Éppen hetvenöt éve, 1930 októberében, azt kérdi a Mai Magyar Múzsa címet viselő antológia előszavában Vajthó László, hogy kik a kor (vagyis 1930) halhatatlanjai? „Száz év múlva ki lesz akkora költő, mint ma Csokonai?" És bár a szerkesztő hangsúlyozza, hogy a kiadvány „nem antológia, hanem pillanatképek sorozata ma élő költőinkről", mi ezt bizony ma már antológiának tekintjük, s az ítéletében visszamenőlegesen igencsak magabiztossá lett utókor fölényérzetével kérjük számon a ma véleményét a tegnaptól.
Ez az 1930-as vállalkozás (melyet, mutatis mutandis, Kőrössi Papp József és a Noran kiadó néhány éve megismételt), igen tanulságos alapdokumentuma lehetne minden olyan tanulmánynak, amely a („kortárs") magyar költészet, illetve az erre reflektáló kritikai tudat változásait kísérné figyelemmel, vagyis kánonképző kiindulópontjait, esztétikai axiómáit, egyáltalán: bármiféle értékszempontjait kívánná elemezni, ismétlem: különös tekintettel ezek változására, úgy ötven-száz év leforgása alatt.
Mert igaz ugyan, hogy ez az antológia az akkorra már kanonizálódott életművek tekintetében hibátlanul válogat, és ebben a helyosztóban nemcsak Babits, Kosztolányi, Füst Milán, de Kassák Lajos vagy Juhász Gyula vagy Karinthy Frigyes jelenléte sem lehet vitás – ám kiváló szemmel szelektál a szerkesztő az ifjú oroszlánok seregletéből is: Szabó Lőrinc, Sárközi György, Erdélyi József ugyanúgy bekerült a legfontosabb 132-be, mint Illyés Gyula.
No és József Attila?
Igen, a (főleg 1930-ig!) csak igen kevés kortársa által becsült költő, az elismerést és kitüntetést osztó figyelem örök ignoráltja, a halála-után-jaj-de-sok-barátja-lett József Attila benne van az antológiában. (Érdekes, hogy erre az akkor kétségtelen elismeréssel felérő történésre pl. Szabolcsi Miklós, a költő monográfusa nem tartotta fontosnak felhívni a figyelmet.)
Ezzel akár be is csukhatnók az antológiát, megnyugodva, hogy a szerkesztő, a finom ízlésű és rendkívül művelt Vajthó László, íme jól abszolválta ezt a vizsgát, amely elé az utókor állította.
Ám lapozgassunk még valamennyit az antológiában.
1930-at írunk. Két éve halt meg Tóth Árpád. Épp ekkoriban indul a csodagyerek Weöres. Hiányzásuk érthető, Faludyé, Jékelyé is. No és a Radnótié? Itt már rezegni érezzük a lécet, a D betűnél viszont felordítunk: tényleg ennyire nem látszott, nem hallatszott Dsida Jenő?
Mert erdélyiek azért vannak szép számmal: Áprily is, Bartalis is, Bárd Oszkár is, Berde Mária is, Reményik is, Szombati Szabó is. Meg Olosz Lajos is.
És ez már átvezet a történet másik oldalához.
Hol maradt a biztos ízlés és a tudós ítélet, amikor a több mint száz dilettánst kellett volna kirostálni?
Hálás, de olcsó mutatvány lenne most, háromnegyed évszázad múltán, citálni ezekből a banalitáshalmazokból, vagy neveket kiemelni az elfeledett – méltán elfeledett – költők (költők?) névsorából. Mostani tudástöbbletünkkel, e 75 év előnnyel olyan volna ez, mint mai autóval indulni egy akkoriban gyártott gépkocsiknak kiírt oldtimer-versenyen.
Vajthó László nemcsak saját magára támaszkodott a válogatásnál. Talán ez volt a baj. Mert az egyes költőket, ideértve a több mint száz vérdilettáns szerzőt, igen rangos személyiségek ajánlották az olvasó figyelmébe, Fülep Lajostól Várkonyi Nándorig és Németh Lászlótól Schöpflin Aladárig. Olykor a síron túlról is, mint Ady Endre esetében is, akinek a szerkesztő egy 1906-os szövegét veszi át, mely írásában Ady a nagy nevű Telekes Bélát méltatja: „Szeretnék valami szép nótára gyújtani: álmok rengetegjébe lépek s Telekes Béla verseinek nehéz és drága illata felhőzik a lelkemen. Poéta Telekes Béla, akit én szeretek. (...) Szent sajkás, ki vad, zord folyamon, alkonyi napon megy a mély tenger felé." Ki merné ezek után kihagyni a (kortárs) magyar költészet teljes körképéből azt a poétát, akit maga Ady Endre szentsajkásozott le? Akarom mondani fel.
És miközben tudom, hogy könnyebb egy tízköltős antológiát összeállítani, mint egyszázharminc költőset, és miközben tudom, hogy mai antológiáinkon cinikusan mulatozik majd 75 év múlva valaki, aki éppen rá fog ilyesmire érni, mégsem hagy nyugodni a kérdés: tényleg éppen ennyire nem látszik? ennyire nem látható? ennyire nem látszott, hogy MI A KÜLÖNBSÉG? Nem volt-e világos, hogy nem lehetséges, nem megtörténhető, hogy Babits vagy József Attila mellé odakerüljenek ezek? Hogy az lehetetlen, hogy mind e szerzők ugyanazon mezőnybe soroltassanak, hogy közös társaságba kerüljenek, hogy az botrány, hogy egy napon emlegettessék Kosztolányi Dezső és Amatőr Árpád, valamint báró Nagynevű-Niemand Jakab neve?
Vagy lehet, hogy pont fordítva van? Hogy József Attila csak azért kerülhetett be, mert kellően széles volt a szerkesztő merítése? Hogy a 132-be még becsúszott – szemben pl. Dsidával –, de a legjobb 32 közé talán már csak annyi esélye lett volna bekerülni, mint Baumgarten-nagydíjat kapni. Lehet, hogy ez az a kritikus tömeg, amelyre ahhoz van szükség, hogy azon a bizonyos küszöbértéken túl a salak egyszerrecsak sugározni kezdjen?
Persze nemcsak a fentiek miatt tanulságos dolog egy ilyen antológiát olvasgatni.
Hogy az elfeledett vagy sohasem is jegyzett költők verseiben is akadni egy-egy meglepő képre, hangütésre, fordulatra, strófára, hadd támasszam ezt alá egy számomra máshonnan ismeretlen, csak ebben az antológiában olvasott Berde Mária-vers néhány sorával. E sorokat (egy hosszú, túlírt költemény rövid részletét) 1930-ban talán magam is beválogattam volna egy versgyűjteménybe. Íme:
Kacagott Vinnavár ura,
kacaja csengett, mint a kés:
„Másé az új nap, új öröm
s újfent a vendégeskedés."
De míg a kapu ránk szakadt –
ajkunkról hála gyöngyözött,
Lent egy szipirtyó vihogott
És vérrel tüskét öntözött.
Megjelent a 2005. októberi Irodalmi Jelenben