Liberté

„...forradalmunk megalapozott, érzékeny, érdekes és lelkesítő megjelenítése."
Faludy György

Povl Bang-Jensen emlékére

Kötetünk képeiről
Az 1956-ban készült utcai fotók jelentős részét a különböző kiadványok úgy veszik át egymástól, mintha afféle közös ivókútból merítenének. Ugyanez a helyzet 1956 történelmi szereplőinek portréival is. Sem azt nem tudni, ki készítette a felvételt, sem azt, ki publikálta legelőször, vagyis, hogy kit illetnek a szerzői jogok.
Kötetünk egyrészt folytatja e gyakorlatot, amikor is eredetjelzés nélkül közöl újra (többnyire az 1956 sajtója c. kiadványból) néhány 56-os felvételt, legalább illő főhajtással az ismeretlen fotós fele. Ugyanakkor szakítani is kívánunk e kollektív gazdálkodással, és fölhívjuk rá a figyelmet, hogy a mostanig soha sehol nem közölt fotókat, amelyeket e könyvben dr. Bollobás jelzéssel reprodukáltunk, dr. Bollobás Béla fül-orr-gégész főorvos készítette. Minden további átvételnél kérjük e tényt és kiadványunk címét feltüntetni. Köszönettel
a kiadó.

Ez a szöveg nem a magyar olvasónak készült. Egyáltalán: nem is olvasóknak készült, inkább nézőknek. Olyanoknak, akik soha semmit nem hallottak 1956-ról, de talán még a magyarokról sem. Azt is lehetne mondani: a szerző egyféle nemes értelemben vett történelmi ország-reklámot, még inkább: nemzet-imázst próbált szolgálni e történettel, mely talán naiv, mint olykor mi magunk, és éppoly egyszerű, mint annyi minden, ami megesett velünk.
Mikor e jószolgálati elképzelésnek megfelelően 1956-ról mint olyan teljesítményről kívántam beszélni, amelyre a nemzet leginkább lehet büszke – amellyel tehát legindokoltabb a nagyvilág előtt bemutatkoznia, – tisztában voltam azzal is, hogy az akkor ősszel történtek mindmáig heves viták tárgyát képezik. E viták nemcsak az egykori ellenfeleket, de gyakran a hajdani bajtársakat is megosztják.
Ebből az is következik, hogy sokáig kell még arra a műre várnunk, amelyben mindenki felismeri nemcsak 1956 ősze eseményeinek „történelmi igazságát", de a saját egyéni igazságát is. Nem kétséges azonban, hogy ilyen művek születni fognak: 1956 októbere-novembere az emberi sorsok és jellemek keresztút-helyzetének, összecsapásának vagy egybefonódásának változatokban oly gazdag kínálatát nyújtja, hogy ez még sokáig jelent majd kihívást a művészek számára.
E művészeknek nem kell szükségképpen magyaroknak lenniük. A legkülönbözőbb nemzetek fiai gazdagították már eddig is, sokféle műfajban, azoknak az alkotásoknak a sorát, amelyek megtették az első jelentős lépéseket a forradalom és szabadságharc értelmezésében és lényegi üzenetei felmutatásában. A további művek, köztük remekművek megszületésének biztos tudatában tehát – és addig is – szerző szerényen nyújtja át művét olvasóinak és remélt nézőinek.

Néhány szót a rendezőnek.
Nem vitás, hogy egy 3-4 órás előadás – és ez a Liberté legalább ennyi – meghaladja a mai néző tűrőképességét. A szerzőnek inkább az volt a szándéka, hogy valamiféle epikus medret vázoljon fel, egy olyan tablót, amelyben több dráma elemei is ott kavarognak. (Lásd ilyen értelemben a jegyzetanyag egy részét is.) Ezért a rendező természetesen legjobb belátása és lelkiismerete szerint húzhatja, vághatja, nyesheti, ollózhatja, rövidítheti, tömörítheti a szöveget, ha fő üzeneteit tiszteletben tartja.

(Vidnyánszky Attila felkavaró, hatásos film-szövegkönyvet tömörített a Libertéből. Nagy kár, hogy ezt a filmet a Magyar Mozgókép Alapítvány nem támogatta.)

A KERETTÖRTÉNET

1.

Angliai egyetemi klub. A diákok közt akadhatnak színes bőrűek, hangsúlyozottan külvárosi megjelenésűek is; az egész miliő a Beatles indulásának hangulatát idézi.
1958 júniusában vagyunk, Nagy Imréék kivégzése után.
Ez a helyszín és ezek a szereplők adják a kerettörténetet.
A klub megszokott életét éli; a fiatalok zenélnek, tréfálkoznak, isznak, biliárdoznak, stb.
Egyikük azzal a hírrel érkezik, hogy kivégezték Nagy Imrét és társait. Legtöbben nemcsak Nagy Imréről, de Magyarországról sem hallottak. Vannak viszont, akik idézik Camus, Sartre és mások véleményét a magyar forradalomról.
A zürichi diákok a Limmat vizében lehorgonyzott tutajra egy nyolc méteres fehér fakeresztet állítottak föl. A talapzatra Nagy Imre és Maléter nevét vésték, és egy örökmécsest helyeztek el rajta.
Néhányan – Florence indítványára – elhatározzák, hogy zenés formában összefoglalják és előadják az 1956 őszén Magyarországon történteket.

A rendezést Florence vállalja magára. Színifőiskolás hallgató, kb. 24 éves. Kiosztja a fő szerepeket; ő maga Susant fogja alakítani.

Főbb szereplők
Pável
Susan
Nagy Imre
Maléter Pál
Bibó István
Küldönc
Kádár János

Mellékszereplők
Narrátor
Gennagyij
Csapos
Csaposnő
Malinyin tábornok
Lelkipásztor
Csúcs Mátyás
Falábú János
Katinka

Epizódszereplők
Marcus Flaminius Rufus
Felkelő
Andropov
Andrej
Aljosa
John Lavin
Válent Mihály
Orvos
Gazda
Segédtiszt
Menekült
Melvin
Pedrazzini
Michael Korda
Edit, titkárnő
Förgeteges Edigej
Marosánné
Szücs Miklós
Németh László
Vaszil, vöröskatona

Továbbá:
Narrátor, Rádióhangok, Vak partizán, Öreg munkás, Pesti srácok, Felkelők, Őrök, Kormányőrök, Katonák, Járókelők, Ismeretlenek, Kocsmatündérek

Egyikük – aki zenész – magyar motívumokat idéz föl Beethoven, Liszt, Brahms, Berlioz, a Straussok, Bartók, Kodály műveiből.
A továbbiakban tehát Florence-ék zenés főpróbáját látjuk. Ezzel kezdődik

A TÖRTÉNET

I. RÉSZ

2.

Egy nagyon-nagyon öreg ember mormolja a Prológus szavait. (E vénséges vén, hajdan vöröshajú, rőtszakállú ember nem más, mint Borges A halhatatlan című novellájának hőse, Marcus Flaminius Rufus. Akár feltűnő vörös parókát is viselhet. Rufus többször is felbukkan különböző helyszíneken, de igen ritkán szólal meg.)

Prológus: Dante sorai:
O, beata Ungheria, si non se lascia,
Più, malmenare...

(A Paradicsom – XIX. ének, 142–143. sor; Babits Mihály fordításában:)
Óh, boldog Magyarország! csak ne hagyja
magát félrevezetni már...

A Narrátor, aki végig a színpad szélén, „függönyön innen" tartózkodik, az új jeleneteknél fölmutat egy táblát a szereplők nevével – nyilván, hogy a nézők jobban eligazodjanak a számukra ismeretlen világban. Pl: „Nagy Imre, magyar miniszterelnök" és „Andropov, szovjet nagykövet" stb. Mikor Rufus megszólal, a narrátor tábláján ez áll: Rufus, halhatatlan. Majd megfordítja a táblát, ott az olvasható, hogy Dante, alatta az idézet jelzetével: Paradicsom XIX., 142–143.)

A prológus beleolvad a hangzavarba, melyből kivehető a Narrátor hangja: „Hacaca!" – szólt a rádió. Forradalom Budapesten. A Sztálin-szobor ledöntése. Közben a Narrátor hangja:
...a dermedt Dávid talpra állt
s ledőlt a Góliát-szobor.

Nem annyira konkrét, inkább szimbolikus helyszín: a talapzaton megmaradtak a csizmák, ezek képezik a hátteret. Lövések hangja, majd fiatal, győzelmes arcok; „Ruszkik, haza!"; lyukas lobogók; részletek Petőfi Nemzeti dalából és egyéb versekből (Illyés Gyula: Egy mondat a zsarnokságról); virágok, diadalmenet, teherkocsik, stb.; Kossuth-nóta, Marseillaise, „Függetlenség", „Szabadság", „Le a Sztálin-szoborral", „Törvény elé Rákosit", „Éljen Nagy Imre", „Velünk van a hadsereg", „Halál az ÁVH-ra!", „Az ÁVH-sok gyilkosok!" Barikádok, felborított villamosok. Sztálin és Rákosi égő arcképei.

3.

Nagy Imre és Andropov.

Nagy Imre:
Andropov elvtárs – engem ne oktasson párthűségből. Én már akkor a kommunista párt tagja voltam – a szovjet kommunista párté! – amikor maga még az ábécét tanulta. Szóval, nagyon jól tudja, hogy kommunista vagyok. És, az is maradok. Bár ahhoz talán egy más kommunizmus kellene... Akárhogy is, ennek a kommunizmusnak Magyarországon vége. És a szovjet megszállást sem akarja tovább az ország. Semlegesek akarunk lenni.
Andropov:
Dehiszen a semlegesség a mai helyzetben ellenünk való semlegességet jelent.
Nagy Imre:
Hogy érti ezt, Jurij Vlagyimirovics?
Andropov:
Magyarország a szovjet tábor része. Bárki kilépne onnan, annyival gyengül a tábor. Vagyis a dologból a Nyugat húzna hasznot. A semlegesség spanyolfala mögött a magyarok a Nyugattal kívánnak randevúzni. De erre a légyottra nem fog sor kerülni.
Nagy Imre:
Mert Moszkva azt mondja, hogy nyet?
Andropov:
Mert Moszkva azt mondja, hogy nyet.
Nagy Imre:
Hát akkor...
Andropov:
Nagy elvtárs! Onnan nyugatról csak hitegetik magukat. És közben furcsa dolgokat gondolnak a magyarokról.
Nagy Imre:
Csak nem?
Andropov:
Például tavalyelőtt, emlékszik, negyvenedik éve volt annak, hogy meggyilkolták a trónörököst... Ami miatt kitört az első világháború. Nohát, akkoriban egy érdekes mondatra bukkantam. A trónörökös ugyanis, a maguk Ferenc Ferdinándja, – előkeresem, várjon csak –, így vélekedett: „...minden magyar, akár miniszter, akár herceg, akár bíboros, polgár, paraszt, huszár vagy háziszolga, mind forradalmár, mind felforgató..." Na viszontlátásra, miniszterelnök úr.
Nagy Imre:
Bíboros?! Minden bíboros forradalmár? (már lépne ki az ajtón, amikor Andropov utána szól)
Andropov:
Miniszterelnök!
Nagy Imre:
(megfordul)
Andropov:
Semmi esélyük.

4.

Narrátor:
A Kilián laktanya. Maléter – a kommunista rezsim hadseregének ezredese. Miniszter bajtárs! vonassák vissza a szovjet erőket a városból. Kérését megtagadják.
Maléter:
Akkor, jelentem: az első szovjet harckocsira, amelyik a Kilián körzetébe kerül, én nyittatok tüzet!

5.

A skandáló sokaság különböző látószögekből.
– Éljen a Tábornok!
– Éljen a Forradalom!
– Éljen a Nép!
– Éljen a Miniszterelnök!
– Éljen a Bíboros!
Csúcs Mátyás: (értetlenül) Ki éljen? (A narrátor felmutatja a táblát: Csúcs Mátyás, állami hóhér)

6.

Andropov:
(telefonon beszél Hruscsovval)
Hruscsov elvtárs! Magyarország elveszett. A magyarok elűzték vezetőiket és felfegyverkeztek. Csapatainknak semmi esélyük velük szemben.
Hruscsov hangja a telefonból:
Ez hogy lehet?
Andropov:
Úgy, hogy a magyarok mindenre elszántak. Katonáink pedig bármely pillanatban átállhatnak a magyarok oldalára.
Hruscsov:
Fasiszták...
Andropov:
Ezt fogjuk mondani, hogy fasiszták. De Nagy Imre ismert kommunista. Maléter Pál pedig a mi oldalunkon harcolt a háborúban...

7.

Susan megjelenik a színen.

Narrátor:
(felmutatja a táblát, rajta Susan neve) Susan Bécsben tanuló angol diáklány. Október 24-én érkezik Budapestre. Fényképeket készít, ismerkedik, érdeklődik, próbálja megérteni, mi történik.
Susan:
(az arra elhaladó Csúcs Mátyáshoz) Entschuldigung... Können Sie mir...
Csúcs Mátyás:
Nájn, nix könnyen... Csúcs Mátyás vagyok, kezicsókolom.

8.

Egy rádiókészülék. Hangzavarából két sor válik ki:
Itt a Szabad Budapest, figyelem, a Kossuth-leadó szól...
Itt a Szabad Miskolc, Pécs, itt a Szabad Magyarország...

9.

Nagy Imre, Maléter és Kádár.

Kádár:
Mi történik az országban, Nagy Imre elvtárs?
Nagy Imre:
Forradalom van, Kádár elvtárs.
Kádár:
A párt számára a következő kérdés van, hogy egy szerencsétlen flótás vagy-e, aki áldozatul esett az ellenségnek, vagy pedig attól a perctől kezdve, hogy a munkásmozgalomba a lábad betetted, tudatos, konok és makacs ellensége vagy-e a mi mozgalmunknak. Ez az egyetlen kérdés.
Nagy Imre:
Itt sokkal többről van szó, mint az én...
Kádár:
Itt a mi pártunkról van szó, és a munkásosztályról van szó, és a népről van szó.
Nagy Imre:
Hát éppen ez az.
Kádár:
Én a nép barátja vagyok.
Maléter:
És ezt a nép is tudja?
Kádár:
Amerre mentél életedben, mindig átok és gyalázat jött a pártra. Hogyhogy nem sül ki a szemed azt mondani, hogy becsületes ember vagy? kiket kapcsoltál te a párthoz? Provokátorokat, nemzetközi kémeket...
Nagy Imre:
Kádár elvtárs!
Kádár:
Hát idefigyeljen, Borbíró elvtársnő...
Maléter:
Tessék?
Kádár:
(magának) Naszladi Péter... Darázsfészek...
Maléter:
(Nagy Imrének) Ez már a delírium.
Kádár:
(felriad) Moszkvához kell fordulnunk, de azonnal. Az elvtársak segítségével leverjük a gazembereket. Aki ellenáll, agyonlőjük.
Maléter:
Mekkora nagy muszkavezető vagy te, Kádár János.
Kádár:
Csak a Szovjetunióra támaszkodhatunk.
Maléter:
Pár napja még én is így láttam. És nem tudom, lesz-e elég hosszú az életem helyrehozni, amit rosszul tettem.
Kádár:
Hát a te életed egyáltalán nem lesz hosszú.
Nagy Imre:
Aki így beszél, annak nincs helye a magyar kormányban.
Kádár:
Én is így látom. Utoljára szólítalak fel, téged és a kormányt, hogy térjetek vissza a marxizmus-leninizmus igaz útjára.
Maléter:
(gúnyosan) És a sztálinizmuséra.
Nagy Imre:
Nem fordulunk Moszkvához.
Kádár:
Akkor végetek van. Most még nem késő. Egy óra múlva már az lesz. És akkor le fog sújtani rátok a prrrrrrrrroletárok ökle.
(Nagy Imre és Maléter el, közben:)
Maléter:
És ez az ember neked köszönheti, hogy kiszabadult a börtönből.
Nagy Imre:
Ahova az elvtársai zárták...
Kádár:
Aki nem velem van, az ellenem...
Maléter:
(visszaszól) Veled, uram, de nélkülem.

10.

Szovjet laktanya. November hetedike előtt két héttel a katonák az ünnepi produkció begyakorlásával vannak elfoglalva. Van, aki díszlépést gyakorol, egy tánccsoport népi táncot, tangóharmonika-kísérettel. Szovjet himnusz. Bunkócska. Szavalat-részletek:

Egy katona:
Engem bánt,
aki a munkásosztályt bántja
s megfizetünk
ádáz ellenségeinknek.
Évek küszködése parancsolt
a vörös zászló alá minket...
Gennagyij:
Bravó...
Pável:
Ezt hallgassa meg, őrnagy elvtárs... ez is Majakovszkij...
Akarom,
hogy amikor az öntöttvasról,
s acélról beszámol,
a Politbüro nevében
mondván beszédet,
akkor Sztálin szóljon
a versek munkájáról.
Gennagyij:
Ez Majakovszkij?
Pável:
Igen. És az is, hogy
Úgy érzem,
szovjet gyár vagyok
amelynek boldogságot kell termelnie...
Gennagyij:
Ez igazán jó vers.
Pável:
Ebben van az is, hogy

Mindegy,
hogy száműztem magam,
vagy az anyámba küldtek –
rozsda lepi a szó acélját,
elfeketül a basszus.

Hol idegen esőktől
áznak a földek,
itt rozsdásodnom
mire jó
mire hasznos?

Gennagyij:
Na igen... Ne aggódj, főhadnagy, nem rozsdásodunk már sokáig... No, ez derék. (El.)
Pável:
Ez tiszta hülye...
Andrej:
Vigyázz, meghallja.
Pável:
Andrej, mit keresünk mi itten, mi bajunk a magyarokkal?
Andrej:
Nekem aztán semmi bajom velük... sőt.
Pável:
Mi sőt?

11.

Susan és Melvin éppen fotózzák, amint a tömeg egy hatalmas Rákosi-arcképet szed le egy ház homlokzatáról.

Susan:
És ez a kopasz, aki olyan, mint az aggmenház fantomja, ez kicsoda?
Melvin:
Ez meg éppen Rákosi.

Kádár János dala
A sárgaborsó-főzelék?
a sör nem volt talán elég?

nem volt talán elég a kása?
vagy nem volt szép betonlakása?

Mért sántikál örökké rosszban
s hívja cinkosnak Istenét

a mocskos, szomjas, telhetetlen,
lusta és görbelábú nép?

Lóg majd az Úr nevével száján,
ott lóg majd Kádár János fáján!

Panel-lakások bestiái!
nem volt elég a főzelék?

Akasztófámon együtt lóg majd
az Úristen s a csőcselék.

Mert lesújt rájuk prrrrrrrroletár öklöm!

13.

[Október 25]
A Kossuth téren. Egy hang:
De most már kimondjuk mi, hogy megállj.
Mindig csak „igen" a parlamentben?

Narrátor:
Virággal feldíszített szovjet tankok. Fürtökben lógnak rajtuk a pestiek. Cigarettával kínálják a szovjet katonákat, ölelgetik őket. Spontán kórusok kezdenek bele vallásos énekekbe: Boldogasszony anyánk... Hol vagy, István király? Öreg munkás kapaszkodik fel egy tankra, majd meghatottan:
Öreg munkás:
Elvtársak! magyarok! hogy drága jó elvtársunk, József Attila nem érhette meg ezt a napot... milyen gyönyörű verset írt volna... most hallgassuk meg legalább Áldott légy Magyarország! című versét. (Elkezdi szavalni a verset, de a helyeslések meg a tiltakozások miatt – Halljuk, halljuk! Nem kell! stb. – az első verssorokat nem lehel tisztán érteni, csak kb. innen:)

...száz baj és gonosz
És most szívünk hálára békül
Ma felköszönt az elfáradt orosz:
Üdvözlégy, áldott légy jó Magyarország!
Szegény kifosztott Hungária...

Az egyik tankra néhányan a tömegből épp Kossuth-címert kezdenek festeni, mikor golyózápor árasztja el a teret.

Jajveszékelés, menekülés, legtöbben földre vetik magukat. Susan dermedten, mozdulatlanul áll, mint aki megbénult. Szovjet katonatiszt rohan feléje és fedezékbe rántja.

14.

A lány lakásán.

Susan:
Fáj?
Pável:
Nyicsevo. Nem mély a seb.
Susan:
(Kitisztítja és bekötözi Pável fején a sebet. Közben szórakozottan, mintegy magának, Mercutio szavaival folytatja:) Nem olyan mély, mint egy kút, nem olyan tág, mint a dóm kapuja, de azért megjárja.
Pável:
Köszönöm a segítséget.
Susan:
Ugyan már. Én vagyok hálás, amiért... mi is üthetett belém? nem tudom. Hogy miért nem tudtam moccanni sem, amikor lőni kezdtek. Nem tudom.
Pável:
Hogy hívnak?
Susan:
Susannak.
Pável:
Ez magyar név?
Susan:
Ez angol név. Angliából jöttem. Bécsben tanulok.
Pável:
Mit?
Susan:
Fotográfiát, művészettörténetet. Klee a kedvencem.
Pável:
Aha. Kié?
Susan:
Igen. Meg Miró, Dali, Magritte, Tanguy... Te ki vagy?
Pável:
Pável, a Bajkál-tó mellől.
Susan:
Azt hittem, Misa... Elkészült a tea is... Parancsolj.
Pável:
De ez itt nem Bécs.
Susan:
Ja? Átjöttünk néhányan, mikor hallottuk, hogy kitört a zűr. És honnan tudsz ilyen jól németül?
Pável:
A szomszédainktól... Volga-németek. Ott Szibériában sokan vannak. Oda rakták ki őket a Volga mellől.
Susan:
Nem iszod a teát?
Pável:
De.
Susan:
Az anyám is québeci francia.
Pável:
Is?
Susan:
Is.
Pável:
S még ki?
Susan:
És a te szomszédod is Volga-német.
Pável:
Szeretnék megtanulni angolul.
Susan:
Akár kezdhetjük is.
Pável:
Kezdjük.
Susan:
Itt van rögtön William Wordsworth verse...The Pillar of Trajan...
Alas! That One thus disciplined could toil
To enslave whole nations on their native soil...
Pável:
Vagyis?
Susan:
Ó jaj, hogy akadnak oly tudós elmék, akik képesek
Egész nemzeteket saját honukban rabbá tenni...
Pável:
Jaj azoknak, akik képesek erre?
Susan:
Ó jaj, hogy akadnak ilyenek... De mondasz valamit. Ugyanis így folytatódik a költemény:
Where now the haughty Empire that was spread
With such fond hope? her very speech is dead...
Pável:
Igen?
Susan:
Vagyis, hogy hol van immár a dölyfös Birodalom,
Hiú reményivel? Még nyelve is halott már...
Pável:
Ez az egész a téren... meg most itt mi ebben a lakásban... nem olyan, mintha egy filmet látnánk magunkról?
Susan:
És az a címe, hogy Déjà vu?
Pável:
(nevet) Film a jövő századból... Köszönöm a teát.
Susan:
Hova mész?
Pável:
Vissza a laktanyába. Még azt hiszik, megszöktem.
Susan:
Meg vagy sebesülve.
Pável:
Az semmiség.
Susan:
Jobb lenne, ha maradnál.
Pável:
Majd jövök még, ha lehet.
Susan:
(Nevet) Lehet.

15.

Narrátor:
Tíz év körüli kislányok egy lakásban. Sztálin és Rákosi porcelánszobrát törik össze kalapáccsal. Kintről hangok: „Mennek ki az oroszok!" A kislányok kiszaladnak. Páncélosok, teherkocsik. Mindenki kiabál: „Jó utat! Isten veletek!" Az emberek kis magyar zászlókat adnak az oroszoknak. Az egyik kislány odaadja egy katonának a babáját.

16.

Kocsma a Józsefvárosban vagy a Ferencvárosban. A söntés fölött kézzel írott tábla: Borozó a Volokalamszki Országúthoz. (Kint aligha ugyanaz áll a cégtáblán; alkalmasint „6. sz. italmérési egység" vagy valami hasonló.) Pável a másik szovjet tiszttel, Andrejjel. Közben az egyik szomszéd asztalnál borostás felkelő dúdolja, meg-megszakítva, újrakezdve:

1. felkelő:
Éji utak, tiltott nászok.
Kertek alján csóklopások.
Elég volt a csóklopásból!
Ruszkik, haza!
Csúcs Mátyás:
És a kommunizmus építésében jelentős kudarcokat vívtunk ki...
2. felkelő:
Kollár, te meghalsz!
Ismeretlen:
Túl sokat ittál, hallod.
2. felkelő:
Kollár, te nem is te vagy!
Ismeretlen:
Akkorhát nem is én fogok meghalni.
2. felkelő:
Így is, úgyis véged van, Kollár, akár te vagy, akár nem te vagy.
Csúcs Mátyás:
Akárki te nem vagy, véged van. (Söröskorsójával hadonászik.)
Andrej:
Pável, galambocskám. Mi lesz velünk.
Pável:
Mi lenne.
Andrej:
Holnap indulunk haza.
Pável:
Legalább nem kell tovább harcolnunk a magyarokkal.
Andrej:
Persze. (Szünet.) Tudod, hogy Gennagyij agyonlőtt egy közlegényt?
Pável:
Micsoda?
Egy vendég:
Ruszkik haza!
Andrej:
Mert nem akart lőni a magyarokra, akik sorban álltak kenyérért.
Csúcs Mátyás:
Amér megszegte a tűzparancsolatot?
Csaposnő:
És ezért kivégezték?
Pável:
Micsoda állat ez a Gennagyij.
Andrej:
Az. Nála nagyobb csak Aljosa. Ezek ketten...
Pável:
Na igen. Megérdemelnék.
Andrej:
Mit?
Pável:
Amire gondolsz.
1. felkelő:
(ír) Vitázhatunk, de egyben vita nincs már:
Nem győzheti le senki a magyart!
Csúcs Mátyás:
Éljenek a magyarok! Ruszkik haza! Még egy koporsó... (zavartan nevet) izé, még egy korsóval, pincér.
Rufus:
(Csúcs Mátyás asztalszomszédja, neki magyaráz) Elvetődött hozzánk egyszer egy ember, még a nagy háború alatt... De ez nem az a háború volt, amire gondolnátok. Szüleim elrejtették a csűrben, a szerszámok mögé. De este kijött onnan és mesélt nekem. Egyszer elmondta, hogy az ember képes a halhatatlanságra. Ott ültünk hátul a szerszámoknál. De ezek nem olyan szerszámok voltak, amilyenekre gondolnátok... Rég volt. (Iszik)
Csúcs Mátyás:
Hát aztat te nem tudhatod, hogy én miféle szerszámokra gondolok...
Andrej:
Na, és mi lesz velünk otthon? Azt hiszed megbocsátják nekünk, ami itt történt? Szerintem semmi jóra nem számíthatunk... Igaz, ami téged illet: te odavaló vagy, Szibériából.
Pável:
Attól még semmi kedvem valahol egy kamcsatkai laktanyában elrohadni.
1. felkelő:
Jönnek a nyugati csapatok!
Egy vendég:
Ruszkik haza!
2. felkelő:
Véged van, Kollár, meg fogsz halni.

17.

A Pártközpont egyik folyosója.

Válent Mihály:
Megyek, hogy lőjem le apámat, ezt a vén fasisztát...
Kádár:
(szórakozottan) Én is...
Válent Mihály:
Mit Ön is, Kádár elvtárs?
Kádár:
Én is megyek, hogy én is lőjem le...
Válent Mihály:
Az én apámat?
Kádár:
Igen... nem... az enyémet...

18.

A borozóban

Rádióhang:

Ezer esztendő távolából,
hátán kis batyuval, kilábol
a népségből a nép fia.

Hol lehet altiszt, azt kutatja,
holott a sírt, hol nyugszik atyja,
kellene megbotoznia.

(Bemondó:) Kedves hallgatóink, József Attila Hazám című versciklusának hatodik szonettjét hallották. Híreket mondunk. New York. Eisenhower elnök televíziós és rádiós beszédében Kelet-Európáról szólva kijelentette, hogy ott új nap virrad. Magyarországról azt mondotta, hogy az egész világ csodálattal figyelte a bátor magyar népet, amelynek fiai életüket áldozták, hogy külföldi uraiktól függetlenekké váljanak.

19.

Felkelő:
Na de jönnek a segítségünkre vagy nem jönnek?
Csúcs Mátyás:
Hallottátok, mit mondott a rádió...
Csapos:
Melyik rádió?
Felkelő:
Hát a Kossuth Lajos rádió... hogy Ájzóver elnök így meg úgy.
Csapos:
Ez az Eisenhower szerintem egy orosz kém...
Vak partizán:
(kétségbeesetten ordít)
Kommunisták! Elvtársak! Hol vagytok!?

20.

Susan lakása. Az ajtóban Pável csönget.

Susan:
Nicsak, személyesen a Vörös Hadsereg.
Pável:
Susan...
Susan:
Te jó Isten, Misa, hogy néz ki...
Pável:
Pável. Pável Mihajlovics.
Susan:
Pável... fogadjunk, hogy azóta sem volt ágyban. Hát persze, ez ugyanaz a... ez még az én kötésem a fején.
Pável:
Most már jól vagyok.
Susan:
Jól? szerintem meg feküdnie kellene.
Pável:
De most már tényleg teljesen jól vagyok. Te jó ég, milyen nap van? Nekem jelentkeznem kell a laktanyában.
Susan:
Olyan sürgősen?
Pável:
De még mennyire.
Susan:
Mi van?
Pável:
Hazatérési parancs.
Susan:
Csak nem?
Pável:
De. Győzött a magyar forradalom.
Susan:
És mennek vissza, ahonnan jöttek?
Pável:
Ühüm.
Susan:
És örül?
Pável:
(Hallgat, aztán) Persze.
Susan:
(néhány érthetetlen szót mormol)
Pável:
Mit mondott?
Susan:
Azt, hogy hát akkor söpörj vissza a Szibériádba. Biztosan vár is ott téged egy párttitkár meg egy Tatjána.
Pável:
Ha orosz ember, akkor azt persze egy Tatjána várja. És írja neki a leveleit, igaz? A cseresznyéskertből. Mellesleg az nem is cseresznye, hanem meggy. És nem is kert... visnyovij szad... hanem ültetvény... gyümölcsös... Ami a miénket illeti, az egyszerűen egy kukoricás... de még az sem terem meg benne... azon a klímán...
Susan:
Ha nem Tatjána, akkor Natasa.
Pável:
Csak Tatjánát vagy Natasát?
Susan:
Miért, még kit...
Pável:
...mást nem szerethet, ha valaki orosz?
Susan:
Vagy egy Jelenát...
Pável:
És Susant, azt nem?
Susan:
Kit?
Pável:
Ha valakit mondjuk Susannak hívnak.
Susan:
Mint engem?
Pável:
Mint téged.

Egy-két másodpercre sötét. Utána ismét fény; az ölelkező Pável és Susan.

Susan:
(tréfás kedveskedéssel)
Mocskos ázsiai disznó... hát nem fehér nőkre vadászik... rám meri tenni a mancsát... na kotródj csak szépen vissza a Kamcsatkádba... azt a nagy, szőrös mancsát... (csókolgatja) vagy honnan is jöttél?
Pável:
Barguzinból.
Susan:
Hát akkor onnan...

21.

„Back in the U.S.S.R.!"

Többen:
Kína mellettünk áll! A lengyelek velünk vannak! Tito is minket támogat! És az ENSZ! A pápa is! Rajtunk a Nyugat szeme! Szabadítsátok ki a bíborost! Éljen a bíboros!

22.

Nagy Imre és Bibó a Parlamentben.

Nagy Imre:
Nem is jön, hogy elhiggyem. Szinte nem is értem, hogy hogyan győzhetett a forradalom.
Bibó:
Egy régen élt amerikai elnököt idézve: azért tudott győzni, mert valójában már a felkelés előtt lejátszódott az emberek szívében és lelkében.
Nagy Imre:
Ki mondta ezt?
Bibó:
John Adams, de az is lehet, hogy Jefferson. Vagy Washington.
Nagy Imre:
Washington... szerinted számíthatunk Washingtonra?
Bibó:
Attól félek, nem.

23.

Susan és Pável a Kossuth téren.

Susan:
Bocs a késésért.
Pável:
Semmi baj, úgyis éppen itt álltam.
Susan:
Tessék?
Pável:
Mondom, megszakítás nélkül álltam ebben a helyben.
Susan:
(Nem akarja megérteni) Nem értem.
Pável:
Megállás nélkül itt álltam, itt ezen a szent helyen és nem jöttél.
Susan:
Biztosan nem álltál elég gyorsan.
Pável:
Hallod...
Susan:
(Átöleli Pávelt.) Na és min törted közben a fejed?
Pável:
Azon, hogy az lehetetlen, hogy ilyen lánynak ne legyen senkije... hogy se Bécsben, se Londonban...
Susan:
(Hallgat)
Pável:
Van valakid?
Susan:
Van. Nincs.
Pável:
Van vagy nincs.
Susan:
Volt.
Pável:
És mióta nincs?
Susan:
Mostantól.
Pável:
Mióta mostantól?
Susan:
Mostantól mától.
Pável:
És hogy hívják?
Susan:
Aki nincs, azt nem hívják sehogy.
Pável:
Hogy hívták?
Susan:
Mortimernek hívták.
Pável:
Hej, Mortimer...
Susan:
Jól hallok, Miháj Mihájlovics? Ejsze sajnároztatja itt magát...

24.

Három, láthatóan nyugati öltözetű alak közeledik.

Susan:
Hello, Melvin, ez itt jóbarátom, Pável, Barbizonból...
Pável:
Barguzinból...
Susan:
Igen, a barguzini iskola jeles növendéke... Ő egy igazi bennszülött a Bajkál-tó mellől.
Melvin:
Hello... ez itt Jean-Pierre, a Paris Match fotósa...
Fotos:
Örülök. Pedrazzini.
Melvin
Ő pedig Michael Korda, a Korda családból...
Korda:
Michael Korda.
Susan:
Milyen katonás bekecsed van...
Korda:
Alex bácsié volt. (Mindhárman el.)
Pável:
Ki ez a Malvin?
Susan:
Melvin. Egy újságíró. Egy hús-vér imperialista.
Pável:
Ne ugrass.
Susan:
Hogyan tovább?
Pável:
Mit hogyan tovább?
Susan:
Gyere, mutatok neked valamit. Épp itt a sarok mögött, ahol voltál olyan figyelmes és megmentetted az én kis életemet.

25.

