„A világtörténelem órája ha többször nem is, de egyszer mégiscsak Magyarországon ütött" – jut eszembe Heller Ágnes és Fehér Ferenc 1956-os könyvének egy mondata, miközben a filozófus kezét figyelem, ahogyan leírja a Heller nevet. Merthogy ő is támogatja a Duna partjára tervezett 56-os emlékművet. 1956 ügye (győzd meg igazamról a kétkedőket) keveseknek köszönhet annyit, mint Hellernek – akár említett könyvükre gondolok, akár számtalan más írására vagy előadására –, de nemcsak ezért érzek meghatottságot. Hellerék, Vajda Mihályék, Radnóti Sándorék, Sós Vili, Erdélyi Ági: a hetvenes évek első felében Erdélybe rendszeresen ellátogató szabadgondolkodók (Bretter György és Tamás Gazsi akkortájt gyakori vendégei) az első olyan társaság volt, amely lazán, kendőzetlenül, szabadon beszélt ötvenhatról. Szavaik igazolták számomra azt, amit magam is gondoltam vagy inkább sejtettem a forradalomról. Akkortájt még gimnazista voltam, ők pedig ötvenhat tanúi, valamelyest résztvevői is. Forradalmárok – a szó fegyveres értelmében – talán nem voltak, és mégis, általuk váltam magam is „forradalmárrá" – ha azóta is tartó azonosulásomat a forradalommal és szabadságharccal szabad e szóval megneveznem. Király Béla nemrégiben megerősítette bennem ezt a metafizikus, játékos-szimbolikus és anakronisztikus forradalmárságot, mikor egyik saját 56-os kitüntetését nekem ajándékozta. „Nekem már van elég" – biztatott, hogy fogadjam el –, „az meg nem igazság, hogy neked meg egy sincs." Mit tehettem volna? Ki tudna visszautasítani egy személyes kitüntetést a Nemzetőrség parancsnokától? Egyébként, nyilván, nem úgy éltem át, hogy neki már úgyis túl sok kitüntetése van – hanem úgy, hogy az egyiket megfelezte velem, mint Szent Márton a köpenyét a szegény emberrel.
(Hat-nyolc évvel ezelőtt Heller Ágnes ismét Kolozsvárra látogatott, akkor Kőbányai Jánossal, a Múlt és Jövő című zsidó irodalmi folyóirat főszerkesztőjével. Akkoriban éppen gyűlöletkampány folyt ellenem. A Fő téren, a Mátyás-szobor előtt találkoztunk. Zaklatnak még a románok? – érdeklődött János, nyilván a Securitatéval való hajdani kalandjaimra emlékezve.
– Nem, már régóta nem. Igazából... igazából engem mostanában csak a magyarok bántanak.
– Így vagyok én is a zsidókkal – nevetett Kőbányai.)
Érdekes különben, hogy ötvenhat milyen fontos az erdélyieknek vagy Erdélyből jötteknek. Bretter Zoltán, Cselényi László és Cselényi Béla; az 56 miatt hét évre ítélt nagyszerű művész és hajlíthatatlan, megtörhetetlen ember, a ma Pápán élő Tirnován Arisztid szobrász; vagy Váradi B. László, aki szépséges vadásznovellák szerzője: mindannyian azzal kerestek meg, hogy nevüknek az ügy barátai közt a helye.
Dr. Lévai Anikó és Heller Ágnes mellett még egy női névvel gazdagodott az ügy barátainak névsora. Mint legutóbb jeleztem, Albert Camus lánya, Catherine Camus, örömmel elfogadta felkérésemet, amelyet De Gérando-Teleki Felicia révén juttattam el hozzá. (Camus annak idején Félicie apját, Antoine De Gérando újságírót választotta személyes titkárának. Az írót másnap érte a halálos autóbaleset.) Catherine Camus levelébe azért is érdemes beleolvasni, mert a hamisítatlan francia kellem és udvariasság sugárzik belőle. Ő köszöni meg nekünk, hogy támogathatja az ügyet...
Hogy áll az emlékmű ügye? – faggatnak sokan utcán, színházban, kávézóban.
