(Tudod, te kedves, van az a rögeszmém, amiről olykor-olykor tettem is említést neked: időnként jelen van a tudatomban – nem mondhatom hogy álmodom róla, mert tökéletesen éber és józan pillanataimban fog el ez az érzés, – jelen van bennem valaki, valaki idegen; de ne gondolj rögtön tudathasadásra; pusztán csak érzem, hogy személyiségem egyszer csak átfedődik: hirtelen tudomást szerzek valakiről, aki ugyancsak én vagyok.
Mintha néhány évtized múlva valaki, egy felismerhetetlen vagy majdnem-felismerhetetlen, különös Kolozsváron az én életem élné. Így igaz ez, tartsd akár lélekvándorlás-megszállottságnak, hülyéskedésnek vagy bárminek; érts meg jól: az illető nem olyan, mint én, hanem én vagyok. Most ő fiatalabb nálam, huszonegy-két éves, és életünk valamiképpen össze van kötve: ami fájdalmat én az életben okoztam és okozok, mindazt – mintha valaki megmérné, és számára kiosztaná – neki kell elszenvednie; azt, amit én a világban elrontottam, neki kell kijavítania és helyrehoznia. Úgy tűnhetnék tehát, hogy kettőnk közül neki nehezebb. Ám van egy hatalmas előnye is velem szemben: adott számára a lehetőség másképp választani; életünk ugyanis, a kulcs-mozzanatokat tekintve, megegyezik. Megteheti – én, akkor, majd megtehetem –, hogy nem vállalja azokat a helyzeteket, amiket most, utólag én sem vállalnék.
Néhány évvel előtte járok, s így mindig tudhatja: adott döntései mivel járnak. Azazhát, ő szinte nem is más, mint eleven válasz a „ha még egyszer tehetném, vajon hogyan is tenném?” kérdésre.
Kedvesem, te is jelen leszel az ő életében. Néha bepillanthatok különös, valószínűtlen világukba: mintha megnyílnék néhány ajtó, s olyankor szétnézhetnék ott náluk. Hogy megrémültem, mikor megláttalak az ő életében!
Most még nem ismer téged. De nemsokára találkoztok. És akkor? Vajon akkor hogy fog dönteni?)
