Farkas Adolf őrmesterként szolgált, Veress Endre szerint hadnagyként, 1848–49-ben az 55. honvédzászlóaljban. Más adatok szerint már az összeomlás után, török földön, Sumlán léptetik elő hadnaggyá. Másfél évtized elteltével alighanem őt emlegetik Wolf néven mint a török hadsereg őrnagyát. Ahhoz, hogy valaki a török seregben szolgálhasson, át kellett térnie az iszlám hitre. (Bem József pl. az elsők között tért át, sőt, talán a legelső volt.)
Farkas, azaz Wolf karrierje töretlenül ível fölfelé. Oszmán pasa néven tábornoki rangban fogják nyugalmazni. Török nőt vett feleségül, s tán még el sem érte az őrnagyi fokozatot, amikor, 1862-ben, lánya születik.
Ez a lány Nigjat Hanim, aki a századvég, századforduló, majd az új évszázad első évei török költészetének jelentős alakja.
Az, hogy „jelentős alakja", természetesen nem saját véleményem. Így tudom, így olvastam; orcám pirulása nélkül aligha állíthatnám, hogy szuverén képpel rendelkezem a modern török költészetről. Költőnőnknek nemhogy törökül, de még magyarul is csak két szövegét olvastam; Kunos Ignác fordításában talán több is megjelent volt, de azokhoz még nem jutottam hozzá.
Nigjar Hanim neve először a Magyar Salon című, igen hozzáértően szerkesztett képes havi folyóirat (szerkesztette Fekete József és Hevesi József) egyik 1891. évi számában került a szemem elé. Borostyáni Nándor írja, hogy „Konstantinápolyban (...) hallottam beszélni egy szép török asszonyról, ki csinos költeményei és európai műveltsége által felköltötte a mozlim s a keresztény előkelő társaság figyelmét" – mi több, „e török hölgy úgy viselkedik szülei házában, mint egy európai elegáns úrnő, akinek megvannak a maga fogadónapjai, amikor a költőnő fátyolozatlan arczczal s egy salon-hölgy fesztelenségével lép vendégei körébe."
Egy „magyar–török tudós efendi" segítségével a szerző eljut a költőhöz. „...odaértünk a Boszporusz partjára. Megvilágítva a Márvány-tengerben elmerülni készülő naptól... a földkerekség egyik legfölségesebb panorámája bontakozott ki előttünk" – szemben, már Ázsiában Szkutari kertjei és ciprusai, balra „a hullámokból kiemelkedni látszó beglerbégi császári palota, teraszokon emelkedő parkjával. Jobbra az Aranyszarv csúcsa a régi szerájjal, koronázva kupoláktól és minaretektől. Előttünk, még eléggé mélyen alant, a tenger", rajta ezüstös tajtékot kavaró hajókkal és bárkákkal.
A látogató megilletődve lép be Oszmán-Farkas pasa házába. „...csak annyit tudtam, 1849-ediki menekültjeink egyikével fogok megismerkedni. Nem minden elfogultság nélkül léptem be először életemben úgy egy török házba, hogy abban a hölgyeket is meglássam." Rövid portré a lefátyolozott, épp csak arcát szabadon hagyó mamáról: „...telve szívjósággal, kinek látóköre nem terjed túl a hárem falain". No de a lánya! „Nigjár ellenben ragyogni tudna bármely európai salonban műveltségével, társalgási kellemével, olvasottságával és szellemével." Nigjar eredetiben olvassa Victor Hugót, George Sand-t, Goethét és Heinét. De nemcsak olvas, fordít is, franciából, „többek között Musset Alfréd verseiből". A társalgás nyelve is a francia, melyről azt jegyzi meg a szerző, hogy „a nemzetközi érintkezésben elfoglalt souverain magaslatáról" nehezebb lesz detronizálni, mint a Bourbonokat és Bonapartékat. Hogy a trónfosztás főhőse nem a volapük s nem is az eszperantó lesz, hanem az angol – ki sejthette még akkor? (Hogy mekkorákat lehet tévedni a jövőt illetően. Álljon itt egy hír ugyancsak a Magyar Salonból: „Sok hercze-hurcza után f. év augusztus 6-án villamosság útján végeztek ki Amerikában, Auburnban egy Kemmler nevű halálra ítélt gyilkost. E kivégzést hosszas vitatkozás előzte meg úgy a szak- mint a napisajtóban." Szaksajtóban? Az meg milyen lehetett? Ítéletvégrehajtó Közlöny? Népszerű Fizika? Hóhérok Híradója? Vagy egyszerűen csak A Villanyszerelő? Nem tudjuk. Az viszont ismeretes, hogy „a villamos kivégzés hívei nagyban hangoztatták az eljárás humánus voltát, mert állításuk szerint a villamosság hirtelen öl. Sajnos azonban, az első kivégzés nem igazolta ezeket a feltevéseket, sőt oly kinos jelenetek fordultak elő, miképp hinni lehet, hogy az első villamos kivégzés egyúttal az utolsó is volt." Ne részletezzük a kínos incidenseket – szemtanúk szerint „a kivégzés hajmeresztő látványt nyújtott", a mérnökök valamit elpancserkedtek, és a szerencsétlent újra meg újra vissza kellett küldeni a halálba, mert folyton föl akart támadni – idézzük csak a riport végét: „Az amerikai sajtó egészen felbőszült a kivégzés ez új neme fölött. Edison azt állitja, hogy a villamosságot nem helyesen alkalmazták." Nem úgy értve, hogy méltatlan módon – hanem úgy értve, hogy ügyetlenül. De térjünk vissza Oszmán pasa házába.)
