnak ettől a terhétől is megszabadulok!
Visszaérve az erdőből a telep kerítéséhez, megdöbbentő dolgot láttam. Három őr éppen akkor falazta be az utolsó réseket, amelyeken keresztül ki szoktunk szökdösni meg vissza. Még éppen át tudtam surranni, aztán újabb sor tégla került az átjáró helyén emelkedő új falra. Vajon kínaiak? – töprengtem, de nem volt időm megfigyeléseket végezni.
Mikor már majdnem a ketreceknél jártam, egy árnyék vált el az egyik kerítésoszloptól. Piki volt, s ahogy elhaladtam mellette, utánam szólt:
– Have a nice night, Limpopo.
– Megbolondultál, Piki? Mi az, hogy hevenájsz...?
– Csak annyit kívántam, hogy legyen egy nájsz éjszakád. Agyő, s a viszont nem látásra Afrikában.
Az egyik kerítéscövekről Pápaszem monoton hangja hallatszott: ákom-bákom, irka-firka, retye-rutya, cele-cula, rontom-bontom, mole-kula, füle-müle, zsumi-zsuma...
Hazaértem, Maxikó valóban ott várt rám a kútnál, ahol megbeszéltük.
– Szerelem. Ismered ezt a szót, vagy ezt is törölte Döhöm a fejedből?
Hirtelen rigóének hangzott fel. Felismertem Svarcnak, a bagolynak a hangját, aki a rigókat utánozta, akik Sz. Ernőt utánozták, aki a rigókat utánozta. Megismételtem a kérdést:
– Tudod, mi az, hogy szerelem?
– Nem tudom.
– Akkor éppen ideje lenne megtanulni. Kezdjük?
– Kezdjük.

A rigóének a szerelemről szólt, amely lobogó szárnyakkal járja be a világűr mélységeit, talpa alatt egy hullócsillaggal, így érkezve meg bolygónkra mint óriás műlesikló, hogy eltöltse a szerencsés kiválasztottak szívét.

151. Vége
Éjfél jócskán elmúlt, nemsokára hajnalodik. Maxikó is elaludt, kedves, hűséges vőlegényem.
Dgl, dgl, plöp, plölölöp – hangzott fel valahonnan messze a kerítésen túlról, a nagy vörösfenyő ágai közül –, plöp-plöp, dög-dögl-dögl... Tudtam, hogy a halálra hajszolt és megtalálhatatlanul elrejtőzött fejedelmet hallom, az utolsó erdélyi fajdkakas kísértetének hangját, a kakasét, aki népéből egyedül maradt, miután a fiúk elkergették egymást, a lányokat pedig elcsábították a szomszédok – plöpplöpplöpölöp... Vagy közeledő társzekerek zaja és visszafele patkolt lovak dobogása veri fel az éjszaka csendjét?
Lehet, hogy Matakit homokfutójának zörgése ez? A paraszt baktatna errefele kóberes alkalmatosságán, amelynek ponyvájára a magyarok bejövetelét festette meg valaki réges-régen? de kik lehettek azok a magyarok? Lehet, hogy Dél Csillaga vágtat errefele, keresztül a szavannákon, már-már telepünk kerítésénél? Vagy a szívverésemet hallom?
Nemsokára útrakelünk légiadmirálisunknak, Albatrosz Albinak a vezetésével.
Ki-ki ketrece mélyén alszik, mindenki mélyen alszik, erőt gyűjtve, álmában kutatva, szólítgatva saját magában az elnémult, szárnyát sem mozdító, de el nem veszett madarat, amelyre néhányan bizonyosan rá fognak találni önmagukban ma éjszaka, mások meg már soha.
...úgyhogy holnap, amikor őreink megjelennek, hogy mindannyiunkat a vágóhídra tereljenek, már csak üres ketreceket fognak találni és a hűlt helyünket.
– Mi a szösz – álmélkodik majd Mérges selypítve. És ki tudja, talán az egyik őrnek, mondjuk a Lórúgásos Lacának este majd azt meséli valamelyik cimborája a Hója-kertben vagy A Szamosparti Hableányban: képzeld, ma kora hajnalban különös hangokra ébredtem. Kiléptem a tornácra és a kelni készülő Nap meg a halványuló csillagok együttes fényében soha nem látott, óriás árnyékokat pillantottam meg a felhők alatt vonulni, hónuk alatt egy arany napkoronggal. Dél fele húztak a csillagos éjben. És énekeltek.

