Elmult varázslat zálogát
A tűzbe dobni szánom
Lenau: Száraz levél
Ki múlt varázslat zálogát
a tűzbe dobni szánod:
szíved és lovad útrakész
és útrakész a szánod.
Megrázza szép fejét a ló,
szép fejét föl-le hányja.
Emlékeidnek lim-loma
fölrakva már a szánra –
habár a múlt emlékeit
a sors nem erre szánja.
*
Ki télen-nyáron útrakész,
ki folyton-folyvást útrakélsz,
kit egyre újabb asszonyok
és új szerelmek várnak,
hallod-e Szindbád, hallod-e,
a lovak rúgkapálnak.
És ezt a tenger lim-lomot,
lepréselt sárga liljomot,
ezt mért viszed magaddal?
(Mért kutatja a múlt időt
oly gonddal annyi angyal?)
Mit mondasz erre,
Medve-Szindbád
míg vágyod ezt
vagy azt a nimfát?
Ki új varázslatokra várt
miért is vinné el ma már
abból a régi pakliból
a pikk leányt s a kőr királyt?
mért vinnéd el a zöld medált
s a hajfürtöt s a keszkenőt
ha vágyod azt
vagy ezt a nőt?
A kőr királyt.
A keszkenőt. –
Vagy azt a hajdanában
a télikert havában
a rózsák közt elejtett
s azóta ottfelejtett
cipőt, mely annyi bálban
és annyi táncot lejtett –
akkor volt ez
mikor a télikertben
a kitárt ablakon át
behullt a hó
de hogy a démon apjának szíve hol van eltemetve
ez az, mi semmiképp nem volt tudható
*
Viszi a szán a lelkedet.
És tükreid is elviszi
és árnyaid és szörnyeid
és elveszített gyermeked –
a múlt idő majd megtalál.
A múlt időt majd megleled,
lüktető szívét: hó alól
parázsló csipkebokrát.
ZÖLD SZÍNŰ VAD VIZÉT VISZI
A JÉG ALATT A POPRÁD.
