FőoldalRÓLAMKritikák„Mégis a szó csak fennmarad”

„Mégis a szó csak fennmarad”

(Néhány gondolat Szőcs Géza verseinek időkezeléséről)

Nem volt könnyű dolga Fekete Vincének, amikor 2016-ban Szőcs Géza költői életművéből egy nyolcvanöt verset tartalmazó válogatást állított össze.[1] Mivel Szőcs Géza mélyen átgondolt és kifinomult kompozíciókkal dolgozott, amelyekbe az egyes versek szervesen illeszkedtek, a költemények kiemelése az eredeti szövegkörnyezetből óhatatlanul maga után vonta az olvasásmód és -élmény megváltozását.[2] Ezt a problémát Demeter Zsuzsa is szóvá tette a kötetről írott, Vers piros mokaszinban című rövid kritikájában.[3] A recepció egyik jellemző vonulatában rendszeresen visszatérő elem a Szőcs Géza-i „mitológia” emlegetése,[4] amely ugyancsak azt feltételezi, hogy a költő életművét egyfajta önálló gondolatrendszerként, kiterjedt összefüggéshálózatként gondoljuk el, amelyben akár minden egyes szónak sajátos jelentése van. Ugyanakkor a válogatás másképpen és máshova irányítja az olvasói figyelmet, mint a kötetek, így megvan benne a lehetőség, hogy olyan kiindulópontnak tekintsük, ahonnan, további összefüggéseket keresve a költő más köteteiben, feltérképezhető a Szőcs-líra. Bár a szelekció pontos szempontjait nem ismerjük, érezhetően megpróbál felmutatni néhány, több köteten átívelő motívumot, amelyek összefűzik az életmű darabjait, s talán ez az, ami a válogatás legfőbb tétjének tekinthető.

            Szőcs Géza a vers mibenlétének kérdésével mint teoretikus problémával is foglalkozott többek között A parton Proteus alakoskodik. A megtalált versMi a vers? és Merre mutat a versünk? című szövegeiben. Balázs Imre József három írás vizsgálatával rámutatott arra, hogy Szőcs a vers létrejöttének szükséges feltételeként egy olyan érzékenységet gondolt el, amely „venni tudja azokat az üzeneteket, melyek egy egyébként hozzáférhetetlen világból érkeznek.”[5] A versre vonatkozó reflexiók figyelembe vételével Balázs Imre József ezt követően három olyan motívumot vizsgált, amelyek rendszeresen felbukkannak és variálódnak a kötetekben, és amelyek segíthetnek a Szőcs Géza-féle szövegvilág körülhatárolásában.[6] Ebből a módszertani felvetésből kiindulva a továbbiakban egy olyan motívum (az idő) vizsgálatához nyújtok néhány támpontot,[7] amely a válogatáskötet szövegeit is erőteljesen összefűzi, és amely kapcsolódik a hozzáférhetetlenség kérdésköréhez. Természetesen a vizsgálat nem képes a teljes szövegvilággal számot vetni, pusztán fel szeretne mutatni néhány termékenynek tűnő értelmezési irányt.