Pável:
Mi ez?
Susan:
Egy emléktábla. Itt végeztek ki egy lengyel herceget. Tegnap fedeztem fel.
Pável:
Mikor?
Susan:
Mondom, hogy tegnap.
Pável:
Mikor végezték ki?
Susan:
Mmm... Százhét éve.
Pável:
És miért?
Susan:
Mert átállt a magyarok oldalára.
Pável:
Tessék?
Susan:
Az oroszok ugyanis már akkor is méltóztattak eltaposni a magyar forradalmat.
Pável:
Az oroszok?
Susan:
Mondjuk úgy, hogy cár atyuska és kozákjai.
Pável:
És én nem vagyok kozák.
Susan:
Meg nem is álltál át a magyarok oldalára.
Pável:
Miféle duma ez, Susan.
Susan:
Az a herceg igazi férfi volt. Úgy élt, ahogy ő tartotta helyesnek. És nem úgy, ahogy mások akarták, hogy éljen. Szabad ember volt.
Pável:
Az a szabadság, hogy kivégeznek?
Susan:
Az a szabadság, hogy akár ki is végezhetnek, de nem rendelkeznek veled. Nem adod át magad nekik, hogy láncon tartsanak. A halálodat megkaphatják, az életedet nem. A testedet igen, a lelkedet nem. Na állj csak ide, hogy fotózzalak le.

Egy emeleti lakást bombatámadás ért és a légnyomás kivetette a zongorát, amely fennakadt a bérpalota előtti nagy fa koronájában. Susan Pável segítségével felmászik a fára. Leüt néhány billentyűt, de a hangszer sérült; nemcsak lehangolt, hanem rossz: rekedtes hangok törnek elő belőle. Susan fentről Pável felé ugrik, aki nevetve kifogja.

27.

A korábbról ismert kocsma. Csapos, Csaposnő, Vendég. Egy kocsmatündér. Pável és Susan érkeznek, beszélgetve.

Csaposnő:
...és sehogy sem látom érkezni a segítséget.
Pável:
(Rajtafelejti szemét a kocsmatündéren)
Susan:
Nem muszáj bámészkodni minden lecsúszott nő felcsúszott szoknyáján.
Pável:
(nevet)
Susan:
Persze tudom, hogy nem egyszerű a kapitány úr élete.
Pável:
(komolyan veszi) ...Nagyon nehéz. (Megszakadt beszélgetésüket folytatva) És aztán itt vannak a szovjet hősök is, a benned levő ethosz hordozói, morális éned keresztapái.
Susan:
Például ki?
Pável:
Sokan... például Sura Koszmogyemjanszkij. Neki a nővére is hős volt, Zoja... Sura verseket is írt. Egyik strófájára még dalt is szereztem.
Susan:
Halljuk!
Pável:
(balalajkán kísérve magát)

És fel-felbukkan itt meg ott
A véres ütközetben:
A támadók és megfutók
Sarkában jár szünetlen...

No mit szólsz?
Susan:
Nagyon jó... mesélj még a szovjet hősökről...
Csaposnő:
Ha bejönnének az ENSZ-csapatok... vagy az önkéntesek... vagy ha komoly fegyverekhez jutnánk...

A söntés fölött egy polcon régi rádiókészülék. Mikor a Csapos bekapcsolja, épp a következők hallhatóak: Itt a Szabad Európa Rádió... Egy kétségbeesett felhívásban a magyar felkelők vastüdőt kértek. Ezt a kérést teljesítette a Szabad Európa Rádió, amikor egy hatalmas C–119-es, – az Egyesült Államok Légierejének „Repülő Teherautója" – Zürichből elindult Bécsbe több tonnányi gyógyszer-rakománnyal és a felbecsülhetetlen értékű vastüdővel.

(Csapos kikapcsolja a rádiót)

Susan:
Na, akkor mit mesélsz még a szovjet hősökről?
Pável:
Itt van például Gasztyello kapitány, aki magának Surának is egyik ideálja volt... Sura naplójából tudjuk...
Susan:
Kasztello?
Pável:
Nyikolaj Gasztyello repülőszázados, aki sérült bombázójával egy ellenséges harckocsi-oszlopba szállt bele, miután zuhanás közben a navigátort még beléptette a Pártba.
Susan:
És?
Pável:
És post mortem a Szovjetunió Hőse lett.
Susan:
Azt honnan tudják, hogy mit csinált zuhanás közben?
Csapos:
(leejti az egyik söröskorsót)

28.

Pável:
(Előadja és részben eljátssza a regény néhány passzusát.)
„Navigátor! – A parancsnok hangja tisztán és keményen csengett. Nyikolaj Spanov: Az életért. Molodaja Gvargyija kiadó, Moszkva, 108.oldal.
– Hol az országút, ahol a tankok vonultak?
A másodperc töredékéig mindnyájan hallgattak.
A másodperc töredékéig tartott csak, de azalatt a tűz végighömpölygött a felsőszárny középrészén.
Gasztyello meredek jobbkanyarba fordította a gépet.
De ez nem volt elég. A lángok tovább terjedtek.
Gasztyello csúszásba döntötte a repülőgépet: igyekezett elterelni a lángokat társaitól.
A navigátor jelentette:
– Az országút kétszáznegyven fokos irányszög alatt fekszik.
– Messze van?
– Körülbelül egy perc.
Gasztyello feltolta homlokáról a szemüveget, a hőség égette a szemét.
A gép éles kanyart írt le. Hogy gyorsítsa röptét, Gasztyello megnyomta a magassági kormányt.
A gép üstökösként szállt az éjszakában. Hosszú lángcsóvát, bíborszínű füstcsíkot húzott maga után.
– Navigátor!... Hol vannak a tankok?
– Parancsnok! kissé balra... most jó.
Az egyenesben tűrhetetlenné vált a hőség. A tűz a repülőgép törzse mentén terjedt a lövész és a rádiós felé. Talán már meg is gyulladtak?
– Lövész?!
Néma csend... Örök dicsőség neki!
– Rádiós...
– Parancs...
– Tartson ki!
– Igenis.
Az ő fülkéje is bizonyára ég már.
– Navigátor, hol vannak a tankok?
– Azonnal...
Egy másodpercig csend volt. Majd a navigátor hangja hallatszott:
– Parancsnok!
– Tessék, drága barátom!
– Parancsnok... avass engem kommunistává.
Gasztyello határozottan, a legcsekélyebb habozás nélkül mondta:
– A Párt nevében felveszlek téged...
A rádiós hangja hallatszott:
– A tankok!
A navigátor, mintha attól tartott volna, hogy az országúton kúszó vas szörnyetegek meghallhatják, nyugodtan, lassan suttogta:
– Forduló jobbra... még...
Gasztyello még jobban eltolta a magassági kormányt. A tankok közvetlenül alattuk voltak. Nyomukban tartálykocsi oszlop haladt.
Gasztyello érezte, hogy az égő gégemikrofon összeszorítja torkát:
– Elvtársak... Dicsőség hazánknak!...
A rádiós és a navigátor hangja eggyé olvadt:
– Dicsőség szovjet hazánknak!
– Dicsőség Sztálinunknak!"

29.

Susan:
Bravó... Mesélj még Gasztyello kapitányról...
Pável:
Még kisgyerek volt, mikor az első világháborúban leégett a kunyhójuk. Ő meg elindult gyalog Moszkvába. Közben harmonikázott. A tarisznyájában vitte magával a harmonikát.
Susan:
És mit játszott rajta?
Pável:
Azt, hogy

Garázda gyilkosok szaggatják szét hazád,
Testvéred ölve meg és romlást hozva rád.

Orkán felhőjekép hadd zúgjon hát a vád!
Hadd zúgjon hát a vád!

Susan:
Ezt énekelte?
Pável:
Igen. A feleségének pedig, Anna Petrovnának, intim pillanataikban azt suttogta és énekelte a fülébe, hogy

Az egyéni boldogság
nem az egyszeregyen
alapszik.
Hogyha honodnak földjén
rablóknak lába hág...

Hm. Hogyan is van tovább? Ejnye. Létezik, hogy ne jusson eszembe?

30.

Csapos és Csaposnő:

Az egyéni boldogság
az, hogy gyarapszik
vagyonban és erőben
a Köztársaság...

Pável:
(ámulattal) Hát ezt ti honnan tudjátok?
Csapos:
Tudjuk.
Pável:
De honnan?
Csapos:
Én vagyok Gasztyello kapitány.
Pável:
(dermedten) Te?!
Susan:
Te pedig Anna Petrovna?
Csaposnő:
Azt nem állítom. Icának hívnak.
Pável:
(oroszul) Te tényleg...?
Csapos:
(oroszul) Da... da... (hosszan beszélnek)
Susan:
Mit mond?
Pável:
Hogy a légnyomás kivetette a gépből... (halkan) szerintem katapultált... s így életben maradt, ha súlyosan sebesülten is... és német fogságba került és a háború végén szabadult...
Susan:
S miért nem ment vissza Moszkvába?
Csapos:
Miután már a Szovjetunió Hőse lettem?
Pável:
A hőst úgy érti, hogy hősi halottként.
Susan:
No és?
Pável:
A szovjetek szemében a foglyok hazaárulók... akkor is, ha sebesülten estek fogságba...
Susan:
Még egy Gasztyello kapitány is?
Csapos:
Még én is. Arról nem is beszélve, hogy regényeket írtak a halálomról...
Susan:
Hülye helyzet.
Csapos:
...nekem már nem volt mit keresnem az élők közt.
Pável:
És akkor...
Csapos:
...úgyhogy megvagyunk itt kettesben Icával... van egy szívbéli jóbarátom, a Jancsi, az is falábú...
Susan:
És még ki falábú?
Csapos:
Még mások is falábúak. (Előbiceg a pult mögül, egyik lába valóban egy darab rúd.) Legalább nem köszvényes, mint a másik...
Pável:
Itt a sörök ára...

31.

Falábú Jancsi (belép)

Csaposnő:
Jancsikám! Hát megvagy! El nem tudtuk képzelni, merre lehetsz... mióta ezek a zűrös napok vannak, egyszer se dugtad ide a képed...
Falábú Jancsi:
No majd mesélek... (bemutatkozik) Falábú.
Pável:
Pável. Susan, Falábú úr. Susan.
Csapos:
Pável orosz, Susan pedig angol.
Falábú:
(leül) Angol? Nagyon jó. Mit tud, jönnek a csapataik?
Susan:
Nem hiszem.
Pável:
Szerintem meg jönnek.
Falábú:
Az angol csapatok?
Pável:
Nem. Az oroszok.
Falábú:
Ja úgy.
Kocsmatündér:
Jancsikám, fizess nekem egy felest.
Falábú:
Két felest... egyiket a hölgynek...
Csapos:
Hozom. Na mesélj...
Falábú:
Olyan napokat élünk, hogy az ember kénytelen megírni a sírfeliratát...
Csapos:
És te megírtad?
Falábú:
Meg én. Így hangzik:

Sírfelirat

Ha eltemettek, kérlek
hogy ne a Kreml falába.

Kilógna mindig onnan
Falábú rossz falába.

Csapos:
Nem rossz... Falábú és a Kreml... Mivel szolgálhatok még, Jancsikám?
Falábú:
Egy deci Kolozsvári Hétmérföldeset ide tettlegesen.
Csapos:
Máris, máris...
Rufus:
(Mostanig észrevétlenül meghúzódva ült) Abból a kolozsváriból nekem is...
Csapos:
Igenis.
Falábú:
(a Csaposhoz) Ki ez a fazon?
Csapos:
Ja? Ez a Halhatatlan. Nem kell törődni vele.

Pável és Susan távoznak, közben:
Csapos és Csaposnő (énekelnek, a Páveltől hallott dallamra):

...honodnak földjén
rablóknak lába hág...
Az egyéni boldogság
az, hogy gyarapszik
Vagyonban és erőben
a Köztársaság...

32.

Susan és Pável az utcán. Később John Lavin:

Susan:
Te ezt elhiszed?
Pável:
Mit?
Susan:
Hogy ez tényleg ő... Gasztyello kapitány...
Pável:
Vagy ki más?
Susan:
Mit tudom én... valaki, aki jól tud oroszul és ismeri a Gasztyello irodalmat... netán még hasonlít is a kapitányra...
Pável:
Tudod, nekünk az iskolában azt tanították, hogy mi a nép fiai vagyunk...
Susan:
Ez helyes is.
Pável:
És mivel a nép az óriás, így én egy óriás fia vagyok. Szün velikána.
Susan:
És apád valójában mi volt?
Pável:
Az én apám...
Susan:
Nini, ez John Lavin! azazhogy Lavin János!
Pável:
Ki az?
Susan:
John Bergernek, az írónak a jóbarátja... pesti születésű srác... ő korunk festője... The painter of our time... Hallom, János, nagy sikere volt a kiállításának... igazán gratulálok.
Lavin:
Hello, Susan! Hát nem rettenetes?
Susan:
Micsoda?
Lavin:
Ez a heroizmus... ez a fantasztikus nép... az önfeláldozás, amivel a rossz ügyet védik... szembemenve a történelem irányával...
Susan:
Miért, mi a történelem iránya?
Lavin:
A kapitalizmus halálra van ítélve, a Nyugat haldoklik...
Pável:
Úgy van... le a Mortimerekkel...
Susan:
Mit hallok? Pável!
Lavin:
Persze helytelen volt a fürdővízzel együtt felforralni a csecsemőt is...
Pável:
Ezt én is nagyon helytelennek gondolom.
Lavin:
A történelem a kommunista eszmék mentén bontakozik ki, s ez még akkor is igaz, ha Sztálin vagy Rákosi visszaéltek hatalmukkal... az ember lehet gyenge, de az eszmék erősek.
Susan:
Az eszméket emberek hordozzák.
Lavin:
Igen! És most itt van egy kitűnő ember, egy tisztakezű, elvhű vezető, aki mellé oda fog állni az egész nemzet... igen, úgy döntöttem: én is visszatérek szülővárosomba, Budapestre, hogy együtt építsük az igazi kommunizmust Kádár János vezetésével!

John Lavin elviharzik.

33.

Narrátor:
Pável felismeri, hogy nincs középút: vagy a rossz oldalon marad, ami saját morális halálát jelenti – vagy az igaz ügy mellé áll, ami rövidesen fizikai pusztulásához fog vezetni. A főhadnagy így végül felettesével, a héja Gennagyij őrnaggyal csap össze. („Gennagyij és Aljosa" – a laktanyában fogalomnak számít e két vadállati tiszt neve.) Megtagadja a hazatérést: szökevénnyé válik. Otthon hadbíróság vár rá. Gennagyij esküdözik: a szovjetek nemsokára visszatérnek új csapatokkal. Velük együtt ő is újra eljön és személyesen fogja Pávelt felkutatni és agyonlőni.

Egy katona (ugyanaz, aki Majakovszkijt szavalt):
Igenis visszatérünk. Ezt én mondom, Vaszil. Mi mindig visszatérünk. Újra meg újra.
Egy másik katona:
Vaszil mindig újra eljő.

34.

Pável és Gennagyij kettőse

Pável. Gennagyij és Aljosa érkeznek.

Pável:
– Dobrüj vecser, goszpoda.
Gennagyij:
– Jól vigyázz, Pável!
Pável:
– De nem vigyázok.
Gennagyij:
– Te részeg vagy? vagy...
Pável:
– Ostoba.
Gennagyij:
– Szovjet tiszt vagy!
Pável:
– Az voltam eddig.
Minden hiába, goszpoda.
Gennagyij:
– S ha lesújt rád majd...
Pável:
– Hát lesújt majd rám...
Gennagyij:
– A proletárok pallosa...
Pável:
– Akkor végem.
Gennagyij:
– Ezt én ígérem. Én, Gennagyij.
Aljosa (előlép):
– És Aljosa.

35.

A Gasztyello-féle kocsma. Susan és Pável belépnek és leülnek. [Október 30., 15 óra] A rádió hangosan szól.

Rádióhang:
Kedves hallgatóink, ebben az órában új fejezetet nyitunk a magyar rádiózás történetében. A rádió hosszú évekig a hazugság szerszáma volt. Parancsokat hajtott végre. Hazudott éjjel, hazudott nappal, hazudott minden hullámhosszon...

1. vendég:
Csapos, nincs egy falás kenyered? (Csapos elzárja a rádiót.)
Csaposnő:
Ez itt nem péküzlet. (Előkotor valahonnan egy száraz veknivéget.) Nesztek.
2. vendég:
(Palócos hang) Csókolom a kezét.
1. vendég:
Osszuk el... Hű, ezt még törni sem lehet...
2. vendég:
S ahogy elnézem, volt ez már négyszemközt az egérrel is...
Pável:
Két sört.
Csapos:
Két korsó rendel.
Susan (folytatva kettejük beszélgetését):
És nem őrjöngtek?
Pável:
De. És mondták, hogy nemsokára visszatérnek és akkor ugyanaz vár rám, mint minden hazaárulóra.
Susan:
Te hős vagy. Nem a Szovjetunióé. És nem is a magyaroké. A szabadság hőse vagy.
Pável:
Nana.
Susan:
És az én hősöm, persze.
3. vendég:
(belép, leül a másik kettő mellé): Mit esztek?
2. vendég:
Egérlátta kenyér. Kérsz?
3. vendég:
Cigitek nincs?
1. vendég:
Ezeknek itt van... (Susanék fele int)
3. vendég:
Halló... (Susan és Pável egymással vannak elfoglalva) Elnézést...
1. vendég:
Ezek se nem látnak, se nem hallanak...
2. vendég:
Laji, odamész szépen és csensz tőlük egy szálat...
3. vendég:
(Feláll és tétován tesz egy-két lépést)
Susan:
No csensz...
Vendégek:
(meglepődnek, zavartan nevetnek)
Susan:
(odakínál nekik néhány szálat Pável csomagjából) Mit is szívsz te? Mit ír itten?
Pável:
Tessék?
Susan:
Mikor tanultok már meg rendesen írni? Mi a neve ennek a ciginek?
Pável:
Ja? Geroj...
Susan:
Az mit jelent?
Pável:
Azt jelenti, hogy hős.
Susan:
Hát nem ezt mondtam én is...
Csapos
(odabiceg) Itt a sör.
Pável:
Köszönöm, Nyikolaj. Mennyivel tartozunk?
Csapos:
Nyicsevo.
Pável:
Köszönjük. Ülj le ide hozzánk, kapitány. (Csapos elhárítja és visszamegy a söntéshez.)
Susan:
A magyar forradalomra.
Pável:
Közben végig az is ott járt az eszemben: vajon nem annak a londoni festődnek van igaza? Vajon nem megyünk-e tényleg szembe a történelem irányával?
Susan:
Ahol mi események láncolatát látjuk, ott ő egyetlen katasztrófát lát, mely szüntelenül romot romra halmoz... Időzne még, hogy föltámassza a holtakat. De vihar kél a Paradicsom felől, belekap az angyal szárnyaiba, és oly erővel, hogy nem tudja többé összezárni őket. E vihar fel nem tartóztathatóan űzi a jövő felé, amelynek hátat fordít, miközben égig nő előtte a romhalmaz. Ezt a vihart nevezzük haladásnak.
Pável:
Hogy te milyen okos vagy!
Susan:
Hát még Walter Benjamin.
Pável:
S hogy te milyen művelt vagy!
Susan:
Na adj egy szál gorajt...

36.

Rádióhang: Itt a szabad Petőfi Rádió Győrből... (recsegés) jelenti, hogy Záhonynál a szovjet alakulatok özönlenek kifele Magyarország területéről.

37.
Csúcs Mátyás:
Szeretnék a Nagy Imre elvtárssal beszélni.
Kormányőr:
Most nem lehet.
Csúcs Mátyás:
De nagyon fontos lenne ám.
Kormányőr:
Majd eljön annak is az ideje... fölírom ide, hogy a miniszterelnök úrral akar beszélni... mi a becses neve?
Csúcs Mátyás:
Csúcs Mátyásnak hívnak, kérem tisztelettel.
Kormányőr:
Akkor viszontlátásra.
Csúcs Mátyás:
De ugye nem csak azért mondja, hogy lerázzon? Mer azt, hogy mindenki már az előszobában le akar rázni, én nagyon unom... Sőt már magamat is unom hallani, ahogy folyton...
Kormányőr:
Kérem, őrizze meg az önunalmát.
Vak partizán:
Nekem is lenne egy kérdésem... Miért hívják most a miniszterelnök elvtársat úrnak? Miért gyilkolnak bennünket, kommunistákat?

38.

[November 1]

Rádióhang:
A parlament parancsnoka elrendelte a vörös csillag leszerelését a Magyar Országgyűlés székházának kupolájáról. A munka délelőtt kézi erővel meg is kezdődött...
Hatalmas vörös csillag válik láthatóvá a színpadon. Többen is nekiesnek, próbálják szétbontani, de méretei miatt ez láthatóan hosszas feladatnak ígérkezik.

Egy munkás:
Az istenit... ennyi fáradsággal akár a Kreml tornyáról is le lehetne szedni a csillagot.

Nagy Imre, Bibó és Maléter.
Bibó:
Ahhoz, hogy formailag megfelelő kilépési nyilatkozatot írjunk, szükséges a Varsói Szerződés teljes szövegét elolvasnunk, ideértve a titkos záradékot is. (A telefonhoz lép)
Maléter:
Mit akartok a záradékkal?
Nagy Imre:
Azt ugyanis nem hagyta jóvá a Parlament. (Mindannyian várják, hogy Bibó befejezze a telefonbeszélgetést.)
Maléter:
Nos?
Bibó:
Sem a miniszterelnöki titkárságon, sem a külügynél nincs róla másolat...
Nagy Imre:
Hogy a francba?!
Maléter:
Nekem rémlik valami... Telefonálnék. (Tárcsáz, majd a kagylóba:) Halló, Tibor? Itt Pali. Figyelj már, nem tudod, hova lett a Varsói Szerződésből az a példány...? Nálad van? Hogyhogy megnézed? Tessék? Nem hiszem... A spájzban rejtetted el? A befőttek alá? Tibor! Megparancsolom, hogy egy órán belül itt legyél a szerződéssel együtt. Értettük egymást?

39.

Mindszentek előestéje, halottak napi világítás nemcsak a temetőben, hanem Budapest egyes közterein is. Gyász-zene az elesettekért; a klub zenészeinek improvizáló játéka – tulajdonképpen az ő tiszteletadásuk az elesettek emlékének.
A zene elhalkul, de a háttérben tovább folytatódik. Egy láthatatlan papi személy – nem feltétlenül azonosítható, hogy milyen felekezethez tartozó – imája következik.

40.

Az egyházi ember imája:

IMA AZ ELESETTEKÉRT

Uram, ki láttad őket
ott a körúton akkor
szemben a sortüzekkel
Te láttad szívüket is
s tudod, hogy
Téged kerestek ők
vállukon karabéllyal
zsebükben iskolásfüzettel:
Te tudsz és lemérsz mindent,
Te átlátsz a sötéten is,
Uram, és hallod azt is, ami ember
fülének soha nem hallható,
Te tudod, mit éreztek ők, ha villamosra szálltak,
vagy hogyha nyílt a bodza
vagy ha reggelre lehullt a hó,
Előtted ismert mindaz, ami történt velük
és tudod, hogy önként adták oda az életük,
övéikért
és bár a gyász véget nem érő
lám, az imádság véges.
Hallgat. Elhallgat. Vége.
Véget ért.

[Másik hang]

Most eltemetjük őket,
de harmadnapra feltámadnak
és angyalokká lesznek fönt az égben.

41.

Válent Mihály halad el a Kossuth tér sarkánál John Lavinnel, neki magyaráz:

Válent Mihály:
Lelőttem apámat, ezt a vén fasisztát... felém fordult, lassan... szinte ámulva... fehér haján vér ütött át, tekintete üveges lett... Hirtelen dőlt el, mint a fahasáb. És a fotográfust is lelőttem... francia lehetett, azt hiszem, francia volt... látszott rajta, hogy jenkiféle...
Lavin:
...És egy hatalmas emlékművet építünk majd... A forradalomnak, yes?
Válent Mihály:
Melyik forradalomnak?
Lavin:
Az Októberinek...

42.

Nagy Imre, Bibó és Maléter a Parlamentben.
Maléter:
Hallottátok Kádárt a rádióban?
Bibó:
Mit mondott?
Maléter:
Hogy népünk dicsőséges felkelése kivívta a szabadságot és a függetlenséget...
Bibó:
Jól hallom?
Maléter:
S hogy büszkék vagyunk a felkelőkre... meg hogy riasztó veszély fenyegeti az országot, az idegen beavatkozás veszélye...
Nagy Imre:
Mellesleg ebben igaza van, főleg az oroszokra gondolva... de hogy ezt éppen ő... ez már mégiscsak...
Maléter:
Meg hogy népünk vérével bizonyította, hogy elege volt a szovjetekből.
Bibó:
Te, ez nekem nem tetszik.
Nagy Imre:
Miért?
Bibó:
Itt valami nem stimmel.
Maléter:
Nekem is rossz érzésem van.
Maléter:
És egyebet nem mondott?
Maléter:
Többet aztán nem beszélt. Elfogyott a szája.

43.

Pável és Susan. Susan a fényképezőgépével küszködik.

Pável:
Segíthetek?
Susan:
Nem.
Pável:
Akkor hátráltathatok?
Susan:
Itt egy hölgyet zaklatnak. Rendőr! (átadja a gépet Pávelnek)
Pável:
Mesélj nekem Mortimerről...
Susan:
Majd ha fagy. (közben a gépet vizsgálja)
Pável:
Mikor fagy?
Susan:
Sohanapján kiskedden. Volt Quebecben egy szomszédunk, az úgy mondta: majd ha a picsa lejön a havasról.
Pável:
Tessék?
Susan:
Nem hallottál semmit.
Pável:
Hova való volt az a szomszéd?
Susan:
Erdélyből származott. Popovicsnak hívták.
Pável:
Akkor hol találkozunk öt órakor?
Susan:
Ahol akarod.
Pável:
A Kossuth tér sarkán?
Susan:
Akkor ott.
Pável:
(képet készít Susanról, dúdol): Your looks are laughable... unphotographable...
Susan:
Csak nem a Funny Valentine? Hát ezt te honnan ismered?
Pável:
A barguzini felcser, Valentyin Alekszejics szokta énekelni... Ha nevenapja volt, berúgott, és hajnalig ezt zongorázta a kultúrházban. (Mintegy utánozva:) Each day is Valentine's day...

44.

Nagy Imre: A miniszterelnök dala

Egy napon álruhában
hisz nagykabátja nincsen
a sírból Isten eljő,
felkél, hogy megsegítsen.

Ti lázadó legények,
te lázadó legény, –
megváltja-e az Úr azt
kit nem nevez nevén?

Ti örök forradalmak,
te szent rebellió!
Hány magyar élt a földön?
az hány száz millió?

és hány fog még születni?
az mennyi milliárd?
Bölcsődnél Szondi népe
s az ötszáz walesi bárd.

45.

Kádár János felkelő-jelmezben a szovjet nagykövetség fele tart. Mint legtöbbször, most is van valami eltúlzott, karikatúra-szerű a megjelenésében; feltűrt gallérú ballonkabát, ormótlan bakancsok, géppisztoly, hatalmas kokárda. A felkelők egy őrjárata megállítja.

Kádár:
...Darázsfészek... Naszladi Péter... anyja neve...
őrjárat:
Állj! Jelszó!
Kádár:
Ruszkik haza! Hehe.
őrjárat:
A titkos jelszót.
Kádár:
Nagy Imrét a kormányba!
őrjárat:
Látom, jól fel van készülve... Hova-hova ilyen hajnali órán?
Kádár:
Csak ide, a követségre... Hehe... Mondok, itt is rendet kell má' valakinek csinálni... Úgyhogy fogtam magam és... (felordít) Hej, te Bunkócska, te drága...
(Táncos szökellésekkel, miközben azt kiáltja: Hoppá! Hoppá!, beslisszol a követségre. Az ajtó döngve csapódik be utána.)

46.

Néhány karhatalmista vonul el a Kossuth tér sarkánál. Skandálnak: Éljen Kádár! Csizmadobogás. Majd: Le a jenkikkel!

Pável:
(odakiált oroszul) Úgy van! Le a Mortimerekkel és társaikkal!

47.

Pável Woronieczki herceg emléktáblájánál adott találkozót Susannak. Szovjet egyenruhájában van, kezében egy szál virág. A falhoz támasztva egy balalajka. Hat év körüli kislány sündörög arra, megpengeti a húrokat. Közben járókelők járnak-kelnek.

Pável:
Hát te ki vagy?
Katinka:
Katinka. És te ki vagy?
Pável:
Pávelnek hívnak. Mondd csak, hány éves is vagy te?
Katinka:
Hat.
Pável:
Hm. Nem szöktél te meg valahonnan?
Katinka:
Nem. És te?
Pável:
Tessék?
Katinka:
Te sem szöktél meg?
Pável:
Hm. Felvágták a nyelved.
Katinka:
És mi vagy te?
Pável:
Hogyhogy?
Katinka:
Hát zászlós, vagy őrmester, vagy tábornok vagy?
Pável:
Gyere, találjuk ki.
Katinka:
Jó.
Pável:
(énekel) Katicám! Katikám! (a gyerekhez) Énekeld: Hadnagy! hadnagy!
Katinka:
Hadnagy! hadnagy!

48.

Pável és Katinka

Katicám! Katikám!
Hadnagy! hadnagy!
Kedvesed lennék!
Az vagy! az vagy!

Hadnagy! hadnagy!
Katicám! Katikám!
Mi szeretnél lenni?
Kapitány! kapitány!

49.

Susan érkezik.

Pável:
Ő Katinka.
Katinka:
Én vagyok az.
Susan:
Én pedig Susan. Nagyra nőj. Miről beszélgettek itt a bennszülött bácsival?
Katinka:
Az én nagyapám nagyon erős.
Susan:
Mennyire?
Katinka:
És bölcs is és mindenki szereti őt.
Susan:
Ezt rögtön gondoltam.

50.

Katinka: Nagyapa dala

Mikor nagyapám elvitt a Nagycirkuszba
mikor elvitt az Állatkertbe:

minden zsiráf és minden róka,
minden oroszlán, minden medve,

és minden bohóc, tűznyelő, kardnyelő, kígyóbűvölő
és hasbeszélő és késdobáló és kötéltáncos
és erőművész és minden elefánt
integetett neki és feléje nyújtotta
kezét, lábát, patáját, mancsait

és ormányát és így szóltak: számíthat ránk is,
ránk is számítson mi is ott leszünk Miszter elnök elvtárs,
mi is ott leszünk Miszter elnök Úr.

51.

Csúcs Mátyás:
(aki eddig észrevétlenül meghúzódott a szélen) Brávó!
Közben Katinka – Susan segítségével – leszedi Pável tányérsapkájáról a vörös csillagot. Susan később piros-fehér-zöld szalaggal díszíti fel a sapkát. Rufus a háttérben álldogál.
Katonák érkeznek.

Katonák:
A miniszterelnök küldött a gyerekért.
Susan:
Kicsoda?
Rufus:
Hát a nagyapja. Nagy Imre.

(Katinka távozik a katonákkal)

52.

Pável:
(mutatja a balalajkáját) Látod ezt?
Susan:
Látom. Ez valami koboz vagy tárogató.
Pável:
Ez egy balalajka. Az én balalajkám.
Susan:
Aha. Nagyon csinos.
Pável:
Ez minden vagyonom.
Susan:
Nem semmi.
Pável:
Írtam egy dalt arról a hercegről.

53.

Pável: Woronieczki herceg balladája

Hova lett kardom, karabélyom?
Paripám sincs meg, sem a puskám.

Nekem a cárok nem apáim,
énnekem Miklós nem atyuskám.

Énnekem Moszkva nem parancsol –

hallod-e őrség, ide hallgass!
Vicsorogsz rám, mint apafarkas...

Én Woronieczki herceg voltam:
visszamosolygok rátok holtan.

*

Hol vagy lovam, hol vagy, fegyverem!
Elnyel engem most a sírverem.
Lenne csak, hej-haj, dzsida nálam!
Lengyelországig meg se állnék,
köd előttem és köd utánam.

Várnak égi muzsikák,
földöntúli fények.
Sírom-ásó muzsikok,
véget ér az ének.

Hova lettek lovaim.
Ennyi volt az élet.

Csúcs Mátyás: Ezt jól megmondta. (Közben Susan ránéz. Csúcs félszegen:) Kezicsókolom!

54.

Susan lakása.

Pável:
(Érkezik) Már vissza is jöttem.
Susan:
Bravó. És hány üveggel hoztál?
Pável:
Eggyel. Kétszáz forint volt. Nem is volt nálam több pénz.
Susan:
(Döbbenten) Kétszáz? Az lehetetlen. Kinek néztek téged?
Pável:
Itt van ni a pénztárblokk is. Tessék.
Susan:
(Nézegeti a blokkot) Ez akkor is képtelenség. Itt né, írja is rajta: Pável Mihajlovics, ön sajnos hülye.
Pável:
Ezt írja?
Susan:
Mit szólna az anyukád ehhez? Hogy a fia ennyire életképtelen.
Pável:
...Anyámat nagyon korán elvesztettem, még ötévesen.
Susan:
Ötévesen?
Pável:
Igen.
Susan:
De ki volt öt éves? Ő vagy te?
Pável:
Megállj, ezt még visszakapod...
Susan:
Na elég, elég... Azt mondd meg inkább, milyen katona vagy...
Pável:
Jó.
Susan:
Nem azt kérdeztem... Mi vagy, gyalogos, pattantyús, dzsidás?
Pável:
Persze repülős szerettem volna lenni én is...
Susan:
Igazán? Te olyan... Misa... te Miska... te egy olyan kedves... (el-elbóbiskol, majd elalszik)
Pável:
Pilóta, vagy legalábbis léghajós. (Ő is elalvóban)

55.

Később.

Susan (Felébredt, hosszan nézi az alvó Pávelt, majd az ablakpárkányra ülve:)

Susan dala

Belső szemét a fül lehunyja.
Szerelmem mint a Szent Lőrinc folyam.

Átlátszó zöld és zöldje átható
és sirályok járnak át fölötte
s hajnalban bálna játszik benne:

mellén bíborszín ábra látható.

Pável:
(álmában beszél, hánykolódik) Ítéletidő testedet...
Susan:
Mit beszélsz, Pável? Ébren vagy?
Pável:
Az a néni... és akkor belép a kocsmába az a fekete néni.

56.

A Gasztyello-féle kocsma.
Az egyik asztalnál Csúcs Mátyás egy söröskorsóval, a másiknál John Lavin. A háttérben Rufus.
Lavin:
(Sörét kóstolgatva) Azt hiszem, ez itt a sör alsó határa...
Csúcs Mátyás:
Ha nem haragszik az elvtárs...
Lavin:
Tessék.
Csúcs Mátyás:
Már elnézést...
Lavin:
Mondja csak.
Csúcs Mátyás:
Az elvtárs hisz a megérzésekben?
Lavin:
Miféle megérzésekben?
Csúcs Mátyás:
Hát hogy... például valaki meg fog halni, mert hogy ott végzi a hogy is mondjákon...
Lavin:
Micsodán?
Csúcs Mátyás:
Mongyuk az akasztófán... és ha valaki ezt hogyha megérzi és hogyha megmondaná annak az embernek, akkor az vajon?
Lavin:
Vajon? Hm... Hogy elkerülhető-e a végzet, kijátszható-e a sors és érvénytelenné tehető-e a jóslat... én úgy tudom, hogy nem.
Csúcs Mátyás:
Kár. (A Csaposhoz) Légy szíves...
Csapos:
Igen?
Csúcs Mátyás:
Tudnál nekem nyúlmájat készíteni?
Csapos:
Micsodát?
Csúcs Mátyás:
Apám mesélte, hogy a világon a legfinomabb dolog a nyúlmáj...
Válent Mihály:
Ezt azt hiszem, az én apám is így mondta...
Lavin:
(Maga elé firkál az asztalra)
Csapos:
Sajnálom, fiúk. Ma nincs nyúlmájunk. Nézzetek be holnap.

