Monológ, ahogy az ember hazafele

A szélnek eresztett bábu
206
167

Kislánykoromban nem volt szabad fölállnom
az asztaltól, ameddig az étel el nem fogyott
előlem.
Hát gondolhatod, mindig tele volt a zsebem
csirkehússal.

Egy szó kushad a szótárban, valahol
a kecskefejő madár és a lappantyúmadár főnevek
közötti résben. Ott, ott, ott lapul,
ahogy a szélfúvás most átjárja még
a szótárakat is és ezt az egész
nyelvet. Nem seperték

nem seperték föl a nyelvet, vagy az utcákat,
vagy az időjárás
töltötte meg a várost hirtelen
ezekkel a fagyott levelekkel. Dehát
előfordult ilyesmi máskor is?! és mégsem
ismerős ez a sustorgás, honnan? ez az
erőteljes és sebtében való száraz lapozgatás
ott lent a bokám körül és zörgés meg sóhaj-
tozás; és effélék. Oda sem merek,
az ember már oda sem mer nézni
a saját lába alá. Már csak
a lappantyúmadár hiányzik ebből
az éjszakából, mondhatom. A
lappantyú, más nevén kecskefejő,
ahogy megyek hazafele,
tőled. És
ez foglalkoztat közben: vajon
ha most nem érnék el hazáig
látod, ilyen szórakoztató
dolgokra gondolok folyton
akkor (és egyébként) valahogyan
üzenetet kellene hátra-
hagynom számodra, hogy
azért. A
lappantyú
ez a titokzatos éjjeli madár
sok vadászt megijesztett már hangtalan
röptével és reszelő-
szerű hangjával. A lappantyút
kecskefejű
á dehogy: kecskefejő
madárnak vagy
kecskeszopónak, és álmos madárnak is
nevezik. A nép
boszorkányos lénynek tartja
mert este
az istállók környékén lebzselvén
belopózik és nagy, széles szájával
a teheneket és a kecskéket megfeji.
Dehát nem a kecskefejőről –

másvalamit írok föl erre a
platánlevélre.
Rádnevet, de sorsa
átázik rajta,
nem védi őt meg semmitől.
Szeretem. Zsebe hajdan
mindig tömve volt csirke-
hússal. Ne
bántsátok, főképp
ne énmiattam. Piros
tej ömlik át fehér tükrein,
erdei kútjában holnap az udvaron
arany puskagolyóra lel. Vi-
gyázzatok reá
ha én
ha engem
ha én már nem
vagy valami

 

 

Drámák 3