FőoldalTŐLEMKötetekRomulus Zaharia könyve

Romulus Zaharia könyve

Az uniformis látogatása
151
85
Részletek Romulus Zaharia Ademenirea (Az ámítás) c. könyvéből, amely 1983-ban jelent meg a kolozsvári Dacia könyvkiadónál

Petru Groza, a román államférfi táviratát, hangos szóval olvasták föl Korvin Mátyásnak, a román renegátnak a lovasszobránál, aki a magyar királyság számára egy mindaddig, és őutána is ismeretlen ragyogást hozott el. (19. o.)
És azt lehet mondani, hogy Fadrus nem választotta ki túlságosan jól azt a pontot, ahova elhelyezte a ló szilaj léptét, pontosan a katedrális déli oldalán. Az impozáns kőhajó nevetségessé tett mindenféle bronz-lendületet, s különösen a ló megdermedt féktelenségét. [...] Ezzel együtt, ismét bebizonyosodott egy különös etnikai paradoxon: a románok, az elnyomottak adták az értelmet, az embert, a vezetőt – vagyis a királyt; és az elnyomók meghajoltak előtte. (24. o.)
Arra is gondolt, hogy a román közigazgatás [1945 tavaszán] késlekedik elfoglalni saját hatáskörét Észak-Erdélyben. Marosvásárhelyen azonban még a közönséges salátát is úgy körítették különböző zöldségekkel, hogy a piros-fehér-zöld trikolórt eredményezze, annyira nagy volt a horthysta maradvány-elemek gyűlölete. (48. o.)
És vajon az ország Erdély északi részét, melyet egy fasiszta diktátum elrabolt tőle, nem szerezte-e vissza két nap kormányzás után, 1945. márc. 8-án? Lehet, emlékeztetni fogsz rá, hogy a szovjet kormány megvizsgálta a román kormány kérését és tudomásul vette, hogy az új kormány megígérte a rend fönntartását és a nemzetiségekkel való egyenlő bánásmódot és hogy jóváhagyta, az 1944. szeptember 12-i fegyverszüneti megállapodás alapján, hogy beiktassák a román közigazgatást Észak-Erdélybe [kiemelés a kiadótól]. Rá fogsz mutatni azután, hogy maga Sztálin határozott így, noha neki semmi köze nem volt ehhez. Észak-Erdély földjét a fasiszták rabolták el ama sok száz kötet alapján, melyek a Führer magyar csodálóinak aláírásait tartalmazták, s mely köteteket Hitler címére postázták Németországba, s a Duce címére, egyenesen a Torlani villába! Ne feledd, doktorom, hogy Horthy Magyarországának lányai átjárták Európát, és hasonlóképpen, hagyták, hogy Európa átjárjon rajtuk (bocsásd meg a közönségességem) a magyar történelmi állam nagy ügyéért; föláldozták hajadonságukat, fiatal éveik édességét, mivel a magyar diplomaták, nem lévén érveik, odajutottak, hogy a bakfis lányok bájait küldjék csatába. És úgy tűnik, ily módon, megszerezték Észak-Erdélyt, hagyva, hogy a fasiszta nyárspolgárság megkönnyebbüljön a lányok belső részeiben, mint egy moslékos kondérban.
Mi hadseregeket, hadosztályokat, ezredeket, mindenféle hadi eszközt küldtünk a tűzbe, és katonákat, akkor, a fegyverek visszafordításakor [a náci Németország ellen] és vért ontottunk. (158. o.)
Ő, a tartományi titkár, állította, hogy nem hibázott. Nem volt hiba utasításokat adni arra nézve, hogy május elsejét a világ összes országában élő proletárok harci szolidaritásának jegyében kell megünnepelni, nyilván. Itt román proletárok és magyar proletárok élnek. És ezért ő, Şerb, arra gondolt, hogy nem volna éppen rossz fellobogózni a székházakat a magyar zászlóval is. Ej, mi rossz van ebben? Hogy fölhúzd egy olyan ország állami zászlaját, mely elrabolta a földedet, mely kifosztott! [...] És ha már zászlókról esett szó, miért nem vonatta föl az amerikait is?! (159. o.)
