„Rám gondol valaki, érzem,
emleget"
mondogatta a lányoroszlán
ahogyan hozzáért hajával
a sötétből egy nótafoszlány
„rám gondol, hív. De kettőnk útja
ugyanaz semmiképp
nem lehet" –
így okoskodott ő, az asszony,
„jövendő sorsunk mást-mást
rejteget;
az enyém beszórva búzavirággal,
ezt rejti, vízparti tágas
kerteket:
az övé pedig csak zűrzavart,
fegyverzajt, holló-felleget."
„Hát kell ez neked?" faggatta önmagát,
„Kell neked ez? hát kell neked?"
Most megint hallatszott a dallam!
s dúdolni kezdte ő is
öntudatlan
így válaszolt a dalra:
ELINDULUNK KÉT KÜLÖN ÚTON
TE JOBBRA MÉSZ ÉN BALRA
INDULUNK MÁSFELE S MÉGIS
EGYÜTT ÉS UGYANARRA
