Nos: a főúthoz közel pillantod meg, egy domboldalon, a száradni szétszórt széna és a tegnapelőtti napfény kölcsönös zuhatagában * A kék-fehér égbolt alatt a szoknya: mint egy kiásott és megfestett forrás: az emlékezet paradicsomszín textíliái * A közeli, eddig észre sem vett kisvasúton érkezel, az utolsó tehervagon fékezőfülkéjében: föltűrt ujjú ingben integetsz a lánynak, és (szántszándékkal?) nem veszel tudomást mellette a fiúról * Holott te magad vagy az a fiú is, a fűben: vissza is intesz onnan a másiknak * A lány nem is érti ezt az egészet, s míg a vonat rágógumivá zsugorodik, elhaló kattogással tekercselve elő belső orsóiról maga és a domboldal közé a távolságot, a fékezőfülkéből integető fiú szíve elszorul: hogy ezt a lányt, ezt a domboldalt és ezt a délutánt, anélkül, hogy megérinthette volna: mindörökre, Mindörökre elvesztette *
De ugyanez a fiú! ugyanő! hirtelen fölismeri most már ott a domboldalon, hogy ez, ez az a lány, azon a délutánon, akit onnan a vonatból... * „Most van akkor", gondolja * Hangján átüt a felismerés: most van akkor * A lány közben sajnálkozik: vissza kellett volna integetnem * Sebaj – így a fiú – integettem én * Viszont az nem pontosan ugyanaz, nevet a lány, és nem is sejti, hogy de igen, ugyanaz, igen *
Azóta mindhárman szétszéledtek,
fogukig ér a tó, belülről
szájukig ér a Medve-tó.
Vonatok hozzák-viszik őket,
léptükben luminál hallható.
Vonatok viszik-hozzák őket
s kísérti őket a fölismerés:
hogy hiszen akkor... hogyha akkor...
s már ez sem kevés.
Ez nem kevés.
