így szólt egy este a feleségéhez:
– Figyeled? hogy
csattog az élet ablakain
s fönn, kinn a cserepek tükörén is és oldalt
hogy tekereghet
a falakon sugarak patkóinak dobogó dobogó futótüze sárga
sárga futótüze kop-kop
– verdesi verdesi egyre
vissza-visszahullva döng
döng darázsdérköd füstbuzogánya,
porzik, fölszáll, s lecsap mint a kánya.
Haj, ma hajnalban elsorvadt a kertben
az utolsó szál datura is, lúdláncot fújt a huzat az égen,
vitte őket: mint az ostor, kihajtá őket a templomból
de lent, a kerítés körül
Talp Anyó settenkedett
– Talp Anyó, Méh Apó,
egér, egér, miért sírtál,
mért nevettél, hogyha sírtál,
egér-begér, gyere ki,
ég a házunk ideki…
Soha, igen, soha nem fogok én már a kék almákból enni?
a fekete posztóval bevont fennsíkokra sem teszem én már a lábam,
szegény lábam, mikor érsz te a posztófennsík üvegtömbjei közé,
üvegkoporsók ott és mályvazaj.
És sehol itt egy monostormadár.
A halál idegen tőlem, mert a léten kívül esik,
létem idegen tőlem, mert adatott nékem,
halálom nem az én halálom,
mert létem nem az én létem.
Jaj, ki is vagyok én, magasságos hét menny,
beéjjeledik és ég rajtam a házam –
száraz ingem lesz nekem a föld.