            Szőcs Géza az idő múlásának linearitását több ízben is megpróbálja kikezdeni. A nagy Marinetti metró című versben a múlt, a jelen és a jövő nem egymás után következő, elhatárolható korszakok folyamatát jelenti –, a három időkategória úgy kapcsolódik össze, hogy szimultán képes jelen lenni egy ékszerész készítette kámeában: „Egy érdekes követ fordít majd ki egy argentin vagy mongol paraszt ekéje. * Persze, nem sejtheti a tudatlan, lancmók ember, hogy ezt a kámeát már most, 1981-ben odaígértem neked, félig-meddig látatlanban. * Félig-meddig, hiszen annyit azért tudok róla: a kámea egy sokszáz éve halott ékszerész látomását örökíti meg a jövőről: a kő vésete kettőnket ábrázol egy huszadik századvégi pályaudvaron, egy meg nem tartott menyegzőn vagy egy metróállomásban. *” Már a vers címe is az egyidejűség, egymás mellé rendezhetőség kérdésköre felé tereli a figyelmünket az olasz futurizmus atyja, Tommaso Marinetti említése révén, hiszen a futurista alkotásmód lényeges vonása a képek és események dinamikus és szimultán láttatása. A metró versbeli szerepeltetése ugyancsak indokolt ebből az értelmezői irányból is, lévén a gépek és járművek gyakran felbukkanó toposzai ennek a költői világnak – lásd például Tommaso Marinetti Óda a verseny-automobilhoz című szövegét, illetve magát a Futurista kiáltványt is, amelynek egyik sorát („egy bömbölő autó, mely úgy száguld, mint a kartács, szebb, mint a Szamothrakéi Győzelem”) Szőcs Géza is átvette és átírta A Nagy Marinetti Autó című versében. A száguldó metró ablakában gyors ütemben váltakozó képek a filmkockák pörgő sorozatát idézik fel: „Másodpercenként, ha – mennyi? 24? – képpel rohannak le bennünket, a szem ezt már mozgófilmnek látja * szemed föladja, tehetetlenül: a képek összeolvadnak, felöltik a mozgás álruháját”.  Ez ugyancsak a fentebb körbeírt tapasztalat: több, különálló kép valami egyidejűvé válik, amelyet mozdulatként észlel a szemlélő. Szőcs Géza egyszerre vonja játékba az idő és a tér dimenzióit: az idősíkok összekapcsolása után a tér távoli pontjait is egyidejűleg átláthatóvá teszi egy metróvonalakat ábrázoló makett képe révén. A vers zárlatában pedig végleg összekeverednek és felcserélhetővé válnak a különböző idő- és térképzetek: „kilép a múlt / mint betörő az ablakon / kilép, és sütkérez nagyon / az Északi / vagyis a Déli pályaudvaron.”

Ehhez hasonlóan az Egy üveg pezsgő című versben – akárcsak a kámea – egy olyan pezsgőspalack biztosítja a jelen jövőbe – később pedig a múlt jelenbe – kapcsolását, amelyet a lírai én azért szerez meg, hogy évek múlva megihassa a kedvesével akkor, amikor az a bizonyos pezsgő már sehol sem vásárolható meg. Ugyancsak A nagy Marinetti metró problémafelvetését írja tovább az Érkezünk hintán, hintón című vers, amelyben egy mondat veszi át a kámea szerepkörét: „elástam ott a földbe / valamit, ami nem más: / voltaképpen egy mondat / egy lassú, lassú tükör / melyben egy dolgos mester / egy jóslatot csiszolgat”, a jóslat pedig egy felhők fölötti metró képét jeleníti meg. A szavak megmunkálása nyomán létrejövő mondat tehát hasonló tulajdonságokkal rendelkezik, mint a kámea: képes kívül helyezkedni az idő emberek érzékelte keretein, vagyis az emberi korlátozottságok felett áll. Szintén az időérzékelés lehetőségein túllépő, apokalipszis utáni perspektíva kerül megjelenítésre a De a szó a szó című versben.[8] A szürreális táj lassan leépül, darabjaira bomlik, „a havon felrobbant zöld lepkék szerteszóródott alkatrészei” hevernek, a szél „szétdarált lárva-repülőgépek alumínium liszt”-jét fújja, maga a lírai én pedig szintén darabkákra hullik szét. Egyedül a szó képes megmaradni és túlélni a létrehozó totális megsemmisülését: „tájfun sátra takar majd el megőrli a testem – / ám tegye: mégis a szó CSAK FENNMARAD így is amúgy is / AZUTÁN is” S ahogy a költészet kapcsolódni tud az ember utáni léthez, hozzáférhet az ember előtti titkokhoz is: „S az elveszett / angyalcsont váza / ott foszforeszkál / a talajvízben ázva! […] Az elásott isten fogsorán / virágok nőnek át meg át.” (A mélyrétegek) Amint a Mi a vers? című esszében olvasható: „A vers bekapcsolódás egy irdatlan áramkörbe, amelynek drótvezetékei a megíratlan időkig nyúlnak vissza.”[9]

