Hol az ükörke lonc él,
hol ma a lonc-bogyóktól
pirosló ágak olykor
egészen meghajolnak
elástam ott a földbe
valamit, ami nem más:
voltaképpen egy mondat
egy lassú, lassú tükör
melyben egy dolgos mester
egy jóslatot csiszolgat:
vagyis olyan volt éppen
mint a Mont Blanc-i metró
mely fölött téli éjjelen
olykor még, tudjuk ezt, kigyúl
Mont Blanc örök hava, ha túl
A fölkelő nap megjelen –
ha volna ilyen metró!
áramlás, fű alatti
moraj vagy láz vagy sárga árnyék,
felhők fölötti földalatti.
Elástad hát a mondatot
s kinő a lonc a földből!
Érkezünk mi is hintón, hintán.
Átöltözünk loncba,
úgy éldegélünk ott azontúl,
piros bogyóba vonva:
fel-felpiroslunk, fölparázslunk
ha hűvös járja át a házunk;
loncból lesz tűzhelyünk, cipőnk is
és ingatag öröklakásunk.
Fölénk boruló mondatok,
lonc-fejfák, hajladozzatok!