Hommage à Dada. Szalma László nyomán

Jegyzetek

1. A struccok nyelvéről
(A szerző-fordító jegyzete)
Hadd szóljunk végezetül néhány szót magáról a strucc-nyelvről. Nyelvtana nem ismeri a nagyon éles múlt-jelen-jövő különbségtételt, sem az elkülönült alany-állítmány-tárgy hármasságot. Azt mondhatni: a struccok beszédében a szubjektum, a beszélő én nem tökéletesen különül el a világ dolgaitól vagy történéseitől. Az elbeszélő tudat így mintegy rátapad tárgyára, olykor valósággal ráforr, azonosul vele. A fent leírtak olyanszerűen képzelendőek el, ahogyan ezt a magyar nyelv egyes szám első személyű igealakjaiban megszoktuk: pl. iszom, szaladok, írok – mindegyik alak tartalmazza a cselekvő személyt (én írok, én alszom), sőt olykor a második személyt mint tárgyat (látlak, szeretlek, várlak stb., mármint téged). Nem ismerünk olyan indoeurópai nyelvet, amely egyetlen szóalakba sűrítené a cselekvő személyt, a cselekvést és a második személyű tárgyat, amelyre a cselekvés irányul.
Ilyen értelemben akár azt is mondhatná valaki, hogy a struccnyelv rokona a magyarnak. Csak hát az a szellem, amely a magyarban egyetlen árva igealakban mutatkozik meg, az a struccoknál szövevényes logikájú tobzódás viszonyok és részletek szimultán gazdagságában. Amit összetartozónak érzékelnek, amit „egybe látnak", azt nyelvileg sem bontják szét. A konkrét iránt, az egyszeri, a pillanatnyi és a részlet iránt érzett szenvedélyük párosul az általánosító erőnek, a fogalomalkotó képességnek, az absztrakció és a szimbólum iránti érzéknek a teljes hiányával.
A struccok nem ismerik a többes számot és láthatóan nem is hiszik, hogy a Földön bármi „megszámolható" lenne, vagyis, hogy bármi is együvé – mondjuk úgy: azonos kategóriába – lenne sorolható hasonló dolgokkal. Minden, ami van, az önmaga: egyszeri és egyetlenegy-természetű. („Két strucc" – ez értelmetlen kifejezés. Van egy strucc, meg még egy strucc. Az nem annyi, mint kettő. És a három sem három, hanem „egy strucc, még egy strucc, még egy strucc".) A külső jegyek hasonlósága nem lehet elégséges ok ahhoz, hogy az individuumot – akár egy tárgynak is az individualitását – feloldjuk a „többes szám" fikciójában, ennek a spekulációnak az olvasztótégelyében. A „két strucc" vagy „két ketrec" kifejezés így számukra teljesen felfoghatatlan – nézetük szerint mindig egyetlen struccról (meg esetleg még egy, de mással ugyancsak összevonhatatlan struccról) van szó (De hiszen én egy vagyok, nem pedig „kettő!"), és ezeknek semmi közük egymáshoz. A ketrecek is külön, konkrét, önálló lényegű ketrecek, azonos tulajdonságaik nyilván vannak, de ez nem ok rá, hogy a kettőt egynek (pontosabban: az egyet kettőnek) tekintse. Vagyis ezek a közös jegyek nem vonhatóak össze, egyetlen almát sem lehetséges kétszer megenni, ha valamit „még egyszer" megettél, az az alma megint csak egyszeri (s így egyetlen) entitás volt, egyetlen alma, még ha másik alma is.
Nézzük csak a feljegyzések első mondatát. Mi a jóúristent keresünk mi itt – ennek az igének a valódi tartalma az eredetiben: kerestünk/keresünk/fogunk keresni. Vagyis: mit is keresünk (már mióta, hosszú ideje, rég elmúlt időktől kezdődően), főleg, hogy ez a helyzet vélhetően nem fog változni (ki tudja, még meddig, beláthatatlanul sokáig). Leginkább tehát egy múltból jövőbe tartó folyamatos igealakra volna szükségünk a fordításhoz.

