Június elsején hajad majd beborítja a partot, látom
kagylótörmelék elkeveredve közte és kamillavirágok
megőrölt lepkék pernyepora sárgaszőlőinda a parton
fürtök és bent a zöld
édesvízben világos és
óriási és gyors halak:
hajlékony, élő tobozok, pikkelyeik úgy! kifehéredtek,
amíg, mint horgokon, függtek tengermélyi óriásfenyők
ágain. – Közben majd tengeri tehén érkezik, szemében
emlékek, mint varratok,
karcolások az íriszen:
prémes ruhájú emberek
egy déltengeri és mégis havas szigeten a tűz körül
guggolnak: delfint, májat és majmokat sütöttek. Egy
másik parton hajad szétterül, mint értékes fonál ős
vitorlásroncs-agyarak, bordák, víziszörny-állkapcsok
szövőszékének fehér fogsorain. És a lamantin énekel.
Tudod igaz kettőnk élete hányszor és hányféleképp
zajlott le eddig én most jövök rá miközben eddigi
életeink könyvét olvasom hogy csak azokban az éle
teinkben vehetlek el amelyekben a Malom utca kis
hídján csókolóztunk először. De hát igen a kishidat
lebontották s ezért annyira furcsa érzés mikor át
szeretnénk oooooooooo képeskönyv
menni rajt oooooooooo ben lennén
a és nem m oooooooooo k és és ol
ehetünk mé oooooooooo lóval levá
gsem jaj e oooooooooo gták volna
z a hiányé oooooooooo a túlsó pa
rzet minth oooooooooo rtot így é
a ősszemün oooooooooo rezzük mag
ket veszte oooooooooo unk mert a
ttük volna oooooooooo középső hí
el. Mintha oooooooooo d hiányzik
nne
lárva
si lárma
y a csillár forgott
önn összetörnek fürjei
egőben hánykolódó fürtjei
llár forgását követték tekintetükkel
ő szemhéját két szem szederrel lezárták
erítsz s felállsz. Kezedben egy csésze óceán
sírástól lamantin-hangtól izzik át a porcelán
ám nem tudom félbeszakasztani át kell hát lépnem
[A betű többi részét elfújta a szél, elvitte a víz, elrágta a Markoláb. Én viszont végleg lelepleződtem, hogy a verset a jobb alsó saroknál kezdem el, s a bal felsőnél fejezem be.]
a következő betűbe, az S-be, ím itt vagyok, be más is
itt, tudod-e, olyan ez, betűről betűre, mintha öt nagy
szobád lenne ezeket járnám 5 lányszoba és mindenik
őriz belőled valamit
De szobáidban ím a hó:
a szobamélybe hóesés
költözött s mindent belepett: a vörösrézszínű teán
keresztül a csésze aljára hópelyhek gyűlnek. – Vajon
ha egymástól messze kellene élnünk, hinném-e hogy a
közelség mindenre és
mindenre megoldás, de
legalább vigasztalás
lenne: hinném-e? No mindegy, örüljünk hogy együtt s
hogy állandóan együtt lehetünk. Lelkedben a havazás
betakar mindent, lassan az én arcomat is. De jobb is
lenne már egyébről írnom. Pl. olyan ez a betű mintha
kihajolnának belőle gyolcsot lobogtató fegyveresek
Milyen rég nem adtam neked zsályát! Nos indulok is
zsályáért a hódokhoz megyek ebb’a januárba egyedül
a Bükk hódjainál ha találok ó ők mikor kiszáradt a
bükki Nagypatak ötszáz
évvel ezelőtt házaikat
illatos ízes füvekkel
bélelték ki így alusszák hosszas álmukat a hódok a
bükki vízmosások alatt ugyan ki is merné? felverni
őket a Retteneteseket! hiszen csak akire reánéznek
köves döbleccé töpörül
menten. Ó, aztán a mohos
kőlabdává változottak
hajnalfele egy percet énekelhetnek néha morajt hoz
szél de mennyi mennyi! fű illatozhat a hegy hasában
akármi lesz is hozok zsályát: segítenek majd engem
barátaim elsősorban a Borz és a Törpék. Indulok is
szólok én mikor visszajövök hajnalban gondolj reám
