Az Akastyán-hegyről olvasok, te már két éve vársz rám, ez a hegy magához vonta a hajókat, már két éve. Annak, hogy itthagyhattam volna ezt a várost és azóta – azóta mennyi minden lehetett volna – persze –, már két éve, a hegy a hajókat, tudom, a világ minden –és legfőként – igen. A csönd, mint nyelvünkre húzott kesztyű, a megszakadó telefonok sípolása majd némasága, a torokból kiáll a száj, a szájból kiáll a szó, a szóból kiáll a csönd, a csöndből kiáll egy virág ormánya. Hajó, minthogyha hajó volna bennem? Amiért ezt a várost választottam, ne gyűlölj. Mennyi hajót és kikötőt hordozunk magunkban, mennyi kikötőt és megérkezést, mennyi megérkezést és vitorlást, s a hegy. Ezt a várost, amiért ezt a várost, ahol úgyis csak – a hegy és a hajó – a várost, ahol nem vagyok több megrugdosott – ne gyűlölj – kutyánál. A telefon,
a telefon. Kezünkben elnémul a kagyló. Megint
a be nem fejezhető mondat
mely mindahányszor megszakad.
Helyezz a kagylóba kőtörőfűt.
S a csönd helyébe szavakat
s a szavak s mondatok helyébe
visszfényt és nyelvi elefántokat
kik úgy vonulnak át a sárga fákon
átúszva könnyedén az erdőt
s a szavakban a tengerfoltokat
hogy föl sem ébred meg se rezzen tőlük
a víz alatt vöröslő mozdulat.
A lábnyomokat fésüli
a fűbe ejtett fésű
a torokból kiáll a tőr.
Kötőtű, kőtörőfű.
Ne szidj, ne gyűlölj, amiért élek.
A szavakban vadállat járkál.
Amiért hiába szerettél,
amiért vártál s hiába vártál.
(1984 augusztus)
