korcs vége az évnek ó nyomorult idő
amikor kislányok szőke haja keveredik el fekete földdel:
hogy görgetném beteg tekinteted elé
piros szívem vele játszodj nagyot dobbanó labda
vedd vidd és vele játsszál megromlott agyú szörny
s add vissza
a kislányt
ki ártatlan volt s mindenben nemcsak a lázadozásban
teellened akihez hasztalanul én íme most is kiabálok
mint a szélkiáltó
mint az óriás visszahangzó medencék fölött kiabáló
szélkiáltó esős idők tömbjei mélyén
*
kishúgom legalább úgy néztem volna meg az arcod
hogy most utoljára –
mert érzem én
akármi erős is a gondolat érzem én képessé arra soha nem lesz:
emléket belülről úgy szememre vetítni
hogy tükör előtt ha állok láthassam szememben az arcod – hisz olyan az emlék
mint finom zárt sejt-kazetta kulcsa nincsen
felnyitni soha többé s csak el ne feledjem
benne mi van jaj el nem feledni ARCOD
MÁR SZEMEMBEN SOHA TÖBBÉ ha rád gondolok is
átlátszó marad szemem zöld tenger két keserű cseppje
átlátszó vízmezőkön csak a karcsú fájdalom
bolyong és bujkál a gyász nővére
*
jaj kivel fogom hallgatni én hogy fordulásakor távoli
nehéz kőbolygóknak mint csörren kemény falakhoz
tengerek hűvös vize
*
s láttalak téged mégis (és szánandó remény –):
láthatlak álmomban a külső létre nyíló ablakon kihajoltam
beburkol téged karcsú zene öröklét óvó balzsama
– úgy simítja rád a hosszú ujjú fájdalom –
pirosfa-hegedű-árnyék átlátszó szirmú dallama
*
és hidd kishúgom egyetlen fogadott húgom:
együtt alszunk majd mi robajló vizek alján
s mint tölcsére mélyén kétgyökerű egykelyhű virágnak
álmunkban kergetjük majd ismét együtt a kékszaladású labdát