Ahogyan a kínai írás jelei nem betűkből épülnek fel, hanem minden szónak megvan a maga képe, saját ábrája, ugyanígy a struccnyelvben a nyelvtani szerkezetek annyira rugalmasak és hajlékonyak, hogy a struccok úgyszólván minden élethelyzetet saját külön, „külön bejáratú", komplex nyelvi lenyomatokkal tudnak megragadni. Mintha az igeidőknek, módoknak, az igeragozásnak és a főnévi esetragozásnak olyan mély és testreszabható tartalékai volnának ebben a nyelvben, hogy minden elképzelhető, minden lehetséges helyzetre jut belőlük.
A legnagyobb nehézséget az okozza a kívülálló érdeklődőnek, hogy a struccnyelv építőkészletét nem valamiféle ábécé alkotja. Nem különálló hangokból, még csak nem is szótagokból épül föl a struccbeszéd, hanem szavakból és valami különös nyelvi kötőanyagból, amely szófajilag nem határozható meg, legfönnebb hangtanilag.
A konkrét élethelyzetek nyelvi leképeződését tehát nem a megszokott sémák, patternek, paradigmák kaptafái határozzák meg. „A kutya ugatott" mondat, mint elvont kijelentés, mint általános közlés nem is nagyon fogalmazható meg ezen a nyelven. Struccnyelven ebben az egyszerű kijelentésben megjelenik a helyszín (a kerítés mellett), az időpont (éjszaka, holdfényben), az időtartam (hosszan vagy röviden), a tárgy és a cél (kit ugat, miért ugatja), az eszköz (a szájával, tele torokból) stb. stb. E nyelv az egyszeri, összetett, mozgásban levő, áramló történésekkel, a primér, elementáris, intenzív érzékelés éles fényű tapasztalatával, a történő élet tündöklő élményével ajándékozza meg azt, aki érteni és használni képes.
Mondatok nincsenek ebben a nyelvben; a szerkezetek parttalanul terülnek szét és hatolnak egymásba, valószínűtlen jelentés-interferenciákkal döbbentve meg az avatatlant. A nyelv logikája nem a bástya lineáris futásához hasonló a sakktáblán, hanem olyan, mint ahogy a huszár ugrál. Úgy is lehetne fogalmazni: a struccok lóugrásban gondolkoznak. És ugyanígy beszélnek.
Egy ideig vonzó feladatnak gondoltam a struccnyelvet a maga fantasztikumában visszaadni, mondatok nélküli sodrásában, nem emberre szabott nyelvtanával, soha nem hallott szerkezeteivel. Végül beláttam: ez érdekes nyelvfilozófiai dokumentum lehetne, még stilárisan is hozna valamennyit egy kutatólaboratórium izgalmaiból, de az olvasást annyira megnehezítené, hogy a tisztelt olvasó türelméből aligha futná többre, mint egy-két egypercesre. (Nézzük csak ismét azt a bizonyos első mondatot: „Mi a jóúristent keresünk mi itt?" Ezt, ha a hűséget szó szerint értelmezem, kb. így kellett volna fordítanom: „Ki teremtett vala és teremt folyamatosan éppen erre a helyre struccot, hogy itt lett légyen, legyen és leendjen?")
Ígyhát, a kiadó kérésére, félretettem a szó szerinti fordítást és készítettem egy emberszabású változatot is (emlékszem gyerekkorom olvasmányaira: „Fordította és az ifjúság számára átdolgozta Szinnai Tivadar"). Mennyi ebben a hamisítás? Talán nem több, mint amikor oroszból fordítunk, amely nyelv nem ismeri a névelőt – a fordítók azonban a világ összes nyelvére, teljesen gátlástalanul úgy fordítják le a Bűn és bűnhődést vagy a Háború és békét, hogy ezekben az átültetésekben több a der, die, das, a, az, the, le, la, d, les, las és los, mint fűszál a réten.
Nos, így valahogy. Nem titkolt büszkeséggel említem meg azt is, hogy végül már a Limpopo (és mások) által elkövetett apróbb nyelvtani hibák visszaadására is vállalkozni mertem, természetesen tisztában lévén azzal, hogy bármely más fordító egészen bizonyosan egészen más nyelvi ruhába öltöztette volna az eredeti szöveget és üzenetet.
Akkor hát így tessék olvasni.

2. A kiadó jegyzetei
A kötetben több Vörösmarty-, Tompa Mihály- és Ady Endre-idézet olvasható. A Verne-idézetek forrása a következő kiadvány:
Verne Gyula munkái. Dél Csillaga. Regény. Fordította Dr. Bányai Elemér.
Geiger Richárd rajzaival. A „Magyar Kereskedelmi Közlöny" hirlap- és könyvkiadóvállalat kiadása Budapesten. (Évjelzés nélkül, vsz. 1918-ban.)

*

A Szentivánéji álom egyes részleteit Arany János fordításában idézzük. A 40. FEJEZETet követő Monológ szerzője Szőcs Géza. Ugyanő fordította a német nyelvű strófát: 117. FEJEZET, azonosítatlan szerzőtől. E fejezetben a Lamartine-idézet Rónay György fordítása.
Nizámi eposzának 4 sorát (79. FEJEZET) Károlyi Amy ültette át.
12. FEJEZET: szuperlimba vagy überczunge: az az agyi hullámhossz, amelynek segítségével emberek és állatok nyelvi korlátozás nélkül, telepatikusan beszélhetnek egymással. Nincs minden emberben kifejlődve.
Szung Vu két sorát (115. FEJEZET) Illyés Gyula fordításában idézzük, Omár Khájjám sorait is egyszerűbbnek tűnt Szabó Lőrincében (57. FEJEZET), mint az albatrosz által citált perzsa eredetiben. E két sor Sziklay Andor (Andor C. Klay) átültetésében így hangzik:

