[...] Szeretném, ha azt is tudnád: nem voltam szűkagyúan elfogult ennek a nemzetnek (és semelyiknek) a javára. Olyan furcsa korban kellett élnem, mikor igen könnyen rajta ragadt az emberen mindenféle címke; például nem az számított „nacionalistának", aki – mondjuk – bezárt egy másik nyelvű iskolát, hanem azt volt szokás reakciós, soviniszta, idegen pénzen bérelt kútmérgezőnek nevezni, aki ezeket a dolgokat (többnyire bátortalanul és tökéletlenül, de) megpróbálta szóvátenni.
Tudod, én – minden mástól függetlenül – márcsak azért sem hagyhattam szó nélkül mindezt, hogy majdan nézhessek a szemedbe, amikor megkérdez(het)néd tőlem: hát hova jutottunk? és ti ezt hagytátok?
Igen, talán ha agrármérnök vagy halász volnék, bizonyára akkor is kötelességem lenne tiltakozni, mégha a halász vagy agrármérnök társadalmi szerződése nem erre szól is. De tollforgatóként semmiféle más választásom nem lehetett. Így adódott, hogy mostmár szégyenkezés nélkül nézhetek a szemedbe – mintahogy neked sem kell lehajtanod a fejed, ha valaki megkérdené tőled: miféle ember az apád?
Arról itt most nem is szólok – hiszen bizonyára tudod ezt – hogy milyen szoros kapcsolatban álltam józan és becsületes románokkal; no, ennyit a nacionalizmusról. Ilyen értelemben mindenesetre szimbolikus értelműnek kell fölfognod, hogy lefordítottam és mellékelem most neked az Internacionálét. (A régi fordítás persze szebb és már rég önnön holdudvara van. Ez itt talán hűségesebb – mint láthatod, Pottier-nál szó sincs pl. proletárokról – rímképlet, stb. és az első sor...)
Továbbá: nem igaz az a magát makacsul tartó pletyka, hogy anyai nagyapád miatt kerültem volna rendőrkézre. Az tény, hogy a posta megkerülésével érkezett leveleimet fölbontogatta, s amit belőlük megtudott, vagy megtudni vélt, azt nem őrizte meg magának – de semmi igazán fontosat nem tudott meg belőlük rólam.
Számára a társadalmi szóhasználatban „férfias"-nak nevezett személyi értékek abban merülnek ki, hogy egy jó családapa segédkezzen otthon a házimunkában. Ha ezt megtette, a társadalom előre fog haladni; s ha a mindennapok föl is vetnének némely súlyosabb kérdést, a nehézségek megoldódnak majd maguktól, mindenesetre nélkülünk.
Később ugyanő volt, aki azt terjesztette: az Ellenpontok külföldön készült, s hogy én különben is alkalmatlan volnék arra a feladatra, megírni egy memorandumot. E jólértesültségnek meg is lett az az eredménye, hogy többen megkérdezték tőlünk: ugye nem mi írtuk a beadványt? (Én erre általában Cassius Clay szavaival feleltem, akit egy újságíró egyszer arról faggatott: kitől származnak az interjúiban elhangzó szellemes mondások? mert ugye nem tőle? Clay e kérdésen eltűnődött, majd így felelt: érdekes, azt soha senki nem kérdi meg tőlem: vajon a ringben is másvalaki kapja helyettem a pofokat?)
Mindarról, amiről én különböző beadványokban, mindarról nagyapád is elmondta a véleményét, nyilvánosan. Az ő véleménye az, hogy országunkban a nemzetiségi kérdést példamutatóan megoldották. Legutóbb Nicolae Ceauşescu elvtárs születésnapjára írta ezt meg, az Igazság idei január 26-i számában.
Az a bizonyos epizód pedig így történt.
Mikor megnyomorodva, egy Karácsony előtti estén hazaérkeztem – mármint hozzátok, mert téged szerettelek volna látni, annyi idő elteltével – nagyapád előbb elállta az utam: ide be nem teszed a lábad – majd észbekapva, elsőként a telefonhoz rohant és fölhívta – látnivalóan nem először telefonált oda – a megyei titkosrendőrség főnökét. Nem tudta, hogy épp onnan jövök, hogy épp azok eresztettek el – ő még abban a hiszemben telefonált, hogy országszerte farkaskutyás járőrök nyomoznak utánam; mintahogy azelőtt ez így is volt igaz.
Mivel annyira másféleképpen élünk, elképzelhető, hogy nagyapád túl fog élni engem, noha kétszer idősebb nálam. Elképzelhető az is, hogy épp a te segítségedre szorul majd rá; lehet, hogy neked kell támogatnod és eltartanod, s még az is lehet, hogy éppen a tőlem örökölt jogdíjakból. Elképzelhető. Mint láthatod azonban, nem igaz, hogy bármi baj is ért volna engem miatta – az a jelenet is (én a küszöbön, mankóval és kétszeresre dagadt lábbal, nagyapád pedig fényes szemekkel, kezében a telefonkagylóval) – ez is inkább operettbe illik, mint szomorújátékba; s én nem is haragszom rá semmiért, kivéve, hogy a te szemed láttára és füled hallatára szokta üvölteni nekem, hogy gazember vagyok, aki miatt az egész család börtönbe fog jutni. Dehát – s ez javára legyen írva – nemcsak magát félti (őt ugyan nem fenyegeti a börtön), hanem téged is, minden furcsa tette és szava erre vezethető vissza, úgyhogy s alapjában véve méltó a szeretetedre; és ezért semmiféle bizonytalanság ne legyen benned: vajon örülnék-e, ha látnám, hogy mire – kire – költöd ezeknek a verseknek a tiszteletdíját. Pillanatig se tétovázz – ha, mondom, ilyen helyzet adódnék – hiszen nagyapád, és én magam is támogatnám, márcsak rád és édesanyádra való tekintettel is. Gyávaságáról nem ő tehet; hanem ösztönei, amikkel született, s a kor, amelyben élnie kellett s amely ezeket az ösztönöket fölerősítette. Én sem vagyok nála jobb, csak szerencsésebb; hiszen a félelem: élettani kérdés, nem egyéb, mint az agykéreg bizonyos sejtcsoportjainak ingerlékeny volta. A félelem hiánya ugyancsak fiziológiai kérdés: van, akiben ugyanezek a fehérjék másként működnek. A bátorság viszont – úgyismint legyőzött, megszüntetett félelem – ez már jellem kérdése. Aforisztikusan:
A félelem biológiai kérdés.