57.

Csaposnő bekapcsolja a rádiót.
Rádióhang: Híreket mondunk. New York. Az ENSZ Biztonsági Tanácsának vitáján az amerikai küldött kijelentette, hogy az ENSZ nem lehet tétlen szemlélője a magyarországi eseményeknek. A tanács nem hagyhatja figyelmen kívül a felhívást, amelyben Nagy Imre azt kérte, hogy az ENSZ védelmezze Magyarország semlegességét.

Csúcs Mátyás:
Akkor az ENSZ vajon idegyün?
Lavin:
Az ENSZ ott ül a seggén, ahol van!

Lavin távozik. Csúcs Mátyás tovább iddogál. A rádió zenét közvetít, majd híreket mond:
Rádióhang. [November 2-a, 16.06.] A vallási szabadságát visszanyert magyar zsidóság lelkesen üdvözli a forradalmat. Hódolattal és kegyelettel emlékezik meg az elesett hősökről. Felkéri a külföldi zsidó szervezeteket, nyújtsanak a hős magyar népnek gyors segítséget.

58.

Két vendég lép be.

1. vendég:
Nini, Csúcs Matyi...
Csúcs Mátyás:
Szerusztok. Ülhettek ide is.
1. vendég:
Ez itt Kakas Endre, jóbarátunk.
2. vendég:
(bemutatkozik) Bandikó.
1. vendég:
Ő a mi Kakasbandikónk.
Csúcs Mátyás:
Örvendek. Csúcs Mátyás.

Csapos, Csaposnő közben felszolgálnak.

2. vendég:
Ön – már bocsánat a kifejezésért – nem cigány? Csak a bőre miatt kérdem.
Csúcs Mátyás:
Ki tudhassa azt? Tegezzél bátran. Úgy tudom, nem vagyok az.
1. vendég:
Meghíztál Matyi.
Csúcs Mátyás:
(bólogat) Negyven kilóval több vagyok, mint én.
1. vendég:
Nem akarsz lefogyni?
Csúcs Mátyás:
Tudod milyen gyerekkorom volt... Apa nélkül felnőni, milyen az.
1. vendég:
Hát igen...
Csúcs Mátyás:
Ráadásul még az is, hogy mindenki tudta rólam, hogy...
1. vendég:
Hogy mit?
Csúcs Mátyás:
Hogy én gyújtottam fel az apámat...
1. vendég:
Ja igen.
Csúcs Mátyás:
Hát igen.
2. vendég:
Mivel is foglalkozott az öreged?
Csúcs Mátyás:
Harcsakereskedő volt. Amíg az az eset történt.
2. vendég:
A felgyújtással?
Csúcs Mátyás:
Azzal.
1. vendég:
A pokróccal. Vagyis a benzinnel.
Csúcs Mátyás:
Igen.
Csend.
1. vendég:
Egy kis pálinkát?
2. vendég:
Az öcsém mondta mindig: a pálinkában nagy az ördög...
1. vendég:
Mire gondolsz, Matyi?
Csúcs Mátyás:
Tudod, néha eszembe jut, hogy a halál életveszélyes. Mármint az életre nézve...
2. vendég:
S ez milyenkor jut eszedbe?
Csúcs Mátyás:
Először akkor, amikor azt a vadfosást kaptam.
2. vendég:
Aha. S aztán az elmúlt?
Csúcs Mátyás:
Bizonyos értelemben igen.
1. vendég:
Értem. S mostanában mivel foglalkozol?
Csúcs Mátyás:
Halálgyorsítással.
1. vendég:
A gyorsuló halál... nem rossz.
2. vendég:
Na de tényleg...
Csúcs Mátyás:
Végrehajtó vagyok.
1. vendég:
Na az szép. És mit hajtasz végre?
Csúcs Mátyás:
(eltöprengve) Adót, ítéletet, utasítást... Amit lehet.
2. vendég:
Hehe...
Csúcs Mátyás:
(a Csaposhoz) Szerinted mi a halál?
Csapos:
Létfolytonossági hiány az énben...
Csúcs Mátyás:
Igen?
Csapos:
Igen... vagy énfolytonossági deficit a létben...
1. vendég:
No örültem... Vigyázz magadra. Jó éjt. Nyugodalmas jóéjszakát.
Csúcs Mátyás:
(szórakozottan) Isten nyugosztaljon.
1. vendég:
(értetlenül) Isten nyugosztaljon?

59.
A Parlamentben

Bibó:
És hol van Kádár János, a nép barátja?
Nagy Imre:
Hol van Kádár?
Maléter:
Kádár eltűnt.

60.

Csúcs Mátyás:
(ordítva énekel) Personne ne murmure „Je t'aime" à mes oreilles...

Kádár János érkezik meg néhány elvtárs kíséretében a tököli szovjet támaszpontra.
Malinyin tábornok (túláradó kedvességgel):
Kádár elvtárs! drága jó Kádár elvtárs! Már annyira vártuk!
Kádár:
Én tulajdonképpen azért...
Malinyin:
Dehiszen át van ázva a cipője! Csuromvíz! Malcsiki, azonnal vételezni Kádár elvtársnak egy tiszti csizmát!
Kádár:
Én azért jöttem, mert még töprengek, ugyanis nem tudom, mit tegyek...
Malinyin:
Már hogyne tudná, Kádár elvtárs, hogy is ne tudná... Na itt a szép új csizmácska, húzza csak fel szépen... hogy milyen jól áll... (kezét összecsapva) mintha rászabták volna...
Mind el. Kádár levetett, vizes cipője ott marad a fal mellett.

61.

[A történetből itt is – mint máshol is, többször – visszaváltunk a kerettörténetbe. Florence rendezői utasításokat ad, jeleneteket újrajátszanak, stb. Az egyik fiú azt javasolja, szőjék bele az 56-os forradalom történetébe Nostradamus könyvének Magyarországra vonatkozó jóslatát. Az egymás ellen harcoló ikertestvérek, Castor és Pollux, világos képét jelentik a polgárháborúnak, melyet legjobban a főváros szenved meg.

Nostradamus: II. centuria, 90. szakasz

Par vie & mort change regne d'Ongrie,
La loi sera plus aspre que service:
Leur grand cité d'hurlements plaincts & crie,
Castor & Pollux ennemis dans la lice.

Fordítás:

Élethalál harcban változik az uralom Magyarországon,
a törvény keservesebbé válik, mint a szolgaság:
nagy városuk üvöltve jajveszékel és kiáltoz,
Castor és Pollux ellenségek a csatatéren.

Populáris, „kalendáriumi" változatban a fordítás így hangozhatna:

Változik a hatalom
gyilkos testvérharcban.
Pusztulnak a magyarok
élet-halál sarc van.
Még a szolgaságnál is
rosszabb itt a törvény
Sír a főváros, jajong,
öccs a bátyra törvén.

Florence azt feleli: úgy tudja, hogy a jóslat óta a magyarok minden egyes évszázadban egymásnak estek legalább egyszer, de volt úgy is, hogy kétszer.]

62.

A Kilián laktanyában. Maléter, segédtiszt, majd orosz küldönc.

Segédtiszt:
Tábornok bajtárs, van egy orosz vendégünk. Civilben van, fegyver nélkül. Azt állítja, fontos üzenettel érkezett, de csak a parancsnok bajtársnak hajlandó elmondani.
Maléter:
Mivel kapcsolatban?
Segédtiszt:
Arra kért, csak annyit mondjunk tábornok bajtársnak: Nagykároly, Károlyi kastély.
Maléter:
(meglepődve) Küldje be azt az embert. (Segédtiszt el. Nemsokára)

63.

Küldönc:
(be)
Maléter:
Kicsoda ön?
Küldönc:
Az nem érdekes. Üzenetet hoztam Önnek.
Maléter:
Kitől?
Küldönc:
Azt sem mondhatom meg.
Maléter:
Akkor mit akar?
Küldönc:
Akitől az üzenetet kaptam, Önt Erdélyből ismeri. 1944-ből, amikor Ön még partizán volt és a Vörös Hadsereg oldalán harcolt a fasiszták ellen.
Maléter:
Csak nem...
Küldönc:
Nevet nem mondhatok.
Maléter:
Akkor mondja, amit mondhat.
Küldönc:
Az üzenet úgy szól, hogy semmi esélyük.
Maléter:
No hát, ha ezért jött...
Küldönc:
És hogyha arra akarják rávenni, hogy menjen el valahová, ahova magától nem szívesen menne, akkor mondjon nemet.
Maléter:
Macska legyek, ha értem. És mi az, hogy semmi esélyünk? Most kezdődnek a tárgyalások a kivonulásról.
Küldönc:
Az utolsó 24 órában vannak.
Maléter:
Tessék?
Küldönc:
Ütött az utolsó órájuk.
Maléter:
Viszontlátásra.
Küldönc:
Meneküljön!
Maléter:
Tessék?!
Küldönc:
Én nem jártam itt. Legyen szíves innen kijuttatni engem.
Maléter:
Nahát... Jöjjön velem. (Mindketten el.)

64.

Susan és Pável a Péterfy utcai kórházban. Susan vért adni jött.

Susan:
...s ha ennek itt vége lesz majd... akkor eljössz hozzám?
Pável:
Hova is kell mennem?
Susan:
Ott várlak majd a kikötőben, ha tudom, hogy jössz... (tréfásan) meg akkor is, ha nem jössz...
Pável:
Melyik kikötőben?
Susan:
Doverben. (Eltűnődve) Egy szirt van ott; kiugró orma hajlott... Lear négy egy, négy hat... S a mélységet kémleli...
Pável:
És még?
Susan:
És borzasztó a meredélybe nézni.
A part szegélyén járkáló halászok,
Akár egérkék. A nagy bárka lent:
Mint csepp ladik...
Pável:
Szóval Doverben?
Susan:
Doverben. Vagy ha már nagyon türelmetlen leszek, akkor eléd jövök Calais-ig. Ott ülök majd a parton.
Pável:
Calais-ban.
Susan:
Igen. Ott van Doverrel szemben. Turner meg is festette. Calais Pier, with French Poissards Preparing For Sea; an English Packet Arriving.
Pável:
Az mit jelent?
Susan:
A calaisi móló tengerre készülő francia halászokkal; egy angol postahajó érkezik. A Nemzeti
Galériában van kiállítva. Ami az érdekes: hogy Csontváry, aki a legnagyobb magyar festő volt, ezt a tájképet újra megfestette, de az ő festménye egy...
Pável:
Igen?
Susan:
Semmi.
Pável:
Na. Légy szíves.
Susan:
Semmi, semmi.
Pável:
De az ő festménye egy...
Susan:
Egy hajótörést ábrázol.
Pável:
És ez baj?
Susan:
Dehogy.
Pável:
Calais... Van egy Ada Kaleh nevű sziget is... Tudtad?
Susan:
Nem.
Pável:
Egy földi paradicsom. Még film is van róla. Én is láttam.
Susan:
Mikor láttad?
Pável:
Olyan húsz éve...
Susan:
Húsz éve... te már moziba jártál... akkoriban én még a lónak is kezicsókolomot köszöntem...
Pável:
Hol találkoztál te lovakkal?
Susan:
Nagybátyám birtokán. Egy Trois Pistols nevű helyen, a Szent Lőrinc mentén... És hol van ez az Adaka...
Pável:
Ada Kaleh? A Dunán. Egy aranyember lakott ott a kedvesével.
Susan:
Mikor?
Pável:
Úgy száz éve.
Susan:
És azóta?
Pável:
Nem tudom.
Susan:
Talán szét kellene ott néznünk.
Pável:
Ott maradtunk el, hogy a kikötőben ülsz arccal keletnek.
Susan:
És téged figyellek, hogy mikor érkezel.
Pável:
No és ha befogom hirtelen hátulról a szemed?
Susan:
Hogyhogy?
Pável:
Mert hátha nyugat felől fogok megérkezni... Hátha körbe kellett járnom a földet, mert csak úgy juthattam el hozzád...
Susan:
(Nevet) Akkor tudni fogom, hogy te vagy az...

65.

Orvos:
(be) Az AB csoportú vérrel állunk nagyon rosszul... azokat a véradókat kérném előre, akiknek ilyen a vércsoportja...
Gazda:
(pipás, bajuszos parasztember az ajtóban) Aszonta a rádió, hogy maguknak vér köll, oszt én hoztam, lássák-e...
Orvos:
Vért akar adni?
Gazda:
Hát mán attam.
Orvos:
Kinek?
Gazda:
Ottan van a kishordóban künn a szekéren.
Orvos:
A hor... egy piszkos hordóban?
Gazda:
Dehogy piszkos a'! Magam mostam ki ezzel a két kezömmel!!
Orvos:
Istenem! És kinek a vére van benne?
Gazda:
Hát a falunkbéli összes férfi adott. Meg is telt véle a hordócska. Ez itten kérem, a legjobb, tiszta magyar vér!

Susan és Pável kifordul az ajtón; egymásra borulnak, fejüket fogják, szörnyülködnek.

66.

Felkelő:
(érkezik) Jönnek! jönnek!
Járókelő:
Kik?
Felkelő:
Az ENSZ-csapatok! Már a határnál járnak! Édes Istenem, győztünk!

67.

Maléter és Bibó

Narrátor:
November 3-án délután. A szovjetek azt kívánják, hogy a távozásukkal kapcsolatos tárgyalásokat a szovjet főparancsnokságon folytassák, Tökölön.
Maléter Pált aznap nevezték ki honvédelmi miniszternek. Eszébe jut, hogy amikor a törökök 1541-ben felvonultak Buda vára előtt, meghívták ebédre Török Bálintot, a legvitézebb és legnagyobb hatalmú magyar urat, a királynő legfőbb támaszát. Török Bálintot senki nem látta többé, a szultán pedig elfoglalta Budát.
Maléter:
...És Török Bálintot senki sem látta többé.
Bibó:
A szultán pedig elfoglalta Budát.

68.

Susan és Pável a kocsmában.

Pável:
(sillabizálja az asztalra írt betűket) Mi van ide írva? En, e, dupla vé, el, em, ipszilon... Nevlmi? Newlmy. (Narrátor felmutatja a táblát: NEWLMY)
Susan:
Nyúlmáj. Van nyúlmájatok?
Csapos:
(megdöbbenve) Megnézem... megyek és utánanézek... nyúlmáj?!
Susan:
Mit hoztál nekem?
Pável:
Méznél édesb szép szókat és örvendetes csókokat.
Susan:
Juj! Halljuk, lássuk! (Susan és Pável bizalmas kettesben, majd Pável leül és elgondolkozik.)
Pável:
Emlékszel, ott a téren a Parlament előtt...
Susan:
Tréfál velem, főhadnagy?
Pável:
Nem tudom, megfigyelted-e, hogy az emberek éppen valamilyen áhítatos énekbe fogtak, és akkor megindult a lövöldözés... épp abban a pillanatban kezdtek lőni rájuk ...
Susan:
Igen, az biztos, hogy valamilyen vallásos ének volt.
Pável:
Volt egy orosz cár, és amikor a nép a színe elé vonult... mert elégedetlen volt a nép, és ezért a cár elé vonult, és szentképeket vittek, azzal vonultak.
Susan:
Igen?
Pável:
Igen. És a cár beléjük lövetett...
Susan:
És?
Pável:
Ez volt az utolsó orosz cár.
Susan:
Mire gondolsz?
Pável:
Hogy vége a Szovjetuniónak.

(Hátulról a Csapos hangja: Ica, van nyúlmájunk?)

68. (folytatás)

Pável és Susan el. Csúcs Mátyás érkezik, leül. Később a tegnapi két vendég lép be. Invitálja őket, azok leülnek az asztalához. Az ítéletvégrehajtó előtt hat korsó sör.

1. vendég:
Nem zavarunk?
Csúcs Mátyás:
Ne foglalkozz ezzel.
2. vendég:
Szerusz Matyi.
Csúcs Mátyás:
Szerusz Bandikó.
1. vendég:
Hogy vagy?
Csúcs Mátyás:
Szerusz. Igyatok. (Odatol nekik egy-egy korsót.)
1. vendég:
Igyunk a szomjúság ellen.
2. vendég:
Igyunk a szomjúságra.
1. vendég:
Nem is kérdeztelek Matyi a tegnap...
Csúcs Mátyás:
Akkor kérdezz most.
1. vendég:
Mesélj már, mostanában milyen nőket szoktál akasztani?
Csúcs Mátyás:
HOGY MONDTAD?
1. vendég:
(Megszeppenve) Egy-két nőt azért még ma is leakasztasz magadnak, nem? Emlékszem, régebben... amikor a Kutyafataró csárdában... hajaj!
Csúcs Mátyás:
(Megkönnyebbülve) Ja, vagy úgy... Hehe... hát a múltkor is... a Kozma utcában lett volna találkozóm egy édes kis cukormókucival... és akkor azt kérdi a feleségem: a Corinfartot bevetted, papa? (Elsírja magát, teljesen részeg) ...És akkor nem mentem sehova, a pincében borszívóztam egész este...
2. vendég:
Nagyon idegesnek látszol, te Mátyás...
1. vendég:
Bizonyisten... Rendben vannak az idegeid? Valahogy nem túlzottan nyugodt benyomást keltesz...
Csúcs Mátyás:
Benyomás! Ez az! Az ember és akkor belenyomja a nőnek a porhüvelyébe...
1. vendég:
Miről beszélsz, Matyi?
2. vendég:
Hát ha a szó azt jelenti, amit jelent...
Csúcs Mátyás:
(Hadonászik a korsóval) Mert aztán felmegy a cukornyomásom...

(A két vendég halkan tanácskozik.)

1. vendég:
Nos hát Matyi, ha a véleményünket kérded, az nagyonis egyöntetű...
Csúcs Mátyás:
(Felordít, az asztalt a másik kettőre borítja, azok pánikban menekülnek.)
Csapos:
(Előbiceg) Mi történt?
Csúcs Mátyás:
(Félig már megnyugodott, de idegesen, ahogy a rossz lelkiismeretű emberek) Sértegettek...
Csapos:
Mit mondtak?
Csúcs Mátyás:
Azt mondták, hogy tetű vagyok.
Csapos:
Így mondták?
Csúcs Mátyás:
Szó szerint. Azt mondták, hogy a véleményünk szerint, ön egy nagy tetű. Egy nagyonis nagy tetű ön. Így mondták.
Csapos:
Ahá...

69.

(A kocsma előtt Susan és Pável. Kivágódik az ajtó, a két vendég rohan el. Nemsokára a feldúlt Csúcs Mátyás távozik. Közben végig fegyverropogás, mint háttérzaj.)
Susan:
Gondoltál rá, hogy minden mögött van valami? Hogy mindennek van jelentése, ha úgy tetszik: értelme. Azt hinni, hogy a dolgok mögött nincs semmi, az olyan, mintha egy könyv betűiben csak vonalakat meg köröket látnál.
Pável:
Persze. Ismerned kell a kulcsot. Hogy mi mit jelent. Így mondta a felcserünk is, Valentyin Alekszejics.
Susan:
Tudom, aki mindig be szokott rúgni a nevenapján. És mit jelent a lélek?

70.

Pável dala az én folytonosságáról

Itt van és mégsem látható,
nincs itt és mégsem láthatatlan.
Az én a kulcs? és mi a zár?
Az én a zár? és mi a kulcs?

Az emlékek egy lakhatatlan
és ezért lakatlan lakatban.
Valamit elvesztett talán:
ablakom kinéz önmagán.

71.

A kocsmában megjelenik a Csapos.

Csapos:
(az ajtóban) Itt maradt a balalajkád. (Pável felé nyújtja a hangszert.)
Pável:
Jó helyen maradt.
Csapos:
(leül a küszöbre, énekelni kezd, a balalajkán kísérve magát) Elkártyáztam a gyönge szívem... Ó, jöjj, Oroszország, vodka virága...

72.

Edit, titkárnő:
Egy Csúcs Mátyás nevű altiszt szeretne már napok óta a miniszterelnök úrral beszélni... vagy legalább Maléter ezredes... tábornok úrral... esetleg Gimes Miklós úrral...
Nagy Imre:
Milyen ügyben?
Edit:
Fontos megérzés ügyben.
Nagy Imre:
Na ez az, amire most nem érünk rá.
Edit:
Megmondom neki.
Nagy Imre:
Mondja meg neki, hogy később. Hogy majd egyszer máskor.
Edit:
Rendben. Majd valamikor máskor.

73.

Maléter, Bibó, Katinka. A Narrátor tábláján: Tinódi, magyar krónikás.

Maléter Pál: Török Bálint históriája
(Tinódi, részletek)

...Nagy hamar terekek Pestben bemenének,
Nagy gazdagságokat, álgyúkat nyerének.
Ottan az magyarok mind megöletének.

TEREKEK MENÉNEK SOKAN AZ VÁRASBAN.
Az basák beszélik hatalmas császárnak
Nagy jó vitézségét jó Török Bálintnak,
Mindönöknél feljebb dicséretöt adnak,
Hogy mind az két párton jobb vitézt nem mondnak.

TEREKEK MENÉNEK SOKAN AZ VÁROSBAN.
Most az terek császár Budára izené,

Királyné az fiát őneki küldené,
Az jó Török Bálint királyfit kisérné.

TEREKEK MENÉNEK SOKAN AZ VÁROSBAN.
Hogy az királyfiat vivék egy sátorban,
Mikoron jutának császár eleiben,
Jó Török Bálintot ő hagyá megfogni,
Budának városát hagyá elfoglalni.

TEREKEK MENÉNEK SOKAN AZ VÁROSBAN.
TEREKEK MENÉNEK SOKAN AZ VÁROSBAN.

74.

Maléter:
Nekem is ez lesz a sorsom.
Narrátor:
A kormány döntése: Maléternek el kell fogadnia a szovjetek kívánságát. A kivonulásról folytatott tárgyalások most fontosabbak mindennél.
Maléter:
Csak tudnám, miben sántikál a Nép Barátja...
Katinka:
Pali bácsi, az igaz-e, hogy a pilóták a szíveikkel látnak?
Maléter:
Szíveikkel? Azt hiszem, nekik is csak egy van. Habár ki tudja...
Bibó:
És a sírásók? Szerinted ők mivel látnak?
Maléter:
Biztosan a sírköveken keresztül... a sírkövekkel látnak a jövőbe. De szerintem inkább a pilótákkal foglalkozzunk.
Bibó:
(dúdolva) A pilóták a szívgödrükkel látnak
s e tartományban sok pilóta élt
Maléter:
(dúdolva) Pilóta, költő-féle, látnok
ki mást és mindig mást és mást remélt.
Tényleg, Pista bácsi, szerinted hány magyar élt összesen az elmúlt ezerszáz évben? Százmillió? Százötven?
Bibó:
Jaj mennyi év,
hány ember-öltő...
Maléter:
Pilóta nép,
pilóta költő.

75.

Susan és Pável. Pável éppen kilép egy postahivatalból.

Susan:
Merre jártál?
Pável:
Épp csak feladtam egy fontos levelet.
Susan:
Miről szólt?
Pável:
Arról, hogy részed-e még neked, az énednek az, amit elfelejtettél... s hogy az élet valójában ráismerés elfelejtett dolgokra... felismerés... nem más az élet, mint igazi, még meg nem talált éned folyamatos keresése...
Susan:
És folyamatos megtalálása.
Pável:
Barguzini felcserünk, Valentyin Alekszejics magyarázta egyszer, hogy van, amikor tudod, hogy amit teszel, az végzetes lesz rád nézve. Tudod előre. És megteszed.
Susan:
Mert szabad ember vagy. Erről már beszéltünk. Szabadon választod azt a sorsot, amely a nemes halállal ajándékoz meg egy becstelen élettel szemben.
Pável:
Nemcsak a szabadság... Az életben az a legnagyobb veszteség, ha nem válhatsz azzá, akivé válhattál volna, ha mertél volna másként dönteni.
Susan:
Így van... Ez biztos Dosztojevszkij... vagy Tolsztoj...
Pável:
Ez Pável... És az a legnagyobb bölcsesség az életben, ha tudod, hogy hol kezdődik benned az a másik. Szóval nemcsak a szabadság...
Susan:
Hanem?
Pável:
Ha keresztúton állsz és csak a pokol vagy a paradicsom között lehetséges döntened, és ezt felismered, könnyű dolgod van, hiszen ki ne választaná a dicső halál kapuja mögött az örök életet...
Susan:
Nahát...
Pável:
...szemben a siralomházzal.
Susan:
Én pedig téged választottalak. Egy bennszülött medvét.
Pável:
Hát éppen ez az.
Susan:
Éppen mi?
Pável:
Hogy a szabadság szép dolog, meghalni is édes érte... de én nem egy siralomházat fogok elveszíteni, hanem egy szülőhazát; s ha meghalok, legfőképpen téged foglak elveszíteni...
Susan:
Már hogy veszítenél el... még ha az is történne, amit mondasz... a lelked megváltatott...
Pável:
S e megváltásban ott vagy te is... és ez a...
Susan:
Ez a mi?
Pável:
És ez a mennyország... Merthát a mennyország nem egy hely, hanem a lélek egy állapota... miként a pokol is...
Susan:
Ezt Marlowe is így gondolta...
Pável:
No ugye.
Susan:
Milyen jó lesz majd erről Doverben beszélgetni...
Pável:
Vagy a calaisi kikötőben a mólón...

76.

Egy harckocsi belsejében. Gennagyij és Aljosa érkeznek vissza Magyarországra, az új csapatokkal. A tank időnként megáll, ilyenkor viszonylag normálisan lehet beszélni, egyébként azonban csak a zakatolást túlüvöltve tudják magukat megértetni a másikkal.

Aljosa:
Hol járunk?
Gennagyij:
Úgy látom, épp most értünk magyar területre.
Aljosa:
Hogy?
Gennagyij:
Most értünk magyar földre!
Aljosa:
Na és mesélj még... Hogy volt az ifjú gárdátokkal?
Gennagyij:
Ja, hát gyerekek voltunk még akkor... mi öten: Oleg Kosevoj, aztán Nyikoláj Gasztyello, aki a legidősebb volt köztünk, aztán Alekszej Sztahanov és Misa Kalasnyikov... no meg én... hij, barátocskám, micsoda egy csapat volt ez... mára már csak hárman maradtunk, sajnos. Én bevonultam, Oleg megalakította Krasznodonban az Ifjú Gárdát... aztán életét áldozta a hazáért...
Aljosa:
Tessék?
Gennagyij:
Mikor betört hazánkba az ellenség... te hallod, hogy mit mondok?
Aljosa:
Rosszul...
Gennagyij:
A ránk zúdult ellenség helyünkön talált bennünket! Engem a tank ágyújánál, Gasztyellót a levegőben! Vadászbombázójának botkormányánál Nyikoláj Francovics Gasztyello már a Nagy Honvédő első napjaiban világossá tette, hogy itt csak a támadó lehet a vesztes! Mert mi a hazát védjük! A saját szülőföldünket... Tessék?!
Aljosa:
Hol járunk?
Gennagyij:
Úgy tűnik, elhagytuk Záhonyt.
Aljosa:
És?
Gennagyij:
Mit és?
Aljosa:
És akkor Gasztyello...
Gennagyij:
...és akkor megmutattuk a jöttment fasiszta banditáknak! Hogy csatát nyerhetnek, de háborút nem! mert előbb vagy utóbb, de kisöpörjük őket a szülőföldünkről!
Aljosa:
Igen, a szülőföld...
Gennagyij:
A Történelem söprűjével söpörjük ki őket!
Aljosa:
Mi van a seprűvel?
Gennagyij:
Hej, ha köztünk lehetne Nyikoláj... a mi Nyikoskánk... hogy megmutatná ennek a hazaáruló söpredéknek, hogy hol lakik az Úristen! Az volt egy elvhű ember, barátom! Tudod-e, hogy utolsó másodperceikben, már zuhanás közben, még beléptette a navigátort a Pártba?
Aljosa:
Zuhanás közben a Pártba?
Gennagyij:
Igen!
Aljosa:
Nagyon jó... de honnan lehet ezt tudni?
Gennagyij:
Biztos rádión közvetítették.
Aljosa:
Hogy? „Navigátor belépett a Pártba, végünk van?" Így? Hallasz, Genya? Miért káromkodsz?
Gennagyij:
Úgy néz ki, megfeneklettünk... az istenit a magyar utaknak...

77.

Rádióhang: Legfrissebb jelentésünk.
New Yorkból jelenti az AFP: A Biztonsági Tanács összeült, hogy megvitassa a magyarországi helyzetet. Az amerikai küldöttség javaslata követeli a szovjet csapatok visszavonását Magyarországról.

78.

Szovjet katonavonat. Négy katona beszélgetése.

1. – Hová is visznek bennünket, bátyuskám?
2. – Magyarországra, Prohor Petrovics.
1. – Aztán vajon kell-e ott lőnünk?
3. – Nesze neked, magyar!
2. – Ha egyszer az a parancs...
3. – Ha az a parancs, akkor lövünk?
1. – De még mennyire. Vagy nem tudod, milyen az?
3. – Én ne tudnám? Ki harcolt három évig a Nagy Honvédőben, ha nem én? Légnyomással szereltek le negyvennégy végén.
4. – Bizony. Ezt mindenki tudja nálunkfelé...
3. – Szóval hogy van azzal a lövéssel? És ők nem lőnek? A magyarok?
2. – Hát legfönnebb meghalunk, bátyuska.
3. – Akinek a halál semmi, mi értéke van számára az életnek?
1. – Aztán merre is van az a Magyarország, bátyuskák?
2. – Az ott, ahol a Szuezi csatorna is. Azt kell megvédenünk.
1. – Ej, látom, te aztán sokat tudsz, bátyuskám.
3. – Nekem is volt egy barátom, halljátok. Hogy az mennyit tudott, elámultatok volna. Abutalip Kuttubajevnek hívták. Földrajztanár volt szegény. Hogy micsoda felesége volt annak, barátom! Zaripának nevezték. De igaz, az én Ükübalám sem akárki...
1. – És mi lett vele?
3. – Kivel? A feleségemmel?
1. – Nem. Azzal a barátoddal.
3. – Letartóztatták.
4. – Szánjatok meg má' egy mahorkával...
2. – És aztán?
3. – Aztán Zaripa levelet kapott a hatóságoktól, hogy a férje szívrohamban elhunyt.
1. – Aha. Szívbeteg volt azelőtt?
3. – Nem.
2. – Nem?
3. – Nem.
1. – No Isten nyugosztalja. Aztán hány éves volt szegény?
3. – Harminc. Ez négy éve történt. Egy évben születtünk. Én most harmincnégy vagyok.
2. – No csak így tovább. Hosszú utat adjon neked az Úr, nagy földet járj be szerencsével...
3. – De hiszen én sehova nem vágyom, csak Boranliba. Ott vagyok vasutas.
1. – Bátyuskák, miért is megyünk mi most Magyarországra?
2. – Hiszen mondtam már, Prohor Petrovics. Meg kell védenünk a Szuezi csatornát.
4. – Aztán kitől, te?
2. – Az impirilistáktól, a fasisztáktól és az ellenforralóktól.
4. – Mennyi rusnya fajzat...
3. – Ellenforradalmárok... Abutalipról is azt mondták, hogy ellenforradalmár.
1. – A barátodról?
3. – Igen.
2. – Miért?
3. – Mert úgy gondolta, hogy az embernek fel kell ismernie, mi a sors célja vele és el kell számolnia az életével. Arról beszélt, hogy van egy örökség, amelytől az ember nem foszthatja meg a gyermekeit. És az nem más, mint a saját emlékei, mindaz, amit az ember megért és magával visz például egy háborúból...
1. – Aha. Szóval ez az ellenforradalom.
3. – Abutalip azt gondolta, hogy az embert emlékei teszik emberré... És papírra vetett mindent, saját háborús emlékeitől a Dönenbáj-madár mondájáig... no hát így járt szegény.
1. – Hm. Akkor hát szerinted az emlékezés, az valami ellenforradalmi dolog.
3. – Nem, ezt nem én mondtam. Ezt azok mondták, akik letartóztatták Abutalipot.
1. – Dehát nem lehetséges nem emlékezni. Hogyan élhetne az ember, ha nem emlékezne például a saját nevére?
4. – Bizony. Nem is ember lenne az már, csak monkurt.
1. – Monk... micsoda?
4. – Monkurt.
2. – Az meg mi?
3. – A monkurt nem egyéb, mint külső lepel, egy valahai ember bábuja.

79.

Nagy Imre, Katinka. Maléter Pál érkezik.

Maléter:
Mi hír a Nép Barátjáról?
Nagy Imre:
Kádárról? Semmi.
Maléter:
Ez nekem nem tetszik.
Nagy Imre:
(nem nagyon figyel oda) Közben megérkezett a tábornoki rangjelzésed... (átadja a két zöld tölgyfalombot)
Maléter:
Bárcsak édesapám megérhette volna...
Nagy Imre:
Varrassuk is fel rögtön... (kiszól az ajtón) Zoltán! Megkérné Editet, hogy varrja föl a vezérőrnagy bajtárs egyenruhájára a rangjelzést?
Edit, Vas Zoltán titkárnője
(belép, elviszi az egyenruhát és a tölgyfalombokat.)
Nagy Imre:
Szerinted támadni fognak?
Maléter:
Ez egy kekk, arrogáns, mesterjankós, pökhendi banda ott Moszkvában. Nem sokat vacakolnak.
Nagy Imre:
Ugyanott tartunk, mint 1849-ben. Szerintük a birodalomnak folyamatosan el kell taposnia a forradalmat, a szabadságharcot, a lázadást, ami itt nálunk újra meg újra felüti a fejét.
Maléter:
Mi vagyunk a Felkelő Nép országa. The Country of the Rising Son...
Nagy Imre:
Próbáljatok meg mindent. Te jól ismered őket.

Cseng a telefon. Maléterné.

Maléter:
De kedvesem, most nem számít sem feleség, sem család, nekem ki kell oda mennem, még az életem árán is, mert egy ország várja a segítséget. Vigyázz magadra. Majd újra hívlak. Majd ha visszatértem. (Leteszi a kagylót)
Nagy Imre:
Mikor indultok?
Maléter:
Tíz perc múlva.
Nagy Imre:
Vigyázz magadra, fiam!

(Maléter már indulna, mikor Katinka megszólítja:)

80.

