A fiú ezt gondolta:
Befele alszik a rózsa
szirma szélén csöpp harmat
alszik a világoskék rózsa
A fiú így szólt:
Szerteszakadt gondolataim fürtje, a roppant
aranykockák, aranygömbök gomolygó, ködös világosságában megérett
szavak szertegörögtek, amielőtt még
számba vehettem volna, kimondani őket:
befele peregtek az ürestörzsű többi gondolat
alagútján, lépcsősorok mélyére le, folyosók, mind lennebb s most
vándorol az értelem utánuk, egyre bennebb.
A lány azt kérdezte:
Szebb vagyok, mint a szőlőmadár?
A fiú így felelt:
hajtsd fejed tenyerembe tenyerembe
most áthallatszik ide a falon túlról
a jövő, nevetés, csörömpölés,
dobogó lábak, kiáltozás:
gyík szalad a falon, fogjátok meg!
És figyeld meg: tenyeremben
forró felhők alatt
kigyúlt gólya száll csóvaként
sárga homokföldek között
kanyargó
befagyott folyó felett
kigyúlt gólyák szállnak csóvaként.
Utaznak alattuk velük
a fehér jégen piros foltocskák levelet szél sodor
piros árnyékok sodródnak és meg-megkarcolják a jégnek alsó
oldalára tapadt rákhalak álmát.
A lány azt mondta:
látod tenyeremben tenyeremben
fölforrt éjszaka áramlik és tetején
hogy görög indája-metszett aranytök! vágtat az árral
indák rácsa mögött szaladó ár s a jégbaba könnye –
szomorú, füstölgő máglyák szállnak át az űrben tenyeremen,
mindenik holdon fölszakad az őt takaró
fekete selyem zsák, és láthatók lesznek a holdak
lehunyt, vagy vak szemei: a kráterek,
amelyek ugyanolyan zártak, mint a szív ablakai.
A fiú ezt gondolta:
látod, tenyeremben, tenyeremben
a Rózsapók beszőtte a hunyt szemeket,
a pókháló és a csukott szemhéjak alól fény
szivárog, kilátszik a szemhéjak mögül az űr
vagy az álom vége,
mint szőnyeg rojtja az ajtó alól;
a szemre, a lélek zárt ablakára két oldalról hull
az elégett világ:
kintről is a fény, bentről is az álom;
fölnyílik-e tenyeremben a szem? és zárt-e a szív?
A fiú ezt válaszolta:
látod tenyeremben tenyeremben
görbe gerince a tű-vonalaknak hányfele hajlik
s íme kezemben a hold is: száz hold vakszeme kráter
mind beszövődött, vad pók-rózsa ágboga tüske
s tüskés ágbog alól, szövevénye mögül ki- szivárog
vas-hang: zöldre leég, száll-robban ezerfele üszke
hang: fönt dörgő lánc és csillag hangja robajlik
zárt ablakra lehull hava bentről jaj ki szívére
? Rózsa vakablak, kéz szeme: kráter zárt zsalugáter
szív zárt? lám felnyílt ég ajtaja csattan
A lány ezt felelte:
látod tenyeremben tenyeremben
a tenyerembeli hold túlsó felén
a tó partján piros kövek, szőrük
meg-meglebbenti a fény, mint a lélegzet. Napozó
sátánkák.
Olyan egy holdveréb a fütty végén, mint hajlékony pálcán
lóbált tollzsákocska; a füttyel kapaszkodik az anyagi
világba.
És a jégbaba lábnyoma a homokban.
Akkor a fiú így válaszolt:
látod tenyeremben tenyeremben
a hold túlsó felén recsegnek a rekedt színek a szőlőhegyeken,
ők veszik körbe valahol az elrejtett
amfiteátrumot,
a márványlépcsők által keretezett színpadon
kis színészek szavalnak koturnusban, lágy, fekete köpenyekben és
türkiz sálakban: úgy hullanak a szavak, ahogy
lázas fejben párbeszéd halszavai
cikáznak, végül lehullva: és ezalatt
szétomlanak lent az egykori holdállatok.
Erre a lány így beszélt:
látod tenyeremben az én tenyeremben
sok-sok tükörtermen megy végig egy köpeny és két magassarkú
cipő, ajtók ki-kivágódnak, becsapódnak,
fönt nagy kőteraszokon sascsörgés szóródik szét, száraz
gyöngyezüst a teraszokon,
óriásketrecek, törpe lovas jár közöttük, szél fúj és ezért
verdesnek az ajtók, csikorognak,
és közöttük a lovas
A fiú:
hallod tenyeremben tenyeremben
az óceánok hét bölényének rohanását
7 bölény lába dörömböl az óceán medrén
föl-fölszáll lábuk alatt a homok, de akár a patadobajt is,
a homoklegyezőt maga alá gyűri ismét a mélyvíz s kisimítja
s a leszálló homok fölött a világos magasban
sorba csapódnak ki-be a hideg tenger dörrenő
ajtajai, szárnyak? fönt ég homlokán forgó saskoszorú
A lány:
tenyeremben, tudod tenyeremben
a hold belső oldalán őszinte halak álldogálnak
zümmögő tengerekben
szikraözön lángol föl a törött vízcserepekből,
a bölények sarkára csörömpölve omló víztömbök szilánkhalmazaiból,
ez néha elvakítja a halakat, de ismét megpuhul a valószínű víz és
hallgatag halak álldogálnak
suhog rajtuk mint görbe sós kés
kerek tengerek vizének hasadozó vászna
hallod a vizekből fölszakadó nevetést?
A fiú:
Oly szép vagy, mint a szőlőmadár, és
szebb vagy, mint fénylő köntös a napon,
alszol, befele mosolyogsz magadban,
szád szélén csöpp harmat,
alszol, világoskék rózsa.
A lány:
Csókolj meg.