Továbbra is élénk eszmecsere folyik arról: hol legyen az emlékmű – mármint a Duna-part melyik szakaszán; netalán valóban a Duna közepén-e. Ez utóbbi ötletet első hallásra többnyire abszurdnak tartják, aztán van, aki megbarátkozik vele, meg van, aki nem. Utóbbiaknak hadd mesélem el: mint annyiszor, most is kiderült, hogy alig van új a nap alatt. Gáli Tibor, lapunk grafikai szerkesztője, kezembe adta ugyanis Csorba Géza Ady-emlékműtervét, melyet a húszas években tervezett a Duna közepére, a Parlament elé.
Hadd szögezzük le gyorsan: örülhetünk, hogy ez a terv nem valósult meg. Tekintsünk most el attól, hogy a Dunának ennyire exponált helyére egyetlenegy embernek lenne méltányos – vagy volna szabad – emlékművet emelnünk, és ez a személy, minden szeretetünkkel és tiszteletünkkel Ady iránt, semmiképp nem ő. Hanem – nyilván – Széchenyi István.
De ettől, mondom, eltekintve is, nyilvánvaló, hogy a köztéri Ady-emlékműveket (a síremléktől a mellszoborig és az egész alakosig) félszázadon keresztül monopolizáló Csorba Géza művészete fölött csak azért nem járt el az idő, mert soha nem is volt időszerű. Csak erőltetett. Ez az életmű a magyar szobrászat erősködő-fontoskodó vonulatának némi szecesszióval színezett poszt-Rodin irányzatához tartozik, azon belül a nagyotmondó iskolához. A legenda szerint Melocco Miklós egyszer megállt a Liszt Ferenc tér és Andrássy út sarkán, és barátainak így tűnődött: Bármilyen népszerű filmszínész is, érthetetlen, hogy mit keres itt egy Jean Marais-szobor. Az sem világos, miért egy ilyen rossz szobrot állítottak neki. De az meg végképp felfoghatatlan, miért áll ott ezen a Jean Marais-szobron az a felírás, hogy Ady.
Csorba meg nem érdemelt karrierje arra figyelmeztet, hogy a szűkebb magyar világban sokszor egyéb szempontok vagy érdekek is beszüremkednek a tisztán vett értékszempontok közé. Ilyen értelemben az a szerencsés, ha újabb, szokatlan látások felé is megnyílik a szemünk. A Szovátán élő Bocskai Vince jobb Dante-szobrot készített, mint akárhány olasz kollégája (nyert is vele mindenféle díjakat).
Mindebből aligha vonható le más tanulság, mint amit már kezdettől is többen megfogalmaztak: az emlékmű elbírálásánál csak nemzetközi pályázat és nemzetközi zsűri jöhet számításba.
A Duna közepére tervezett merész Ady-emlékmű tehát fontos tanulságokat hordozó előtörténet, ha egy hasonlóan elhelyezett emlékmű foglalkoztat bennünket. Azt már nem is kell mondanunk, hogy nemcsak a Dunába helyezett Ady-emlékmű nem valósult meg, hanem – hiszen Magyarországon vagyunk – sokáig egyáltalán semmiféle Ady-emlékmű nem született. Pedig figyeljünk csak, miket idéz Vezér Erzsébet:
„...Az Ady-emlékműért folytatott küzdelmet a Vörösmarty Akadémia által létrehozott szoborbizottság szervezte. A bizottság védnökéül Károlyi Mihályt, elnökéül Hock Jánost, másodelnöknek Kunfi Zsigmondot és Jászi Oszkárt sikerült megnyerni. Móricz Zsigmond mint ügyvezető alelnök már a bizottság megalakulásakor megfogalmazta a nagyjelentőségű célt: legyen Ady Endre szobra „az új Magyarország nemzeti szobra". Február 6-án az Érdekes Újság néhány soros nekrológjában ez állt: „Szobrára már megindult a gyűjtés". A Nyugat Ady-száma pedig így fogalmazta meg a felhívást: „Adjunk és gyűjtsünk Ady szobrára, mely egy nagy költő és egy szenvedő nép sorsa lesz." És 1919. március 2-án egy sereg újság jelent meg a Tűz felhívását visszhangzó, azonos című cikkekkel: „Szobrot Ady Endrének". Ezekből az írásokból egyértelműen kiderül, hogy a mozgalom harcosai nem csupán a költő testének megörökítését