Katinka:
Pali bácsi, mi leszel, ha nagy leszel?
Maléter:
Sírrepülő.
Katinka:
Az milyen?
Maléter:
A sírrepülő nyakában messzelátók,
felölti furnér ingét, kátránypapír kabátját,
a sírrepülő testvérei a zsiráfok, struccok és elefántok...
Katinka:
Miket beszélsz, Pali bácsi?
Maléter:
A sírrepülőket furnérral, kátránypapírral letakarva, mésszel leöntve, arccal lefelé temetik olyan elhagyatott sírokba, ahova az állatkerti elefántokat és zsiráfokat is. Aztán 33 év elteltével kihantolják és nagy tisztességgel rendesen is eltemetik őket, arccal fölfele.
Katinka:
Még mesélj valamit a sírrepülőről.
Maléter:
Felölti összedrótozott ingét,
a sírrepülő függőleges
tartásban, fölemelt fejjel átrepül
a folyókon, földeken és éjszakákon,
összehúzott szemmel, mint a kivesző sasféleségek.

Birtokaira emlékszik, s a jövőbe néz.

Hallgat a szív, a gödör, a mész.
Alszik a látnok
és alszik az ékszerész.
Csak a sírrepülő repül az éjben,
hordozza súlyos hátizsákját,
és egyre több a felgyűlt kátrány
az öntudatban és a vérben.

Csontok, fogak és szemüveg-szilánkok,
kátránypapír,
és mész a szemgödörben,
lyuk a zászlón,
lyukak a tegnapokban...
Katinka:
Nahát...
Maléter:
Tetszett?
Katinka:
Tetszett.
Maléter:
Szereted a verseket?
Katinka:
Szeretem.
Maléter:
Akkor olvasnál nekünk valamit?
Katinka:
Mit?
Nagy Imre:
Ott a polcon találsz verseket is.
Katinka:
Lenin Összes Művei...
Nagy Imre:
Nem ott, jobbra.
Katinka:
Arany János balladái.
Maléter:
Az jó lesz.

81.

Katinka
(felüti a kötetet, találomra):
Jár a barát postája, követje...
Maléter:
Mit csinál a barátnője?
Katinka:
Jár a barát postája, követje,
Szolimánhoz titkos üzenetje; –
Maga Bálint csak morog, csak ümget:
„Ez is elád maholnap bennünket!"
Maléter:
Mármint hogy a barát.
Katinka:

Nem aluszik a barát, felébredt;
Török Bálint ruhát sem cserélhet:
Az ellenség, ki nyakra, ki főre
Takarodik a várból előle.

„Halljátok ezt ti budai népek!

Áruló az, áruló a neve,
Verje meg a magyarok istene.
Aki Budát közülünk feladja,
Török Bálint szavát nem fogadja."

Hétfő napon hajnalhasadáskor,
Véresebb az ég alja, mint másszor;
Hajnal előtt a Szentgyörgy terére
Vágtatott a magyarok vezére.

Hajnali szél zászlaját röpíti,
Maga pedig kardját emelinti.

Török Bálint, jó vitéz, Enyingi!

Izeni a Szolimán nagy szultán:
„Fiam Bálint, magyarok vezére,
Jöszte hozzám ebédre, ma délre."

Gonosz barát hitszegő tanácsa
Azt a vermet csak ássa, csak ássa.

Gondolkozik a Bálint magában:
Nem lesz-e jobb maradni Budában?
Mintha sugná, valami azt mondja:
Ne menj Bálint, a török táborba!

Hosszas ebéd a török szultáné.
Hátra van még a fekete kávé;
Török Bálint tétova tekintget:
„Körülfogott a jancsár bennünket!"

82.

Edit:
(Belép Maléter kabátjával) Itt az egyenruha...
Maléter:
Köszönöm, Katinka. Köszönöm, Edit. (Sietve felölti az egyenruhát, el.)
Bibó:
(Be, nemsokára) Láttátok a Maléter egyenruháját?
Nagy Imre:
Miért?
Bibó:
Fordítva vannak felvarrva a hajtókájára a tölgyfalombok...
Edit:
Uramisten! Jaj de rossz előérzetem van! Hogy is nem figyeltem oda!
Bibó:
Azért ne legyünk babonásak...
Edit:
Ez borzasztó! Jaj, nagyon félek, hogy itt csak rossz események következhetnek Maléterrel kapcsolatban... hogy fordítva varrtam fel azt a rangjelzést... Jajistenem... (Mindenki átmegy a másik szobába, kivéve Katinkát)
Katinka:
(Folytatja az olvasást)
Jő parancsa Szolimán szultánnak,

Parancsolja azután barátnak:

Te fogsz lenni ország kormányzója;
Török Bálint itt marad egy szóra.

Várja szegényt szerelmes szép nője:
Ki-kiáll a magas könyöklőre;
Fehér képét ereszti karjára,
Úgy zokog, hogy mégse jön a párja.

83.

A négy szovjet katona beszélgetése a vonaton.
1. – Mondj valamit a monkurtokról, bátyuska.
3. – A zsuanzsuanok népe követte el ezt az Isten elleni alávalóságot. A foglyaikat kopaszra borotválták, s a fejükre – mint valami úszósapkát – ráfeszítették egy frissen levágott teve nyers nyakbőrét. Az áldozatot megkötözték és kitették a perzselő napra étlen-szomjan. Néhány nap alatt majdnem mindenki elpusztult közülük. De aki mégis életben maradt, az egész életére elvesztette az emlékezetét. Monkurt lett belőle, rab, aki nem emlékszik a múltjára, saját magára – még a tulajdon nevére sem.
2. – Az meg hogy lehet?
3. – A száradó tevebőr egyre erősebben szorította a fejüket. A fogoly a gyötrelemtől vagy elpusztult, vagy elpusztult benne az, aki az embert lakja.
1. – És mire volt jó egy ilyen monkurt?
3. – Nagyon becses volt, annyit ért, mint tíz egészséges fogoly.
2. – Hogyhogy?
3. – Mivel nem ismerte föl magában az emberi lényt, tökéletesen engedelmes és veszélytelen volt.
1. – Minden rab engedelmes...
3. – Minden rab szökésen és lázadáson töri a fejét. Minden rabtartó szemében a legfélelmetesebb dolog a rablázadás.
2. – Az már igaz...
3. – A monkurt nem ismerte az engedetlenséget és nem voltak szenvedélyei, mint amilyen a szabadság vágya. Ígyhát nem kellett őrt állítani mellé, titkos gondolatokkal pedig különösen nem gyanúsíthatták. A monkurt csak a gazdáit ismerte. Egyetlen célja a hasa megtöltése volt. És a rábízott feladatot vakon és buzgón elvégezte. Csak élelemmel kellett ellátni, s akkor pihenés nélkül, télen-nyáron végezte a munkáját. Senkinek sem kellett rászólnia: szagon dzsol da dzsetpejdi, szagon dzser da dzsetpejdi!
1. – Az mit jelent?
4. – Az út sem elég neked, a föld sem elég neked.
2. – Kik vagytok ti, bátyuska? Honnan jöttök?
3. – Hiszen mondtam már. A Sárga Homoknak nevezett sztyeppéről jövünk, Kazahsztánból. Ez itt mellettem a Hosszú Edilbáj.
4. – Igen, így szólítanak. Boranliban élünk, a pusztaság közepén. Csak nyolc házból áll. A viharok miatt úgy is nevezik, hogy Förgeteges Boranli.
2. – Förgeteges?
3. – Igen. Aztán ez a Förgeteges az én nevemhez is hozzáragadt, de még a tevémet is így nevezik, hogy Förgeteges Karanar. Hogy az micsoda egy féktelen erkölcsű állat, barátaim.
1. – És akkorhát téged hogy is hívnak?
3. – Szólítsatok csak Förgeteges Edigejnek.
1. – Jól van, bátyuska. De úgy látom, meg is érkeztünk valahova.
4. – Ez lenne Magyarország?
1. – Itt fogunk mi holnap lőni?

Egy hang kintről: Kiszállás! Sorakozó!
Orosz vezényszavak.

84.

(Pável és Susan a lány lakásán)

Pável:

Volt-e anyja az Atyának:
volt-e nékem nagyanyám?

kérdi olykor önmagától
Isten egyszülött fia.

Eredeti-é az élet?
Avagy tán csak kópia?

Ki lakja az Én ruháját?
s meg kell majdan halnia?

Susan:
Te hiszel Istenben?
Pável:
(magának) Sokáig malasztaltam az Urat... hogy ne hagyjon el...
Susan:
És elhagyott?
Pável:
Nem tudom.
Susan:
Te, Isten bennszülött fia: te miben hiszel?
Pável:
A sokszoros világegyetemben.
Susan:
Az milyen?
Pável:
A pluriverzum? Mint egy sok-sok ágra szakadó vízesés. Az olyan, hogy ami ebben a világban nem történhetett meg, az rengeteg másikban folyamatosan megvalósul. Ha akarjuk. A lehetőségek medrében lezúduló, megtörténő, megsokszorozódó alternatív univerzumok ezek, melyeket képzeletünk, akaratunk és szenvedélyeink igazítanak. És így fogjuk mi szeretni egymást, keresztül a tengelyük körül forgó világegyetemeken...
Susan:
Mikor?
Pável:
Már most is...
Susan:
(tréfásan) Tényleg... Most, hogy mondtad, tisztára érzem is...

85.

Pável és Susan. Az előbbi jelenet folytatása.

Pável:
Egyszer azt olvastam az újságban...
Susan:
Melyikben?
Pável:
A helyi lapban.
Susan:
Mi volt a címe?
Pável:
Barguzini Vörös Lobogó.
Susan:
Egy napon tehát a helyi újság...
Pável:
...arról adott hírt, hogy elsejétől mindenki szabadon választhat magának múltat. Elsején elmentem a megadott címre. Az épület nem volt túl jó állapotban. Valamilyen hatóság működött benne.
Leültem a várószobában a félemeleten. Nem szóltam senkihez. Figyeltem, miről beszélnek a többiek, meg elolvastam a tájékoztatót. Ebben elég érthetően össze volt foglalva, hogy mit kell tudni a múltválasztásról.
Bárki bármilyen múltat választhatott magának. Még azt is megígérték, hogy ha valaki nem lenne majd megelégedve az új múltjával, megint másikat igényelhet helyette. Ami ezt az utóbbi dolgot illeti, az ember nem mindig láthatja előre, hogy fog-e tetszeni neki a múltja, vagy nem; szóval, hogy mennyire érzi majd jól benne magát, ha már kipróbálta. És az is nagy kérdés, hogy az új múlt tulajdonosaként fog-e tudomást szerezni arról – amennyiben mégsem lenne megelégedve vele; ahogy az ember az által kiválasztott nagykabátot is megutálhatja például – szóval, hogy miként lehetne ebben a helyzetben, az új múlt birtokában, felvilágosítani arról, hogy megelőző múltja mégiscsak jobban passzolt hozzá.
Susan:
Te hülyítesz engem!
Pável:
Vagy hogy hogyan lehetséges egy teljességgel különböző újabb múltat szereznie. Hiszen őneki természetesen semmilyen fogalma nem lehetett majd arra nézve, hogy múltja nem veleszületett, hanem választott múlt, s hogy hol van az a hivatal, ahol ezt a jelenlegit szerezte, s ahol múltját újabbra cserélhetné, ha nincs vele megelégedve.
Susan:
Hallod-e...
Pável:
Hacsak nem kerül véletlenül kezébe a barguzini lapnak pont az a száma.
Susan:
És az egyes múltak között...
Pável:
Az persze mindenkinek a saját döntésétől függött, hogy olyan múltat akar-e magának, amelyben világos számára, hogy ez már a második rend múlt, amit éppen használ, vagy pedig olyant szeretne, amelyben (ahogyan ez normális) semmiféle kétely sem merülhet fel ennek egyszeriségével és kizárólagosságával kapcsolatban.
Susan:
És te milyen...
Pável:
Az újdonsült múlt-tulajdonosok ezért, mielőtt távoztak volna, egy nevükre szóló sárga borítékot kaptak – ha új nevük lett, új nevükre szólót – amelyben tájékoztatták őket arról, hogy múltjuk valójában csak annyiban sajátjuk, amennyiben ők választották maguknak, végeredményben azonban nem tekinthető valóságosnak.
Susan:
Dehát...
Pável:
Dehát persze semmilyen múlt nem valóság a szó jelenidejű, vagyis megtapogatható értelmében. Noshát, állítólag ilyesmiket írtak abban a sárga borítékban, – ha volt ilyen boríték – amelyen az illető neve alatt az állt vastag fekete betűkkel: NAGY BAJBAN BONTANDÓ KI.
Susan:
Ugye ebből egy szó sem igaz?
Pável:
Te mit gondolsz?

86.

Narrátor:
„Gimbelem!" szólt a rádió.
És Valami tanácskozott
és aztán Ugyanaz, megint...

Maléterék a szovjetek tököli főhadiszállásán. A magyar delegáció: Maléter, Erdei Ferenc államminiszter valamint a vezérkari főnök és helyettese: Kovács István vezérőrnagy és Szücs Miklós ezredes. Szovjet részről a tárgyalást Malinyin tábornok vezeti, zöld egyenruhájában, összes kitüntetésével a mellén, részt vesznek még Sztyepanov és Scselbanyin tábornokok.

Maléter:
Akkor tehát összefoglalva: minden igényüket és feltételüket teljesítjük. Ha kivonulnak. Mi semmi egyebet nem akarunk és semmilyen ár nem drága nekünk ezért. Távozzanak és ez a távozás emelt fővel fog megtörténni. Erre meg is esküszöm – és tudják, hogy tizenegy évvel ezelőtt együtt harcoltunk...
Malinyin:
Aha...
Csend.
Malinyin:
Hé! legények! milyen dolog ez, hogy a vendégeket meg sem kínáltuk?! Vodkát! harapnivalót! kis sós uborka, jó lesz?!
Erdei:
Sós ubi?
Malinyin:
Kis kaviárocska? Feketekávé?
Maléter:
Feketekávé!?
Malinyin:
Hamar, hamar! (Katonák szolgálnak fel.) Galambocskáim, tessék, tessék! Finom grúziai bor!
Szücs:
Grúziai bor?
Maléter:
De tábornok elvtárs...
Malinyin:
Persze! A tárgyalásokra! Jó barátok közt! A jó megegyezésre! (feláll)

Bor csillan színig telt pohárban,
hazánkra kell ürítenünk!

Nyikolaj Tyihonov... Pohárköszöntő... ha megengedik, tovariscsi...

Igyunk a boldog kolhozokra,
hol berregnek a traktorok...

Rajta, fiúk! Még egy pohárral!... Da-da...

Csattogó vörös lobogókért...
El a pohárral! Itt a serleg!
És ez a serleg körbe jár:
Vörös Hadsereg, ünnepellek,
ezer harc diadalma vár!
Ezt meg a Pártra! Nőjön, éljen! (fogcsattogtatva)
Csattogó vörös lobogókért!

...Ilyen az én pohárköszöntőm.
Teleüvöltöm a határt,
a fellegekig felüvöltöm:
éljen a szovjet és a Párt!

(Dermedt csend.)

Malinyin:
A Vörös Hadseregre! Hurráá!

87.

A magyar küldöttség tagjai magasba emelik poharaikat, de senki sem iszik közülük, kivéve Szücs Miklóst. Mikor erre rádöbben, zavarában félrenyel, köhög.

Maléter:
Tábornok elvtárs...
Malinyin:
Igen, igen! Szerov tábornok elvtársat várjuk... Ő is részt vesz a tárgyaláson... Még egy kicsit várunk, igen?

Csend.

Malinyin:
Tyihonov, igaz milyen nagy költő?
Erdei:
Igen.
Malinyin:
Ön is így tartja, tábornok?
Maléter:
Bizonyára.
Malinyin:
Bizonyára?
Maléter:
Tábornok elvtárs ismeri Blok poémáját, a Tizenkettőt?
Malinyin:
(meglepődve) Valaha régen kívülről fújtam... De ma már... Miért?
Maléter:
(elmélázva) Én is csak néhány sorára emlékszem...
Malinyin:
Tábornok! Megtisztelne! (Tapsol) Figyelem! egy nagy orosz költő szavait halljuk egy nagy magyar katonától!
Szücs Miklós:
Az ott nem a Kádár cipője?

88.

Maléter:
(eltűnődve)

Fekete éj.
Fehér hó.

...szajhák szoknyája tarkán
lobog az utca sarkán,
s lobog a nagy plakát:
„Minden Hatalmat a Nemzetgyűlésnek!"

Malinyin:
Befűtünk a burzsujoknak,
világpoklot az uraknak.
Tűzben, vérben égjen minden!
Maléter:
Hó cikázik. Kocsis fázik.
Ványka Katámmal szánkázik.
Csipkenadrág, aranygyűrű,
csipkeing és aranylánc,
tiszt uraknak vére sűrű...
rajta, babám, áll a tánc!
Ej-haj, szajhatánc...
Malinyin:
...Vörös zászló leng az éjben,
meg-meglibbenti a szél...
Maléter:
Szajhák szoknyája tarkán
lobog az utca sarkán...
Malinyin:
El ne hibázd a forradalmi marsot!
Az ellenség nem adja föl a harcot!
Hajrá!
Hol a burzsuj? Bajt rá!
Csinálunk mi véres lagzit
kivilágos-kivirradtig!
Maléter:
Megint előttünk száguld a szán,
kocsisa ordít... bent ül a lány.
Malinyin:
(magában) De hol lehet ez az Iván Szergejevics... (hangosan:)
Várj csak, úgyis rád találok,
tra-ta-ta, a fegyver csattan,
a hóvihar felkacag...
Maléter:
Hó! Megszökött!... Kutya, megállj,
puskám holnap is megtalál.
De Katyka hol van? Jaj – halott!
Malinyin:
A fejébe golyót kapott...
No Katyka, jó volt? Tetszik a tréfa?
Nem szólsz? – Hát heverj a hóba, te céda!...

89.

Csend: mint mikor a kés megáll a levegőben. Majd hirtelen kivágódik az ajtó.
Szerov tábornok, a KGB vezetője (belép egy nyolc tagú gépfegyveres különítménnyel a háta mögött):
Önöket most letartóztatjuk.

Maléter:
Micsoda? Hát így állunk? (Revolveréhez kap, de lefogják.)

Malinyin, aki egyedül maradt a tárgyalóhelyiségben, beleharap egy uborkába, és még néhány sort elmond Blok költeményéből:

Tudatos harcos tudja, mért öl...

Az utcán minden zaj elcsitult,
hallgat a Néva partja lenn.
Rendőr se jár már. – Nos, fiúk,
ma bor nélkül is tor leszen.

90.

Susan és Pável

Susan:
Mesélj nekem Szibériáról.
Pável:
Jó.
Susan:
Na szóval?
Pável:
Na szóval mi?
Susan:
Milyen az a Szibéria?
Pável:
Elég nagy.
Susan:
Szégyelld magad. Mért is állok szóba ilyen sötét alakokkal?
Pável:
Nana. Mi érdekel?
Susan:
Mondj néhány nevet. Folyók nevét... városneveket...
Pável:
Tasz-Tumusz.
Susan:
Ez mi?
Pável:
Város a Léna mentén. Fönnebb aztán van két Marha nevű város is, érdekes, hogy egyik sem a Marha folyó mellett...
Susan:
Marha... érdekes... és még?
Pável:
Bahanaj... az egészen fönt van, majdnem a sarkkörnél... ott csak egyszer voltam. Hanem hallottál a Nagy Vasútról?
Susan:
Nem. A Nagy Vasútról. Arról nem.
Pável:
Én másfél évig éltem arrafele.
Susan:
Neveket.
Pável:
Szkovorogyino, Tahtamigda, Jerofej Pavlovics...
Susan:
Hogy?
Pável:
Jerofej Pavlovics.
Susan:
És milyen csajok vannak arrafele?
Pável:
Te Susan...
Susan:
Milyenek?
Pável:
Sejtelmesen tudnak nézni a szájukkal...
Susan:
Mijükkel?
Pável:
Az ajkaikkal.
Susan:
Végül is nem tisztáztuk: apád mi volt?
Pável:
Ma is az. Néplakatos.
Susan:
Igen?
Pável:
Igen. De gazdálkodik is. Egyszer egy űrlapon a foglalkozása rovatba azt írta be, hogy almafa-tulajdonos. Merthogy van egy almafája.
Susan:
Mesélj róla.
Pável:
Álmatlan ember.
Susan:
Mitől?
Pável:
Azt mondja, nem tud aludni az álmaitól. Na, megyek vetni – mondja ilyenkor és kimegy a mezőre. Közben meg azt énekli, hogy

...sejhaj, az élet
csépelve és aratva jó
tudja ezt minden rendes ember
és traktoros és alattvaló.

Susan:
Fogok én valaha apáddal találkozni?
Pável:
Nem fogsz.
Susan:
És a párttitkár?
Pável:
Ott nálunk? Párttitkárnő van.
Susan:
Néz a szájával?
Pável:
Nem.
Susan:
Biztosan vássa rád a fogát. Szép?
Pável:
Egy olyan kis turcsi orrú tongyó. Egy töppencs. Olyan csúf, hogyha lenéz a bányába, a szén feljön a föld alól.
Susan:
Hihi. Mitől olyan csúf?
Pável:
Egy olyan városból származik, ahol a vízzel kísérleteztek... fluorozták, hogy vajon mennyire lesz egészséges az emberek foga... meg jódozták, is, nem tudom... na szóval, addig mind flórozták és klórozták, amíg az egész városnak vaddisznóagyarai nőttek.
Susan:
És az erdő, amelyben a Nagy Vasút haladt? Az milyen volt?
Pável:
Tele volt a tajga vadmackorral... ott lakott egy tisztáson Mézes–Harácsos bácsi, az Amur partján...
Susan:
Hol? Minek a partján?
Pável:
Az Amur folyó partján...
Susan:
Nem mondod... van ilyen folyó?
Pável:
Sőt folyam.
Susan:
Tudtam én...
Pável:
Mit?
Susan:
Hogy eljössz majd egyszer hozzám az Amur partjáról, mon amour.
Pável:
Buta kis szóvicc ez, Susan. Kinek nem jut eszébe valami hasonló szellemesség az Amurról.
Susan:
(közben kigombolta Pável ingét) Nekem ez nem vicc. Medve...
Pável:
Hogy mondod?
Susan:
Milyen szőrös a hasad...
Pável:
Zavar?
Susan:
Dehogy. Sőt. Amur-menti medve vagy.
Pável:
Egy hasonszőrű alak vagyok.

91.

November 4-én hajnalban a magyar kormányt értesítik, hogy megindult a szovjet támadás a főváros ellen.

Nagy Imre:
Ez biztos?
Többen:
Már hallani is az ágyúdörgést. Már a torkolattüzek is látszanak.
Nagy Imre:
Ki irányítja a támadást?
Bibó:
Grebennyik gárdavezérőrnagy. Öt hadosztállyal támadják Budapestet.
Nagy Imre:
Öt hadosztály?
Bibó:
Nem az a baj. Hallgasd csak, mit mond a szolnoki rádió.
Rádióhang:
(recsegve) Szolnokon megalakult a Munkás–Paraszt Kormány...
Egy hang:
Micsoda? Szolnokon megvadult a parasztkormány?
Bibó:
Nem megvadult. Megalakult.
Rádióhang:
...amely a Szovjetunió fegyveres erőinek segítségével megkezdte harcát a rend helyreállítására. A Munkás–Paraszt Kormány elnöke Kádár János elvtárs, tagjai a következő elvtársak: Apró, Kossa, Münnich, Dögei...
Nagy Imre:
Kádár! Kádár!
Bibó:
Meglep a dolog?
Nagy Imre:
És mi van Maléterékkel?

92.

Pável imája

Isten, készítsél nekem múltat
amelyen át én én lehetnék,
amelyen átgázolnál minden éjjel, kezemet fogva
és megfürdetve engem a folytonosságban
azok között aki vagyok.

Istenem, add rám szárnyaim,
Istenem, készítsd el halálom.

93.
Susan és Pável. Susan alszik, Pável öltözködik, közben dúdol:

...azt hiszem, oka főleg a sors?
vagy a sorsot is át-meg átható
szövés? meg az, hogy semmiképp
nem volt a múlt előre látható?

Susan:
(Hálóingben, felébred) Hova mész?
Pável:
Nem hallod, mi van? (Ágyúdörgés, géppuskák)
Susan:
Itt vannak a tieid?
Pável:
A drága jó enyéim. (Kinéz az ablakon) Most érkeznek, tűzzel, vassal. (Susan felé bólintva) To enslave whole nations on their native soil...
Susan:
S most mi lesz?
Pável:
Mi lenne? Az, amit eddig is előre tudtunk. (Dúdol)
Beszélsz a sanszhoz sanzonokban,
de mindhiába, hallod, mindhiába...
Susan:
Semmi esély?
Pável:
(Ironikusan, mintegy idézőjelben) Ellenünk?
Susan:
(Kimutat) Ellenük.
Pável:
Semmi esély.
Susan:
Veled megyek.
Pável:
Ülsz le rögtön a fenekedre?
Susan:
Megálljon csak, főhadnagy. És velünk mi lesz?
Pável:
Szeretni fogjuk egymást. (Dúdol) Szívébe szövőszékek nőttek...
Susan:
Hol találkozunk?
Pável:
Ezt megbeszéltük, nem? Calais-ban. Vagy Ada Kaleh-n.
Susan:
Ott várjalak?
Pável:
Ott várjál. (Csók, Pável el. Kintről egy hang: Jönnek a muszkák!)

94.

Narrátor:

Tanulság. A halandókról.

Sorsát elcserélni kész,
ámde sose fogja:
mert a szabadakarat
önnönmaga foglya.

Nem győzhető le a sors:

önmagát cseréli el
aki elcseréli.
Vigadozva napjait
csak a felcser éli.

Rufus: Mármint Valentyin Alekszics.

95.

Rádióhang:
Figyelem! Figyelem! Figyelem! Mindenkinek! Segítséget kérünk a magyar forradalomnak!
Szovjet tankok százai támadják a magyar fővárost! Segítséget kérünk a magyar forradalomnak! Figyelem! Figyelem! Figyelem! Szovjet harckocsik támadják a magyar fővárost!
Kérünk segítséget az egész világtól! Figyelem! Figyelem! Figyelem!
Mindenkinek! Mindenkinek! Mindenkinek! Szovjet harckocsik támadják a magyar fővárost.
A világ segítségét kérjük.
A világ becsületes millióihoz fordulunk: Segítsetek! Segítsetek!
Itt a Független Szabad Magyar Adó. Rövidesen újra jelentkezünk!
Az utolsó magyar rádióállomás! (Olasz nyelven.)
Ma reggel 2 óra 30-kor szovjet katonák megtámadták a magyar nemzetet. Kérjük az ENSZ-t, hogy azonnal küldjenek fegyveres segítséget. Lehetséges, hogy rövidesen megszűnnek adásaink és nem hallhatják többé. Csak akkor hallgatunk el, ha megölnek bennünket.
Mi vagyunk az utolsó szabadon maradt rádióállomás. Ma hajnalban 3.30 órakor a szovjet csapatok általános támadást intéztek a magyar csapatok ellen. Nem tudjuk, mikor gyilkolnak le bennünket.

96.

Nagy Imre: Csapataink

Valakik kötelet fonnak nékem.

Ti örök forradalmak,
te szent rebellió!
Hány magyar élt a földön?
az hány száz millió?

(Félre: De mit csinálnak csapataink?)

s e százmilliós nemzet

most lóra ül
most harcba száll

– fölvéve, hej,
sisakja már –
remegj, pogány
lányrabló kun!
Hajrá, fiúk!
reszkess, ta-
tár...
Fonják nékem már a hurkot.
S csapataink mit csinálnak?
Mérlegelnek? harcban állnak?

97.

Nagy Imre a rádióban: A kormány a helyén van. Csapataink harcban állnak...

Rádióhang:
Nagy Imre, a nemzeti kormány miniszterelnöke felhívja Maléter Pál honvédelmi minisztert, (recsegés) tárgyalásra indult tagjait, akik tegnap este 10 órára mentek ki a szovjet hadseregparancsnokság színhelyére és eddig még vissza nem tértek, hogy haladéktalanul jöjjenek és vegyék át hivatalaik vezetését!

98.

Felkelők terelnek egy elfogott szovjet katonát, aki nem más, mint a katonavonatról ismerős 3. katona, vagyis Förgeteges Edigej.

Edigej:
Jóemberek, ha már itt kell meghalnom, ilyen távol Boranlitól: engedjétek látnom, mielőtt kivégeztek, a Szuezi-csatornát...

99.

A pesti srácok

– Nemecsek! Figyelj, a Körút felől!
– Látom. A tank.
– ...az édesanyjukat!
– S az Üllőin is!
– Látom, csak eltakarják...
– Micsodát?
– Takarják!
– De kik?
– Az Üllői úti fák.
– Oldalról! Jön!
– Tűz! Csónakos!
– Nem láttátok Bokát?
– Benzint, hamar!
– Hol lehet Weisz?
– Hát ő már odaát!
– Tessék?
– Lelőtték.
– Hoppá! Ég a tank!
– Hurrá!
– Nahát!
– Tűz! Lőj már!
– Rajta! Lőjetek már!
– Jobbról! figyelj!
– A golyószórót!
– Lőttél már tankot ekkorát?
– Akkor holnap a füvészkertben?
– Piros a vér a pesti utcán!
– Töltényt!
– Ki ez?
– Egy jóbarát.
– Elvérzik mindjárt!
– Orvost!
– Késő.
– Ő is hát...
– Hány óra?
– Hűha...
– Ennyi már?
– Ilyenkor mondja Anya mindig,
hogy jó lenne, srácok, lefeküdni,
merthogy igen későre jár.

100.

Rádióhang:
A magyar kormány felkéri a szovjet hadsereg tisztjeit és katonáit, hogy ne lőjjenek. Kerüljük el a vérontást! Az oroszok barátaink és azok is maradnak!
(Oroszul is közlik a felhívást)
November 4-én, reggel 8 óra 24. Tildy Zoltán államelnöki telexvonalán az utolsó szavak a bécsi United Press hírügynökséghez:
Isten veletek, barátaink, Isten veletek. Mentsétek meg lelkeinket! Az oroszok túl közel vannak.

Schubert: Ave Maria.

101.

A ferencvárosi kocsma.
Falábú Jancsi tüzel kifelé, majd lángoló falábával a konyha fele elmenekül. Gasztyello és Ica, kezükben golyószóróval, a söntéspult mögött. Gennagyij és Aljosa ront be lövöldözve és üvöltözve, néhány katonával. Gennagyij észreveszi Gasztyellót, s mint aki kísértetet lát:

Gennagyij:
Ez nem lehet igaz... Nyikoláj...
Gasztyello:
Nyikoláj Francovics Gasztyello repülőszázados, a Szovjetunió Hőse. Ez itt meg Ica.
Gennagyij:
Hát ez azért... Mi az ördögöt keresel te itt, Nyikoska?
Gasztyello:
Te mit keresel itt, Gennagyij?
Gennagyij:
Hova jutottál, kapitány?!
Gasztyello:
Te hova jutottál, Gennagyij?!
Gennagyij:
Hogyhogy én hova?
Gasztyello:
Miért jöttél ide, Genya?
Gennagyij:
Hát nem együtt harcoltunk a betolakodók ellen, Nyikoska?
Gasztyello:
Itt te vagy a betolakodó, Gennagyij! Megszálló lett belőled vénségedre!
Gennagyij:
Elment az eszed, Nyikoska?
Gasztyello:
Ha Oleg itt látna téged, tudod, mit mondana?
Gennagyij:
Na most még Olegnek kellene előkerülnie innen a Ferencvárosból...
Gasztyello:
Menj haza békével, Gennagyij...

Kintről gyilkos tüzelés hangzavara, Pável ugrik be a szétlőtt ajtón, kezében kézigránáttal: ki akarja hajítani az utcára, mikor észreveszi Gennagyijt.
Gennagyij:
Pável, most meghalsz, hazaáruló!
Mindenki vadul lövöldözni kezd, Pável kézigránátja is felrobban. Lángok, füst; a kocsmában láthatóan nem maradt senki élve.

102.

Susan gyászdala

Kedvesednek ajka szólt?
vagy a balalajka volt?
A vér, a vér. Oly mélyvörös.
Bár festhető és szűrhető
s lüktet és ki is ontható.

Kedvesednek ajka szólt?
vagy a balalajka volt?

Viszont a szerelem milyen.
Oly vége-nincs, oly áradó
nem mérhető
s nem érthető.
És él és nem
feledhető.

Kedvesednek ajka szólt?
vagy a balalajka volt?

103.

Susan a korábbról ismerős, faágak közt fennakadt zongoránál. Táskájából kivesz egy kormos, szakadt irattárcát. Pável személyes tárgyai vannak benne: egy fénykép az édesanyjáról, a katonakönyve, egy hajtincs stb. Előkerül egy négybe összehajtott nagy sárga boríték is. Azt írja rajta: Pável, a név alatt pedig vastag, ugyancsak cirill betűkkel: NAGY BAJBAN BONTANDÓ KI. Susan kibontja a borítékot és hosszan nézi a cirill betűket. Majd összeszed mindent és végül – anélkül, hogy énekelne is hozzá – ezúttal csak eljátssza a gyászdalt a lehangolt, tönkrement hangszeren.

104.

November 4-e, napközben. Bibó István államminiszter a magyar kormány egyetlen tagja, aki a Parlamentben maradt. Mindenki elmenekült; Bibó Homéroszt olvas.

Titkár:
Mit olvas, miniszter úr?
Bibó:
Az Odüsszeiát... Nyolcadik ének. Ismeri?
Titkár:
Hát...
Rufus:
(A háttérből)
Én ismerem.
Bibó:
(olvas) Mint ahogy asszony sír szeretett férjére borulva,
mert elesett ez a város népe előtt viadalban,
szörnyűségek napja elől védvén az övéit;
látja a nő, hogy haldoklik vonagolva a porban;
ráomol éles nagy zokogással, s közben a síró
vállát és hátát gerelyekkel ütik s viszik is már
rút rabságba, ahol robot és siralom csak a része...
Vak partizán:
(a parlament folyosóin kóvályog)
Miért ölik a kommunistákat? Miért tömik tele velük a börtönöket? Miért hívják a miniszterelnök elvtársat most miniszterelnök úrnak?
Narrátor:
Bibó ezután írógépéhez ül és kopogni kezdi a Kiáltványt. Gépfegyveres orosz katonák rohangálnak fel-alá, Bibó nem zavartatja magát, gépel, egy-egy fél mondatot fennhangon is elmond, majd az egészet beolvassa telefonon az amerikai követségnek.
Bibó:
„Magyarok! Nagy Imre miniszterelnök a ma hajnali szovjet támadáskor a szovjet követségre ment tárgyalások folytatása céljából..."
Hangok, kintről:
Edigeeej... hallod, Edigej?!

105.