Az idő és az utazás szerepe az önidentifikációban is fontossá válik. A Jóreménység foka című versben a költő felveti azt a problémát, hogy nem mindegy, miként ejtjük ki a g-t a Géza névben. Feleleveníti egy orosz bálnavadászhajó útját, amely a Jóreménység fokát szerette volna megkerülni. A másodtiszt ki akart lépni a fokra, de tudta, hogy ez lehetetlen. Bekopogott a kapitányhoz, aki éppen az ágyán fekve olvasott: „– Mit olvasol? – kérdezte a másodtiszt. – Leiningen Westerburg Károly búcsúlevelét feleségéhez – felelte a kapitány. Látod, úgy kell ejteni az én nevemben is a gét, ahogyan a kapitány ejtette akkor.” A szerző lábjegyzetet fűzött a kapitány válaszához: „Szó szerint: Prássálnoje piszmó Karolja Lejningena-Vesterburga zsényé.” Szörényi László 1983-as kritikájában részletesen elemezte a fentebb idézett szöveghelyeket, és összefoglalta az abszurd jelenet tétjét. A kapitány olvasta levelet Leiningen Westerburg aradi vértanú a kivégzése éjszakáján, német nyelven írta a feleségéhez, aki szintén folyékonyan beszélt németül. Az orosz kapitány akár a szöveg 1911-es angol fordítását is olvashatta. Az apró adalékok történelmi meghatározottságot adnak a névnek: „A  hang tehát semmiképpen sem a közbeszédként is használt nyelv  hangjával azonos, hanem egy történelmi tragédia, egy fölemelő mártírium üti rá a hitelesség pecsétjét.”[10]

            Az időkezelés másik jellegzetes példája lehet a hagyományhoz történő viszonyulás. Ennek a problémának Böszörményi Zoltán is figyelmet szentelt filozofikus hangvételű esszéjében. Elemzésében kiemelte, hogy József Attila Altató című verse miként íródott tovább az Annabella és a betyár zárósoraiban, illetve az Arany János Toldijából átvett „kopár szík sarja” hogyan gazdagította az Istenkép, avagy a jelen mint a múlt és jövő közti szerződés tárgya értelmezési lehetőségeit.[11] A 19. vagy 20. századi versekkel folytatott intertextuális játék (például: Érkezünk hintán, hintón; Mihály, József, Sándor, János, Endre, Attila és a nők: Hat miniatűr Szörényi László album amicorumába) mellett Szőcs Géza olyan elemeket is felhasznált, amelyeket a közösségi emlékezet örökített tovább. A mondaszüzsék újraírásának kísérlete az ilyen típusú történetek időtlenségét sejteti. A Ballada és környéke a folklórból ismert szakállas farkas történetét eleveníti fel: a feleségét farkas képében megtámadó pásztor alakja, akit később a fogai közt maradt kendőfoszlányok árulnak el, több hiedelemmondában is fennmaradt. A témát Tompa Mihály is feldolgozta 1847-ben Szakálas farkas című elbeszélő költeményében.[12] A Szőcs Géza-i változat finom szimbólumrendszert működtet, és elbizonytalanítja az olvasót, hiszen korántsem egyértelmű, hogy úgy végződik-e a történet, mint az ihletadó mondában vagy Tompa művében, ahol az asszony, miután rájön a férj titkára, elvágja annak torkát. Noha nem tudjuk meg a következményeit a férj lelepleződésének, a Mályvaherceg és a hattyú jóslatai végig fenntartják a feszültséget, hiszen megjövendölik, hogy az asszony sohasem fog hazatérni. Hasonlóan gazdag hagyományhálózatba illeszkedik Az Akastyán-hegy című vers is. A tenger közepén álló, a hajókat mágneses erejével magához vonzó, titokzatos hegy világirodalmi toposz, amely a magyar irodalomban is több ízben felbukkan. Az Ezeregyéjszaka meséiben is emlegetett helyszín a cseh Brunszvik-história fordításával került az irodalmunkba: Csokonai Vitéz Mihály is említi a Dorottya előszavában, Arany János pedig a Toldi szerelmében.[13] Szőcs Géza versében a hegy a költözés szimbolikus és kényszeres mozgatórugójává válik: „Az Akastyán-hegyről olvasok, te már két éve vársz rám, ez a hegy magához vonta a hajókat, már két éve. Annak, hogy itthagyhattam volna ezt a várost és azóta – azóta mennyi minden lehetett volna – persze –, már két éve, a hegy a hajókat, tudom, a világ minden – és legfőként – igen.” Ugyanakkor a versek úgy kapcsolódnak bele a korszakokon átívelő láncolatokba, hogy nem marad reflektálatlan: ki vannak szolgáltatva a hagyományozódás alakító erejének; a lírai én tudatában van annak, hogy a XXVI. század költői például nyelvemlékként fogják kezelni a XX. században írott verseket, maga a korszak pedig csupán homályosan, egy „füstfüggöny-cafaton” át lesz látható (Kérdések a XXVI. század költőihez).