Minden cseppje, bár gyöngyözőn kacag,
egy könnycsepp, melyben vércsepp rejtezik.
(Sziklay számozásában a 62. rubái)

Sziklaynak nemcsak a legteljesebb magyar Khájjám-átültetést köszönhetjük, hanem izgalmas jegyzeteket is. Például „a mennyország nem egy hely, hanem a lélek egy állapota" gondolatot (92. FEJEZET), amelyet Khájjám két rubáiban is megfogalmaz (Szabó Lőrincnél: „Én vagyok a boldog ég s a jajgató Pokol"), Sziklay is pazarul fordítja. Az egyik az, amelyikben elmondja Khájjám, hogy lelke odafönn vándorol, keresve mennyet és pokolt, ám egyszercsak hangot hall: „Mindaz, mit itt kutatsz, tebenned van!" A másik rubái arról szól, hogy a költő elküldte a lelkét az Életén Túlra, hozzon hírt neki onnan. Teltek a napok,

...míg végre megjött. Ennyit szólt csupán:
„A Mennyország s a Pokol – én vagyok!"

– ám Sziklay felhívja rá a figyelmet, hogy Abu'l-Ala mintegy fél évszázaddal korábban már ugyanerre oktatja azokat, akik a sötétben bolyongva keresik a Paradicsomot. (És akkor még nem említettük Marlowe-t.)
A Petike levelében (a 149. FEJEZETet követően) idézett fél rubái is Sziklay fordítása (az ő számozásában a 281. számot viseli). Petike a folyó tükréről beszélve Bálint Sándor egy képét idézi Limpoponak. A rigóbeszédre utaló sorok (43. és 48. fejezet) átvételek Lesznai Anna Rigófüttyre c. verséből.
A 26. FEJEZETben Limpopo az Angol beteg, Almásy László nevét, talán az ismert film hatására, gróf Almásy Lászlóként emlegeti, helytelenül. Ezt a hibát egyébként nemcsak a filmes stáb, hanem a népügyészség utasítására vizsgálatot folytató budapesti rendőrfőkapitányság Politikai Osztálya is elkövette, mint saját jelentésükből is kiderül. Nevezetesen, hogy a gyanúsított Almásy László „gr. Almásy Lászlóval nem azonos, a személyleírás nem egyezik, Osztályunk átiratában foglaltak tévesek. Egyiptomi nagykövete az országnak sosem volt, fogak helyett műfogsort visel, nemi szervén lencse nincs". A nyomozók láthatóan alapos és tüzetes munkát végeztek, de családtörténeti ismereteik hiányosak lehettek. Az Angol beteg, arab nevén: Abu Ramla, a Homok Atyja egy másik (a borostyánkői várkastélyt birtokló) Almásy-családból származott, mely sokkal ismertebb, mint a gróf Almásy család. Már az édesapa révén is, aki nem más volt, mint Almásy György, a neves Ázsia-kutató.
Kiadónknak természetesen nem lehet feladata egy strucc minden tévedését kiigazítani.