Şerb [...] csak Simo Ghezának adta meg a szót. [...] Ha jól emlékszem, Simó mégiscsak valamiféle józanságról tett tanúbizonyságot hozzászólásában. [...] Simó zsidó volt, nyilván fenekedett a magyar fasisztákra, ő is és családja is nagyon sokat szenvedett és rájött, hogy nagyjából hogyan állanak a dolgok és milyen szelek dagasztják városunkban a vitorlákat. Meg volt győződve róla, hogy a sovinizmus hulláma felére csökkenhetett volna, ha elrendelik, hogy a cégtáblák és az utcanevek és minden, ami a közszolgálathoz tartozott, két nyelvű legyen, vagyis román nyelvű is, mivel magyarul nyilván, mindenütt látni lehetett a felírásokat.
Simó előállt a javaslattal, hogy a tisztviselők legyenek szoros kapcsolatban a lakossággal és tisztázta, hogy állami hivatalnokok csak olyanok lehetnek, akik „itt nőttek fel, és jobban ismerik az itteni szokásokat és helyzetet"; ő úgy vélte, hogy egyes hivatalnokok egyenesen Bukarestből történő kinevezése „önkényes, dölyfös intézkedés, amely megsértette a magyar lakosságot," így mondta Simó [...] Ó, szegény Simó, vajon miért felejtette el olyan hamar, hogy Horthy Budapestje nem kérdezte meg Észak-Erdély lakosságát, amikor kinevezte a polgármestereket és a szolgabírákat, és a mindenféle ispánokat? Hogyan felejtette el mindezt, s még annyi mindent, amit átélt pedig? Igen, elfelejtette... És nem ugyancsak Simó volt az, aki alapjaiban merészelte megtámadni a Hazafias szövetség egyik fontos határozatát? Igen, ugyancsak ő. Miről volt szó? Röviden, a „bocskai" sapka energikus bojkottálásáról, mely akkor a magyar nacionalizmus és fasizmus szimbólumának számított és ma is az. [...] Ami Simót illeti, mint a propaganda főnöke egyetértett a Hazafias szövetség határozatával, jóváhagyta ezt a kezdeményezést és elrendelte a fasiszta sapkák bojkottálását.
...Simó meg sem mukkant erre vonatkozóan és arra szorítkozott, hogy fölsorolja az áldozatokat – így mondta ő – amelyeket a magyar lakosság jó része vállalni volt kénytelen. Milyen „áldozatokról" lehetett szó, ez nem volt egészen világos számunkra, habár valamit érteni lehetett abból, ahogyan Simó nyilatkozott egy tragikus eseményről [...] „...Ha egy fasiszta tette volna azt, amit megboldogult Toth elvtársunk, ez nyilvánvalóan provokációnak számított volna, tette még hozzá Simó, és nem lepett volna meg. De ami történt, azt a mi emberünk tette, egy munkás..." Ezek a Simó Géza szavai. (161–163. o.)
Estefelé egy fiatalember fölkúszott Mátyás Kyrály [sic] gigantikus szobrára (így nevezte Simó Corvint a pártaktíva gyűlésén). A diákok meglepik és utána vetik magukat. A fiatalembernél egy magyar zászló volt, amely egyre inkább kibomlott, amint az ifjú mind fönnebb ért. Sebesen mászott. Nemsokára megpihent Stefan Zapójának, Magyarország volt palatinusának a vállán. Aki egyikévé lett a lovaskirály lábánál álló négy szobornak. A szobor feje búbjára érve, az ifjú diadalmas mozdulattal kibontja a piros-fehér-zöld lobogót, beleillesztve Zápolya tollforgójába. Noha becsvágya az volt, hogy a bronzból-levő-Mátyás-t dicsőítse a zászlóval, bármely hazafiság szimbólumával általában, és a magyar hazafiság szimbólumával ezesetben – a piros, fehér, zöld színekkel – az ifjú nem kúszott fönnebb. A diákok éberen figyeltek. Körbevették a szobrot és rövid idő alatt a kör be is zárult. Kőzápor. Egy kiáltás hallatszik: „Toth." Más kiáltások: „A tegnapi gazember. Megfogtuk." És ilymódon Toth, egy fiatal munkás, életét veszti, összetapossák egy haragvó tömeg lábai alatt. A ki hibájából?