A példák sora természetesen folytatható, hiszen nem is került fókuszpontba minden jellemző poétikai eljárás, de a fentiek talán megmutatják, Szőcs Géza mennyire variáltan kezelte az idő problémáját. Költészete még nagyon sok irányból megközelíthető és továbbgondolható – vázlatos elemzésem pusztán néhány kevésbé hangsúlyozott összefüggésre szerette volna felhívni a figyelmet, és néhány adalékkal kívánt hozzájárulni e gazdag szövegvilág értelmezési lehetőségeihez.

[1] Szőcs Géza: Válogatott versek. Szerk. Fekete Vince. Hargita Kiadó, Csíkszereda, 2016.

[2] Valószínűleg ez az oka annak, hogy a kötet megjelenése nem váltott ki jelentős kritikai visszhangot. A visszhangtalanságot szintén kiemelte: Böszörményi Zoltán: A tudat játékai. Irodalmi Jelen, 2018/4, 76.

[3] Demeter Zsuzsa: Vers piros mokaszinban. Helikon, 2016/22, 22.

[4] Lásd például: Gács Anna: „A lélekműves éjszakája”. Jelenkor 1993/1, 85.; Lengyel Balázs: A livek, vepszek, vótok költője. Élet és Irodalom, 1989/33, 11.; Visky András: „Naked soul”. Korunk, 2003/12, 113. stb.

[5] Balázs Imre József: Gondolat és kép egybeesése: ismétlődő motívumok Szőcs Géza értekező szövegeiben és verseiben. = Uő: Erdélyi magyar irodalom-olvasatok. Bolyai Társaság – Kolozsvár, Egyetemi Műhely Kiadó, 2015, 156.

[6] Uo., 156–161.

[7] A probléma más típusú megközelítését lásd: Dobozi Eszter: „Jövő időben ragozott igék, ti tettek zsákjai!” Az idő problémája Szőcs Géza költészetében. Jászkunság, 1991/2–3, 9–14.

[8] Vö. Balázs, i. m., 156–157.

[9] Szőcs Géza: Mi a vers? In: Korunk évkönyv. Szerk. Szilágyi Júlia. Kolozsvár, 1976, 301.

[10] Szörényi László: Szőcs Géza: Párbaj, avagy a huszonharmadik hóhullás. Mozgó Világ, 1983/6, 70.

[11] Böszörményi Zoltán, i. m., 78–79.

[12] Újváry Zoltán: A szakállas farkas mondájához. Etnographia, 1962, 458–461.

[13] Lásd bővebben: Katona Lajos: Az Akastyán-hegyről. Etnographia, 1899, 177–184.

Galéria 1