F. vára (3. fejezet stb.)
(vár, várkastély vagy város a történet helyszínének szomszédságában)
A szerző bevezetője és a struccok naplója is, titokzatos módon, pusztán ezzel a betűvel említi a strucctelep közelében fekvő várost. Bár nem biztos, hogy jó helyen tapogatózunk, kiadónk felhívja a figyelmet Henricus Nollius hermetikus-rózsakeresztes regényére, amelynek Előszavában az író leszögezi, hogy
„Van egy kastély keleten, amelyet egyesek a szerencse vagy Fortuna, mások a bölcsesség kastélyának neveznek. Ebben a kastélyban a természet leplezetlenül áll előttünk, és az örök bölcsesség égi és földi kincsei is a legnyilvánvalóbban szemlélhetők."
Nem állítjuk, hogy a strucctelep e kastély mellett működött volt. De ha már elővettük a regényt, hadd idézzünk belőle néhány sort, pl. a bevezetőből a szerző szavait: „A teljesen szennybe és mocsokba merült világ felismerte, hogy a silány és viseltes köntös alatt belül megbúvó legtökéletesebb igazgyöngyöt csak a lélek szeme pillanthatja meg".
A Negyedik fejezetben szó szerint ez áll:
„Aki ismeri az utat Fortuna kastélyához, és eljut a kapujáig, szilárdan kezében tartva a kapu nyitására szolgáló kulcsokat, mindent tud és mindent ért, ami csak létezik a világmindenségben."
A Nyolcadik fejezetben a főhős arra kérleli Istent, „küldje el hozzá azt az angyalt, aki majd tanácsot ad, hogyan távolíthatná el a Fortuna kastélyához vezető útról az akadályokat." A Fortuna várához vezető út (működő vagy kialudt) vulkánok mellett vezet el. Egy csodálatos teremtmény, egy „rendkívüli szépségű, még Helénánál is szebb alakú nő" jön vele szembe, aki közelebbről azonban inkább szépséges ifjúnak tűnik. „De minél tovább haladt Philaretus, annál közelebb ért az ifjú, és amikor azt gondolta, hogy már egészen a közelében van, íme ott állt előtte egy öregember". Persze hogy Próteusz szórakozik hősünkkel a fortunai országúton, kis híján le is taszítja onnan, de „odarepült Szent Mihály arkangyal és messzire űzte Protheust".
Egy hársfa, amely alatt hatalmas kincs rejtőzik, jelenti az utolsó helyszínt a várkastély felé vezető úton. A hűtlen barátok közben megvonják támogatásukat, ugyanis „erősen kételkednek már az út sikerében, mivel Philaretus már oly sok éve úton van, és még mindig semmi eredmény". Aljas és ostoba vádak keserítik hősünk életét. Egy barátja, akit sokáig jótéteményeivel halmozott el, „titokban számtalan hazugságot és rágalmat halmozott mások előtt Philaretusra, és mindenfelé terjesztette azokat".
Ám Philaretusnak sikerül kinyitnia a kastély kapuját, amely fölött egy olyannyira tündökletes karbunkulus ragyogott, hogy fényénél olvasni lehetett.
„Mikor pedig Philaretus kissé beljebb jutott a kastélyban, megpillantott a mennyezeten egy tündöklően világító, kicsiny napot. Ez ahhoz a nagyobb naphoz hasonlított, amely a makrokozmosz egét uralja, és az egész kastélyt, annak valamennyi termét ennek a kicsiny napnak a fénye ragyogta be."
A kastély egyik szobácskájában „különféle tükrök voltak, amelyek a dolgok csodálatos képmását mutatták. Voltak ott távollátó tükrök is, amelyek segítségével a betűk még három mérföld távolságból is olvashatók voltak. Ebből a szobából az ötödikbe mentek át, amelyben különböző csengettyűcskéket helyeztek el, mégpedig úgy, hogy ha meg akartál idézni valamilyen lelket, a csengettyűk szavára hozzád siettek, és beszélgethettél velük."
(A filozófiai parergon tüköre. Henricus Nollius hermetikus-rózsakeresztes regénye. Fordította Kasza Péter. Szeged, 2003.)

egy hársfán lakott (63. FEJEZET)
A naplóban ehhez a részhez egy megkezdett lábjegyzet is tartozik:
sub una arbore Tilys vulgariter Hasffa vocata (1366), „egy mindközönségesen hársfának nevezett fa alatt". Lehetséges-e, hogy Poháros Oszvald

Erdélyi fejedelmek (73. fejezet stb.)
Kiadónknak esze ágában sincs bárminemű összefüggést keresni a Limpopo és a Nollius-regény motívumai között, mint ahogy Fortunát sem tartja lehetségesnek azonosítani egyetlen valóságos várossal sem.
Ám hogy milyen különleges városokat ismer a virtuális erdélyi történelem, s hogy az ottani fejedelmek olykor milyen elképzelhetetlen hatalommal rendelkeztek, érdemes erre nézve felütni Jacobus Palaeologus egyik kevéssé ismert írását, amely mintegy fél évszázaddal Nollius regényének (egyébként Giessenben 1623-ban történt) megjelenése előtt született.
Palaeologus, a Dávid Ferenc által Kolozsvárra meghívott teológus, az unitárius egyház egyik apostola részletesen elmondja, hogy János Zsigmond fejedelem égi megbízást kapott, hogy rendezzen meg egy döntő fontosságú hitvitát. A fejedelem e célból felépíti Kolozsvárnak valamiféle mennyei mását az Olümposzon, a Tempe völgyében. Palaeologus ebben az írásában János Zsigmondot Jóslás király néven emlegeti, a virtuális Kolozsvárt pedig Janopolisként. Íme néhány szemelvény a műből:
„Míg ez történt az égben és a pokolban, Jósiás megkapta a megbízást az Atyaistentől, és lovas küldöttei útján mindenhová leveleket küldött, minden királyhoz, fejedelemhez és hivatalnokhoz.
Helyszínül a Tempe-völgyet választották, de az útban álló erdők, ligetek völgyek eltávolításával mind szélességét, mind hosszúságát megnövelték, mindez pedig Jósiás óhajának megfelelően egy pillanat alatt megtörtént, mivel a természet az Atyaistentől parancsot kapott arra, hogy Jósiás akaratának engedelmeskedjék.

