Hosszú jégen hanyatlanak végig az alvásba hullók,
szél nem zörget ott semmit, s a merev ég világossága nem zuhog: áll.
A jég alatt vonuló sötétség ragyogásából sem nyílnak
fel tölcsér-szemei forgó örvényeknek, nem nyílnak
ilyen vízivirágok a hullám nélküli nemlét arcán.
Elválnak az alvóktól a lelkek, mint a buborék,
kószálnak úszva a jég alatt, akár a gömb is erre-arra,
mint medúzák, ragyogó, sötét folyadékban. Jaj, az alvók
lelküket a halálba merítik.
Ó, az alvók a lét jegére, ó, hogy kifeküdtek.
És látni néha azt is: hogy magyalbogyóként a lélek
a nemlét vizében összeroppan.
S mikor az ébredés vízikakasa szólal,
testéhez minden lélek visszatér, csak annak lelke nem jön,
kit álmában ért halála.
Itt feküsznek ők a merev napsütésben,
itt feküsznek mind a holtak és az alvók.
Egy napon,
mikor nem őrzött engem gyertya, sem a kedves szeme,
és ott feküdtem én is, elkószált a lelkem,
el is veszett, s mikor a vízikakas szólalt, másnak
lelke tért meg hozzám, Szőcs Géza lelke
(és elaludni mindig úgy, hogy hátha –)
ó jaj, Szőcs Géza elcserélte velem a lelkét,
velem, ki nem tudom már nevem sem
