Hogy épp ilyen legyél, kedves, mennyi mindenki kellett hozzá!
Oly sokaktól örököltél, volt
akitől homlokod, ó, homlokod olyan nyílt, olyan tiszta
mint fehér erkély késő ősszel, melyen géz-szárnyú
kék szitakötőkkel, méhekkel és falevelekkel fúj át
állandóan meg állandóan a bor-meleg szél,
ilyen a homlokod. És térded megint másvalakitől
örökölted, fehér bársonysipka-térded,
és hajad olyan, mint aranybarna füvű völgyeken szeptemberben
fölállított selyemszövő fák távoli kattogása. Csodálatos, hogy
miképpen halmoztad össze magadba a régvoltaktól mindazt,
ami tökéletes volt őbennük; és én úgy szeretném végigkövetni:
kikből lettél; hiszen ez a szempár, a te vízalatti, sugaras
prémekre emlékeztető mély szemed
mindig világított valakiben és elmehetnék arctól
arcig, követve szemed visszafele az időben, – ó,
mennyi mindent látott ez a szem, ez a te szemed – hány arc-lakásban
világított ez a szirmos árvácska-fény, amíg megnyugodott
a tiedben – kőszén-bundás sötétség az elmúlt idő, amelynek sínein
ha vas ejtőernyővel leszállok, csak vándorló szemed kísér engem.
Ha a múlt terek feneketlen és huzatos égboltjaiba nézek, látom
mint szóródik szerte az én kedvesem: ahogyan a pitypang
drága inge szétfúvódik – látom,
mint dobálódik szülőtől szülőig, testtől
testig, látom különváló és egymástól távolodó
szemét és homlokát az én kedvesemnek –
én kedvesem, szétesett virág a múltba visszahullva.
Mint ahogyan a felrobbant kézigránátalma teste válik szét
darabokra a négy égtáj irányában, akárha ernyővé változott
volna: éppen így; s ugyan, ugyan ki tudna
egy felrobbant kézigránátalmát újból összerakni?
Pedig a te születésed ilyen: fordított
robbanás: mintha egy bomba repeszeit
hat lidércz ereje szívta volna vissza egyetlen testté. Mikor
sokágú, kiázott kenderkötelemet megrántom, távoleső bogok rándulnak
össze s indulnak egymás felé, hogy kezemben találkozzanak;
látod, így találkoztak össze benned más-más szépségek,
melyek oly távoliak voltak egymástól kezdetben –
ez az erő, ó, ez a hat lidércznél erősebb, amellyel
magadba vonzottad mindezt – én is érzem benned.
Ha a múlt terek feneketlen és huzatos égboltjaiba nézek, látom,
mint szóródol szét, kedvesem, szülőtől
szülőig, testtől testig – úgy esel szerte visszahullva,
ahogy a gránát teste is szétválik darabokra.
S ha az érdes időben száz nemzedéket,
kétezer évet visszamennék,
járkálnék a homályos, tapló-testű emberek és asszonyok és
gyermekek között, és téged keresnélek bennük, hiszen
ott lennél bennük – mint összecsavart alma a szőrös rügyben? nem is,
inkább mint a szétszórt építőkockákban
a belőlük emelhető díszes ház
s ha szemed, vagy szád valakiben megtalálnám, mint
elszóródott vagyon egy darabját venném kezembe,
és gondolnám: „a széthullott játék” –
(milyen furcsa hogy azok akikben volt valami belőled eljövendő
alakodból hogy ezek az emberek idegenek voltak egymás számára
és nem is sejtették hogy majdan teáltalad rokonságba kerülnek)
– járkálnék az emberek, asszonyok, gyerekek között, keresnélek
hiszen ott lennél, éreznélek téged, úgy szétszedetten is meglennél:
külön-külön. Csak az összhang hiányoznék,
az a téged elárasztó fény: mint
üres csigahéjból szűrődő sugárzás, mikor bent
szentjánosbogár virraszt.
*
És hát szétszóródik minden megint a gyermekekben. Szeretnék ezért
kifaragni egy nagy jéghegyet a te képmásodra, hogy fején sirálykendővel
utazza be, méltósággal, az oly távoli tengereket, ahol
még a hullámokat is zöld moha nőtte be, kicsim,
még a bálnák is megcsodálnának.
