Hiszen te
ismered ezt a képességem – vissza tudok ereszkedni az időben.
A múltkor is, mikor elmesélted, mekkora verést
kaptál, hogy lelökted azt a vázát: lesétáltam 63-ba,
becsengettem hozzátok és
„Asszonyom! – szóltam Édesanyádhoz –,
engedje meg, hogy ezt a vázát arrébb tegyem innét
– látja, így – nagyon köszönöm,
voltaképpen csak ennyit is akartam” – ezt mondtam neki,
és udvariasan elköszönve távoztam nyúlszőr kalapommal.
Te persze ilyenformán nem törted el a vázát, ma is
megvan – verést sem kaptál, következésképp az esetet
el sem mesélted nekem – nem volt mit –, most meg
persze nem hiszed el, hogy így történt,
na tessék, ez a hála –
Sokszor átmegyek 55-be, nézegetlek mint csecsemőt, némiképp
hitetlenkedve: te vagy ez, te volnál ez?
*
Ez a bentlakás, vagy mi, leányotthon, ahol most laktok,
ennek a helyén jókora tölgyfa állott régebben, mit mondjak:
úgy hatszáz éve – körülötte egyébként mező.
Éppen ott, ahol te most aludni szoktál, vastag, mohás ág hajolt
ki a fa törzséből, sokszor elüldögélek rajta és
elnevetem magam, mikor
arra gondolok: ha tudnád, hogy én is melletted vagyok,
csak más időben – nevetésem elér hozzád,
ki nevet itt? kérded, barátnőid összenéznek:
„ez a lány megbolondult.”
Két darázs érkezik. A lépcsőt fehér cserép fedi.
Ott ülsz, kibontott vörös hajjal.
*
Füledben a puha kalapácsok átveszik a kopogást,
fölébredsz, még mindig hallod távolról – kop-kop.
Reggel a mező üres, semmi ácsmunka, még egy nagy
bábu sincs sehol
ÉN KOPÁCSOLOK AZ EGYKORI MEZŐN.