Mindszenty bíboros nyilatkozata: „Komoly tárgyalások színlelése alatt összpontosított szovjet csapatok hajnalban megszállták a fővárost és az egész országot. Tiltakozom az agresszió ellen és kérem, hogy az Egyesült Államok és más hatalmak nyújtsanak erőteljes és gyors védelmet hazámnak."

106.

Marosánné; egyszerű, becsületes munkásasszony.

Szomszédasszonyok:
Hallotta a rádiót, Marosánné?
Marosánné:
Mondja, lelkem. Mit beszél a rádió?
Szomszédasszony:
Megalakult Kádár János kormánya!
Marosánné:
Ennyi sok áruló akadt ebben az országban? Egy egész kormányra való?
Szomszédasszony:
De Marosánné! A maga Gyuri fia is miniszter lett!
Marosánné:
Az én semmirekellő fiam? A Gyuri?
Szomszédasszony:
Az, az!
Marosánné:
(kezét összecsapva) Hova züllött a világ! Szegény Magyarország!

107.

Rádióhang:
This is Hungary calling! This is Hungary calling! The last remaining radio station! To the United States!
Early this morning the Soviet troops... a general attack on Hungary. We are requesting you to send us... immediate... It is possible that our broadcast will soon come to the same fate as the other Hungarian broadcasting stations. In this case... to continue our fight for the grace of God and freedom.
Felhívás az ENSZ főtitkárához!
Az egész magyar nép nevében szólunk Önhöz. Két héten belül másodszor törnek hazánkra a szovjet csapatok. Embert és nemzetünk értékeit nem kímélve, hadszíntérré változtatták hazánkat.
Kérjük hazánk nevében, hogy az ENSZ hozzon megdönthetetlen határozatot egyszer már kivívott szabadságunk visszaállítására és biztosítására.

108.

Menekülő:

Én Istenem, az nem lehet,
Hogy minden, minden egyremegy,
hogy a Gonosznak már örökre
elígértél egy nemzetet!

109.

Rádióhang:
Aki hallja és adókészüléke van, adja tovább. – Szabad Európa Rádiója figyelem! Halló, halló, figyelem, itt Róka beszél, a forradalmi ifjúság rádióján!... állandóan bombáznak... Segítséget, segítséget, segítséget!

Magyarország mindig a Nyugat védőbástyája volt.
A helyzet óráról órára súlyosabb. Csak katonai segítség menthet meg bennünket! Magyarország egész népe segítséget kér!...
Szabad választást akarunk nemzetközi ellenőrzés mellett... a harcot folytatjuk. Akadályozzátok meg, hogy Nagy Imrét és kormányát...
Nagy túlerővel harcolunk! Lehet, hogy rádiónkat is nemsokára meg fogják semmisíteni. Partizánharcban tovább fogunk harcolni!

110.

Susan, kezében a sárga borítékkal. Egy papírlapot sillabizál, arról olvassa föl:

Az Isten háta mögött

Végtelenségem őrzöm én
ott ahol véget ér az Úr
ajánlott levél ez vagyok
mely rád vár felbontatlanul

Susan:
(magának) Ott vár engem az Amur partján... az én hasonszőrű, bennszülött mackóm... ott vár, ahol véget ér az Úr és ahol kezdődik a Sátán, abban a nagy vadonban, a széles határfolyó, az Amur vizénél, ahol a Jóisten a határőr.

111.

Minden korábban látottnál groteszkebb és ijesztőbb színpadi harckocsi jelenik meg, tornyában Kádár Jánossal. A jelenet eltúlzott, démonian torzkép-szerű.

KÁDÁR GYŐZELMI ÉNEKE

Reszkess tőlem kuruc népség
reszkessetek talpasok
győzni hozzák Kádár Jánost
szovjet hernyótalpasok!

Hurrrrrrrráá!

112.

Éjjel egy órakor magyar mondat az éterben: ...repülőtér lángokban áll!

Az első kocsmai helyszínből ismerős borostás felkelő egy szétlőtt ház lépcsőjén ülve.

Felkelő:
Földrengés, jeges ár, rossz termés, forradalom már volt az idén...
Mondd, Isten, konyhádba' mirajtunk
így kísérletezel: mit bír el egy kicsi nép?
Németh László (a Narrátor tábláján: Németh László, nagy magyar író) vág keresztül a romos utcán, meg-megállva, botjával időnként a földet ütögeti:

A tortura s felnégyelés
fájdalma kisebb fájdalom

ha közel már az ébredés.
A tanító a vérpadon

két jaj között a meggyötört
szivekből hall sötét morajt

s mi benne izig összetört:
népében, érzi, még kihajt...

113.

Kádár és Andropov. Kádár mellén szovjet katonai tangóharmonika, időnként el-eljátszik egy-egy akkordot.

Kádár:
A lázadás leverve. A vezetők elfogva. A felkelők menekülnek. A nép megfélemlítve.
Andropov:
Haraso.
Kádár:
Elkaptunk egy angol kémet is, állítólagos festőt vagy szobrászt, azt helyben ki is végeztük. Valamilyen emlékműről vizionált, amely az ellenforradalom dicsőségére lenne majd felállítva...
Andropov:
Ezt az egész zűrt a nyugati kémek okozták...
Kádár:
Meg a grófok... Ezentúl bárki megmoccan, agyonlőjük. (Harmonikázik) Gróf Nagy Imrét és társait pedig felakasztjuk.
Andropov:
Dehiszen Nagy Imréék a jugoszláv követségre menekültek. Tito nem fogja kiadni őket.
Kádár:
Dehogynem, Andropov elvtárs. Már meg is egyeztünk vele.
Andropov:
Háhá. Hm. Hát akkor... De nem lesz ennek kissé különös pofája?
Kádár:
Hogy a dolog ne legyen kellemetlen, egyelőre mindenkit megnyugtatunk, hogy Nagy Imrééknek haja szála sem fog görbülni.
Andropov:
(vigyorogva) Az jó lesz.

114.

Menekülők az osztrák–magyar határon.

Menekült:
Még egyszer hosszan visszanézünk.
Fejünk felett az őszi ég.

Nézd meg, Hazám, így elmenőben
Nem mi? Hát ki volt itt a nép?

115.

Kádár:
(ír) „...A magyar kormány ezúttal írásban is megismétli a szóbelileg több ízben is adott nyilatkozatát, hogy Nagy Imre és csoportja tagjai ellen nem kíván büntető eljárást alkalmazni." (Tovább fogalmaz:) „...elhagyják a jugoszláv nagykövetséget és szabadon hazatérhetnek."

Majd a rádiónak nyilatkozó Kádárt szavai: „Megígértük, hogy Nagy Imre és barátai irányában mi nem szándékozunk bírói úton fellépni a múltban elkövetett bűneik miatt, még akkor sem, ha utóbb azokat ők maguk is elismerik. Mi megtartjuk ezt az ígéretünket."

116.

(TALÁN EGY PAPI SZEMÉLY DALA)

ISTENKÉP, AVAGY
A JELEN MINT A MÚLT ÉS JÖVŐ KÖZTI SZERZŐDÉS TÁRGYA

Mert minden ami van, valahogy csírája annak, ami belőle lesz. IV. 36.
Aki a jelent látja, az mindent látott, ami csak valaha volt, vagy valaha lesz. VI. 37.
Marcus Aurelius Elmélkedései

Mihozzánk álruhában
hisz nagykabátja nincsen
eljár egy titkos vendég
és az a vendég Isten.

Arcmása úgy világít
mint víz alatti emlék:
képmásunk Istené volt,
Isten volt az a vendég.

*

Ránk néz a jövő, fölteszi
szemüvegét, a tényeket.

Levelet ír a múlt nekünk
s mint jelbeszédet, fényeket:

kutatja múlt idők vizét
s a jövőt is a képzelet.

Elküld a múlt a víz alól
hitlevélként egy éneket.

Ránk néz a jövő, fölteszi
szemüvegét, a tényeket.

*

Megsokszorozza arcát az Úr:
Képmásom, beszélj magyarul!

S a felhők és az ég alól
Isten magyar népmása szól.

Tiéd az ország, mond az Úr
és azt gondolja szótlanul:

Mindez övék és mindez ők.
A polgárháborúk s a nők
s a szentmisék s a szemfedők,

ők az Isten új ismerőse,
ők a Holnap
s a Holnap hőse;

mindez övé, a nemzeté,
mindez övé és mindez ő,

egy rendező; s a rendező-
pályaudvarra érkező
mozdony s a mozdony-
vezető

és folytatódó sorsa ő
minden lányában és fiában
és a 6:3 Angliában –

rikkancs rikolt a Délinél,
Magyar Nemzet és Daily Mail;

egymást váltják az ezredek,
lyukas zászlókat fúj a szél;

mindez övék és mindez ők,
a felhők és a felkelők

és a kopár szik sarja ők.

Virrasztok én és őrzöm őket
míg tízezer év eltelik
hisz énnekem ez annyi csak
mint hajnaltájtól reggelig.

117.

Ezzel a klubban egyelőre – úgy látszik – vége a zenés előadásnak.
Taps, bravózás. Egy magyar menekült is előkerül. Faggatják.

Menekült:
Ha október 23 és november 2 között az Egyesült Nemzetek főtitkára egy bizottsággal Budapestre jön, az oroszok nem merték volna november negyedikén végrehajtani Budapest ellen a mészárlást... Amikor a világszervezet megfigyelői ott vannak... Az oroszok kénytelenek lettek volna tárgyalni. És akkor minden másképp alakulhatott volna.
Egy másik menekült:
...Senkise jött, és a Nap
behúzta maga mögött az ajtót.
Florence:
Senki se jött. Csak egy kis fekete néni...
Menekült:
Rám van-e még szükségük?
Florence:
Mondana-e valamit nekünk búcsúzóul?
Menekült:
Talán egy József Attila nevű költő néhány sorát... Lehet?
Florence:
Itt mindenki csupa fül, annyira kíváncsiak vagyunk.
Menekült:
Noshát...
Florence:
Halljuk.
Menekült:
Magyarország messzire van...
Arthur Koestler:
József Attila? De hiszen ő jó barátom volt. Egyidősek voltunk, ő is Pesten született, nem is messze tőlem... Elnézést.
Menekült:
Magyarország messzire van.
Magyarország hegyeken túl van.
Onnan, rigókkal, éneklőkkel,
Jönne rövidke szoknyácskában,
Hajnal volna,
[khm...] tiszta üllők csengenének.

Uram, nem látta Magyarországot?
Tudom, nehéz a nyelve.
Tudom, nehéz a szívem.
Uram, nem látta Magyarországot?

Uram, nem látta Magyarországot?
Ott ősz van,
Kicsike kertjeinkbe
Zörgő, száraz virágokat ültet
Az Úr.

Koestler:
Száraz virágokat ültet? Mikor írta ezt Attila?
Menekült:
Ez nem a teljes szöveg. Harmincegy éve. 1925 októberében.
A Pávelt alakító srác azt kérdi Florence-től:
– No és Susannal mi lett?
Florence válasza:
– Susan én vagyok.

118.

A kerettörténet folytatódik: az ifjak vitája, hogyan fejezzék be a zenés játékot. Egyik javaslat szerint a perrel kellene lezárni a történetet, a másik szerint a kivégzéssel.

*

A Pávelt alakító srác:
Florence, ez a Pável valóságos figura volt, vagy te találtad ki?
Florence:
Igen.
Mortimer:
Mégis szeretném tudni, hogy valójában... mesélj nekem róla...
Florence:
Sohanapján kiskedden.
Mortimer:
De miért?
Florence:
Mortimer!
Mortimer:
Mi van?
Florence:
Folytatjuk az előadást.

A TÖRTÉNET FOLYTATÁSA
vagyis a
II. RÉSZ

119.

Ugyanott. Az angliai színpadon. Folytatódik az előadás. Kádár egyedül egy íróasztal mögött.

Kádár:
...Száhuha, száhuhé... s akkor jött az a bőrgyári munkás és mondta, hogy megszűnt a Párt... (tovább számol) Százharminc... Száhae, száhake... (ceruzát kezd hegyezni egy bicskával) Méghogy én döntöttem úgy, hogy szűnjön meg... halljunk oda... Száhahá, száhané... szép kis társaság... vegyük csak tovább... (hadonászik a bicskával, esetleg előránt egy fenőszíjat vagy fenőkövet)
Kiskésemet fenem én,
én, a fenő fenomén!
Száhanyo, száhaki, száznegyven...száneegy, száneke, szánehá... (Cinkos kacsintással) Keresd a kést a
késkereskedésben...
...Kihez van szerencsém?
Borbíró Piroska, nemdebár? A kormány a helyén van... Anyja neve?
Móricz Zsuzsanna, ha nem csalódom.
Na és Ön? Úgy látom, maga Naszladi Péter...
Csapataik harcban állnak... hehe...
a kormány helyén van, ott harcol. A sírban!
Lesújtott rájuk a prrrrrrrroletariátus ökle. S az akasztófája! Hehe!
Narrátor:
(megismétli Kádár korábban, a rádióban elhangzott szavait) ...Nagy Imre és barátai irányában mi nem szándékozunk bírói úton fellépni... Mi megtartjuk ezt az ígéretünket.
Kádár:
(felszúr egy kocka szalonnát a bicska hegyére, figyelmeztetően) Vagy nem tartjuk meg.

120.

Egy padon Susan Melvinnel beszélget. A díszlet a Nyugati pályaudvar környékét idézi. 1956 november közepén lehetünk.

Susan:
Az igazságra pedig legkésőbb egy emberöltő alatt fény derül.
Melvin:
Bár úgy lenne, Susan.
Susan:
A magyarok most halálos csapást mértek a szovjet birodalomra és arra a kommunizmusra, amely le szeretné igázni a bolygót. Nem telik el több, mint 33 év és mindenki látni fogja ezt. S ha még szükséges lesz, a magyarok megadják – majd, akkor – a kegyelemdöfést is a birodalomnak.
Melvin:
És akkor majd újra eljövünk Budapestre.
Susan:
Úgy lesz, Melvin. Jut eszembe, mi van a barátaival?
Melvin:
Jean-Pierre, a fotós meghalt. Korunk festője pedig eltűnt.
Susan:
Talán jobb is neki így.

121.

Egy helységnévtáblán a színpadon azt írja: Calais. Susan a tábla rúdjához támaszkodik. 1958 tavasza. A háttérben Rufus üldögél.

SUSAN DALA CALAIS KIKÖTŐJÉBEN

Dover felől
Calais felé

nyugat felől
kelet felé,

megjő egyszer,
megjő holnap,
éjfél tájban
éjfél felé.

Van egy sziget,
Ada Kaleh.
Várja őt is,
engem is vár,

ez a sziget,
Ada Kaleh.

Dover felől,
Calais felé.
Ada Dover.
Ada Calais.

122.

Postás érkezik. (A postást is, mint Pávelt, Mortimer alakítja.)

Postás:
(levelet vesz elő a táskájából) Egy bizonyos Susant keresek. A címzés csak ennyi: Susan a calaisi mólón.
Susan:
Én vagyok Susan.
Postás:
Akkor kérem átvenni és itt aláírni.
Susan:
Honnan jött a levél?
Postás:
Budapestről.
Susan:
(izgatottan) És mikor adták föl?
Postás:
1956 november 3-án.
Susan:
(csalódottan) És most kézbesítik? Másfél év múlva?
Postás:
Tetszik tudni, ott zűrzavaros idők járták... Csoda, hogy egyáltalán eljutott idáig ez a levél... (átadja a borítékot és el)
Susan:
(feltépi a borítékot, hangosan olvas)

123.

Az elfelejtett dolgok hivatala

Az emeleten balra volt az elveszített tárgyak osztálya, jobbra az elfelejtett dolgoké.
– Szeretném ismét tudni mindazt, amit elfelejtettem – léptem oda a rabszolgához.
Fel sem igen pillantott a keresztrejtvényből.
– Azt nem tudjuk, hogy mindazt, ami itt van nálunk, ki felejtette el...
Kijavította magát.
– ...hogy mindezt kik felejtették el.
A talált tárgyak fele intett.
– Ők sem tudják, hogy kik a tulajdonosai ezeknek az esernyőknek.
– Dehát ott legalább megnézhetem, hogy nincs-e a tárgyak közt a sajátom.
– Itt is megnézheti – tájékoztatott az öreg. – És ha ráismer, hogy ezt valaha tudta, vagy hogy ez meg ez magával esett meg: attól kezdve ismét emlékezhet rá, mi pedig töröljük a nyilvántartásból.
Töprengtem.
– És ahhoz, hogy megtaláljam a magamét, hány másét kell megismernem?
– Szerencse dolga – felelte, a keresztrejtvénybe mélyedve.
– De általában mennyit szoktak keresgélni azok, akik ide jönnek, hogy egykori vágyaikat, szerelmeiket és tudásukat megtalálják?
– Semennyit.
– Hogyhogy?
– Mikor megtudják, hogy az emlékeket nem lehet személyek szerint kikérni, lemondanak az egészről.
– És nem kíváncsiak a mások emlékeire?
– Nem tudom.
– Például arra, hogy ők maguk esetleg hogyan bukkannak föl a mások emlékei közt.
– A mások elfelejtett emlékei közt? – kérdezte a rabszolga. Aztán folytatta:
– De, biztosan van ilyen ember. De nem igazán sokan tudnak erről a mi hivatalunkról. Szétnéztem az archívumban. Csak a legközelebb eső polcokat tekintettem át. Ezt nem én felejtettem el; ez sem az enyém; ez sem. Úristen – sóhajtottam – vajon hol van mindaz, amiről én feledkeztem el.
Végre felnézett a rejtvényből.
– Mondja, nem tudna véletlenül segíteni? A bőséges társas étkezés. Névelő plusz hat betű.
– Hat betű? A lakoma – feleltem.
– A lakoma... Tényleg – pillantott rám. – Hát hiszen tudtam. Tudtam valamikor. Csak elfelejtettem.

124.

(Ezután következik Csúcs Mátyás monológja a vacsoraasztalnál, miután kivégezte Nagy Imrét, Malétert és Gimes Miklóst.)

Csúcs Mátyás vacsorája

– Hogy az apa foglalkozása?... Hát írjátok be, hogy a végrehajtásban dolgozom. Azt nem szükséges, hogy izé... hogy ítélet meg minden.
Na jó. Hozd a vacsorát.
Hogy mit mondott az az ember?
Szolgálati titkok, asszony! aztán pofa be! hol az a sör...

„Kivégzésem jogerős.
Sír a jog az éjben,
vagy az elrabolt leány
sír a vőlegényben.

Európa, ne zokogj.
Tudom, amit tudok én,
látom, amit látok.
Csupán 33 év
s véget ér az átok."

Mikor idáig ért, megindultunk keresztül az udvaron.

„Engem most átkísérnek,
kivisznek oda hátra.
De mit hagy itt az ember
s mit visz át odaátra?"

Így töprengett az az ember, miközben átvittük az udvaron, és még hozzátette:

„...mulandó bár a test,
de él a testamentum.
Reátok hagyom végül –"

– s ezt mondva, búcsút intett –

„... megtörtént
s meg nem történt
fényes győzelmeinket."

Ekkor már nyakára tettem a kötelet. Ő azonban még folytatta:

„...s mindezekből a lényeget
s mint végső testamentumot:
meg nem tört énem, énemet."

125.

Marcus Flaminius Rufus jelenik meg váratlanul Csúcs Mátyás konyhájában. Az asztalon kopott, kockás viaszosvászon. A hóhér részeg, egy papírra néhány szót írt, sokatmondóan mutatja Rufusnak. Rufus megnézi, szótlanul visszaadja. A hóhér ekkor hangosan felolvassa azt, ami a papíron áll:

Mikor ezt írtam, még éltem...

(Összegyűri a lapot)

Aszittem, megpusztulok. Mikor hivattak és odaközölték velem, hogy... akkor én el akartam cserélni a szolgálatot... Isten engem... de nem engedték... nem lehetett cserélni. Akkor nekifogtam ennek a búcsúlevélnek... mert éreztem, nem élem túl, hogy én ezeknek az embereknek a... de akkor eszembe jutott, hogy mi lesz jaj, velem, ha meghalok... persze ez senkit nem érdekel... hogy egy Csúcs Mátyással kevesebb van szegénnyel (ordítva zokog) hogy eggyel kevesebb van belőlem... ki törődik vele... hogy belőlem már nem vagyok több egy sem... nem van több... (sír).

126.

Azonosíthatatlan időpontban, egy pesti cukrászdában. (Talán 1958 tavasza.) Két felnőtt ül egy asztalnál és egy nyuszit idéző kamaszfiú. Merthogy:

„Egyszer Satnya Nyuszi elment Édesapjához a Rádióba...
Amikor eljött az ideje, le is ült nagy csendben az ebédlőben, nehogy megzavarja az adást; Apjától is csak halkan, majdnem súgva kérdezett ezt-azt. Megilletődött.
Egy ott dolgozó Bácsi kedveskedni akart és valami egészen különös édességet hozott neki. Egy barna puding közepéből fehér glazúros adótorony állt ki.
Nyuszi fiam, tudod, micsoda ez? Nem ismered? Hogy lehet ezt nem ismerni? – mondta kedvesen, hiszen ez a híres-nevezetes Rádió-Puding...
Satnya Nyuszi nem szólt semmit; csendben felállt, a pulthoz ment és batyuban összekuporgatott pénzéből vett egy Diplomata Tortát, egy Marcipán Törpét és egy pohár Málna-Szörpöt. Szépen, óvatosan, vigyázva-vigyázva rakományával ahhoz az asztalhoz egyensúlyozta magát, ahonnan felállt. Mindenki csodálkozott; nem értették, mit akarhat Satnya Nyuszi annyi édességgel.
Dee... azt tudod, hogy ez mi? – kérdezte tágra nyílt piros szemekkel a kedveskedő Bácsitól.
Nem, Nyuszikám; mi tagadás: fogalmam sincs róla, hogy ez mi.
Nyuszi pedig ledöntötte tányérjára a finom Diplomatát, ráfektette az ízletes Törpét; a Málna-Szörpből meg – egy szalmaszál segítségével – pár cseppet szétkent a Törpe szívén és környékén.
Ez a híres-nevezetes 'Ötvenhat-Szelet' – mondta Satnya Nyuszi."
(Cselényi Béla: Satnya Nyuszi a Rádióba látogat)

126/a

Narrátor:
(megismétli Susan Melvinnek mondott szavait) „A magyarok most halálos csapást mértek a szovjet birodalomra. Nem telik el több, mint 33 év... s ha még szükséges lesz, a magyarok megadják – majd, akkor... a kegyelemdöfést is a birodalomnak..." Közben a klubban összecsapódik a függöny a színpadon.
A néző már azt gondolná, hogy

VÉGE

és ami azt illeti, a klub-beli előadásnak valóban vége is; ám a történet folytatódik:

ekkor kezdődik a

III. RÉSZ

Egy emberöltő múlva

127.

Ez már nem a színpadon történik.
Florence-et látjuk, ugyanazon az – ezúttal valóságos, nem díszlettel jelzett – helyszínen, ahol Susanként Melvinnel beszélgetett, vagyis a Nyugati környékén, de 33 év múlva, közel hatvan évesen, amint így szól: „És a történt. Megadták a kegyelemdöfést és a birodalom belepusztult ebbe." Eközben lelkes, elszánt tömeg tör be kétoldalról; összeölelkeznek; szónokló emberek; egyenruhások vetik földre sapkájukat, fegyvereiket. A soproni határnyitás vagy a berlini fal leomlása lehetett ilyen. Mindenképpen egy szeizmikus erejű történés tanúi vagyunk. Valaki, valahonnan egy hatalmas vörös csillagot ránt le: a színpad előterében verődik a földhöz, több darabba törve. Talán ugyanaz a csillag, amit 1956 októberében a Parlament tornyáról kezdtek leszedni. A tömegben Mortimer is felbukkan, mintha Florence nyomában járna, őt követné.
1991 júniusában, Budapesten, a Nyugati pályaudvar előtti forgatagban vagyunk.

128.

Egy hang:
Vonat! Mit keres itt egy vonat? A körúton? A Szent István körúton?!
Férfi:
Az oroszok, mennek ki az oroszok!

A férfi nyakában egy tábla, rajta egy szó: magyar. Hatvanas éveiben jár, zilált külsejű, nyilvánvalóan nem ép idegzetű. Kiabál:
Felkelő:
Győztünk! Mennek ki az oroszok! Győztek a magyarok! (Énekel:)
A magyarok mindig, mindig győznek,
még a golyó sem fogja őket
s nem fognak ki rajtuk
a nagyhatalmak
csellel vagy mérges főzetekkel
ezért győznek
a magyar forradalmak.

(Közben egy másik hang:)

Veréshez szokott fajta
Ha van Isten, ne könyörüljön rajta:
Verje csak, verje, verje.
Én magyarnak születtem.
Ha van Isten, meg ne sajnáljon engem:
Üssön csak, ostorozzon.

Felkelő:
A magyarok mindig győznek
például itt van az orosz példa,
itatták a magyart, de az bírta
mígnem égnek dobta mancsát a medve.

Megöregedve, értetlen arccal talán Csúcs Mátyás sodródik át a színen. Mintha kérdezni szeretne valamit. A valóságos ítéletvégrehajtóval a néző mostanig természetesen nem találkozott, így ez az alak legfönnebb az őt alakító színész lehet, a diákok előadásából, több mint harminc évet vénülve. Vagy valaki, aki nagyon hasonlít hozzá. Bárki is, látványa váratlan és disszonáns.

Felkelő:
A magyarok ígyhát megint győztek,
viszi a vonat a méregkeverőket.
Zúgó gyomorral, de kirántott karddal,
szerteszórt hajjal itt áll a magyar faj.
A magyarok szépek
abból is látszik,
hogy élnek,
hogy még élnek
még ilyen népet,
hát még egy ilyen népet!
(Másik hang: Verje csak, verje, verje.)
Rokonja nincsen, magában van,
és mégis megvan, nyelvén beszélek
a magyarok olyan, de olyan szépek,

hogy a Szűzanya fenn az égben
nem lehet oly szép, mint az én népem,
még nekem is furcsa az anyanyelvem,
még mindig megvan, bár százszor lenyeltem,
hogyhogy én még élek?
(Másik hang: Veréshez szokott fajta!)

A magyarok mindig, de mindig győznek,
oroszok mennek, törökök jönnek,
tatárok dúlnak, elmegy az osztrák,
Szűzanya képét lábbal tapossák

és mégis megvan a nyelv
mégis megvan az ország.
(Másik hang: Ha van Isten, ne könyörüljön rajta.)

129.

Narrátor felmutatja az itt következő idézet szerzőjének nevét: Angyal István.

Narrátor hangja:
„...csak az bánt, ha bántani lehet még minket valamivel, hogy esetleg mártírt vagy hőst kreál belőlünk a 'hálás utókor' önmaga kínzására. Ha lesz ilyen, tiltakozz, tiltakozz! Mi nem akarjuk ezt; ne turkáljanak önmaguk szennyesében, múltjukban, akik netalán mi leszünk... Feledjetek el, feledjetek el minket, ez hasznos. Az emlékezés köti a cselekvő kart vagy ostoba, szertelen tettekre sarkalja. Ti éljetek, nevessetek teli szájjal, mert mi is így akartunk élni. Ne hagyjátok, hogy úrrá legyen rajtatok az emlékezés."

130.

Egy Duna-parti kávézó terasza. Florence odainti a pincért.

Pincér:
Parancsol?
Florence:
Mi ennek a helynek a neve?
Pincér:
Pardon?
Florence:
Mi ez itt? Mondjuk, Dover? Dover bár? Dover kávézó?
Pincér:
Nem, kérem. Ez a Dunai Hajós.

A szomszéd asztalnál valaki adakalét rendel. A háttérben Mortimer húz át a színen.

Florence:
Ne haragudjon... mit rendeltek ott, annál az asztalnál?
Pincér:
Adakalét.
Florence:
Az mi?
Pincér:
Erős feketekávé és kakaó keveréke. Egy szigetről nevezték el, amit aztán elnyelt a Duna.
Florence:
Hogyhogy elnyelte?
Rufus:
(átszól a szomszéd asztaltól) Erőművet építettek a Vaskapunál és a sziget mélyen a víz alá került.
Florence:
És ez mikor történt?
Pincér:
Huszonöt-harminc éve... még gyerek voltam. A hatvanas években. Parancsol egy adakalét?
Florence:
(zokogását vagy nevetését elfojtva) Persze, hozzon egy csésze adakalét.
A néző már megint azt gondolná, hogy

VÉGE

131.

ám a kávézó mellett üldögélő fekete szemüveges, borostás öregember feláll a leselejtezett és kidobott vastüdőről, amelyen addig ücsörgött, alig észrevehetően. (A szerkezetre nagy vörös betűkkel rá van mázolva: VA TÜDŐ. Az S betűt fordítva írták: S) Hosszú, bokáig érő ballonkabátja van. Akár Gasztyello is lehetne. Tekerni kezdi a verklijét. Felfele fordított kalapjába a járókelők időnként aprópénzeket vetnek. Florence megbabonázva hallgatja a verklit:

132.

BALLADA FALÁBÚ JANCSIRÓL

Ez itt Falábú Jancsi balladája, nem az én balladám,
halljátok, édes kismamák a téren, s te dörzsölt nagy vagány,
s ti mind, gyanútlan erre járó népek: kiről e nóta szól,
ő volt ám itt kemény legény a téren – Falábú Jancsi volt.

Falábú Jancsi volt.

Árva és földszintes hazánkban
vörös kísértet járta át a placcot. S bár lopva jött, de mindenek felett.
Rossz sors várt szegény foghíjas hazánkra:
durva kommancsok tartománya lett.
Ta-tarto, tartó, tartománya lett.

Hja-ja,
kísértet járta át meg át a földrészt
mely Európa névre hallgatott,
s egy híres vers tömör szavával szólva
bebádogoztak minden ablakot.

Bebá-
bebá-
bizony bebádogoztak
a börtönőrök minden ablakot.
Trilla-la, tralla-la.
S hogy bádoggal lett befedve az ég,
bizony, fegyvert ragadtak
Falábú Jancsiék!

Ejhaj, Falábú Jancsiék.

Sikoltoztak a nők a bolti sorban:
János, ne hozza ránk a frászt –
mert jött Falábú, mordállyal kezében
hát ahogy kinéz egy kísértetvadász
úgy jött Falábú, száján vad mosollyal.
Trilla, tralla, trallalla,
János, ne hozza ránk a frászt.

Jött a kísértet, ámde mindhiába.
Jancsiék bezárták őt
egy föl nem bontható végrendeletbe
vagy mi a csodába
rázártak egy pecsétes levelet
oda zárták be a kísértetet.
És visszaküldték őt a feladóhoz.

Talán a Vörös Térre ment az ajánlott küldemény
esetleg máshova
de nem jött vissza
s lehet, nem is jő vissza többé
lehet, nem is jő vissza már soha.

Ám amíg dulakodtak, ám amíg dulakodtak a kísértet megharapta Jancsit.
Megha-
megha-
megharapta, haj...
s így vadászat közben érte őt halála.
Érte csak ez a kis dalocsk' a hála.

Hát ez volt Falábú Jancsi balladája.

VÉGE

Marcus Flaminius Rufus a vers elhangzásának kb. a felétől a szöveget szája mozgásával követi: mintha play-backet látnánk. A balladát követően a köpenyes alak eltávozik, Rufus egyedül marad, szemben a nézőkkel.

Kolozsvár–Budapest, 1998 őszén

 

JEGYZETEK

A LIBERTÉ KÁDÁR-ÁBRÁZOLÁSÁRÓL

Fölmerülhet a kérdés – különösen azokban, akik Kádár Jánost későbbi szerepeiben ismerték meg – hogy nem túlságosan egydimenziós-e Kádár itt ábrázolt, olykor már sematikusan negatívnak tűnő – és fanatikusan szovjetbarátnak beállított – figurája.
Ha 1956–58-as tettei alapján ítélünk, Kádár személyisége megfelel annak a portrénak, amit az angliai fiatalok rajzoltak róla. Ilyen értelemben szinte másodlagos is, hogy a megismerés egy másik szintjén – a retorikain – ugyancsak számos motívum igazolja e Kádár-arckép hitelességét. Idézzük csak fel négy rádióbeszéde néhány fordulatát:

1. Október 24-én este 20.45, Kossuth rádió: [A felvonulás] „...rohamosan elfajult népi demokratikus rendünk elleni tüntetéssé. Ennek leple alatt fegyveres támadás robbant ki. Csak izzó haraggal lehet szólni erről a támadásról, amelyben az ellenforradalmi reakciós elemek felkeltek hazánk fővárosa ellen, népi demokratikus rendünk, a munkásosztály hatalma ellen.
A népköztársaságunk törvényes rendje ellen fegyverrel lázadókkal szemben pártunk Központi Vezetősége és kormányunk az egyedüli helyes álláspontot foglalja el: a megadás vagy teljes legyőzetés lehet a sorsa azoknak, akik makacsul folytatják gyilkos, ugyanakkor teljesen kilátástalanná váló harcukat dolgozó népünk ellen. Ugyanakkor tudjuk, hogy a rejtve harcba induló provokátoroknak..." stb.
„...a magukat felszólításra önként megadó megtévedteknek lehetőséget adtunk és adunk arra, hogy életüket és jövőjüket megmentve, visszatérhessenek a tisztességes emberek közé.
A harcot elsősorban néphadseregünk leghűbb egységei, belső karhatalmunk, rendőrségünk hősi bátorságot tanúsító fiai, volt partizánok vívják a testvéri és szövetséges szovjet katonák támogatásával. De ez a harc egyben politikai harc is, amelyben pártunk, munkásosztályunk képezi a fő erőt.
Kommunista és munkás elvtársak, budapestiek és vidékiek! Segítsetek minden lehetséges módon, nem utolsó sorban a politikai felvilágosítás eszközeivel, megvédeni és végső győzelemre vinni a munkásosztály politikai hatalmának védelmében folytatott harcot..."

2. Október 25-én, 15.18, Kossuth és Petőfi rádió: „...népköztársaságunk államhatalma ellen irányuló fegyveres támadást minden lehetséges eszközzel vissza kell verni. A dolgozó nép, a munkásosztály, a parasztság népköztársaságunk megtestesült hatalma számunkra szent, és szent kell hogy legyen mindenki számára, aki nem kívánja vissza népünk nyakára a régi igát, a tőkések, a bankárok, a nagybirtokosok uralmát. Ez a fegyveres támadás vérontást, pusztítást és súlyos anyagi károkat okozott és fog okozni mindaddig, amíg egész dolgozó népünk segítségével teljesen végét nem vetjük."

