Én mindig, amikor végigfekszem a földön, arcommal a földnek, nyitott szemekkel és szájjal,
amikor mint a kereszt karjait szorítom két karomat a földre: vagy mintha repülnék – ujjaim nyitottak:
kipereg szememen számon és fülemen keresztül, mint a háromnyakú homokórából, kipereg minden egyes eidolon belőlem, a dolgok mindenik kis hasonmása kipereg, amely énbelém hullott, leválva a tárgyakról, mint a gőz vagy az illat, és utoljára ezek a szavak hullanak ki fogaim közül:
szememen és fülemen köteleket hajítottatok be, hogy
egymáshoz és szívemre bogozzátok őket és így rángassatok engem;
de elmetszem én most a köteleket, nagy késsel
tapogatózom magamban, belső kezemben élesre fent
hosszú kőkés ujjaim szorítják
vigyázni nehogy a szív
Brain Salad Surgery –
és amikor hanyattfordulok a földön, mindig, amikor hátamra fordulok, arccal az égnek, eláraszt a világ, ahogy barlangot színültig vízzel tölt meg a dagadó tenger: de más lesz bennem a világ, mint előbb, amikor ti öntöttétek belém (de jaj, mindig így érzem),
tekintetem két oszlopa tartja a fehér felhős vízkék félgömböt, hogy rám ne omolhassék, nyelvem megnevezi a dolgokat, ez: ez, mondja, és az: az;
és fogaim lehántják a burkot a szavakról, amelyek meztelenül válnak le számról.
És lesz úgy, hogy szavaim színtelen üveggolyóként fognak pattogni a föld tetején, és lesz úgy is, hogy puskagolyóként ütik át az emberek fejét, hogy gondolattá világosodjanak benne.