Közbelép a rendőrség. Tothot nehezen ragadják ki a haragvó sokaság kezéből. Útban a kórház felé, meghal. A diákok mozgolódnak, zajosan tüntetnek késő éjszakáig. „Haljon meg!" „Haljon meg!" kiabálták a diákok. „Tothnak meg kell halnia!"
„Van egy kommunista pártunk! Egy romániai kommunista párt, mondta. A legtöbb aktivista magyar. De a kommunista párt romániai! erősítette meg." [...] És Beroniade tovább beszélt. Igen, a párt tartományi bizottságában nem volt jelen olyan román képviselet, amely a demográfiai realitásoknak megfelelt volna. És világosan, határozottan mondta ezeket a szavakat, hogy mindenki hallja. A hatalom, gyakorlatilag, egy nemzeti kisebbség kezében van, mondta Beroniade. „Nézzétek a tartományi bizottság összetételét, és vessétek össze számunkat a lakosság számával..." (170. o.)
[1945-ben a RKP nemzetiségi összetétele még tükrözte az illegalitásbeli arányokat, mikoris a párt soraiban a nemzetiségek országos arányukat messze meghaladó számban harcoltak. A háború után – amikortól párttagnak lenni már nem kockázatot, hanem előnyt jelentett – a helyzet megváltozott. – A fordító megjegyzése.]
[...] az általunk, a románok által hozott véráldozatokról már akkortól kezdve, noha ez az áldozat valóságos volt, bizonyos kétértelműséggel beszéltek, gyakran minimalizálva erőfeszítéseinket, vagy egyszerűen tudomást sem véve róluk. Csak úgy, egyszerre, a hangok halkabbá váltak. Lehet, hogy tiszteletből a szovjet hadsereg hatalmas áldozataival szemben, lehet, hogy a bűntudat tartós érzése miatt, vagy lehet, hogy perverz szolgalelkűségből egy olyan hadsereggel szemben, amelynek utánpótlási bázisai a mi területünkön voltak és amely önmaga biztonságáért őrködött ezen a területen, ezt a hadsereget nap mint nap szolgailag körülhízelegték és magasztalták. De vajon volt-e egy dicsőséges hadseregnek szüksége a perverzitás ilyen bizonyítékaira? Nem volt szüksége. Lehet, hogy ebben a hadseregben is voltak gyenge emberek, ítélőképesség nélküliek, ha elfogadták és bátorították a ravasz tömjénezéseket, nem igaz? (175. o.)
[...] nos, ezek a reakciós politikusok, akik megaláztak és fojtogattak bennünket, ugyanők demokrata ruhát öltöttek, és mozgolódtak, siránkoztak, provokáltak, befészkelődtek a fotelekbe, a politikai irányításra áhítoztak. Ők, akikben több volt az előítélet a román néppel szemben, mint bárkiben, s akik sovénebbek voltak bárkinél, és kegyetlenebbek még saját népükkel, a magyarokkal is. (189. o.) [Szerző itt a háború utáni évek erdélyi magyar vezetőiről beszél.]
A román nép akaratát, hogy támogatja a Groza kormányt, íme, ezt akarjuk megmutatni a világnak ezen a tömeggyűlésen, gondolták magukban az emberek. Világosan és határozottan. Más kormánynak nem adták volna vissza Észak-Erdélyt. [Kiemelés a kiadótól.] Úgy, hogy beszélj, Nurca elvtárs, beszélj... (390. o.)

 

Folyóirat 3