3. November 1-én, 20.40, Szabad Kossuth Rádió: „Nem azért harcoltunk, hogy a munkásosztály kezéből kiragadják a bányákat és gyárakat, a parasztságtól a földet. Vagy biztosítsa a felkelés népünk számára a demokrácia alapvető vívmányait, (...) vagy visszasüllyedünk a régi úri világ rabságába és ezzel együtt idegen szolgaságba. Annak komoly és riasztó veszélye is fennáll, hogy idegen beavatkozás [!] Korea tragikus sorsára juttatja hazánkat. Népünk és hazánk jövője és sorsa fölötti aggodalom arra int bennünket, hogy mindent megtegyünk e súlyos veszély elhárítására, eloltsuk az ellenforradalom, a reakciónak a tűzfészkeit..." E beszéd egyébként nem mindennapi ambivalenciájáról nevezetes.

4. November 4-én hajnalban, azonosítatlan rádióadó, feltehetően Szolnokról: „A reakciósok saját önző céljaikat követik. Kezet emeltek a mi népi demokratikus rendszerünkre. Ez azt jelenti, hogy a gyárakat, üzemeket vissza akarják adni a kapitalistáknak, a földet a nagybirtokosoknak. Már el is indították Horthy zsandárjait, börtönőreit, az egész átkozott gyűlöletes elnyomó és kizsákmányoló rendszer képviselőit, hogy a nép nyakára üljenek."
„...ellenforradalmi erők garázdálkodnak, gyilkolnak és rabolnak az országban, és attól lehet félni, hogy felülkerekednek. Mély szomorúsággal és nehéz szívvel látjuk, milyen szörnyű helyzetbe hozták hazánkat azok az ellenforradalmi elemek..."
„...a Magyar Forradalmi Munkás–Paraszt Kormány népünk, munkásosztályunk és hazánk érdekében azzal a kéréssel fordul a szovjet hadsereg parancsnokságához, segítsen népünknek a reakció sötét erőinek szétverésében és abban, hogy helyreállíthassuk a rendet és a nyugalmat hazánkban."

Kétségtelen azonban, hogy a színpadra állított, leegyszerűsítő Kádár-személyiségrajz bizonyos értelemben megszépíti, megnemesíti, idealizálja Kádár jellemét, úgy ábrázolva őt, mint valamely – mégoly vaskalapos – álláspont deklarált, következetes, egyenes és törhetetlen meggyőződésű hívét. Ebben az ábrázolásban tettenérhetetlen a politikus emberi görbesége, teljességgel elvesztek Kádár kétszínű, álnok, sunyi, hamiskártyás vonásai. Azt lehetne mondani: az áruló Kádár vonásai, és ezen itt most nem csak a népe érdekeit eláruló politikust kell érteni, hanem a társait számítóan hitegető, kijátszó, őket becsapó ember portréját.
Dehát Londonból sem látszhat minden...
Meglepő ugyanakkor, hogy az angliai fiatalok által elképzelt Kádár János szavai milyen kísértetiesen csengenek azok számára, akik ismerik Rajk László letartóztatott külügyminiszter 1949. június 7-én este 11 óra után elkezdett vallatásának jegyzőkönyvét. A kihallgatást a vallatószobába szerelt készüléken keresztül magnószalagra vették, majd lejegyezték. Kádár János itt és ekkor elhangzott, Rajkhoz intézett szavai („...te egy szerencsétlen flótás vagy-e" stb.) szó szerint megegyeznek azokkal, amelyekkel Kádár a londoni fiatalok történetében rohanja le Nagy Imrét.
(Lásd: Farkas és Kádár Rajknál. Közzéteszi Hajdu Tibor. Rubicon, 2000. 7–8 szám, 28. oldal.
Kádár: ...Itt a mi számunkra a következő kérdés van, hogy te egy szerencsétlen flótás vagy-e, aki áldozatul esett az ellenségnek, vagy pedig attól a perctől kezdve, hogy a munkásmozgalomba a lábad betetted, tudatos, konok és makacs ellensége vagy-e a mi mozgalmunknak. Ez az egyetlen kérdés, [...] itt a mi pártunkról van szó. [...] És a munkásosztályról van szó, és a magyar népről van szó. [... ] Amerre mentél életedben, mindig átok és gyalázat jött a pártra. És neked van szemed, nem sül ki a szemed azt mondani, hogy becsületes ember vagy? [...] akiket te kapcsoltál a párthoz [...] provokátorokat, nemzetközi kémeket. [...] Tedd a szívedre a kezedet. A párt nem a tenyerén hordozott téged? Mondd meg, nem a tenyerén hordozott?
Rajk: Ott hordozott.
Kádár: Mondd, mire vágyhattál még azon kívül, amit elértél? Amit a párt neked adott. Főtitkárhelyettese voltál a pártnak. Titkársági tagja voltál. Hát a tenyerén hordozott a párt téged. Megvédett tűzön-vízen keresztül, a hibáidat megvédte. Hát nincs annyi becsületérzés benned a párttal szemben, hogy őszintén tárd fel azt, amit csinálsz? Hát nincs benned annyi becsületérzés?)
A fentiek ismeretében még megdöbbentőbb, hogy – Micunovic moszkvai jugoszláv követ feljegyzése szerint – 1956. november 3-án éjszaka Brioniban Hruscsov így nyilatkozott: „Arra a kérdésre, hogy Nagy Imre vajon puszta eszköz-e csupán, avagy tudatos eszköze-e az imperializmusnak, egyelőre nehéz válaszolni." (Irodalmi Újság. Melléklet, 1981 július–augusztus.) Mintha Kádár beszélne Rajkról...
1954. július 21-én, amikor az első Nagy Imre-kormány alatt megindult Rajk László rehabilitálásának előkészítése, a frissen szabadult Kádár János, a Rajkot megsemmisítő egyik régi cimbora ilyeneket ír a felülvizsgálati bizottságnak: „Rossz, hatalomvágyó, büszke, sértődékeny, fölényes természete és modora volt." (Huszár, 212. o.)
A szovjeteket a végsőkig kiszolgáló és mindenki mást hátbadöfő Kádár János alakjának körvonalait már-már anekdotikus, szinte népmesei mondatok erősítik meg, amelyek Andropov budapesti szovjet nagykövet 1956. július 14-én kelt jelentésében olvashatóak. „Mikojan elvtárs beszélgetést folytatott Kádár elvtárssal, az MDP Pest megyei bizottságának titkárával." Erről a beszélgetésről készített tartalmi összefoglalót Andropov, amely a következőképpen zárul:
„Beszélgetésünk végén Kádár félig tréfásan azt mondta: Nálunk sokan mondják, hogy a szovjet elvtársak gyakran avatkoznak be Magyarország ügyeibe, és az mindig balul üt ki. Miért ne avatkoznának be most a helyzetbe, hátha ezúttal jól üt ki. Mikojan elvtárs nevetéssel válaszolt.
A beszélgetés után Mikojan elvtárs meghívta Kádárt ebédre. Kádár jó hangulatban volt. Szívesen emlékezett Szuszlov elvtárssal folytatott beszélgetésére, és azt mondta, hogy akkor is ugyanolyan szellemben foglalt állást, mint a Mikojan elvtárssal folytatott beszélgetés során."
(Hiányzó lapok 1956 történetéből.)
E kötetből is (Hiányzó lapok...) kiderül egyébként, hogy a londoni színjátszócsoport, ha leegyszerűsítően is, de lényegét tekintve helyesen ragadta meg a Nagy Imre–Kádár ellentét lényegét. Például október 26-án Mikojan és Szuszlov jelentik Moszkvába, hogy Nagy Imre tájékoztatta őket az írók és egyetemisták követeléséről, miszerint „Magyarországon ne legyenek a jövőben különleges belügyi alakulatok". Szuszlovék ehhez hozzáfűzik: „A megbeszélés során az a benyomásunk alakult ki, hogy Nagy Imre lelke mélyén szívesen támogatná a belügyi alakulatokat illető követelést. Kádár egyet nem értése jeléül a fejét csóválta." (111. o.) Az opportunista, kapituláns, ellenforradalmi eretnekségekkel szemben viszont Kádár álláspontja nagyonis elvtársias, osztályharcos, elvhű és internacionalista, erről Mikojan és Szuszlov október 27-én tájékoztatják a moszkvaiakat: „A vidéken kialakult nyugtalan helyzetre való tekintettel Kádár elvtárs felvetette azt a kérdést, nem lehetne-e megnövelni a szovjet csapatok létszámát. Mi közöltük, hogy vannak tartalékaink, és annyi csapatunk lesz itt, amennyire szükség lesz. A Politikai Bizottság tagjai ennek nagyon megörültek." (115. o.)
Az országban ide-oda manőverező szovjet csapatok s a moszkvaiak szavahihetetlensége felingerelte a magyar vezetést: ez vezetett végül a semlegességi deklarációhoz. November 2-án a Moszkvába szökött Kádár az SzKP Központi Bizottságának Elnökségét egyebek közt arról is tájékoztatja, hogy „Rajtam kívül... az egész magyar kabinet kijelentette, hogy a szovjet kormány becsapja a magyar kormányt." (Horváth, 1956 hadikrónikája, 397. o.)
Érdemes odafigyelni: egy komoly államférfi beszél, aki Magyarországnak a XX. század teljes egyharmadán keresztül első embere volt. Éppen saját hatalmán kovácsolgat ott Moszkvában: előadja, hogy osztrák támogatással „35 ezer fős (nyugat-németországi magyar) fasiszta szervezet (horthysta)" beavatkozása fenyeget. A magyar kommunista vezetők sorsáról is szomorúan tudósítja az orosz elvtársakat: egy részüket „megölték, egy része elmenekült". (Horváth, 1956 hadikrónikája, 396. o.)
Nem egészen három hónappal azután pedig, hogy a Vörös Hadsereg vérbe fojtotta a forradalmat, Kádár önelégülten jelenti ki: „... a nép... tisztelni fogja azt a tényt, hogy mi mentettük meg a magyar proletárdiktatúrát." (Kádár János beszéde a szakszervezetek kongresszusán, 1957. január 29.)
Honnan ez a túlbuzgóság, ez az öntupírozó tolakodás, amellyel nevét ott szeretné tudni a magyar munkásmozgalom dicsőségtábláján?
Talán nemcsak a Rajk-perben játszott szégyenletes szerepét remélte így elfeledtetni, s talán nemcsak az 1943-as elkapkodott pártfeloszlatás felelősségét. Hanem az 1933-ban a rendőrségen társaira (Rudas Ernőre és Molnár Lászlóra) tett súlyosan terhelő vallomásának emlékét is? (Lásd Huszár, 34. o.)

Kádár azt a dajkamesét, hogy miért volt szükséges elrabolni a Nagy Imre-csoportot, nemcsak a nyilvánosságnak szánta, hanem még a Központi Bizottság 1956. december 2-i ülésén is elsütötte az elvtársak fele: „Ki biztosít bennünket arról, hogy elmegy a lakásukra a négy bandita, s nem teszi meg tiszta szívességből, hogy meggyilkolnak a csoportból három-négy embert, és soha senki nem mossa le, hogy nem mi voltunk azok."
Igen, ha a gyilkosok azonosítatlanok maradnának, előfordulhatna, hogy valaki elkövetné azt az égbekiáltó igazságtalanságot, hogy ujjal mutasson az ártatlan Kádár elvtársra: János, te tetted ezt! Mennyivel egyszerűbb így, hogy nem kérdéses, ki helyezte a hurkot Nagy Imre nyakába. Sem találgatni nem kell, sem ártatlanokat megvádolni. Pontosan tudjuk, ki a gyilkos: Kádár János.
Hogy milyen orcátlanul volt képes Kádár csűrni-csavarni a szót, példázza az említett ülésen elhangzott magyarázkodása is: „Önszántukból mentek-e el Nagy Imréék Budapestről? Megmondom, hogy általában és elvben önszántukból" – fejtegeti az ország első embere. Ha nem lenne ilyen szánalmasan elvtársias, még mosolyogni is lehetne rajta. Azon, hogy ha valakit konkrétan és gyakorlatilag elrabolnak, az általában és elvben jelenthet egész mást. E két szóval univerzumokat lehet talpukról a fejükre állítani. Mert bár igaz, ami igaz: de ami érvényes, az mindennek az ellenkezője – általában és elvben... (Az idézeteket lásd: MSzMP-jegyzőkönyvek, 148. o.)

*

A Hiányzó lapok... című kötetből egyébként azt is megtudjuk, hogy a Moszkvából érkezett kettős számon kérte Nagy Imrétől: „Miért hangzott el tegnapi beszédében az az ígéret, hogy tárgyalásokba kezd a Szovjetunióval a szovjet csapatok kivonásáról", holott a szovjet fél leszögezte, hogy ebbe nem egyezhetnek bele. Azt is megtudjuk, miért nem – egyben tanulságos ismeretekre téve szert a Kreml urainak geopolitikai rémlátomásáról is: „Mi azt mondtuk, hogy ezt a legdurvább hibának tartjuk, mivel a szovjet csapatok kivonása elkerülhetetlenül az amerikai csapatok bevonulásához vezet." (112. o.) Dehiszen Andropov is éppen ezt mondta Nagy Imrének – a diákok szerint.
Rémületes portré rajzolódik ki egyébként e kötetben is Szerov tábornokról, a KGB parancsnokáról. Jelentéseivel nem az a baj, hogy egy fanatikus, ellentmondást nem tűrő, öntelt, akarnok jellem vadállati vonásait viselik magukon – hanem az, hogy a professzionalizmus minimum-mértékét sem ütik meg: egy hazudozó, fontoskodó, erőszakos, kisszerű és végtelenül primitív fráter elmeszüleményei, amelyekkel folyamatosan félrevezeti a pártvezetést. Reprezentatív figurája azoknak a kádereknek, akiknek oroszlánrésze lehetett a Szovjetunió visszafordíthatatlan lenullázódásában. Színfalak mögötti figuraként az angliai fiatalok sem tudhattak róla sokat. Nagy kár, hogy alakja az előadásban csak egy másodpercre villan föl, amint épp letartóztatja a magyar tárgyalóküldöttséget...

MALÉTER PÁLRÓL

Maléter Pál szerepét legélesebben Pongrátz Gergely bírálja. Ő maga azonban a következőket meséli el. Október 28-án Maléter, a Kilián laktanya parancsnoka átment a Corvin közbe.
„Maléter leült és azt mondta, azért jött át, hogy felajánlja a szolgálatait, ő ugyan még most is meg van győződve arról, hogy a szovjet hadsereget nem lehet katonailag megverni, de az adott helyzetben úgy gondolja, hogy egy képzett katona tanácsait tudjuk használni.
Megkérdeztem tőle, hogy miért most jött felajánlani szolgálatait? Miért most akar nekünk „képzett katonai tanácsokat" adni, amikor a forradalom győzött? Miért nem adta ezeket a tanácsokat akkor, amikor kértük, és miért mondta akkor, hogy tegyük le a fegyvert, menjünk haza és feküdjünk le? Miért mondta, hogy lássuk be, végünk van?! Miért lőtt és lövetett bennünket három napon keresztül? Miért lőtte agyon két társunkat a Kiliánban? És miért dobatta ki azt a huszonnyolc fegyvertelent az Üllői útra a legnagyobb tűzharcban?
Maléter azt válaszolta, hogy ő katona és parancsot teljesített. Azonban amikor meggyőződött arról, hogy a magyar ifjúsággal és munkássággal áll szemben, beszüntette a harcot. Már tegnap kitette a fehér zászlót, azóta senki sem lőtt bennünket a Kiliánból. Ami pedig a tegnap esti és ma reggeli tanácsokat illeti, azokat most is megismétli. Olyan hatalmas túlerővel kellene megküzdenünk, amely órák alatt szétverhet minket."

Ebből az idézetből is egyértelmű, hogy Maléter Pál mindvégig tisztában volt vele: katonaként olyan oldalra állt, amely oldalnak – fegyveres értelemben – hosszabb távon semmi esélye nem lehet a szovjet kolosszussal szemben. Lépésének morális és lélektani hatása mindenesetre rendkívüli horderejű volt a forradalom szempontjából – bárhogy is gondolkodott vagy bármit is tett október 27-e előtt, ama nap előtt, melyen beszüntette a tüzet. Hogy e néhány nap alatt mi is történt valójában, ez azóta is viták tárgya.
Maléter egyéniségére egyébként igen érdekes fényt vet a tárgyaláson tanúsított magatartása. A vele szemben felhozott vádak tételes megcáfolása védőjében, Dr. Révai Tiborban már-már azt a reményt ébresztette, hogy elkerülhető a halálos ítélet. Horváth Miklós érzékletesen idézi fel a jelenetet, amikoris Révai fölteszi a mentőnek remélt kérdést:
„...egy kis, nemes csalás, egy blöff, egy jól megfogalmazott kérdés és egy határozott válasz – gondolta – és talán megnyertük az életbenmaradásért folytatott küzdelmet.

Még egy kérdésem van – szólalt meg. A nyomozati anyagban szerepelt egy parancs, a szovjet csapatok elleni, 4-e hajnala után... a szovjet csapatok elleni ellenállás tilalmával az Ön aláírásával.
»Meg kell mondanom...« – kezdte a választ Maléter Pál, de a tanácselnök közbeszólt.
»Mi a kérdés kérem, ez csak egy állítás?«
Igen. Látta ezt a parancsot!? – tette nyomatékossá kérdését dr. Révai.
»Ilyen parancsot nem láttam és nem adtam ki« – préselte ki magából Maléter Pál a feleletet. Dr. Révai nem hitt a fülének.
Ez a válasza? – kérdezte reménytelenül." (Horváth, Maléter Pál, 250. o.)

A védő jogi kategóriákban gondolkodott, ezért remélte, hogy a Maléternek vetett mentőöv az életét jelentheti. Maléter erkölcsi kategóriákban gondolkodott, ezért nem élt a lehetőséggel. A hatalom politikai kategóriákban gondolkodott, ezért teljesen mindegy volt számára, hogy Maléter vagy a védője mit mond. Az ítélet már régen, a per elkezdése előtt megszületett.
Fölmerülhet a kérdés: ki hitte volna el Maléternek, hogy adott ilyen parancsot? Egyáltalán, hogy volt-e olyan helyzetben, – a szovjet támadás megindulása után – hogy parancsot adjon?
A Szovjet katonai intervenció 1956 című kiadványban – szerk. Györkei Jenő és Horváth Miklós, H & T kiadó, Budapest, 2001 – Malasenko tábornok megírja, hogy „Amikor csapataink bevonultak Budapestre, az általunk elfoglalt magyar rádióállomást használtuk, hogy továbbítsuk a magyar parancsnokoknak az utasítást: »A szovjet csapatokra ne nyissanak tüzet!«" (257. o.)
A lábjegyzetből kiderül, hogy a magyar hadsereget megadásra felszólító eme táviratot Maléter Pál nevében és tudta nélkül Szücs Miklós adta ki. (A sors fintorának, egyfajta groteszk igazságtételnek tűnik, hogy Szücsre, minden szervilis törleszkedése ellenére, rásóztak néhány évet. A tököli kirándulást csak Erdei Ferenc úszta meg súlyosabb következmények nélkül.) Maléter védője abban reménykedett, hogy ha Maléter vállalja a parancs értelmi szerzőségét, ez megmentheti őt a kivégzéstől. Ez ugyanúgy nem történt (és nem is történhetett volna) meg, mint ahogy e távirat – láttuk – Szücsöt sem mentette meg a börtöntől.
Horváth Miklós Maléterről írt könyve tisztázza Maléter 1944-es „átállásának" kérdését is. Vizsgálati fogságában, amikoris egyenesen életmentő súlya lehetett volna annak a hivatkozásnak, hogy 12 évvel korábban átállt a szovjetekhez, Maléter visszautasította a dolgok ilyetén beállítását.
„A német megszállók ellen mint magyar partizán harcoltam Erdélyben – mondta vallatójának." (Horváth, Maléter Pál, 26. o.)
Vagyis nem mint a szovjet hadsereg katonája. Horváth Miklós így foglalja össze Maléter döntésének lényegét:
„A gondolkodó katona és az érző ember döntött: Magyarország megszállása és a különböző helyzetekben elszenvedett sérelmek miatt kötötte ki, hogy csak a németek elleni harcban hajlandó részt venni. Tiszti esküjére hivatkozva később sem akart magyar csapatok ellen harcolni."

Az egyes jelenetekhez írott jegyzetek

Vajon milyen nyelven beszélnek „eredetileg" a szöveg szereplői? Az előadás szervezői ennek aligha tulajdonítottak jelentőséget. Shakespeare hazájában vagyunk, s a stratfordi lángész darabjaiban mindenki könnyedén beszél mindenki mással – de ha valaki erőltetné a kérdést bizonyára azt a választ kapná: a szereplők „eredetileg" többnyire magyarul, részben pedig oroszul és németül beszélnek egymással. Amúgy meg – mondanák – úgysem ezen múlik...

Az angliai fiatalok ismeretei és fogalmai a magyar történelem és a magyar közelmúlt eseményeiről természetesen hiányosak, részben naivak.

2. jelenet
„...a dermedt Dávid" és „Hacaca..." – e 10-12 szó Szabó Lőrinc Meglepetések című versfüzérében olvasható.

2, 16, 31, 51, 121, 124, 131 jelenet
Rufus
Lásd például Szőcs Géza Három Rufus címmel megjelent jegyzetét A Dunánál 2003. június–júliusi (főleg a Faust-motívummal foglalkozó) számában. Részlet az írásból:
„...figyeljük... a nevek hazárd összecsengésének akusztikáját...
A.) 1513. október 3-án Conradus Mutianus Rufus gothai kanonok, Erasmus és Melanchton barátja, az erfurti humanista kör feje azt írja, hogy néhány nappal korábban egy Georgius Faustus nevű tenyérjós – kétségkívül szélhámos és nem épelméjű – érkezett Erfurtba. A tudatlan népre nagy hatással van. Rufus maga is tanúja volt annak, ahogy ez a Faustus a kocsmában csodás tudományával és természetfölötti erejével kérkedett. Rufustól azt is tudjuk, hogy a mágus előadásokat tartott Homéroszról és a közönség kívánságára megidézte az Odüsszeiában szereplő Polyphemost.
A történeti Georg Faust létezésével kapcsolatban Rufus írása időrendben a második tárgyi bizonyíték. (Az első a Trithemius Jánosé 1506-ból.)
Faust Homéroszról tartott erfurti előadását az 1587-es Faust-könyv is említi. (55. fejezet)

B.) Helmut Hauser idézi Quintus Curtius Rufust, Nagy Sándor történetíróját, akitől tudjuk, hogy a gaugamélai csata reggelén a királyt hadvezére, Parmenion ébreszti. Ugyancsak tőle tudjuk, hogy a meggyilkolt Parmenion fejét elküldték Nagy Sándornak.

C.) Jorge Louis Borges A halhatatlan ember című elbeszélésének hőse Marcus Flaminius Rufus, „egy római légió katonai tribunusa", aki a Halhatatlanok Városába eljutva, elmondása szerint találkozik Homérosszal. A halhatatlanná vált Rufus elmeséli, hogy „Bikanerban és Csehországban is az asztrológiát műveltem. 1638-ban Kolozsvárott voltam és azután Lipcsében." [Kevesen tudják, hol van Bikaner vagy Bikaneer. Indiában.]

Később kiderül, hogy Marcus Flaminius Rufus alighanem azonos magával Homérosszal. Borges novellája annyira tele van fausti motívumokkal, hogy a szerző részéről csakis tudatos és célzatos elhallgatásnak tarthatjuk, hogy főhőse nem találkozik Fausttal.
Ami Lipcsét illeti: még jó hogy [Borges] nem emlegeti az Auerbach-pincét, ahonnan Faust egy hordóra ülve kilovagolt. (E jelenet mint tudjuk, később fel is került a pince falára.)
De mit gondoljunk, vajon mit keresett Marcus Flaminius Rufus Kolozsvárott?"

E kérdést érinti – ha nem is válaszolja meg – szerzőnek egy nyomtatásban meg nem jelent verse is:

Szőcs Géza:
Marcus Flaminius Rufus Kolozsvárott

A Helénához címzett kocsma padján
Így szóltak: „...ez már pár száz éve vót."

A bolygó hollandus beszédét hallja
a hollandust s a bolyongó zsidót.

„Amott a sarkon túl Priamosz háza
és itt a téren állt a deszka-ló..."

Az idegen meg így felel tűnődve:
Ne játsszunk déjà vu-t,
ez nem való.

Az idegen meg egyre nézelődik.
Ő Marcus úr, Homérosz Rufus úr.

Inkognitóban járkál városunkban
de halha-
halha-
halhatatlanul.

A Kolozsvár–Trója toposz egyébként talán Sütő András egyik drámájáig ér vissza az erdélyi irodalomban. Megemlítendő Farkas Wellmann Endre verse is (Trójai képeslap Kolozsvárról), valamint Koncz [Entrál] István egyik elveszett egypercese.

3. jelenet
Nagy Imre és Andropov
Nagy Imrében a forradalom kezdetén még távolról sem volt annyira világos kép a kommunizmus, a Szovjetunió és Magyarország semlegessége tárgyában, mint ahogyan ezt az angol diákok ábrázolják.

Ferenc Ferdinánd véleményét a magyarokról idézi
Gergely András – Szász Zoltán: Kiegyezés után, Gondolat, Budapest, 1978, 234. oldal.

4. jelenet
Maléter a Kilián laktanyában.
A londoni diákok gyakran esnek időrendi tévedésbe. Maléter nevezetes mondata csak napokkal később hangzott el, nem a forradalom elején. Számos párbeszéd nem hangozhatott el ott és akkor, ahol és amikor ez szerintük megtörtént.

5. jelenet
Csúcs Mátyás
Hóhér; mai ismereteink szerint Nagy Imrének és társainak kivégzője. Lásd még a 124. jelenetre (Csúcs Mátyás vacsorája) vonatkozó jegyzetet.

6. jelenet
„Magyarország elveszett"
Mármint a szovjetek szempontjából, és nemcsak politikailag, hanem katonailag is értve. A szabadságharc új csapatokkal, példátlan erőkoncentrációval történt novemberi eltaposásának távlatából e kijelentés meglepően hangozhat. Ám e mondat októberi jelenidőben egészen más csengésű. Hogy ezt hogyan élték meg az események szereplői és tanúi, azzal kapcsolatban leginkább a korabeli naplók, újságok és rádióadások vallanak. Íme László Alajos Árpád feljegyzéseinek néhány részlete (Kortárs Kiadó, Budapest, 2001):

Október 28, Szabad Európa Rádió, Reflektor. ...amit a magyar szabadságharcosok tettek, az csoda volt, nem is csoda, hanem elképzelhetetlen. 9 000 000 szemben a 200 millióval. Magyarok a fegyveres csatát megnyerték, de meg kell a békét is nyerni.
Szabad Győr rádióadó. ...a 9 millió magyar legyőzte fegyverrel a 200 milliós Szovjetuniót.

Október 29, Szabad Európa Rádió. Egy bátor nép új irányt adott a világ folyásának.

A német világ is megváltozott a magyar események után!
A magyar munkássághoz! Kapituláltak az orosz tankok. A forradalom győzött.
A magyar nemzet a tankokkal szemben harcolta ki függetlenségét,
...a magyar munkások százezrei harcoltak, sokszor puszta kézzel.

Október 30, London. Times. „Egyhangú csodálat és elismerés az angol alsóházban. (...) A legnagyobb hatalommal szállt szembe. A világ legnagyobb csodája lesz ez (...) Bámulatos hősiesség. Oroszországnak vagy meg kell egyeznie a helyzettel, vagy imperialista háborút kellene folytatniuk az egész Magyarország ellen."
És látták, hogy a magyar nép ellen kell küzdeniük. Ez még a „legkeményebb mongol koponyákat" is gondolkodóba ejtette.
Szabad Európa Rádió. A magyar szabadságharcot a világ minden iskolájában tanítani fogják. S az orosz erőszak éppúgy szét fog törni, mint a Sztálin-szobor.
Október 31.
Szabad Petőfi Rádió – Győr – Beszél a Varsói szerződés érvénytelenítéséről. Az osztrákok az elesett magyar hősök tiszteletére egy perces felállással hódoltak. (Bécsi Parlamentben)
November 1.
Szabad Európa Rádió.
Olaszország: a szovjet elvesztette teljesen az erőszakos harcot. A magyar szabadságharc teljesen győzött.
Osztrákok: Olyan forradalom győzött, amely példátlan az egész világtörténelemben. Szabadság vagy halál. Puszta ököllel mentek a páncélosoknak, és megsemmisítették őket.
Német egység. A tömb még nem bomlott fel, de halálos csapást kapott Magyarországtól.

*

Az események egy másik szemtanújának és résztvevőjének, Kovács Józsefnek a könyvéből – mint számtalan más forrásból is – ugyancsak érzékelhető ez a meggyőződés, hogy a Szovjetunió (legalábbis ennek Magyarországon állomásozó hadserege) vereséget szenvedett:
A szovjet csapatok a harcok folyamán óriási veszteséget szenvedtek, itt állomásozó tankjaiknak mintegy fele megsemmisült. Egy részük már egy nappal a bevetésüket követően látta, hogy ők az egész magyar nép ellen harcolnak és nem a fasiszták ellen, ahogy ezt nekik mondták. Az orosz hadvezetés felismerte, hogy ezzel a hadsereggel a forradalmat leverni nem tudja. (Kovács, 56. o.)

8. jelenet
Itt a Szabad Budapest...
A két hexameter Nagy István Naplójegyzetek című verséből való. (In: Piros a vér a pesti utcán)

9. jelenet
Borbíró elvtársnő és Naszladi Péter
Nagy Imrét, Gimes Miklóst és Maléter Pált, nehogy a köztemetőben sírjuk nemzeti emlékhellyé váljon, 1958. július 16-án a Kozma utcai börtönben, az ún. „Kisfogház" udvarán temették el. A frissen ásott sír fölé – hogy azok ne tűnjenek fel senkinek –, irodabútorokat raktak.
1961 februárjában született meg a döntés, hogy a börtön udvarán elhantoltak maradványait a temetőbe kell átvinni.
[...]
A 8-as sírhelybe Naszladi Péter (Arad, 1901. április 12., Móricz Zsuzsanna) fedőnéven temették el Maléter Pált és Gimes Miklóst. Maléter Pál holtteste került alulra.
A 9-es sírhelybe Borbíró Piroska (Párkánynánás, 1908. december 25., Nagy Eszter) fedőnévvel temették el Nagy Imrét.
(Horváth: Maléter Pál, 2. kiadás, 294. o.)
Ismeretes különben, hogy élete vége fele Kádár már rettegett kiejteni Nagy Imre nevét: ha róla volt kénytelen beszélni, oly módon emlegette, hogy „az az ember".
A londoni diákoknak erről persze nem lehetett – akkor, 1958-ban! – tudomása. Ha viszont bármikor is értesültek volna arról, hogy a vénülő Kádár nyelve már nem azzal a gyilkos magabiztossággal pörög a pártfőtitkár szájában, mint korábban, hanem – mint antik sorsdrámákban – megbicsaklik, ha a meggyilkolt jótevő nevét kellene kiejteni – akkor lehetetlen, hogy ne jutott volna eszükbe Joseph Conrad kisregénye, A sötétség mélyén (The Heart of Darkness), amelyben a kongói gyarmaton tevékenykedő birodalmi hivatalnokok ugyanilyen félelemmel emlegetik a történet főhősét, a folyam felső folyásához visszavonult Mr. Kurtzot, aki az őserdő mélyéről is folyamatos fenyegetést jelentett számukra, állandó szembesülésre késztetve őket saját magukkal: »A nevét – értik? – egyetlenegyszer sem mondták ki. „Az az ember" – így nevezték.« (J. Conrad, 54. o.)

E mondat (Naszladi, Borbíró...) nyilvánvalóan a londoni fiatalok képzeletének szüleménye. Valamit azért valahonnan, talán egy csak általuk ismert rejtett forrásból, mégiscsak tudhattak a legtitkosabb történésekről is. (Az egyik diákban még az a gyanú is fölmerült, hogy maga Kádár juttathatott ki bizalmas, csak általa ismert adatokat Londonba – de ez a feltevés még Kádár furcsaságokkal teli egyéniségének ismeretében is annyira abszurd, hogy még mindig egyszerűbb, ha rejtélyként könyveljük el az esetet.)

9. jelenet
„És ez az ember neked köszönheti..."
Kádár Jánost Rákosi parancsára tartóztatták le és mindenfajta ítélet, sőt tárgyalás nélkül vetették börtönbe 1951 áprilisában. Rákosi azt állította róla, hogy imperialista kém.
Kádárt Nagy Imre miniszterelnöksége idején helyezték szabadlábra, 1954 júliusában. „...gyenge volt és lázas. Ilyen állapotban nevezték ki angyalföldi párttitkárnak. Nagy Imre hívta, hogy látogassa meg a parlamentben. Első találkozásuk nem volt nagyon szerencsés. Kádár rátámadt Nagy Imrére: „Rákosi a Pártnak vezére, és a magyar dolgozók el sem tudnák képzelni életüket és Magyarország történelmét Rákosi nélkül." Mindazonáltal a továbbiak során kezet nyújtott a miniszterelnöknek: „Szeretném megköszönni, hogy visszanyerhettem a szabadságomat." Nagy Imre halkan így válaszolt: „Kádár elvtárs, remélem, hogy amikor én fordulok majd Önhöz, ugyanezt megteszi értem." (Irving, 151. o, Nagy Erzsébettel és Vásárhelyi Miklóssal készített interjúkra hivatkozva. Figyelemreméltó, milyen bálványozva beszél Kádár az őt börtönbe juttató Rákosiról – az őt kiszabadító Nagynak.) Nagy Erzsébet egyébként másnak is elmondta ennek az édesapja és Kádár közti beszélgetésnek a lényegét: „Emlékszem, 1954-ben Kádár hálálkodott apámnak azért, amit a kiszabadításáért tett. (...) Apám Kádár köszönetét elhárította: „Ugyan, János! – mondta. – Te talán másként tettél volna a helyemben?" Másként tett. (Kurcz Béla: A 301-es parcella. Az apa meg a lánya.)
Egyesek talán föltehetik a kérdést: bizonyítható-e a fönti párbeszéd korabeli írásos feljegyzésekkel? Ilyenekről nem tudunk. Vannak viszont dokumentumai annak, hogy kiszabadulása után Kádár nem a változásokat kezdeményező Nagy Imre miniszterelnökkel kereste a kapcsolatot, hanem hízelgő, szervilis, alázatos, töröld-belém-a-lábad hangon Rákosihoz fordult. Akiről pontosan tudta, hogy nemcsak őt hurcoltatta meg (Huszár, 226. és 228. o.), hanem azt is, hogy mekkora károkat okozott (nem a magyar nemzetnek – az őt nem érdekelte, hanem) a magyar munkásmozgalomnak. Íme egy gyöngyszem Kádár leveléből: „Rákosi elvtárs! Itt bátrabb és másfajta lépések szükségesek. Először is nem tartható szerintem az, hogy az MDP főtitkárának személye jobban előtérbe ne legyen állítva. Nem egészségtelen és káros személyi kultuszról van szó. Megvan annak az egészséges módja is, hogy értsék meg az emberek, hogy nem a kormány és a kormányból irányítják a párt Központi Vezetőségét, hanem fordítva." Kádár tehát bátran és becsületesen Rákosi szemébe mondja, hogy túlságosan háttérbe szorult Nagy Imrével szemben, úgyhogy ráférne már az országra egy kis Rákosi-kultusz. No nem az egészségtelen, hanem az egészséges fajtából.
Kádár férfias bátorsága még ma is lenyűgözi az embert.

