Ma nagy születésnapot rendeznénk,
eljönnének Juliék, Anna (engem nem zavarna), Gazsi, Annácska,
de nem lennénk többen, mint nyolcan vagy tízen. A szoba tele lenne
virágokkal, s én fontoskodnám, hogy olyan ez a kardvirágtölcsér itt,
mint megfagyott robbanástörpe.
A későbbiek csak halványan rémlenek; de arra már biztosan
emlékezem, kérnétek, hogy jósoljak a tenyeretekből, azután rövid,
borús vita következnék és végül is feketekávéból jósolnék.
A vége pedig az lenne, mint általában, hogy Weöres-versekből olvasnánk föl; úgy tűnik, én a szép lány haláláról szólót olvasnám, ezeket a sorokat:
te sose faggattad önmagad,
hogy mit miért teszel vagy gondolsz. Fény voltál, mely maga köré
hinti valóját, és nem homály, mely magába süpped.
Akaratlanul mindig mások öröme voltál. Amerre jártál,
szőkeséged körül megfényesedett a levegő –
ezt olvasnám föl, és emlékeztetném a jelenlevőket, mennyire olyan ez, mintha rólad írták volna: és hogy mennyire nem örülünk eléggé annak, hogy a születésnapi virágokat neked adhatjuk, nem pedig a temetőbe visszük.
De a jelenlevők nem ezen gondolkodnának el és nem neked örülnének jobban, hanem, mint általában, engem torkollanának le felháborító ötleteimért; ám még mielőtt ez megtörténnék, mielőtt még felocsúdnának, hogy mennyire rossz tréfáról van szó, mindenki arra gondolna, mennyire elképzelhetetlen ez, hiszen te állasz legtávolabb a sötétségtől; arra gondolnának, rólad senkinek nem juthat eszébe, hogy valami közöd lehetne a halálhoz.