A Tempe-völgy közepén szélesen és hosszan, igen erős falaktól övezve állította fel a négyszögletű Janopolist. A városban pompázatos, sok-sok embert befogadó paloták teli változatos alakú, arany és ezüst ülőalkalmatosságokkal, falaikat sokféle drágakődíszítés borította, kárpitok és szőnyegek ékesítették. A városban széles utak húzódtak egyenes vonalban, nem kő, hanem ragyogó színarany borította őket, s visszatükröződött rajtuk a járókelők, a sétáló és álldogáló emberek alakja. A falak és paloták építőkövei öntött és színezett ezüstből voltak, a kőtömbök nagy és súlyos talentumok, a sarkokat pedig – melyeket az építő kénytelen volt üresen hagyni – káprázatos látványt nyújtó, kisebb-nagyobb ékkövek töltötték ki. Jósiás úgy rendelkezett, hogy a nap pontosan az ég közepének magasából süssön, s elébe kicsiny felhők vonuljanak, hogy a nap melege és fénye kellemes legyen a város lakói számára. A földnek megparancsolta, hogy ne verje vissza a napsugarakat, s így ne okozzon hőséget a visszaverődés, hanem engedje át az alvilágba és az antipódusokhoz: ekkor láttak először napsugarat az alvilágban, s kaptak először fényt a földtől az antipódusok. Janopolis főterének közepére a nagy befogadóképességű antiokhiai színházat szállították át.

Janopolis kapuinál a város bármely részéből négyszögletes kapukon nyílt kijárás különféle utakon a hegyek felé.
Bámulatos módon csörgedező patakok, kígyózó források öntöztek folytonosan mindent.

A négy palota összes étkezőjében és asztalánál naphosszat étkeztek, jóllehet a napnak sohasem volt vége, s nem mintha bárkit is gyötört volna az éhség [...]
A teátrum közepén lévő középső helyet a híres király, Jósiás, magának szánta, Békés Gáspár és Hagymási Kristóf, az Atyaisten tiszteletében oly állhatatos férfiak társaságában.
Magyarország kihasználta a vitára engedélyezett ünnepnapokat, mindenki kimozdult otthonából, s lakosainak nevében követeket küldött Jósiás királyhoz egészen Kolozsvárra, s arra kérte: engedje meglátogatniuk a vita helyszínén felül az egész Ó- és Újvilágot, s mert van rá hatalma, azt is tegye lehetővé, hogy ezzel egy időben otthon is jelen lehessenek, és ki-ki elláthassa teendőit, sőt szabadon járhassanak bárhol, ahol éppen kedvük tartja – a kedvnek most nem álltak útjában határok –, s mindent megnézhessenek, ugyanakkor a hallgatóság soraiban is jelen lehessenek. A király teljesítette a szívének legkedvesebb nép kérését, s még több dolgot megengedett neki, mint amiért folyamodott, ráadásul nemcsak neki, hanem az összes többi népnek is az ég alatt.
(Jósiás) édes és szeretetteljes szavaktól ékes és gazdag beszédet intézett a szent birodalom valamennyi választófejedelméhez, királyához, fejedelméhez, hercegéhez, grófjához, bárójához, urához, lovagjához, nemeséhez és lakosához, akik különböző helyeken álltak. Ugyanígy személyesen és egy időben fogadta sok-sok helyen a keresztény fejedelmeket, őrgrófokat és királyokat.

Károly francia királyt azonban, amikor be akart lépni, az őrt álló angyalok kiűzték az erdőből, azzal, hogy Janopolisban nincs hely a hitszegés számára.
Eljött a skót király is. Az angol királynő, Erzsébet eleinte habozott, attól tartva, hogy ha egyetlen nőként részt vesz ekkora férfiúi gyülekezetben, úgy tűnhet, nem is illeti meg megtisztelő hivatala.

