(Ezt a levelet 1979-ben írom majd neked.
„Abban az időben, mikor munkás voltam, nap mint nap átkeltem az állomás fölötti gyaloghídon – a repülőhídon –, de volt úgy is, hogy a vágányok közt, a veszteglő vasúti kocsikon átmászva jutottam keresztül a másik oldalra, nyomomban a loholó pálya- és váltóőrök ingerült füttyögése: megannyi fényes töltény a fülem mellett.
Egyszer, október vége felé, mindenesetre nem sokkal túl a közepén, a gőzmozdonyok (mint kormos, fekete, szárazföldi bálnaállatok) által a magasba lövellt fehér gőz-ejtőernyők s a váltólámpák tompa, mélykék pamacsai közé befutott egy vonat. A völgyben, ahol városunk fekszik, szokatlanul meleg volt azokban a napokban, egyes fák újra virágot nyitottak, és mindenki úgy sütkérezett, ahogyan csak erejéből kitelt. A vonat pedig, nem tudom, merről érkezett, de a vagontetőket hó fedte, látszott, hogy nagy magasságból ereszkedett alá. És a sínek közül láttam, hogy az egyik vonatablakban ott áll egymással szemben egy fiú és egy lány, és szótlanul nézik egymást. Én pedig hallatlanul meglepődtem, mert a fiú egészen olyan volt, mint én, a lány viszont ismeretlennek tűnt.
Ám nem sokkal később megismerkedtem azzal a lánnyal, és ez te voltál. De ma sem tudom, hogy valamilyen képmásaink voltak azok ott, vagy magunkat láttam egy 1982-es vonatban?”
A stílusom nem sokat változik, igaz?
Délutánonként nap mint nap célba lövök: készülök a párbajra. Sokat gondolok rád. Tudom, hogy őrültségnek tartod ezt a párbajt. Azért, mert olyan ez, mintha a százfejű sárkányt hívnám ki. Én egyedül vagyok, úgyszólván fegyvertelenül; ők pedig?
Ők pedig sokan vannak, erősek, sok a fegyverük, gátlástalanok és arcátlanok, pökhendiek és gonoszak, és az idő nekik dolgozik.
Annak, hogy kihívtam őket, semmi értelme.
De mégis: így kívánja meg a…
Le sem írom azt a szót.
Leőchey Pufi szerint is az, amit ez a szó jelent, csak egy vicc.
De azért Pufi is megvágott a képén tegnap egy cseh főhadnagyot.)
