Akit üldöznek, az nehezen kerülheti el a pátoszt. A mai irodalom viszont semmitől sem irtózik jobban, mint a patetikus beszédtől. S minden oka megvan erre, mivel a romantikus eredetű képviseleti költői beszédformák egynemű és hamisan általános Mi-fogalom alá rendelték az Ént, ezért retorikusan túlfokozottá és mindinkább üresebbé váltak – nos, ez a válság már jól érzékelhető volt a nyolcvanas évek közköltészetében.
Mindez jórészt elfedte Szőcs Géza költészetének újításait. Az ő versvilágában ugyanis a megszólaló lírai Én nem emeli saját szenvedésének tapasztalatát és pátoszát mások fölé. Sőt, a versek alanya rendre korlátozza, időnként visszavonja a patetikus lírai szólam regiszterét azáltal, hogy más, a hagyományos olvasói elvárásokkal ellentétes esztétikai minőségek keverednek benne. Így nemcsak a túlfokozástól „menti meg" a verseket, hiszen az abszurd-groteszk elemek, a mikrorealista életképek vagy a fekete humor bevonása rendre ellenpontozza a pátosz komor tragikumát, hanem éppen ezek akadályozzák meg, hogy elhatalmasodjon az üldözöttség, az áldozatiság önsajnáló szólama. Ami mindig visszatetszést kelt. Vagy legalábbis mérsékli a megértést, mivel a részvétet a szánalom váltja föl. „Az indiánok nem hagynak cserben minket. / Mások igen, de ők nem hagynak cserben minket." Ez a felütés előhívna valamiféle naiv, a részvétre és vádra apelláló azonosulást az olvasóban, de a versmenet játékosan leleplezi és így viszonylagosítja az indiánregények gyermeki nézőpontját, kétosztatú világszemléletét. A vers viszont mindvégig megtartja a gyermeki perspektíva ártatlanságát, innen ered a szöveg dalszerű, érzéki-szenzuális közvetlensége és bája, ami egyben talán a legvonzóbb erénye Szőcs Géza költészetének. És alapvetően ez nem engedi, hogy a segítség elmaradása, a szolidaritás hiánya miatti lírai panasz átforduljon számonkéréssé, netán vádbeszéddé. Pedig nagy a kísértés, hogy az üldözött számonkérje az egykori hallgatást és szolidaritás hiányát.
Meglehet, hogy ezért nem ír Szőcs Géza többé verset.