Borostyáni Nándor látogatására vélhetően 1888-ban vagy egy évvel később került sor. Nigjar akkor 26-27 éves lehetett, túl első verseskötetén, amely az Afsus (Sóhajok) címet viselte. „Nigjar Hanim határozott keleti vonású szépség. Ábrándos nagy sötét szemei, telt piros ajkai, értelemtől sugárzó homloka és érzéki metszetű szája bájos jelenséggé teszik. Csipkékkel diszitett fekete ruhája jól illett kissé halovány, de telt arczához. Czigarettával kínált és maga is rágyújtott, keleti szokás szerint."
Nigjart tizenkét (12) évesen adták feleségül Ihsan bejhez, akitől három gyermeke született. A bej, úgy tűnik, nem méltányolta az őt ért szerencsét. „A viruló, huszonöt éves asszony csalódva, kiábrándulva, bánatosan volt kénytelen visszatérni a szülői házhoz, meg nem értve, meg nem becsülve attól, akinek kezét adta." Kötetében saját szerencsétlen sorsát könnyezi meg.
Félek, többé a nevem sem tudod már,
Szólj, nevem nem ismerője, merre vagy?
– kérdi Merre vagy című versében, melyben a dilettáns fordításon és a konvencionális formán is átüt valamilyen félrehallhatatlan személyesség.
Zongorázik, festeget, vendégeket fogad. „Szelleme, szeretetreméltósága, jelenségének rendkívülisége sok művelt törököt és disztingvált európait vonzanak Oszmán pasa házába. A konstantinápolyi bel-esprit képviselőinek gyűlhelye az: külföldi diplomatáké, magas állású kormánytisztviselőké, íróké és művészeké". Érthető, ha utazni vágyik, szeretné megismerni Európát és Magyarországot. Ennek azonban drámai akadálya van: „Török nőnek tilos külföldre utazni. Még a férjét sem követheti oda", akkor sem, ha a férjet diplomáciai küldetés szólítja el hazájából, bármilyen hosszú ideig.
Igaz, biztató jelek alapján talán már bízni lehet valamiféle változásokban. A nők például megjelenhetnek már a színházak – igaz, hogy „elrostélyozott" – páholyaiban, s már arcukat sem kötelező annyira eltakarniuk, mint ahogyan azt a 24. szúra előírja.
Nem lesz ennek jó vége – csóválhatták fejüket a reformer szultánnak az agák, bégek, pasák és effendik. És tényleg, alig telik el húsz év, és a hétszázéves dinasztiát elsöpri az ifjútörökök lázadása, a fényességes padisah töprenghetett, vajon hol követte el a hibát (mi tudjuk: Mohácsnál), nem azzal-e, hogy túl sokat engedett kilátszani a női bokákból?
Nigjar Hanim végigélte a dinasztia bukását, az egyre merészebb reformokat és az első világháborút. Nem tudom, eljutott-e végül Magyarországra, rokonait meglátogatni; azt sem tudom, ismerte-e Széchenyi Ödön pasát, a legnagyobb magyar kisebbik fiát, vagy hogy – esetleg apja révén – találkozott-e a híres hadvezérrel, a marsalli rangot egyedüli idegen származásúként megszerző Mahmud pasával (született Freund, 48-as honvéd volt ő is), és nem tudom, mennyire volt jelentős költő. Nem tudom, mi lett a gyerekeivel, netán unokáival és azok leszármazottaival, nem tudom, milyen művei maradtak kéziratban vagy kallódtak el vagy kallódnak ma is, nem tudom, a magyar tollforgatók és filmesek közül kik fognak életével és költészetével foglalkozni, és azt sem tudom, megvan-e még a sír Konstantinápoly festői Rumelihiszar negyedében a Kajalar temetőben, ahova apja és anyja mellé helyezték örök nyugalomra 1918 áprilisának első napjaiban. Nem olvastam Rudolf trónörökös halálára írt megrendült elégiáját sem, csak az alább olvasható sorokat ajánlom az olvasó figyelmébe, melyek olyanok, mintha Petrőczy (más helyesírás szerint Petróczy) Kata Szidónia vagy Árva Bethlen Kata egyik messzire sodortatott, szerencsétlen unokahúga vetette volna papírra őket:
Óh, nagy Allah, van-e én nekem múltam, nem keserves-e a jelenem, és nem kétes, homályos-e a jövőm? Mitévő legyek, kihez forduljak segítségért. – Csak te tudod, óh nagy Isten, hogy nappalom nem nappal, éjjelem nem éjjel... Egyedül te tudod kínjaimat és te érted a szenvedésemet. Óh végy magadhoz szent Allah, fogadj el áldozatodnak. (...) Minek éljek még tovább is, mit ér az én reménye-szegett életem? Az az Allah, a ki érző szívet adott belém, úgy teremtett hát engem, hogy a pillanat boldogságát sem ismerjem, avagy..... óh ne tovább, tollam, légy oly türelmes mint én és midőn sorsom éjjeléről panaszkodni kezdek, ne tedd papírra szívem és elmém fájdalmas titkait.
Megjelent a 2006. márciusi Irodalmi Jelenben