Ezután, sőt ugyanakkor, míg mindez zajlott, és a fogadók, érkezők még mindenütt kölcsönös kötelezettségeiknek tettek eleget, Jósiás király már az Olümposz csúcsáig elébe ment a fiával, Szelimmel és unokájával, Murattal érkező Szulejmánnak.
Egy-egy nap egy örökkévalóság volt.
Mint már említettem, nem volt fáradtság, sem nehézség, s nem volt lehetetlen, hogy számtalan ember egyetlen helyen, s egyetlen ember számtalan helyen legyen, s hogy jobbra legyen, aki pedig épp baloldalt volt, és balra, aki jobboldalt, s fenn legyen, aki lenn volt, s lent, aki fenn, s ugyanígy elöl és hátul, s mindez ugyanabban a pillanatban megtörténhetett az arra vágyók kívánságának megfelelően. Hajnalban és este a város tizenkét kapujánál az őrállások kürtjei harsogtak és dobjai szóltak; illatokat, madarak és a magasban zengő angyalok harmonikus dalát vitte a szél, és elárasztott velük mindent.
Az angyalok odafönt negyvenszólamú énekbe kezdtek, melynek mindegyik szólamát negyven-negyven angyal énekelte: »Dicsőség legyen a magasságokban a magasságos Istennek, s legyen békesség a földi embereknek, akiknek akarata egy és összehangzó a magasságos Istenével.«
Miközben szólt az ének, valaki így szólt a firenzei nagyherceghez: »Mondd, hol van híres vetélkedésed a ferrarai herceggel arról, hogy kettőtök közül kinek kell a másiktól jobbra, s kinek a másik előtt helyet foglalnia? És hol van az egész tridenti zsinatot felforgató, elkeseredett fenekedés a francia és a spanyol király, meg a svájci és velencei követek között? Te a ferrarai hercegtől balra vagy, ő meg, ha megfigyelted, előtted.« Mire az a maga szellemes módján válaszolt: »Ha előttem van a ferrarai, nem is lehet jobbra tőlem. Én azonban innen úgy látom, balra ül tőlem, és csak akkor látom, ha hátam mögé tekintek.« A beszélgetés mindenkit elgondolkodtatott, és azon kezdtek gondolkodni, hogy melyik az ég, a színház és a közönség jobboldali, baloldali, elülső és hátsó, fenti és lenti része, majd mindannyian derűs nevetéssel nyugtázták, amikor saját tapasztalatukból győződhettek meg arról, amiről korábban nem volt alkalmuk, arról tudniillik, hogy Jósiás gondoskodott róla, hogy Janopolisban megszűnjenek a térbeli viszonyok legfőbb jellemzői.

Csillapíthatatlanul kacagtak azon, hogy a firenzei szemével nézve balról tapintották kezükkel, ami a ferrarai szemszögéből tekintve, megesküdtek volna rá, jobbra volt. Éppúgy eltüntették a gondolkodás, mint a tér különbségeit.

Sommer és Paruta közös prédikációja zárja le az első napot, amelyet két nyelven tartottak ugyan, de mégis mindenki egyetlen és egységes szövegként hallgathatta.
[Ezt követően Jósiás] maga vezetett mindenkit házához, egyszerre többfelé ereszkedett alá a lépcsőfokokon, nyájas szónoklattal kedveskedett, egyesek asztalánál helyet foglalt (...), másokénál együtt étkezett az ott lévőkkel. Különféle öltözetű és tekintetű, de kedves és készséges szolgák szolgáltak fel ezeknél a pompás asztaloknál, amelyek éhség- és szomjúságérzetet keltettek ott, ahol valójában nem létezhetett éhség és szomjúság, mindent átjártak az illatok, valamint az ének és zeneszó visszhangot keltő összhangzatai, az utak megteltek sétálgató vagy éppen kilovagló, és a ligeteket és gyümölcsös kerteket felkereső férfiakkal.
Felvirradt a második nap, jóllehet valójában kezdettől fogva ugyanaz a nap telt.
Amikor erre is, arra is körbenéztem, megpillantottam az angol királynő előkelői, leghűségesebb udvari elöljárói és tisztségviselői között ülő Thomast, Sussex grófját, akit ismertem kivételes gazdagságáról és az emberiesség olyan jegyeiről, amelyekkel nagy hírnévre tett szert. Majd eljött az összecsapás ideje, mindenki elcsendesült, senkinek sem volt szabad beszélnie, bár a szóvivők megkapták azt a képességet, hogy beszédükkel hallgassanak, s hallgatásukkal beszéljenek, hogy oly módon kiáltsanak, hogy nem törik meg a csendet, s úgy legyenek némák, hogy fennhangon kiáltanak.
Akkor Dávid Ferenc elkezdte beszédét" stb.