A félelem hiánya: biológiai kérdés.
A bátorság: jellem kérdése.
Ezért nem kérkedhetem azzal, hogy bátor ember volnék; rám a veszélyérzet és a kockázat mindig jóleső, érzékelésemet fölfokozó, egész valómat készenlétbe helyező, majdnem megsokszorozó hatással volt. Ígyhát arra, hogy igen ritkán félek, nem lehetek büszke; ha valamire mégis, csakis arra, hogy ezt a velem született adottságot nem a rossz, hanem a jó szolgálatába igyekeztem állítani.
Egy ízben Tóth Karcsiékat vártam; vonattal jöttek, Váradról. A gyors késett vagy másfél órát; Karcsiék aztán elmondták, mi történt. (Karcsi egyébként az igazán bátor emberek ritka egyike.) Egy sorompó nélküli átjáróban valaki, gépkocsija volánjánál és családjával maga mellett, úgy ítélte meg, van még annyi ideje, hogy átcsússzon a vonat előtt. Rosszul számította ki; a vonat elkapta és feldarabolta mindenestől. Ezért késett a vonat.
– Lám – kérdeztem Karcsitól – ez az ember, azért, hogy harminc másodpercet nyerjen, kockára tette és föl is áldozta nemcsak a kocsiját, nemcsak a maga, hanem az egész családja életét: gondolod, hogy ha arról lett volna szó, hogy az Ellenpontokért – vagy, mondjuk, egy igazán fontos, mindannyiunkat érintő egyéb ügyért – kiálljon és kockáztasson, gondolod, hogy megtette volna?
Erről egyébként Lukács is ír valahol. Hogy emberek egy pakli dohányért képesek átrohanni a forgalmas Körúton; de ha arról volna szó, hogy?!
Én úgy gondolom: ha már ma este meg kell halnom, már akkor is – minden egyébtől, pl. a hogyantól eltekintve – már akkor is rengeteget éltem, sokkal többet, mint nagyon sokan mások; hogy ne is említsük azokat, akiknek még megszületniük sem adatott meg.
Hogyan is lehetnék akkor elégedetlen?
Kolozsvárt, 1984. május 10-én.
Mellékletként íme az Internacionálé és két Cassius Clay-vers, neked fordítottam őket.
Mellékletek
1.
B. Pottier
L'Internationale
Debout! les damnés de la terre!
Debout! les forçats de la faim!
La raison tonne en son cratère
C'est l'éruption de la fin.
Du passé faisons table rase
Foule esclave debout! debout!
Le monde va changer de base;
Nous ne sommes rien, soyons tout!
C'est la lutte finale;
Groupons-nous et demain
L'Internationale
Sera le genre humain.
A Nemzetközi
Talpra! ti földi foglyok, talpra!
Talpra, ti éhező rabok!
A jog dörög a föld alól ma
Íme már a végnapok.
A múltat eltöröljük végképp
Talpra, talpra, te rabsereg!
Világunk újra így szülessék;
Legyünk semmikből mindenek!
Ez a harc végítélet;
Fogjunk össze, hiszen
Nemzetközivé így lesz
Az új emberi nem.
[Fordítás közben négy-öt szabad átköltést is papírra vetettem. Íme az egyik:]
Fegyverbe!
Ütött az óra, talpra, szolganép!
Talpra áll minden földi rab,
s a rabszolgákban az öntudat
s dörög a jog a kráter mélyén
s kitör a vég, s a zivatarban
a föld fölött, s a föld alatt is
a nyomorultak talpra állnak
s a lángban álló öntudatban
hallod a holnap mennydörgését,
a nincs dicsőül meg a van-ban
és fölfénylik a lesz a nincs-ben
MERT A RABSZOLGÁK ÖSSZEFOGTAK
HOGY LEGYEN ÖVÉKÉ A HOLNAP.
2.
Cassius Clay (Muhammad Ali) két verse
Az eső fényképe
Szél fúj, szél zavarja össze
szavainkat
bezárkózom a házba
az eső fényképével
és a hajókról fogok énekelni
melyek őseimet az ültetvényekre
hozták
a hatalomról és a dzsesszről
a behemótról aki megtöltötte
tükrömet és aki a ruháimat
hordja
Ó, annyira erős voltam
és megfeszített testemet
kicserzették a tekintetek
melyek számtalan virágot
dobtak nekem a szorítóba,
annyira erős voltam
és most nagyon félek
ettől a fiútól
aki egyedül ül a házban
tenyerében egy-két korty vízzel
amelyről azt mondja
hogy az az eső fényképe.
Ars poetica
Most verseket írok
azért írok verseket, hogy jobb kezemben
ne kelljen pisztolyt szorongatnom
azért írok hogy szeressük egymást
s hogy megmeneküljünk