várták e műtől. „A magyar nemzet a maga tragikus múltjának és a maga jobb jövőre való jogának állít örök emléket, ha Ady Endrének szobrot állít" – írta programadó cikkében Bíró Lajos. „Az emberi szabadság e költőjének kell, hogy szimbolikus, nagy emléke maradjon a jövő generációk számára" – állapította meg Móricz. Schöpflin így sürgette a szoborállítást: „Ebben a szoborban kell kifejeződnie annak, hogy az új idő, amely a magyarságra ráköszöntött, megújította a magyar kultúrát is, elsősorban az irodalomról való közfelfogást." Hatvany Lajos lírai felhívása sem csupán portrét követelt: „Végre egy szép szobrot, egyszerűet, nemeset, a rossz plasztika e városában, Adyhoz méltót, mely az ő szomorúan szétroncsolt olimpuszi fejét örök virulásban mutassa." Molnár Ferenc a plasztika felmagasztosító erejében hitt: „...nőjön ki egy utcakertben a földből örök emléke, fehér képmása, és kezdje meg a halott költők felséges, bús szobor-életét, e csudálatos kő-létet a test halála után..." Révész Béla szoborbizottsági tagon keresztül a mozgalom közvetlen utat talált a Népszavához is, amelyben az Ady-rajongó Révész sietett leszögezni: „A magyar proletárság... büszke örömmel áll be az építők közé, hogy az emlékmű minél hamarabb elkészüljön." Az idézettek és az egyidejűleg megjelent többi cikk közvetlen célja a nemzeti közadakozás elindítása volt. A széleskörű mozgalom a Tanácsköztársaság idején újra lendületet vett, bár más kézbe került. A Fáklya 1919. április 29-én közölte: „A Forradalmi Kormányzótanács elhatározta, hogy az Ady Endre múzeum felállítását a szovjetállam feladatának tekinti. Felhívjuk mindazokat az újságokat, egyesületeket, iskolákat, társulatokat és magánosokat, akik erre a célra bármilyen alkalomból gyűjtést rendeztek, hogy az egybegyűlt összegeket haladéktalanul, de legkésőbb 8 napon belül fizessék be, vagy utalják át a közoktatásügyi népbiztosság házipénztárába... A jövőben az Ady Endre-szoborra való gyűjtések, valamint ez alap javára való előadások rendezése csakis Steinfeld Nándor elvtárs előzetes hozzájárulásával szabad. Közoktatási népbizottság."
Ezek után eltelik egy évtized. 1930-ban, ha nem is emlékművet vagy köztéri szobrot, de legalább síremléket avatnak Adynak (Csorba Géza). 1952-ben mellszobrot kap a Margitszigeten (Csorba Géza), 1962-ben emléktáblát (az Andrássyn, akarom mondani: a Népköztársaság útján – Csorba Géza), no és 1960-ban kapja az említett Jean Marais-szobrot (Csorba Géza).
Az idézett tanulmányban egyébként egy érdekes Krúdy-passzusra bukkanunk. Eszerint Krúdy a Déli Hírlap 1918. november 22-i számában ezeket kérdi: „Vajon hol áll e forradalomnak majd szobra, s ki lesz a költője? (...) Szétnézek a hóba fordult Budapesten. Hol áll majd vajon Ady fáradt szobra?"
1918 novemberét írjuk. Ady még él.
De ha már Adynál tartunk, hadd mondjam el a következőket. Az 1956-os emlékmű költségeit latolgatva, a százmilliós alsó értékhatár körülről indulnak a becslések, egyben tisztázva is, hogy a fővárosnak nincs (erre) ennyi pénze. Ezt készséggel el is hiszem – éppen úgy, mint amilyen nagy volt az afölötti örömöm is, hogy a partiumiak 320 millió forintot kapnak az Ady-kultusz céljaira az anyaországból.
Ha ezt tekintjük kiindulópontnak, és figyelembe véve Érmindszent és Budapest politikai, kulturális és idegenforgalmi súlya közt a különbséget, meg külön-külön Ady és 1956 világtörténelmi jelentőségét, egy olyan számot kapunk, mely összegből Pheidiászt is megfizethetjük majd mint tervező szobrászt.
Azt kell hát mondanom, jól állnak a dolgok.
