A Viharos évszázad című kötet Faludynak több mint félszáz versét tartalmazza; ezek általában a huszadik század egy-egy esztendejével foglalkoznak, gyakran a magyar történelem perspektívájából, de mindig saját énjén keresztül átszűrve. Az 1945-ös év azonban négy verssel van jelen a század szubjektív, lírai krónikájában, mind a négy japán témájú és a négyből három Hiroshimával foglalkozik.
E sorokat 2005. augusztus 5-én írom, és tudom, hogy a következő napokban ismét, mint minden augusztusban, publicisztikai írások tucatjai fogják elítélni az atomfegyver bevetését, amely olyan sok ártatlan japán civil életébe került, hogy az csak hat számjeggyel írható le. Ráadásul most kerek évforduló lesz, épp hatvan éve, hogy kioldották a bombát.
Hiroshima, 1 című versében Faludy – 1945-ben amerikai katona a csendes-óceáni hadszíntéren – felidézi, milyen valószínű sors várt rá azokban a hetekben; vagyis azt, hogy mit tervezett az amerikai hadvezetőség, meg azt is, hogy neki magának milyen látomásai voltak saját haláláról. Száraz, tárgyszerű sorok foglalkoznak a partraszálló hadsereg várható veszteségeivel, amelyek rögtön hallucinatív képfüzérbe váltanak át, ahogyan a költő figyelme saját egyéni végzete fele fordul, a milliós léptékből átváltva az egy-az-egyben alakzatba, vagyis az életnagyságú méretbe. Életnagyságon ez esetben a halál nagysága értendő, szinte azt írtam: személyesen maga Halál Nagysága jelenik meg a Fuzsijáma lábainál:
Kerek millió katonánk
száll partra Honshu szigetén.
A fele elesik, tervezték,
köztük Teddy Rowland meg én.
Futok a parton fegyveremmel,
bálnának képzelem magam.
Golyó fúr be a homlokomba.
A homok sárga. Vérzik a hajam.
Köröttem nagy, mélykék virággal
borított, gyönyörű mező.
Vénember les ki ablakából
És nyíllal jobb szemembe lő.
No igen, az amerikai generálisok – azok, akik nem tudták, mi készül Los Alamosban – már gondos számításokat végeztek. Mindenre gondoltak, s így persze betervezték az áldozatok számát, a partraszállás félmilliós (amerikai) emberveszteségét is, és e szám alighanem magába foglalta Faludy Partraszálló György életét meg az Edward Rowlandét is, bárki volt ő.
Ám Faludy, Rowland s még négyszázkilencvenkilencezer-kilencszázkilencvennyolc amerikai katona életét – akik, szögezzük le, háborús bűnök elkövetése tekintetében éppoly ártatlanok voltak, mint egy hiroshimai virágáruslány – váratlan fordulat menti meg:
Mindez biztos volt, míg ma reggel
bomba esett Hiroshimára.
A japánok most békét kérnek.
Megmenekültünk. Nagy az ára.
Örüljünk hát és vigadozzunk,
áldjuk Szilárdot, Fermit, Tellert.
Százezer japánt feláldoznak
S éltetnek százmillió embert.
Éltetnek, amit nem úgy kell érteni, hogy ünnepelnek, hanem úgy, hogy engedik őket tovább élni, hazatérni az övéikhez, utódokat nevelni, elsakkozgatni a barátaikkal, verseket írni, mondjuk. Félmillió – most ne is beszéljünk a japánokról, hiszen ők sem úszták volna meg áldozatok nélkül az amerikai támadást –, szóval megmentettek az életnek félmillió amerikai katonát, köztük magyar tollforgatókat, mint Faludyt vagy dr. Katona „Őserdei" Pált, akit a Fülöp-szigeteken vetettek be, hogy e bevetésen a magyar hadtörténet egyik legkülönösebb históriájának alanya legyen.
De vissza Hiroshimához.
Miért kellett ott százezer civilnek elpusztulnia?
Mondjuk ki nyíltan: mert Japán megtámadta – ráadásul orvul, egy lovagi hagyományaira méltán büszke nemzethez méltatlan módon – az Egyesült Államokat. Erről mintha kevés szó esne mostanában – arról meg végképp hallgatni szokás, hogy a derék Sztálin elvtársék, a legöregebb dögkeselyűket is megszégyenítve, épp Hiroshima és Nagaszaki után néhány órával látták elérkezettnek az időt, hogy hadat üzenjenek a nukleáris csapástól megzavarodott és morálisan összeomlott Japánnak.
Az atomkor a hadviselésben tehát nem úgy kezdődött, hogy az amcsik egyszercsak ledobtak két csúnya bombát két mit sem sejtő japán városra.
Szeretném leszögezni, hogy a japánokat nemcsak tisztelem, de szeretem is, és örülnék, ha kiderülne, hogy rokonaink. Addig is tanulhatnánk tőlük. Önbizalmat, leleményességet, kitartást, országépítést, magaskultúrára való hajlamot, a szépség szeretetét, bátorságot, önfeláldozást, a saját értékek megbecsülését.
Az apokalipszis Hiroshimára zúduló, de az egész emberiségnek üzenő előjátékáról pedig a következőket gondolom.
1.) A több százezer japán civil feláldozásával több millió amerikai katona életét sikerük megmenteni, közte a Faludyét, olyan katonákét, akik maguk is civilek voltak, amíg egy szép napon mundért nem adtak rájuk, Yossarian pilótától Milo Minderbinderig.
2.) Több millió japán katona (és ki tudja, hány japán civil) életét sem kellett feláldozni. Hadsereg még világtörténelemben nem harcolt olyan bátran, mint a japánok: kétség sem fér hozzá, hogy minden egyes négyzetméter tőlük való elfoglalása egész zászlóaljak életébe került volna. A japánok az utolsó csepp vérükig harcolnak. Egy természetfölötti fegyverrel szemben viszont be kellett látniuk, hogy itt már nem harcról van szó, s hogy semmi esélyük. Így és csak így vált lehetővé a japán kapituláció. Ha nincs az atombomba, talán még ma is folyna a lövészárok- és bunkerháború Honshun, Hokkaidón vagy Shikokun.
3.) Azt is gondolom, hogy maga a japán nemzet sem nyert volna azzal, ha legyőzi akkor az amerikaiakat. A vereség okozta változások modernizálták Japánt és a világ legversenyképesebb demokráciájává tették.
4.) A feláldozott japán százezrek mártíriuma megmentette az emberiséget a harmadik világháborútól. A nukleáris tél kockázata, ha úgy tetszik: Hiroshima mosolya visszafogta a generálisok gátlástalanságát; a politikusok vagy talán a civil szféra kontrollja eredményesebbnek bizonyult, mint a katonák kardcsörtetése.
Végezetül pedig. Vajon az atombombázást lángoló szavakkal elítélő mai békepropagandisták közül hányan mondtak volna nemet az atomfegyverre, ha ezt nem hatvan évvel később és papucsban lehetett volna megtenniük, hanem amerikai egyenruhában, a partraszállás előtti pillanatokban, Faludy és Teddy Rowland társaságában?
Megjelent a 2005. szeptemberi Irodalmi Jelenben