S egy csütörtökön azt mondták: a térre
most lemehetsz, de légy itthon ebédre.
A házbeli fiúknak sem szóltam,
indultam, s egyből lenn is voltam.
Nagy piac folyt lent! A kicsi néni
nem unta meg a fagylaltot mérni,
s cukorban eltett vörös almát
árult egy hozzánk szakadt dalmát.
A dinnyét és a rőtkáposztát
rekedt, tántorgó szekerek hozták –
Mi maradt abból a csütörtökből!
– hogy ne is szóljak a sütőtökről –
Ma a sütő- s főzőtökök helyén
súlyos bronzdísz, fejedelmi jelvény
és népét föntről most Vitéz Mihály,
a vajda hívja hadba: hai mă' hai!
Minden hogy változik! Új építők!
Új szellem. Új kísérlet. Új idők.
A régi? kit, KIT izgat? De fölépült végül, és jó
sok – égszínkék – emelettel, fölépült végre
a Köztársaság mozi is lassan-lassan,
egy olyan ház... na, hogyan is mutassam...
Cinema Republica, szóval; – jó nagy,
égszínre festett mozi-köztársaság, ahol
no lám, szerencselovag lovagol,
géppisztolyát rossz arcú ember rázza,
emelgeti fényes karabélyát:
megmutatom nektek, karalábék!
Nagy-nagy mozi, hol jegyüzérek,
ajtónállók és kurtizánok,
bányászok, írek, nagyvezírek,
egy-két robbantó, partizánok
megférnek békében együtt, hétről hétre.
Én megyek haza. Vár anyám ebédre.
* Kimaradt a költő Párbaj c. kötetéből (Kolozsvár, 1979)
