1.) „Akkoriban azonos voltál halhatatlan önmagaddal, egy örök időkre szóló szerződés alapján, amelyet ismeretlen írás betűivel véstek bele három marsbeli kőszobor felemelt tenyerébe egy Nyergestetőnek nevezett ottani fennsíkon, amely annak a bolygónak egyik veszedelmes hágója."
(A fároszlakó memoárjából)
2.) Itt ez Trója. S itt így szokásos:
dúlják a sáros, véres várost.
Mindig dúlás és mindig ostrom
mindig frász van és mindig Trója
(Sz. G.: Dal a Fennvalóról)
A nyolcvanas évek
Üstdobosként vagy üstökösként
követted azt a róka-ösvényt
padlásokon és mélyvizekben.
Gégefődbe mondatok tűzve,
légcsövedbe üzenet írva.
Olvashatatlan, de érthető.
(A mindenség is itt van helyben
és mégsem megesmérhető.)
És ott volt saját magad benned
s valamiképpen megfizetve
az öröklétnek is az ára.
– Mester, de akit eltemettek...?
– ...azt még nem hagyták önmagára.
*
– És magát nem Timonnak hívják?
Hektor nem ön-e...?
– Hisz mondom máris...
– Nem Patroklosz?
vagy éppen Páris?
Nos?
nem-e Laiosz?
Laokoón? vagy
Meneláosz?
Maga nem,
maga nem
Agamem-
non?
– Nem, nem. Az én nevem
Sztrogoff Mihály.
– A mester...
– A mesterségem...?
– Halott Sirály?
– Nem, dehogy. Én vagyok
a mindenséges ember. Az vagyok.
– A mindenségit! Nem a
kengyelkirály?
A hírneves kengyelfutó?
– Nevem Sztrogoff Mihály.
– Az, aki meghalt, s eltemették...
– Azt még nem hagyták magára.
Sztrogoff Mihály: nem a cáré.
Csak a megváltás futára.
Csak a szabadság futára. Csak a
váltóláz, a hidegrázás, a beri-beri,
csak a malária, a sárgaláz,
az Alzheimer, az amnézia, az örök
álomkór futára.
Megérkezni egy nagy titokba!
Álompor, álmok, erdők, tervek.
Fölsír benned egy
régvolt gyermek:
Verjél meg, apa
verj meg, verj meg!
Váltott lovakon
váltott gyermek:
lábujjhegyen lovagolsz át a tajgán
holdfényes kalapodban.
Éjfél van. Belovagolsz hát nagy titokba'
hova máshova
Barguzinba.
...Nem volt ez más, csak komplementer
terv, amely végül füstbe ment el
míg végül magadra maradtál
egy-két vagy három komplimenttel.
Epilógus
Attól még nem hagyták magára.
Azt még nem hagyták önmagára.
Hát ehhez mit szólsz, cár futára.
A kilencvenes évek
Volt, akiből pénztáros lett, volt akiből parlamenter.
Volt, ki fölfelé haladt és megint másik balra ment el.
S volt még az a pásztoróra, pár percre a műteremtől.
Volt egy sál is, honnan volt is, tudom már, a mutteremtől.
Volt ki arra szólított, hogy lépjek be a papi rendbe
s volt egy másik: őrjöngött hogy tűzzenek már napirendre.
Fölkészülve Hölderlinből,
volt még az a hölgy Berlinből...
S volt az a dínom-dánom.
Bármi volt, mégsem bánom.
Nem voltam Távozó,
nem voltam Eljövő.
Sem Első Bálozó,
sem Chelsea-i cselszövő.
Találkoztam nem is egyszer ama úri lócsiszárral,
mindannyiszor besározott, telefröcskölt úri sárral.
S míg a fényes díjesőkben folytonosan mások áztak,
hasonmások hozsannáztak, hajlongtak és hasonmástak.
*
Segéd voltam,
füzetemben segédigékkel
melyek hatalma
úgy hittem, égig ér fel.
Kengyelfutóként futottam:
ez is rámlőtt, az is lőtt rám
mintha vérmedvére lőne,
vadkanra vagy őzsutára.
Sztrogoff Mihály, hírnök voltam,
s olykor hölgyek hölgyfutára.
Valahol a tengeren túl mintha búgócsiga szólna.
golyó által? jól hallottam? mintha üveggolyó volna...
„Örülj, mert a sors kezéből..." – üvegpuska, miazisten?
Tengeren vagy földön túli hang volt az és mellbe vágott.
TIED LESZ MINT ÜVEGGOLYÓ. MEGKAPOD A TÁVOLSÁGOT.
Vitorlámat bévonom.
Isten veled, démonom.