10. jelenet
Engem bánt...
Részlet Vlagyimir Majakovszkij Teli torokból című költeményéből, Képes Géza fordításában. A másik három részlet Majakovszkij Hazafelé című verséből való, Hegedűs Géza fordításában.

13. jelenet
„De most már kimondjuk..."
A Liberté többször idéz az októberi napok költészetéből, amelyek újságokban, kéziratlapokon terjedtek. A szerzők közt sok a teljesen ismeretlen, sem azelőtt, sem azóta nem hallott név. Az események elemi erőket szabadítottak fel a társadalomban, s ez megmutatkozott abban is, ahogyan a nemzet kollektív lírai énje hirtelen elkezdett minden korlátozás nélkül beszélni. Hasonló történésre Magyarországon azóta sem volt példa.
Az idézett sorok Kalocsai Imre Képviselőkhöz című verséből valók. (Piros a vér a pesti utcán, 33. o.)

14. jelenet
„Átjöttünk néhányan, mikor hallottuk, hogy kitört a forradalom." Lásd a 24. jelenethez írt jegyzetet.

15. jelenet
Tíz év körüli lányok.
Talán a Kopácsi- és Szilágyi-lányok.
„– Apu, összetörtem a Sztálin-szobrot.
Az álmosságtól eleinte alig értettem, hogy mit akar mondani lányom, Jutka, friss gyerekhangján. Elmagyarázta a telefonba, hogy a Szilágyi gyerekekkel együtt a házban rendezkedtek és megtalálták valamelyik sarokban Sztálinnak és Rákosinak a porcelánszobrát.
Először Rákosit verték szét egy kalapáccsal. Sztálinnál egy kicsit töprengtek, mert óvodáskoruk óta átitatta életüket a »személyi kultusz«, de aztán ez a bálvány is összetörve a szemétbe került. (...)
– Nincsenek már harcok, Papa. Láttam az oroszokat, hogy mennek ki a városból. Mindenki kiabált: »Jó utat! Isten veletek!« Az emberek kis magyar zászlókat adtak a katonáknak, én meg az egyiknek odaadtam a babámat." (Kopácsi, 150. o.)

16. jelenet
„éji utak..."
Lásd Ferenc Lajos Szerelemdal hazámról című versének részletét (Piros a vér a pesti utcán, 38. o.)
„Vitázhatunk, de..."
A két sor Derzsi Sándor Babérkoszorú című verséből vett idézet.

16. jelenet
Hóhér a kocsmában
Jártak-e az ítéletvégrehajtók nyilvános helyekre inni?
Dilinkó Gábor saját tárgyalásán is találkozott a terembe érdeklődőként beült Bogár hóhérral. (Ennek bizonyára nagyon megörült és bizakodó érzés tölthette el tőle.) Az életrajzíró Solymár József kérdésére – hogy honnan ismerte Bogárt – Bizsu így felel: „...ittam vele együtt a pesti éjszakában." (Solymár, 71 o.) A hóhérok kedvenc kocsmája egyébként azokban az években a Kupa nevű hely volt, a Kozma utcai temető környékén.

17. jelenet
Válent Mihály
Vajon kije volt ez Válent Csabának, aki Moldova György Malom a pokolban című regényének (Budapest, 1964) hőse.
Vajon hol ismerhette meg a Válenteket Susan, vagyis Florence? És vajon átok ült-e ezen a családon, hogy a fiak apjuk ellen fordultak?
Válent Csaba Moldova leírásában is megpróbál leszámolni az apjával, doktor Válent Gyula egyetemi adjunktussal: „...pisztolyát apjára emelte, és rálőtt". E változat azonban inkább Karinthy Ferenc Budapesti ősz c. regényének Köztársaság téri apagyilkosság-jelenetére emlékeztet. E témakörről lásd Szörényi László Forradalom és apagyilkosság című tanulmányát is. In: Delfinárium. Szörényi így fogalmaz (137. o.):
„1956 után jó pár, regényként fogalmazott mű jelent meg, amelyek viszont – ki tudja, milyen freudi (ez esetben a szó nagyon is helyénvaló) indíttatás hatására – művük szerkezetét egyértelműen az apagyilkosság eszméjére építették fel. Talán nem tévedünk, ha Dosztojevszkijen kívül esetleg más orosz indíttatásra is gyanakszunk ennél az elharapózott Ödipusz-komplexusnál...
Az a rend, amely ellen az elvetemült fiatalok fellázadtak: atyai rend, transzcendens szilárdságú történelmi és ideológiai garanciákkal. Aki szembefordul vele, potenciális apagyilkos akkor is, ha egy jól irányzott pofon még időben észre téríti."
Itt viszont éppen fordított a helyzet: a hithű fiúnak lesz elege az elfajzott apából, akinek nincs helye az új világban...

19. jelenet
Vak partizán
Darvas József Kormos ég c. drámájának figurája. „Ő a megtestesült párthűség, aki a forradalom napjaiban tapogatózva keresi a pártot, amely a szabadság első leheletére úgy elolvadt, mint a frissen esett hó az első tavaszi napsütésben. A „vak partizán" azonban kitartó és fáradhatatlan. Remek ideái vannak. Elmegy a parlamentbe, hogy megkérdezze: miért hívják most a „miniszterelnök elvtársat" miniszterelnök úrnak? Meg akarja kérdezni Nagy Imrétől (...): „Hol vannak a mi fegyvereink? Miért gyilkolnak bennünket? Miért tömik tele kommunistákkal a börtönöket?"
(Molnár József: Kormos ég – sötét lelkiismeret. Új Látóhatár, 1959/6.)

24. jelenet
Michael Korda
Ezt a jelenetet a szerző 2002-ben, M. Korda könyvének megjelenésekor egészítette ki, felvillantva a történetben Korda Vince fiának alakját. Íme Korda emlékei:
„...1956 őszén otthagytam Oxfordot. A forradalom kitörésének hírére három társammal együtt Budapestre indultunk, gyógyszert, kötszert és segítségünket vive az ostromlott város kórházaiba. (...) ...egy lerobbant, lehajtható tetejű kölcsön-Volkswagenben tapostuk egészen Bécsig, tettre és harcra készen. (...) ...apám megadta nekem Kodály Zoltán, a híres zeneszerző telefonszámát (...) illetve megígérte, hogy ha szükség lenne rá, felhívja az új miniszterelnököt, Nagy Imrét is. (...) Alexa is aggódott a hideg miatt, és nekem adta azt a szőrbéléses dzsekit, amelyben a világháború idején Alex bácsi repdesett az Atlanti-óceán felett, fűtetlen vadászbombázókban. E kabátban indultam tehát abba a városba, ahol először vált közismertté a neve." (Korda, 12, 14. o.)

Alex bácsi természetesen nem más, mint Korda Sándor, azaz Sir Alexander Korda. Az unokaöcs valóban újságírók közt forgolódott Budapesten: „Ami azt illeti, a Budapesten tartózkodó angol újságírók sem váltak mesterségük díszére, ittak, mint a gödény, és hajlamosak voltak a legvadabb és legkérészéletűbb mendemondákat is valóságként jelenteni." Egy üvegcserepekkel teli bárban, amelyben egy robbanás letépte a csillárt, egy újságíró el is panaszolja Kordának: „... ugyan ki a fészkes fene akar kimenni az utcára, hogy vásárra vigye a bőrét csak azért, hogy találjon egy szerencsétlen forradalmárt, aki angolul is tud, és megkérdezhesse tőle, milyen érzés, amikor lepuffantják az embert?
Való igaz, senki, feleltem részvevően. Hanem azért nagy sztori ez, akárhogy is. Az emberek ilyen dolgokról akarnak olvasni, nem?
– Egy nyavalyát! Az embereket a lottónyertesek érdeklik meg az amerikai filmsztárok. Ez csak külpolitika, semmi más. Abban a pillanatban, hogy a magyarok elbuknak, rögvest lekerülnek a címlapról.
És úgy lett, ahogy mondta, szó szerint." (Korda, 17–18. o.)

25. jelenet
„Itt végeztek ki egy lengyel herceget."
Mieczyslaw Woronieczki alakja az angliai fiatalok fejében nyilvánvalóan összeolvadt Kazimierz (valójában: Konrad) Rulikowski kapitányéval.

27. és 28. jelenet
Gasztyello kapitány
Lásd: Nyikolaj Spanov: Az életért. Ifjúsági könyvkiadó, Budapest, 1952. Gellért György fordítása, a verseket Gáspár Endre ültette át. Gasztyello halála:
„– Javasolom, hagyják el a repülőgépet.
A navigátor válasza éppen olyan sebesen pergett:
– Javasolja, vagy parancsolja?
Gasztyello egy századmásodpercig tétovázott.
– Javasolom, maguk döntsenek... Navigátor?
– Maradok.
– Rádiós?
– Maradok.
A lövész a kérdést meg sem várva, halkan mondta:
– Maradok.
Két kicsiny, alig észrevehető könnycsepp csordult ki Gasztyello szemhéja alól. Először történt ez Nyikolaj Gasztyello hosszú, tudatos élete során.
Azért csordult ki, mert most senki sem láthatta.
Soha, senki sem látta Gasztyellot sírni – sem fájdalmában, sem bosszúságában, sem haragjában, sem szerelem miatt. De most sírt.
És... soha senki sem fogja látni!"
Ezután következik a Pável által idézett-előadott, némileg lerövidített rész. (186–188. o.)

32. jelenet
John Lavin
John Berger Korunk festője (A Painter of Our Time) c. regényének főhőse, akit Péri Péter (tulajdonképpen Péri László) Londonban élő szobrászról mintázott. Lásd erről Czigány Magda írását. Néhány részlet az esszéből:
„...a művészet nem leplez, hanem leleplez – írja naplójában John Berger Korunk festője című regényének hőse, Lavin János, a harmincas évek elején Angliába menekült magyarszármazású forradalmár és festő. Berger sohasem titkolta, hogy a fiktív történet mögött egy valóságos helyzetkép, a regénybeli festő-portré mögött egy élő művész arcvonásai rejtőznek, és hogy [a] Lavin János tollára adott, néha szinte a kétségbeesésig önmarcangoló, máskor filozófiai problémákkal és művészi-erkölcsi dilemmákkal birkózó, vagy technikai újításokban elmerülő gondolatokban egy Lavinra nagyon is hasonlító festőbaráttal folytatott viták gyümölcsét kell keresnünk.

Tíz évvel a könyv megjelenése után, 1968-ban London Camden-i kerülete emlékkiállítást rendezett az egy évvel korábban elhunyt helybeli szobrász és grafikus Péri Péter műveiből. Péri 1933-ban menekült Berlinből Londonba, ahol haláláig ugyanazon kerületben élt és szinte „törzsművésznek" számított. Berger, a marxista szellemű műkritikus és regényíró is itt ismerte meg. Périnek az utcára néző kis kertben elhelyezett, idegennek tűnő, darabos, de mégis életteli szobrai keltették fel a figyelmét. Az ismeretséget az elvtársi felismerés később barátsággá mélyítette. A kiállítás katalógusához John Berger így nem a szokásos tanulmányjellegű, hanem személyes emlékezésekkel átszőtt bevezetőt írt. Ebben vallja be, hogy korunk művésze, Lavin János alakját nagyrészt Péri Péterről mintázta. Az önkéntes száműzetésben élő szocialista forradalmárról, aki a mozgalomtól elszakadva kívülről szemlélődő elszigetelt ember és magányos úton járó művész lesz.
Az ötvenes évek elején vagyunk. Lavin egyre nagyobb megrettenéssel látja, hogy ami Kelet-Európában történik, az a fiatalkori elképzelések végzetesen félrecsúszott, elrontott kivitelezése. A volt barátot és fegyvertársát ott most kivégzik, mert – így szól a fővád – költészetével az ellenséget szolgálta. De lehet-e a művészettel mást, mint magát a művészetet szolgálni? Mint politikus, vagy adminisztrátor tévedhet az ember, de művészetében kifejezésre jutó igazságkeresésében, ha becsületes, sohasem. Lavin János naplójának politikai kitételeiben a forradalmár Péri Péter vitatkozik önmagával, a szocializmus eszméihez Angliában is hű pártmunkás.

Berger a művészetet elválasztja az ideológiától és a művészt az embertől, mint politikai állattól. Így könyve a szocialista Péri megértéséhez kulcs lehet, természetesen figyelembe véve azt is, hogy Péri nézeteit Berger módosíthatta, és hogy Péri mellett a szintén magyarszármazású művészettörténész, Antal Frigyes is forrásul szolgált. Péri művészetének vizsgálatánál azonban mégis a Korunk festőjére kell támaszkodnunk, mert végsősoron valahogy minden összefügg; Péri politikai meggyőződése éppen úgy befolyásolta szobrászatát, mint ahogy Lavin Jánost is valami belső erő kényszerítette, hogy első sikeres tárlata után mindent otthagyva, 1956 őszén visszatérjen Magyarországra, ahol nyoma veszett. [...]

...a négyszögletes, falra erősített háttérből egy szimbólumot magasan az ég felé emelő figura nyúlik fel. Szabadságszobrok, felszabadulási emlékművek jólismert alakja. Périnél az eszme győzelmének jelképes kifejezője. Nem a művészetben az évszázadokon át jelképként szolgáló görög szépségideál, amely inkább isten, mint ember, de a szocialista-realista emlékművek modoros vaskosságát sem lehet felfedezni benne. [...]

Péri művészete itt ölt politikai, mondhatnánk úgy is, szocialista színezetet. De bármennyire is megközelíti a propaganda kívánalmait, mégsem válik az ideológia harci fegyverévé, mert nem kényszerből, hanem a művész meggyőződéséből fakad. Nem szegényedik semmitmondó sablonná, mert Périnek fontosabb az ember, mint az eszme. Nagyon fiatalon, a Ma köré csoportosuló aktivistákkal indult, akik elveikben is és művészetükben is a forradalmat hirdették. Új társadalmi rendet és új, társadalmi tartalommal töltött művészetet akartak. [...] Péri 1920-ban a menekülés fő útvonalát követve Berlinbe érkezett, ahol Kassák képarchitektúrájának szellemében dolgozott tovább 1933-ban bekövetkezett második önkéntes száműzetéséig. Magyarországról még nem sokat hozhatott, Berlinben mindene odaveszett.

Az emigrációban magára hagyatva Péri lassan levetkőzte ezeket a talán csak magáraerőltetett kifejezési formákat és természetes adottságát követve a figurális művészet irányába fordult. Ráébredt – ismét Berger könyvét idézve –, hogy saját formanyelvén szólva is megtarthatja forradalmár meggyőződését, még akkor is, ha az nem esik egybe a forradalmi művészetről alkotott századeleji teoretikus elképzeléssel."
(Czigány Magda: Szocialista realizmus a száműzetésben, in: Néző a képben, Szepsi Csombor kör, London, 1973. 88–89. és 92–93. old.)

Péri a Péter keresztnevet az angliai emigrációban kezdte használni. A magyar irodalom és szakirodalom a művészt Péri Lászlóként ismeri:
Péri László – Budapest, 1889 – London, 1967
Festő, grafikus, szobrász, építész, Budapesten és Berlinben tanult. 1922-ben a Berliner Sturm rendezett műveiből kollektív kiállítást. 1926-ban részt vett a New York-i Brooklyn Múzeum modern nemzetközi művészeti tárlatán. 1931-ben az Ernst Múzeumban nyílt kiállítása. 1933-ban Londonba emigrált. Részt vett az avantgárd művészeti mozgalomban. Fényviszonylatokat jelző síkokból összegzett munkái a konstruktivista piktúrának elszigetelt, egyéni jelenségét jelzik. Számos európai lap számára rajzolt.
(Dr. Szabó Ákos – Kállai Tibor: Magyar festők és grafikusok életrajzi lexikona, Budapest, 1997, II. kötet, 190–191. o. Ugyanakkor például Arday Lajos könyvében nem szerepel az Angliában letelepedett magyar művészek névsorában – lásd Arday, 417. o. Az is igaz viszont, hogy e felsorolásból az ugyanebben a könyvben máshol futólag megemlített Korda fivérek is hiányoznak. (Arday 417. és 399. o.)
Péri alakjával Passuth Krisztina középeurópai avantgarde-ról szóló könyvében is találkozunk. (Les avant-gardes de l'Europe Centrale, Paris, Flammarion, 1988.) Berlinben Herwarth Walden egyengette Péri útját (mint a Bortnyikét, Mattis-Teutschét, Moholy-Nagyét és másokét is): „...le choix de Walden se porte sur le jeune artiste László Péri au talent aussi éclatant qu'éphémère dont il édite en 1923 un album comprenant douze linogravures impressionantes par la simplicité de leur structure."
(Passuth arra is felhívja a figyelmet, hogy Walden a kommunista Périvel való barátsága ellenére, aki közvetlen kapcsolatban állt Moszkvával, folyóiratában nem közölt szovjet művészektől származó manifesztumokat: „Son amitié avec le jeune sculpteur communiste, László Péri (qui entretenait des relations directes avec Moscou) n'encouragea pas Walden à publier des manifestes ou documents venant d'Union Soviétique.") (110. és 112. o.)
Moszkvában 1924-ben az ottani német kiállításon szenzációt keltett Péri Lenin-mauzóleumának terve. Passuth El Liszickij Périre gyakorolt hatásáról is ír:
„Les oeuvres de El Lissitzky marquent à jamais la sculpture constructiviste du jeune Hongrois László Péri qui, n'ayant presque aucun passé artistique, est particulièrement réceptif. La structure claire et l'élan monumental des compositions murales de l'artiste russe amènent Péri à créer des reliefs plus bruts, plus sommaires encore, comme amplifiant la leçon du maître." (Passuth, 123. o.) Végül így összegzi Péri pályáját: „En dehors du group MA, il convient d'examiner l'activité d'autres artistes hongrois, tel le jeune sculpteur László Péri qui figurait à Budapest parmi les membres du groupe MA, mais non pas comme plasticien. En effet, il appartenait, en tant qu'acteur, à la section du théâtre. Péri subit l'influence de l'idéologie d'Alfred Kemény (Durus) et, en cela, son attachement au communisme subsista pendant des années. En revanche, son oeuvre constructiviste, dans le sens le plus strict du mot, n'évolua que sur quelques années, de 1920 à 1924. Les 'prouns' de El Lissitzky lui servent de point de départ, à cette différence près qu'il forme des reliefs en utilisant très probablement des toiles appliquées sur des tiges du bois, ses reliefs adoptant des formes géométriques très simples mais variées. Elles sont fixées directement sur le mur, sans cadre, sans un quelconque support. Les reliefs de Péri peuvent êtres considérés à la fois comme des oeuvres ayant un but final en soi et comme des projets pour une architecture monumentale à venir.
Travaillant à Berlin, Péri reste très lié au groupe Der Sturm qui lui organise plusieurs expositions au cours des années 1922–1925, en commun avec Moholy-Nagy et Ludwig Hilberscheimer. II édite un album de ses linogravures découpées conçues dans le même esprit constructiviste brut, simple, direct. Péri entretient de bonnes relations avec Herwarth Walden, qui l'estime plus qu'à sa valeur réelle et qui le considère comme le porte-parole du constructivisme d'esprit soviétique.
Mais la carrière artistique de Péri dans sa phase constructiviste se termine tót en 1924–1925. Ne trouvant pas sa propre voie dans les artes plastiques, il réalise des projets architecturaux, de 1924 à 1928, puis il abandonne complètement le style abstrait et rudimentaire qui le caractérisait pour devenir un sculpteur naturaliste. Cette activité ocuppera le reste de sa vie." (146–147. o.)

Vajon mit jelent az, hogy értékén felül becsülte? („qui l'estime plus qu'à sa valeur réelle", mármint Herwarth Walden.)
Bernáth Aurél naplójegyzeteiben – melyekben egyébként sok figyelemre méltó észrevételre lelni – meglehetősen rosszmájú portrét fest Herwarth Waldenről, „a húszas évek berlini avantgarde íróvezéréről", a Der Sturm vezéralakjáról.
„A Sturm nevű vállalat köré csoportosult a legmodernebb irányok összes embere. Kiállítóhelyiség volt ez, lent könyvkiadó és könyvkereskedés. Walden királyi módon igazgatta ezt" – emlékszik vissza Bernáth. „Nagy lakása volt, tele képpel, Picassotól lefelé. Néha fogadásokat tartott kalauzolásával. S ilyenkor meglepő dolgokat enunciált. Így például a magyar Péri képe előtt kijelentette: dass Péri und Chagall sind die grössten Maler der Welt." (Bernáth: Kisebb világok, 111–112. o. Néhány oldallal arrébb egyébként „Lissitzky, orosz festő" is megkapja a magáét Bernáthtól.)

John Berger egyébként Periről írott esszéjében karakteres portrét rajzol a szobrászról (a hús-vér Périről, tehát nem a regényhősről). A Lavint alakító színésznek és a rendezőnek talán nem árt ismernie e leírást:

„His face. At the same time lugubrious and passionate. Broad, low forehead, enormous nose, thick lips, beard and moustache like an extra article of clothing to keep him warm, insistent eyes. The texture of his skin was coarse and the coarseness was made more evident by never being very clean. It was the face whose features and implied experience one can find in any ghetto – Jewish or otherwise.
The arrogance and the insistence of his eyes often appealed to women. He carried with him in face a passport to an alternative world. In this world, which physically he had been forced to abandon but which metaphysically he carried with him – as though a microcosm of it was stuffed into a sack on his back – he was virile, wise and masterful." (Berger, 172.)

33. jelenet
Vajon előfordulhat-e, hogy egy hangszer viszonylag épen átvészelje egy lövedék becsapódását? Szörényi László emlékei szerint:
„A Baross utca torkolatában szétlőtt ház. A tankágyú feltépte a homlokzatot és leomlasztotta az emeleteket. A romhalmaz vagy tíz méter magasra nyúlt. Tetején egy zongora és egy gyerekágy. Az egyik hátsó falon, rózsaszín tapétán békésen lógott egy tájkép." (Szörényi L: Anker köz)
Susan és Pável talán épp a Baross utcában sétálgatott volna? Nem biztos; vethetett ki zongorát máshol is a légnyomás az utcára... Emlékszünk Eörsi István versében (Méltó a gyűlöletre mind) a sorokra a leomlott otthonokról s a zongoráról a villamossíneken? (Lásd a Függelékben)

35. jelenet
Hazudott éjjel, hazudott nappal...
„Hej, sokat nyomoztak a Gyorskocsi utcában, hogy megtudják, ki volt a szerző!" – emlékszik vissza Molnár Aurél. (Ómolnár, 12 nap, amely..., 296. o.) A szöveg Örkény Istvántól származik.

35. jelenet
Haladás
Susannak a történetet lezáró gondolatmenete a haladásról: idézet Walter Benjamin egyik írásából. A szövegrész apropója Paul Klee-nek a történelem angyalát ábrázoló festménye. (Walter Benjamin: A történelem fogalmáról. In: Angelus Novus, Budapest, Magyar Helikon 1980. 966. o.)

38. jelenet
Vörös csillag
Egy másik vörös csillaggal kapcsolatban Kopácsi Sándor, Budapest akkori rendőrfőkapitánya emlékszik:
„A tömeg kórusban kiabálta:
– Le a vörös csillaggal!
A rendőrfőkapitányság épületén, mint általában minden középület tetején, hatalmas ötágú vörös csillag volt, fémből, amelyet legalább száz vörös villanyégő világított meg. Olyan öt-hat méter magas lehetett. Hallgattam a szavalókórust, néztem a tömeget, a tisztjeimet és a két szovjet tanácsadót. Mindenki sápadt volt. Beosztottjaim engem néztek, várták az utasításomat. A helyzet igen kényes volt. A vörös csillag volt az a szimbólum, amely mindeddig lépteinket vezérelte. Ez szimbolizálta azonosságunkat és ez volt a »nagy család« összetartozásának jele. De a szavalókórus türelmetlenül ismételte:
– Le a vörös csillaggal! Le a csillaggal!
– Föl kell menni, fiúk, és le kell szedni! – mondtam.
A főkapitányság párttitkára, Tito egykori partizánja, szerencsétlen pillantással nézett rám.
– Hát levesszük? Nem gondolod, hogy disznóság, amit teszünk?
A helyettesem felküldött egy csoportot a tetőre a megfelelő szerszámokkal. Amint a tömeg látta, hogy elkezdik leszerelni a csillagot, örömujjongásba tört ki."
(Kopácsi, 130. o.)

40. jelenet
„Uram, ki láttad őket..."
Az áldozatok – ezen belül is az elesett pesti srácok – emlékét megörökítő dalok szövege természetszerűleg magán viseli a kor jellemző szemléletét és szófordulatait, itt-ott közvetlenül is idézve ezekből (lásd pl. az 56-osok emléktábláját a jászberényi temetőben).

Az „egyházi ember" (40. jelenet) és a „papi személy" (116. jelenet) megnevezések bizony nehézkesek. A gondot az okozza, hogy a magyar nyelvben nemigen van olyan szó a pap főnéven kívül, amely bármely felekezet papját jelentené. A lelkész és lelkipásztor inkább protestáns használatú (bár érdekes, hogy a tábori lelkész felekezettől független értelmű, a rabbit is így nevezi meg a katonai műnyelv). Szótáraink e vonatkozásban meglehetősen ellentmondóak. Természetesen használhatóak lettek volna olyanszerű címek is, mint „Egy pap imája", a szerző azonban stiláris okokból inkább a kisebbik rossznak tűnő megoldást választotta.

44. jelenet
Nagy Imre: A miniszterelnök dala
Az előadás eredeti, főpróba előtti változata A miniszterelnök dalát követően az alább olvasható jelenettel folytatódott. Ezt a jelenetet végül – bizonyára nagyobb számú és túlságosan részletező magyar vonatkozásai miatt – a londoni diákok az előadás végső formájából kihagyták.
A Párt egyik leánya:
Hallottátok az öreget?
Egy munkatárs:
Hallottuk.
A Párt egyik leánya:
És mit szóltok?
Egy munkatárs:
Mihez?
A Párt egyik leánya:
Hogy teljesen elment az esze.
Egy munkatárs:
Halljunk oda! Elment neki? Mekkora kár...
A Párt egyik leánya:
Magyar miniszterelnök! hova süllyedsz te még?!
Egy munkatárs:
Aha... És mi olyan botrányos, hogy emiatt...
A Párt egyik leánya:
Botrányos, ez az! Botrányos!
Egy munkatárs:
De micsoda?
A Párt egyik leánya:
Az öreg megbolondult.
Egy munkatárs:
S ez miből látszik?
A Párt egyik leánya:
A százmilliós magyar nemzetről fantáziált. Hogy ennyi magyar élt meg fog élni. Hova süllyedhetsz még, magyar miniszterelnök!
Egy munkatárs:
Miért, szerinted hány magyar van a...
A Párt egyik leánya:
Tízmillió.
Egy munkatárs:
Na de ha az elődöket és a leszármazottakat is...
A Párt egyik leánya:
Miféle elődöket? Miféle leszármazottakat?
Egy munkatárs:
Hát az apámat, meg a fiamat... Nem mi vagyunk-e a homokóra, amely összeköti az ősöket az utódokkal?
A Párt egyik leánya:
Megőrültetek? Mi ez a nacionalizmus? Mi ez a törpe-tudat?! Homokóra! Az egy szabadkőműves jelkép.
Egy munkatárs:
Egy nemzettel van-e dolgunk, vagy évente évente 365-tel?! Vagy talán naponta 24-gyel! Hiszen óránként halnak meg, válnak nagykorúvá és születnek emberek.
A Párt egyik leánya:
A nemzet nem gumi. Nem hosszabbítható meg.
Egy munkatárs:
Akkor miért mondtad a múltkor, hogy az orosz nép évszázadokon keresztül küzdött a cárok ellen... akkor az hány orosz nép volt?
A Párt egyik leánya:
Hogy merészeled a...
Egy munkatárs:
...vagy pedig hány száz évig él az orosz ember?
A Párt egyik leánya:
Elég.
Egy munkatárs:
Az fáj neked, hogy az öreg a jövőről mint bizonyosságról beszélt. Másként ítélnéd meg, ha ilyen gügye stréberségeket mondott volna: „Még egy ezer évre esélyünk parányi!" Akkor nem jajveszékelnél, hogy kisebbrendűség meg frusztráltság... Az korrekt lenne... Csak tudnám, honnan benned ez a ziháló szervilizmus? Kinél gyűjtögeted a jó pontokat? Kinek nyaldosod ekkora önfeláldozással az aranyereit?
A Párt egyik leánya:
Na kérlek szépen, ha a véleményemre vagy kíváncsi...
Nagy Imre (belép):
Min vitatkoztok?
Egy munkatárs:
Azon őrjöng, hogy miért beszéltél százmilliós magyar nemzetről.
Párt egyik leánya:
Nem szeretném bevezetni a beszédünkbe ezt a...
Nagy Imre:
Ezt a mit? Mi a baj?
A Párt egyik leánya:
Miért számolta hozzá Nagy elvtárs a maihoz a múlt idejű nemzetet? Meg a jövőidejűt?
Nagy Imre:
Dehiszen, amit látunk, azt százezer ős szemléli velünk együtt... mikor mozdulunk, ők ölelik egymást... életük, céljaik bennünk folytatódnak...
A Párt egyik leánya:
Ez nem elvszerű szemlélet, miniszterelnök elvtárs.
Bibó (belép)
Nagy Imre:
Jelenünk a múltra épül. Ilyen értelemben a múlt a mienk is. Másfelől, a mi jelen időnk az elődöké is: ez az ő jövőjük.
A Párt egyik leánya:
Meg kell mondanom, hogy ezt én nagyon veszedelmes játéknak érzem a szavakkal.
Nagy Imre:
Bizonyos értelemben apám és anyám vagyok, nem? És minden egyes nemzedék. Mikor mozdulok, ők ölelik egymást. A honfoglalók győznek velem holtan...
A Párt egyik leánya:
Micsoda?! Én ezt nem hallgatom tovább.
Nagy Imre:
Mi nem tetszik ebben? A minap arra gondoltam, a Dunát figyelve, hogy Árpád és Zalán is mi vagyunk, és Werbőczi is és Dózsa is... meg a határon túli magyarok...
A Párt egyik leánya:
Árpád! Werbőczi! Na nekem ebből elegem volt (távolodva) őrültek... nácik... vén fasiszták... hova süllyedünk még... határon túliak... (ajtócsapódás)
Bibó:
Pedig hát ezt már Marcus Aurelius is tudta...
Nagy Imre:
(nevet) No még az hiányzik szegénynek... Császárok, idealista filozófusok...
Bibó:
S Leibnitzról akkor még nem is szóltunk... hogy a jelen a jövővel terhes...

45. jelenet
Kádár a szovjet nagykövetség felé tart.
Ma már tudjuk, hogy ez hogyan történt.
Kádár november elsején a késő esti órákban hagyta el a Parlamentet. Münnich Ferenchez távozott, az ő társaságában érkezett meg a szovjet követségre. Innen páncélozott jármű szállította őket a tököli repülőtérre.
Ahogyan Malasenko visszaemlékezik:
„November 1-én késő este a tököli repülőtérre, ahol a Különleges Hadtest törzse táborozott, megérkezett Kádár János és vele még három ember, akik közül az egyik a szovjet nagykövetség munkatársa volt.
Kádár és kísérői kimerültnek látszottak. Kádárnak átázott a cipője. Légialakulatunk egyetlen, nem túl nagy szállodájában helyeztük el őket. Kádárnak a raktárból zoknit és egy pár tiszti cipőt hozattunk.
Kérdésünkre, mi újság Budapesten, Kádár elmondta, hogy kilépett Nagy Imre kormányából, s most azon töpreng, mitévő legyen a továbbiakban."
Mint ismeretes, Tököl különösen alkalmas, idilli hely a töprengésre, főként a szovjet katonai támaszpont.
Malasenko átlátott Kádáron:
„Hamarosan megjött Szerov, és rövid pihenő után Kádár János elrepült az egyik repülőnkön Szolnok–Munkács irányába, Kádár Jánost ezután vagy öt nap múlva láttam újra, amikor harckocsik kíséretében Szolnokról Budapestre érkezett.
Kádár János, hogy hatalomra kerülhessen, szakított Nagy Imrével, s kérte, illetve elfogadta a Szovjetunió katonai támogatását."
(Je. I. Malasenko: A Különleges Hadtest Budapest tüzében. In: Szovjet katonai intervenció 1956, 245. és 246. o.)

50. jelenet
„minden oroszlán... és minden elefánt"
A szövegben talán annak a megsejtése is benne foglaltatik, hogy Nagy Imrét és mártír-társait a köztemető jelöletlen részén állatkertben elpusztult vadak tetemeivel együtt hantolták el, arccal lefele.

56. és 68. jelenet
Nyúlmáj
Bár a történet hősei inkább csak szórakozottan firkálgatják az asztalra a nyúlmáj (newlmy) szót, ne feledjük, hogy ez az ínyencség nem akármilyen gasztronómiai különlegesség.
A nyúlmáj elkészítésének receptjei a konyhaművészet kevésbé ismert titkai közé tartoznak. Pedig már Apicius szakácskönyvében találkozunk egy izgalmas étekkel, amelynek lényeges komponense a nyúlmáj: ex sanguine et iecinere et pulmonibus leporinis minutal, vagyis a nyúl véréből, májából és tüdejéből készült fasírozott gombóc. „Önts egy fazékba garumot (a garum sós ízű, pikáns halszósz volt), olajat és húslevest, adj hozzá apróra vágott póréhagymát és koriandert, majd a májat és a tüdőt is. Mikor megfőtt, törj össze borsot, rómaiköményt, koriandert, bordamaggyökeret, mentát, rutát és csombormentát. Önts hozzá ecetet, adj hozzá nyúlmájat és vért, s dolgozd össze. Adj hozzá mézet és egy keveset a saját levéből" stb. (Marcus Gavius Apicius: Szakácskönyv a római korból. Enciklopédia Kiadó, Budapest, 1996).
Az újabb korok vadászjog néven tartják számon ezt a nem mindennapi ínyencséget: A vadászjog „...fejedelmi fogás. Egykori nyúlvadászatokon, miután a vadász urak kilőtték a vadnyulakat, következett a zsákmány kiterítése. Az állatok kizsigereléséhez csak és kizárólag a vadászoknak volt joga. Fogták hát bicskájukat, késüket és felhasították a nyulak hasát. Kiszedték jussukat, a nyúl máját. (...) A hagymát apróra vágták és a serpenyőben megpirították. A hagymára került a nyúlmáj, amit a butykosból konyakkal öntöztek meg. Ha kész volt az étel, megpirítottak egy kis kenyeret, és ezzel a pirítóssal fogyasztották a vadászjogot." (Magyar Konyha. Gasztronómiai magazin. 1999. 3 szám.)

