szuronyos Mikulás vágtat, hull a hó,
hajszolja nagy lovát csákánnyal, puskatussal
énekel mély Mikulás-hangon, önkívületben:
munkh lenhöj, ilme, ilme gutböl
mituhlü mel, Géza, ej, tuhlü imkotta
liszpangu mölmeg, méseltu Mikulás!
Az ösvénynél leteszi a nála maradt holmikat. Ezt sem adhattam oda neked, ezt sem, ezt sem! így beszél magában. Hajnalban, mikor ezt olvasod, a Mikulás már ló nélkül, vas talpú, hideg csizmában, gyalog kapaszkodik fölfelé egy járatlan csapáson a sziklás részek felé, ahol vörös, de már elfakult szövetdarabok közt rengeteg Mikulás-csontváz fekszik a felhőtlen ég alatt. A Mikulások temetője van itt, és az a Mikulás, akiről mi beszéltünk, már a közelben kapaszkodik. Ez a Mikulás én vagyok.