De ennyi talán elég is a végül Rómában kivégzett Palaeologus leírásából ahhoz, hogy belássuk: Fortuna, Janopolis és Kolozsvár, ha nem is azonosak, de lehet, hogy titokzatos átjárók kötik össze őket.
Az idézeteket a Skolasztikus vita című szövegből vettük át (Disputatio scholastica). Palaeologus egy másik művében (Tizenkét napi tanítás) Dávid Ferenc egy Mexikóból Kolozsvárra vetődött, Telephus névre hallgató indiánt is hitoktatásban részesít.
Ezek az írások hozzáférhetőek az Égi és földi hitviták című gyűjteményben, amely Nagyillés János fordításában és Balázs Mihály szerkesztésében Kolozsvárott 2003-ban jelent meg, A Dunánál kiadásában.
(Ne felejtsük el azt sem, hogy a történelemírás nem képes követni egy ország rejtett históriájának eseményeit, melyek olykor mint mesés vagy irracionális ismeretek törnek elő valahonnan. Gondoljunk például arra, hogy Martinuzzi bíboros, akkoriban váradi püspök, elküldi ajándékba Comóba, Paolo Gioviónak, I. Serliert erdélyi fejedelem portréját, „equo incessu colore habituque pernobili" ábrázolva. (Lásd Rovellinél, illetve Florio Banfi könyvében.) Mai kutatók e portrét „fiktívnek", illetve „mesésnek" minősítik, anélkül, hogy látták volna. Pedig Giovio gyűjteményében olyan festmények kaptak helyet, amelyek távolról sem mondhatóak mesésnek, mint pl. Mantegna Mátyás-arcképe, Galeotto Marzio arcképe, II. Lajos portréja, I. Ferdinánd arcképe, Ippolito de Medici bíboros, magyarországi pápai legátus arcképe, Aloyzius Gritti arcképe, mely utóbbi ma is megtekinthető Comóban. De miért is küldött volna Fráter György portrét, bárkinek is, kitalált személyekről, amikor tele volt a kor hús-vér hősökkel, kalandorokkal, kalandornőkkel és uralkodókkal?)

Penuna (3, 132. ÉS 133. FEJEZET)
„1289–1296 között uralkodott Örményországban II. Hetum király, akinek könyvében a penunának nevezett növény tulajdonságairól olvashatunk. E király feljegyzései szerint a penunára egy angyal hívta fel Mózes figyelmét, midőn a Sinai-hegyre ment. Mózes a növény főzetével menyét gyógyította meg, akit az ördög megrontott. Az örmények szintén csodálatos erőt tulajdonítottak a növénynek. Összegyűjtése szertartásosan történt. A pap a kereszttel és az evangéliummal a növény lelőhelyére ment. Útközben zsoltárokat énekelt. Utasítása szerint a növényt gyökerestül ásták ki, és igen nagy tiszteletben tartották. Az évszázadok sem csökkentették azt a hitet, hogy a növény kiűzi az ördögöt, a gonosz szellemet a megszállottból – másrészt távol tartja a rosszat" – mindez az angadzsaburleves kapcsán olvasható Szőcs István – Kövi Pál Az erdélyi örmények gasztronómiája c. tanulmányában. II. Hetumot, aki 1300-ban elfoglalta Jeruzsálemet és aki János néven szerzetessé lett, nem sokkal később meggyilkolták.

Pellengéren pusztul el (135. FEJEZET)
Részlet Rossini operájának, A sevillai borbélynak a Rágalom-áriájából.

Filmet forgatnak (93, 132. ÉS 135. FEJEZET)
Kovács Kristóf filmjét, a Csontzenét, amelyben az éjjeli erdőben elhangzó szavak hallhatóak.

Világ vége (vagy Világvége) utca (115. FEJEZET)
Ez az utcanév utalhat kozmikus léptékekre is, F.-ban minden előfordulhat. A világ végső határa egyébként is ott húzódik, ahol a nyelv végső határa. Tény azonban, hogy Finistère neve is a „finis terrae"-ból származik, és Veszprémben is így nevezik a várbeli sétány folytatás nélküli, „semmibe szakadó" végét, ahol ma egy királyi pár szobra néz a jövőbe, de erről az utcanévről egyebek mellett eszünkbe juthat Reményik Sándor egy verse is:

Benéz a havas kéken, Kolozsvárra.
A nagypiacról tisztán látható,
Amint a Monostor utat bezárja.
Most úgy érzem: ott vége a világnak.
[...]

Benéz a havas kéken, Kolozsvárra.
Öreg fején már megmozdult a hó,
Tövében vadul árad a Szamos,
A Szamos, ez az egyetlen folyó.
A Szamos, ez a megfordított Léthe...
Mondják, ki belekóstolt vizébe
Az felejteni nem tud sohasem.

Irodalom
A madarak nyelve
Picatrix
Brehm: Az állatok világa
Mani: Gyöngy-énekek
Omár Khájjám: Rubáiját
Nizámi: Leila és Medzsnun
Konrad Lorenz: Salamon király gyűrűje
Jakob v. Uexküll: Streifzüge durch die Umwelten von Tieren und Menschen
Jakob v. Uexküll: Niegeschaute Welten
Julian Huxley: Evolúció: A modern szintézis
Julian Huxley: Az Állatkertben
Heribert-Nilsson: A fejlődés gondolata és a modern biológia. Ford. Tábor Béla.
Széchenyi Zsigmond vadásznaplói
Krizsán László: A sivatag titkait kutatta (Almásy László)