60. jelenet
Kádár cipőt vált Tökölön
Lásd a 45. jelenethez írott jegyzeteket.

63. jelenet
Nagykároly, Károlyi kastély
1944. szeptember 17-én éjszaka a kijevi repülőtérről felszállt szovjet gépek ejtőernyősöket: 15 magyar és 7 szovjet katonát dobnak le Érmihályfalva, illetve Nagykároly környékén. Az egység parancsnoka Maléter Pál volt. A bevetésről rendelkezésünkre álló feljegyzések szerint Maléter nem fordult meg a kastély közelében. Arról sincs tudomásunk, hogy a szovjet partizánok – Alekszandr Sztyepanovics Jelinov parancsnokhelyettes, Vaclav Marjonics Gluhovszkij törzsfőnök, Csehovszkij katonaorvos, Ljubicsenko robbantó, Klenács robbantó, Kalacsenko rádiós és Afomin rádiós – közül bármelyik is részt vett volna az 1956-os intervencióban. (A partizánok névsorát közli Horváth Miklós, Maléter Pál című könyvének 27. oldalán.) Amíg a Kilián laktanyában tett rejtélyes látogatást nem támasztják alá bizonyítékok, e történést a londoni diákok fikciójának kell tartanunk.

64. jelenet
Ada Kaleh
Jókai Mór Az aranyember c. regénye egyik nevezetes helyszínének, a Senki szigetének pontos fekvését az irodalomtörténetírásnak nem sikerült kétely nélküli biztonsággal meghatároznia. A nem irodalmi, hanem populáris közvélekedés azonban általában az Ezeregyéjszakát idéző Ada Kaleh szigetével azonosítja a Senki szigetét.

65. jelenet
Egy hordó vér
E történet sokáig anekdotaként keringett. A Liberté szövegében Lipták Béla elbeszélése alapján véglegesítette a szerző. Lipták Béla: 35 nap (BBS-INFO kiadása, Budapest, 2003., 118. o.)

71. jelenet
Elkártyáztam a gyönge szívem
A dalnak, amelyet kocsmája küszöbén ülve Gasztyello kapitány énekelt, a szövege és a dallama is olyanszerű lehetett, mint a Hajnali éneké. Ezt a verset Jeszenyin emlékére írta Hell István. Dinnyés József komponált belőle dalt, melynek néhány sora már folklorizált változatban (Ó, jöjj, Oroszország, vodka virága...) is hallható.

Hell István:
Hajnali ének
(Szergej Jeszenyin emlékére)

Elkártyáztam a gyönge szívem,
Suhogasd le a szoknyád, Hajnal,
Pálinkát lehelek rád szelíden,
Megháglak nehezen, halkan.

Jöjj, Oroszország, vodkavirág,
Nevetés nékem a véred.
Pincefehérek a volgai fák,
Tejszínű, szűz ez az élet.

Lebukik fejem és úgy zokogok,
Haloványul bennem a bánat.
Veretik körülöttem az ősi dobot,
Szaladok, hajnal, teutánad.

Ez a csontpufogás, ez a hanti rege
Hitemet hirdeti híven,
Kataton bálvány légy fekete,
Hiszen elkártyáztam a szívem.

Dinnyés dalának kottája:

 

73. jelenet
Maléter Pál és Török Bálint
Maléter Pál Török Bálintról énekelt balladájával kapcsolatban lásd Tinódi Lantos Sebestyén krónikáját: Buda veszéséről és Terek Bálint fogságáról, különösen a 109, 111, 113, 114, 121, 122, 123, 131, 137, 138, 139, 140, 145, 147, 149, 151 sorokat.

Tinódi Lantos Sebestyén a következő dallamra énekelte költeményét:

 

76. jelenet
megfeneklett szovjet tank Magyarországon
Molnár József egy írása (Mese az ellenforradalomról) hívja föl rá a figyelmet, hogy nem ez az első tank, amely elakadt a magyar utakon. Legalábbis az irodalomban. Molnár (a müncheni Látóhatár 1957. júniusi számában): Illés Béla Tizenkét tányér leves c. elbeszélését ismerteti.

„A kommunista sajtó hónapok óta fáradhatatlanul ajánlgatja a magyar íróknak, hogy az „ellenforradalom" történetét írják meg műveikben. Eddig azonban, nem akadt magyar író, aki erre a szégyenletes szerepre vállalkozott volna. Még azok a kevésbé tehetséges írók sem engedtek a párt kísértésének, akik felsőbb utasítás nélkül egyetlen épkézláb mondatot sem tudnak leírni. Csak a szovjet állampolgár Illés Bélának nem voltak aggályai. Igaz, neki is haza kellett mennie Moszkvába, hogy megtudja, mi történt 1956 októberében Magyarországon. Közismert óvatossága még őt is arra késztette, hogy az „ellenforradalomról" szóló meséjét ne első személyben mondja el, ne is egy magyar munkás, paraszt vagy értelmiségi ember szájába adja, hanem nagy ravaszsággal úgy intézte a dolgot, hogy egy szovjet tiszt elbeszéléséből derüljön ki a nagy titok.
Mikola Bogdanovics Nemcsenkó, aki az ellenforradalomról szóló mesét Illés Bélának a moszkvai Leningrád szálló tizenhatodik emeletén a tizenötös számú szobában tollba mondta, nem akármilyen szovjet katona, hanem egy finomlelkű tartalékos tiszt, civilben történész, aki sokat tud az Árpád-kori Magyarország kijevi kapcsolatairól, s már csak ezért is szereti a magyarokat. Ne lepődjünk meg azon se, hogy e kiváló katonának apja éppen Magyarországon esett el a második világháborúban, és azóta nagyon vágyott Magyarországra, hogy megismerhesse a magyar népet. Tavaly októberben kitörő örömmel hagyta ott békés történelmi tanulmányait, és az első parancsra, „minden áldozatra készen" indult tankjával Magyarországra, hogy „megmentse a magyar népet az ellenforradalmi támadástól és a fehér terrortól."
Tankja azonban Verébtanyán elakadt. És ez lett a szerencséje a mese szovjet hősének és a szerzőnek is. Mert ha a tank nem akad el Verébtanyánál, Illés Béla sohasem írhatta volna meg ezt a történetet, amelyből a szelíd lelkű szovjet tartalékos tiszt elbeszélése alapján kétséget kizáróan kiderül, hogy ellentétben a magyarok általános felfogásával, októberben igazi ellenforradalom volt Magyarországon. A szerző és a szovjet tiszt szerencséjére tehát a tank elakadt és hosszú ideig meg se tudják javítani, ami a szovjet tiszt és a szerző határozott állítása szerint eddig még sohasem fordult elő szovjet tankistákkal. Mi tagadás, Illés Béla se tagadja, hogy az elakadt szovjet tank tisztje és legénysége nagyon félt az ellenforradalmároktól. Féltek, hogy kezükbe kerülnek. De nem így történt ám! Verébtanya lakói eleinte bizalmatlanul figyelték a távolból az útszélen veszteglő tankot, de amikor megtudták, hogy nem ellenséges magyar katonák ülnek benne, hanem baráti oroszok, egyszerre fellelkesedtek. Etették, itatták örömükben a szovjet katonákat, sőt estére még vendégségbe is meghívták őket.
Az esti vendégségben előkerült a tanya fiatal tanítónője, akibe a magyarokért rajongó szovjet tiszt az első pillanatban beleszeretett, és egy sarokba húzódva azonnal meg is tárgyalja vele a magyarországi politikai helyzetet. (...)
Mikola Bogdanovics Nemcsenko Moszkvában elmondta Illés Bélának, hogy amikor október huszonharmadikán kitört a forradalom, a verébtanyai parasztok rögtön csak arra gondoltak, mi lesz, ha visszajönnek az urak. Amint Illés Béla Mikolától megtudta, aggodalmuk nem is volt alaptalan. Legelőször a jószágigazgató tért vissza. De nem ám egymagában, hanem ahogy az ellenforradalomnak a marxista–leninista–sztálinista előírások szerint a szocialista realista elbeszélésekben történnie kell, csendőröktől kísérve. A jószágigazgatót, Illés Béla meséjében két csendőrtiszt és tizenegy csendőr kísérte, akik se szó, se beszéd, nyolc tanyasit azonnal véresre vertek, a párttitkárt pedig minden ok nélkül agyonlőtték és eltávoztak.
Mit csináltak ezután a verébtanyaiak? Illés Béla ezt is megtudta a jól értesült szovjet tiszttől. Az asszonyok sírtak-ríttak, a férfiak pedig kaszáikat egyenesítették, „mintha Kossuth Lajos ideje tért volna vissza." De nemcsak a kaszáikat egyenesítették ám, hanem előszedték a második világháború után eldugott fegyvereket is. Mert ha nem tudná a jámbor magyar olvasó, a parasztok a második világháború után azért dugták el a fegyvereket, hogy legyen mivel megvédeni majd a kommunista pártot, ha szükség lesz rá. 1945-től 1956 őszéig halált megvető bátorsággal rejtegették a fegyvereket szeretett pártjuk és a kedves ÁVH-sok elől, vállalva, hogy Rákosi elvtárs akár fel is akasztassa őket tiltott fegyver rejtegetéséért. Ennyire szerették a pártot. Ilyen előrelátóak, ilyen realisták, mondhatnók szocialista realisták voltak. (...)
A fiatal grófot a változatosság kedvéért Horthy-tisztek kísérték, mivelhogy az ellenforradalomhoz nemcsak csendőrök, hanem Horthy-tisztek is kellenek. De amikor a gróf át akarta venni a hatalmat Verébtanyán, a parasztok megvillantották a kiegyenesített kaszák élét és a rejtekhelyről előkapart fegyverek csövét. A gróf és a két Horty-tiszt úgy megijedt, hogy azonnal autójukba vágták magukat és elrobogtak. Mikola Bogdanovics Nemcsenko már csak az „ellenforradalom" legyőzéséről értesülhetett Verébtanyán, amit talán még ma is fájlal, mert úgy szeretett volna részt venni az „ellenforradalom" leverésében, de hát mit csináljon szegény, ha a magyar nép megelőzte."

78. és 83. jelenet
a szovjet katonák beszélgetése
Az olvasó számára ez a rész jelenti a legnagyobb talányt. Vajon honnan lehetett bárkinek fogalma Londonban, 1958-ban, Förgeteges Edigejről, aki csak évtizedekkel később vált ismertté Csingiz Ajtmatov regényének hőseként? (Az évszázadnál hosszabb ez a nap) Talán egy Kazahsztánból 1956-ban Budapesten át Nyugatra vetődött katona mesélhetett Edigejről? Lehet, hogy nem is róla? lehet, hogy elnevezett valaki mást ezzel a kölcsönvett névvel? Vagy esetleg valaki önkényesen használta, mintha sajátja lenne, az Edigej nevet? Járt-e Edigej és Hosszú Edilbáj 1956-ban Magyarországon? Bárhogy is, a dologra nincs megnyugtató magyarázat. De talán nem is a mi dolgunk magyarázatot keresni minden egyes rejtélyre.

78. jelenet
„...ahol van a Szuezi csatorna"
„Grebennik tábornok támadó egységének katonái jórészt a Szovjetunió ázsiai térségéből jöttek, jobb derült ki, hogy a katonák legnagyobb része nem tudta, hogy hol van és ki ellen harcol. Politikai informálásuk valószínűleg tudatosan teljesen hamis volt. Így nem kevesen tették fel a magyaroknak a kérdést, hogy a Budapestet ketté választó folyam, ugye a Szuezi csatorna? Mások meg Berlint emlegették és a fasisztákat."
(Gosztonyi 1981. 158. o.)
Rengeteg hasonló epizódról tudunk. Lásd például Sztripai József visszaemlékezését Kő András–Nagy J. Lambert Tököl, 1956 c. interjúkötetében, 98. o.:
„Ide kívánkozik egy történet november közepe tájáról. Meg akartam látogatni egyik ismerősömet Budán. Civilben voltam. A Margit híd pesti hídfőjénél, mindjárt az elején, ott állt egy üzbég kinézetű kiskatona, páncélököllel a kezében. »Sztoj!« – mondta, amikor a közelébe értem. »Hová mész?« Meglepődött, hogy oroszul válaszolok. Hát szó, ami szó, jobban beszéltem a nyelvet, mint ő. A rövid diszkurzus végén megkérdezte: »Itt van a Szuezi csatorna?« »Nem – válaszoltam –, ez a Duna.« Értetlenül nézett rám, majd utamra bocsátott."
A „Szuez-motívum" egyébként – ahogy jeleztük – megszámlálhatatlanul sok visszaemlékezésből idézhető.

Nincs az az ellenség, amely annyi kárt tudna okozni egy birodalomnak, mint önnön hazugságai. A számtalan tanú által említett Szuez-hazugságnak tragikomédiába illő konzekvenciái is voltak. Wittner Mária emlékszik vissza Orbán Évának:

„Egyetlen emberrel futottam össze, Jurával, aki a csoportunkban volt. Ő egy nagyon érdekes fiú volt, egyébként Köte Gyulának hívták, mert ő október 23-án jött haza szabadságra nagynénjéhez a Práter utcába a szovjet tengerészettől. Ő perfekt beszélt oroszul, kint őt Jurának hívták, és itt is ez a név maradt rajta.
Tőle tudtam meg, hogy a ruszkik, akik Budapestet elérték, Pestről Budára – Budáról Pestre lőtték egymást, mert azt hitték, hogy a Duna a Szuezi csatorna. Én már akkor tudtam erről a Szuez-szindrómáról, és Jura beszélt is velük."
(Üzenet 3., 303. o.)

A „kinek az oldalán állok is én" kérdését e tűzpárbaj ugyanolyan – tragikomikus és szimbolikus – erővel veti fel, mint a magyarok ellen harcolva sebesülést szerzett, majd a szovjet elvtársak által agyonrugdalt vagy agyonlőtt katonák esete...

79. jelenet
De kedvesem...
Maléter és Maléterné november 3-i telefonbeszélgetését, Gyenes Judith közlése alapján, idézi Horváth Miklós (Maléter Pál, Budapest, 1995, 179. oldal)

Maléter fordítva felvarrt rangjelzése
Maléter Pál fordítva felvarrt tábornoki rangjelzésének történetét Vas Zoltánné meséli el Ember Judit dokumentumfilmjében (Menedékjog). A jelenetre Szücs Miklós is emlékszik: „Miután a miniszterelnök szobájából kijöttünk, Maléter javaslatára Vas Zoltánhoz – Maléter patrónusához, egykori partizánfőnökéhez – indultunk. (...) Vas Zoltán és titkárnője, aki később a felesége lett, nagy szeretettel fogadott bennünket. Előkerült a szekrényből egy üveg konyak, és Vas Zoltánékkal együtt a nap folyamán kinevezett Maléter egészségére ittunk.
Maléteren még ezredesi rendfokozat volt, s Vas Zoltán titkárnője készségesen vállalta a tábornoki váll-lapok és zubbonyának hajtókájára a tölgyfalombok felvarrását. Ez az utóbbi művelet nem sikerült. Az egyik tölgyfalombot a titkárnő fordítva varrta fel." (Szücs Miklós, 123 o.)

Szücs ezredes, visszaemlékezése szerint, tisztában volt küldetésük kockázataival. A vezérkar főnökével, Kovács István vezérőrnaggyal közösen latolgatva az esti tárgyalások várható kimenetelét, Szücs Miklós így emlékszik saját szavaira:
„– Pista – válaszoltam neki mosolyogva –, (...) ha este kimegyünk Tökölre, onnan többé nem jövünk vissza."
(Szücs, 121 o.)

80. jelenet
„arccal lefele temetik őket el"
Nagy Erzsébet visszaemlékezése Nagy Imre földi maradványainak kihantolása kapcsán:
„Mélységesen megrendített a dróttal átkötözött koporsómaradvány, az ugyancsak összedrótozott, arccal a földbe fordított csontváz látványa, lehetetlen testtartása, oldalra kifacsarodott végtagjai." Még a szakértők is „...meg voltak rökönyödve, soha még ilyet nem tapasztaltak. Valaki megjegyezte, egykoron az oroszok temették el így a kivégzetteket, halmozott büntetésként. Véletlen nem lehetett, így fekszik a többi áldozat is."
(Kurcz Béla: A 301-es parcella. Végső üzenet.)

81. jelenet
„Jár a barát postája, követje..."
Arany János Török Bálint című balladájából a hatéves kislány véletlenszerűen, sok-sok strófa átugrásával olvassa föl az idézett részeket.

86. jelenet
„Gimbelem!..."
Idézet Szabó Lőrinc Meglepetések című poémájából.

86. jelenet
Meg sem kínáltuk a vendégeket...
Sor került-e közös vacsorára november 3-án Tökölön?
Egyáltalán, volt-e ennek, elméletileg akár, bármekkora valószínűsége? Avagy már a vacsora puszta gondolata is – nemhogy a lefolyása – a diákfantázia körébe utalandó?
„A tárgyalóküldöttséget egy szobába vitték, itt csak a tolmács, Fomin százados várta őket. Hellyel kínálta a vendégeket. Arra hivatkozott, hogy Malinyin tábornokék még tanácskoznak, kis türelmet kért és megkérdezte, hogy akarnak-e vacsorázni.
Nem kértek vacsorát."
(Horváth Miklós, Maléter Pál, 146. o.)
Gosztonyi Péter, arra a beszélgetésre alapozva, amit ő és Györkei Jenő folytattak 1992-ben Moszkvában Malasenko altábornaggyal, így tudósított a tököli esti órákról:
„Maléterék jöttéről tudtak. Arról is, hogy vacsorát készítettek nekik. Feltűnt, hogy bázisunkon sok idegen katona mozgott: ejtőernyős deszantosok, meg Szerov KGB-emberei."
(Gosztonyi 1997., 277. o.)

Mára elfogadott lett az a változat, mely szerint Tökölön egyáltalán semmiféle tárgyalásra nem került sor, a magyar küldöttséget alighogy asztalhoz ült, azonnal letartóztatták Szerovék. Kopácsi önéletrajzában (Kopácsi, 201. o.) némileg másként olvashatóak a történtek:
„A Maléter vezette delegáció november 3-án este tíz óra körül érkezett a szovjet főparancsnokságra. Útközben rossz előérzetük volt. De ez Tökölön eloszlott, amikor katonai pompával, zenekarral fogadták őket a szovjet tábornokok, az élen Malinyinnal, Scserbanyinnal és Stepanovval, a délelőtti tárgyalópartnerekkel. Munkához láttak.
Mivel a lényeges kérdésekben már megszületett a megegyezés, csak a szovjet csapatok távozásának formaságairól esett szó. A búcsúbeszédről, a távozó alakulatoknak átnyújtandó virágcsokrokról és a harcok során megsérült hadfelszerelés elszállításáról. A hangulat baráti gesztusokkal volt tele. Többször koccintottak a vállalkozás sikerére.
Éjfél körül kinyílt az ajtó és a szovjet biztonsági szolgálat főtisztjeinek élén Szerov hadseregtábornok lépett a terembe, hatalmas pisztollyal a kezében. Legényei nyomban körülvették a tárgyalóasztalnál ülő delegációt.
– Letartóztatom önöket! – mondta Szerov Maléternek.
Maléter, aki tökéletesen beszélt oroszul, felpattant és pisztolyához kapott. De félúton megállt a keze. Rájött: nincs értelme.
– Vagy úgy! – mondotta. Hát így állunk!"

Kopácsi ezt Maléterrel való, szovjet fogságában történt beszélgetése alapján írta meg. Ha ez a valós változat, akár még a pohárköszöntő is stimmelhet, a koccintások mellé...

Marton Endre, az AP tudósítója, így ír könyvében a tököli tárgyalásokról:
„A tárgyalás barátságos hangnemben folytatódott. Éjfél körül a tárgyalóterem ajtaján egy rangjelzés nélküli egyenruhát viselő orosz férfi lépett be. Váltott néhány szót Malinyin tábornokkal, aki vállat vont és elhagyta a helyiséget. Az illető ekkor a magyarokhoz fordult.
– Le vannak tartóztatva – mondta oroszul. A férfi Ivan Szerov volt, aki Berija 1953-as likvidálása óta a szovjet titkosrendőrséget irányította."
(Marton, 136. o.)

Malasenko altábornagy tisztán lát s jól fogalmaz:
„Maléter Pált, Kovács Istvánt és Szücs Miklóst megdöbbentette árulásunk, az, hogy ilyen hirtelen letartóztattuk őket."
(Szovjet katonai intervenció 1956, 254. o.) Gosztonyinak és Györkeinek Malasenko még világosabban nyilatkozik: „...a tököli eset egy aljas furfang volt." (Gosztonyi 1997., 278. o.)

86. jelenet
Tyihonov
Nyikolaj Szemjonovics Tyihonov, 1896–1979, orosz költő. Pohárköszöntő c. versét, amelyből a diákok szerint Malinyin tábornok szavalt részleteket, Kardos László fordította. Kardos fordításában az idézet vége felé nem teleüvöltöm, hanem telesüvöltöm áll.

88. és 89. jelenet
Blok
Blok Tizenkettő című, 1918-ban írott poémájának részletei. Fordította: Lányi Sarolta.

92. jelenet
„amelyen át én én lehetnék"
E múlt, amelyen éjjelente átgázol feléje Isten, Pável számára érezhetően tengerár-szerű képzetként jelenik meg. Dehiszen Esti Kornél is így kiáltott magában a tengerhez, mikor először megpillantotta: Tégy azzá, aminek születtem.

97. jelenet
„csapataink harcban állnak"
Sokan és sokféleképpen vitatták, értelmezték, kárhoztatták e nyilvánvalóan drámainak szánt – és kétségtelenül drámai – mondatot. Úgy tűnik, még senkinek nem jutott eszébe: vajon a lelkében megrendült miniszterelnök, a Vörös Hadsereg veteránja, aki (Molnár és Nagy szerint is, 152. o) a szovjet hadseregre mindig is mint a „mi" hadseregünkre tekintett (csak 11 éve, hogy véget ért Budapest ostroma) – vajon nem arra gondolt-e, hogy csapataink (a mi csapataink, kommunistáké és számunkra ez már a vég) harcban állnak egymással?
A Liberté logikájának ez az olvasat nyilvánvalóan nem felel meg. És vajon más logikáknak?
November 4-ére virradóra, röviddel éjfél után Király Béla tábornok élete legdrámaibb beszélgetését folytatja Nagy Imrével:
„– Miniszterelnök Bajtárs! Immár kétségtelen, hogy a Szovjetunió háborút indított ellenünk. (...) Egyetlen választásunk van: vagy a Miniszterelnök Bajtárs, vagy én azonnal adjunk ki egy rádiókiáltványt. Értesítjük a csapatainkat, hogy háborúban állunk a Szovjetunióval, ennek tudatában kezdjék meg a védelmi harcokat!
– Ez politikai ügy, mint vezérkari tisztnek tudnia kell, hogy ilyen nyilatkozatot tenni a kormány és nem a katonaság dolga. Megtiltom, hogy ilyen kiáltványt bocsásson ki!
– Tökéletesen tisztában vagyok ezzel. Éppen ezért javasoltam, hogy a Miniszterelnök Bajtárs adja ki a kiáltványt, vagy ha úgy kívánja, az Ön beleegyezésével kiadom én.
– Nem. Semmiképpen nem adunk ki ilyen kiáltványt – mondta Nagy Imre. – Ez háborút jelentene és mi sem nem akarunk, sem nem vállalhatunk háborút a Szovjetunióval. Különben is Andropov nagykövet itt van mellettem. Arról tájékoztat, hogy a Szovjetuniónak nincs szándéka Magyarországot fegyverrel leigázni. Közösen próbáljuk Moszkvát felhívni tájékoztatásért. (...) Andropov, úgy látszik, ugyanúgy hitegette Nagy Imrét ezen az éjszakán, mint ahogy nekem hazudott két nappal korábban. A telefonkagylót természetesen Nagy Imre minden igyekezete ellenére sem vették fel Moszkvában. A szovjet kormány mondanivalóját tüzérségük nem telefonon közvetítette." (Király Béla 1981., 63. o.) Két évtized elteltével Király Béla újra papírra vetette emlékeit, ugyanúgy idézve fel Nagy Imrével történt telefonbeszélgetését. (Király Béla 2004, 240. o.)

104. jelenet
Bibó Homéroszt olvas
Tényleg Homéroszt olvasott. Bibó Istvánról a Parlamentben lásd:
Szilágyi Sándor: A szellemi ellenállás jelképe, (Bibó-tanulmányok), ABC Független Kiadó, Budapest, 1985, 35. oldal. A Homérosz-idézet Devecseri Gábor fordításából való.
A jelenet Szilágyi Ostinato című esszékötetében is olvasható (Bibó István 1956-ban, 117. o.):
Az orosz katonák reggel 8 óra körül érkeztek a fehér zászlós Parlament elé. Tildy közölte velük, hogy ő a nemzet és az Alkotmány mellett a végsőkig kitart, majd kíséretével távozott. Bibó félrevonult egy szobába, nehogy őt is magukkal vigyék. Bakos Ferenc, Tildy egyik sajtótitkára szintén ott maradt. „Legyen akkor most már az én sajtófőnököm", ironizált helyzetükben Bibó – Bakos azonban komolyan vette a dolgot. Miközben Bibó a nála lévő Odüsszeiát olvasgatta, arra lett figyelmes, hogy Bakos körbetelefonálja a követségeket, fölhív néhány újságírót: „Bibó István államminiszter a Parlamentben sajtótájékoztatót ad."

106. jelenet
Marosánné
Marosánné véleményét a fiáról lásd Gosztonyi Péter könyvében (A magyar Golgota, Budapest, 1997, 237. oldal): „Nagy Imre undorral utasított vissza minden közeledést az oroszokhoz és a júdás Kádárhoz. Pedig tudta, hogy ezzel golgotajárása – és az út a bitóhoz – vette kezdetét. Kádár mellett mostmár csak a régi Rákosi-hívők, illetve a moszkvai káderek és a BM válogatott vezetőgárdája, a forradalom alatt szégyenteljesen szétfutott ÁVH-s tisztek tartottak ki. Kádár Jánosnak sikerült valóban 1957-ben a Nagy Magyar Egységet megvalósítania maga és politikája ellen. Nem volt Magyarországon ez időben gyűlöltebb ember, mint Kádár – esetleg még Marosán György, akinek édesanyja – Marosán saját elbeszélése szerint – összecsapta kezeit és sírva fakadt, amikor a rádióból értesült, hogy fiából Kádár mellett miniszter lett. – „Szegény Magyarország", mondta a becsületes munkásasszony, aki aztán igazán ismerhette munkakerülő pékfiát. Marosán ezt maga is megírja A tanúk még élnek című visszaemlékezése 121. oldalán!"
A rádióadások szövegét lásd a következő kiadványban:
A forradalom hangja. Magyarországi rádióadások 1956. október 23.– november 9. Századvég füzetek 3, Budapest, 1989.

108. jelenet
Én Istenem...
E négy sor részlet Gömöri György verséből, mely az Il Giardino Erboso – Füveskert című kétnyelvű, olasz–magyar antológiában jelent meg 1959-ben (Casa Editrice Sansoni, Firenze).

112. jelenet
Németh László
E 8 sor Németh László versének első része, jelentősen különbözve a vers eddig ismert szövegétől, mely eredetileg a Holmiban, majd a Piros a vér a pesti utcán című antológiában jelent meg (266. o.) A 33 éven át kéziratos formában őrzött versnek ez vagy egy másik változata, vagy egyszerűen a folklorizációja. Bármelyik is, érdekes kérdés, hogy milyen utat járt be addig, amíg 1958-ban Londonban színpadra került.
Ugyanezen az oldalon a Földrengés... kezdetű sorok: csonka citátum Németh Emil Vádló kérdés című verséből, melynek jelentős részét a felkelő időmértékestől-mindenestől lenyelte.

113. és 114. jelenet
Kémek és grófok; a nép
A kádári propaganda törekvése, hogy a „Nép" legitimációját megszerezze, az arisztokráciával és az egyházzal kapcsolatos hazugságai elemi felháborodást eredményeztek az események tanúiban. A képmutatás kiváltotta általános indulat sokszor még a naiv versek szavain át is frappáns formában képes keresztültörni. Sipos Gyula írja A hazugság című versében:

Miért van szükség idegen tankra?

Kik a nép nevében beszélnek,
mért nem kérdezik meg a népet?
Hát grófokból áll Magyarország?

Legismertebb ilyen értelemben annak a november közepén született „rögtönzött plakátnak" a szövege, amelyet először a Magyar Füzetek 9–10. számából ismerhetett meg a nagy nyilvánosság:
„Felhívás! Budapest polgárai! Vigyázzatok! Az országban majdnem tízmillió függetlenségre, szabadságra és emberi gondolkodásra elszánt ellenforradalmár bujkál. A letűnt arisztokrácia negyedeiben, például Csepelen és Kispesten több tízezer földesúr, tőkés, tábornok és bíboros sáncolta el magát. A bandák garázdálkodása miatt összesen csak hat munkás maradt életben, akik Szolnokon kormányt alakítottak Kádár János vezetésével." (Magyar Füzetek 9–10. 7. o.)
Hadd említsük meg azt is, hogy Moldova György a propaganda main stream-jével ellentétesen, vagyis ár ellen úszva Malom a pokolban című regényének egyik hősét, a szimpatikus grófot addig-addig rehabilitálgatja, mígnem a regény folytatásában (A változások őrei) eljutunk odáig, hogy ez a gróf, aki a változások előkészítésének, a társadalmi-politikai erjedésnek egyik vezéralakja, a fináléban egy pártközpont emeletéről fegyverrel kezében védi a felkelők ellen a rendszert, oldalán az őt korábban tönkretevő, megrögzött politikai gonosztevővel, egy moszkovita őshüllővel.
Az osztályharcos szemlélet eme furcsa vargabetűjén a regény arisztokratikus ízlésvilágú olvasói legalább annyira elámulhattak, mint a proletkult dogmatikusai – tény annyi, hogy az „ellenforradalmár gróf" kötelező kliséjének vagy sztereotípiájának Moldova regénye jókora szamárfület mutatott. (E Károlyi gróf alakját Moldova egyébként részben Király Béla tábornokról mintázta, akit a közelben lakó regényíró Sárközi Márta kertjében látott kertészkedni.)

113. jelenet
„Tito nem fogja kiadni őket. – Dehogynem... Már meg is egyeztünk vele." E párbeszédet érdemes hosszabban körüljárni.

Nagy Imréék elrablása és a jugoszláv elvtársak

Nagy Imréék elrablása máig sem teljesen tisztázott kérdés. Nincs dokumentum arról, hogy Tito beleegyezett Nagyék elrablásába – s ha ezt megtette volna is, akkor is aligha adja az emberrabláshoz előzetes (november 4-e előttről származó) beleegyezését – ám alighanem igaza van Méray Tibornak, aki így vélekedik: „Mindent figyelembe véve, a jugoszláv vezetőknek a Nagy Imréék menedékjoga körüli ügyben olyan nagyfokú naivságot kellett tanúsítaniuk, amilyen egyébként a legkevésbé sem jellemző rájuk." (Méray, 344. oldal)

A jugoszláv követségre menekült és jugoszláv menedékjogot élvező magyar politikusok sorsa Kádár János, Tito és a moszkvai vezetés kezében volt.
A szovjetek birodalmi brutalitással és kendőzetlenséggel többször is megfogalmazták véleményüket. Az „olyan bukott elfajzottak, az ellenforradalom olyan szekértolói, mint Nagy Imre és társai" sorsa e szemszögből nem lehetett kétséges. (Sepilov külügyminiszter szavai Micunovic moszkvai jugoszláv követhez november 7-én.)

A Budapesten intézkedő moszkvai trojka, Malenkov, Szuszlov és Arisztov (háttérben Szerov tábornokkal) nemigen vesztegette az időt. November 17-i jelentésükben megfogalmazott javaslataik közül az első számú így szól: „Felkészülni és biztosítani Nagy és csoportjának letartóztatását, amikor elhagyják a jugoszláv követséget." Megelégedéssel nyugtázzák Kádár erre vonatkozó véleményét: „Kádárnak elmondtuk elképzeléseinket, aki azokkal teljesen egyetértett."

Ami Kádár János hidegen és gonoszul számító hozzáállását illeti, ez világosan kiderül a jugoszlávokkal november közepén folytatott egyezkedések dokumentumaiból. Hadd ragadjunk ki két mondatot. November 18-án „Kádár kijelenti, hogy a megoldás módja az, hogy oda kell adni ezeket az embereket a magyar szerveknek." Másnap így fogalmaz: „Nem is olyan egyszerű megpróbálni Nagy Imrét és társait a szocializmus számára megmenteni, ha tekintetbe vesszük a velük kapcsolatos eddigi tapasztalatokat." A „menthetetlen" Nagy Imre halálos ítéletét ezzel a maga részéről Kádár de facto meghozta, ami nem akadályozta meg abban, hogy többször is nyilvánosan ígéretet tegyen rá: Nagy Imrééket semmilyen bántódás nem fogja érni.

Tito szempontjából 1956 őszén a magyarországi helyzet két lehetséges kibontakozása így nézett ki: vagy azt a folyamatot támogatja, melynek eredményeképp északi szomszédjából parlamentáris demokrácia és semleges ország válik – vagy a mellé az alternatíva mellé áll, mely biztosítja Magyarországon a kommunista ideológia monopóliumát, óhatatlanul a szovjet jelenlétre támaszkodva. Tito, nem sok geostratégiai érzékkel, de annál erőteljesebb kommunista elkötelezettséggel, az utóbbi mellett döntött. Ezzel pedig az utolsó akadály is elhárult a magyar forradalom leverése elől.
Úgy néz ki tehát, hogy amiként Titóék átverték Nagy Imrééket szabad elvonulást ígérve nekik, ugyanúgy Kádár is átverte a jugoszlávokat, mikor olyan megoldást garantált, amely nemzetközileg nem kínos Belgrád számára. A tisztességnek nem sok hely maradt e politikai játszmákban.
A jugoszláv–magyar tárgyalások dokumentumaiból fény derül a belgrádiak egy másik sunyiságára is: hogy egyáltalán hogyan és miért kerültek Nagy Imréék a követségre, miféle megfontolásból kínálták fel és adták meg számukra a politikai menedékjogot. D. Vidic jugoszláv külügyi államtitkár-helyettes és Kádár János 1956. november 19-i megbeszélésének feljegyzéseiből kiderül, hogy Hruscsov és Tito november 2-áról 3-ra virradó éjjel megegyeztek: (a jövendő) „Kádár-kormány megerősítése érdekében jó lenne, ha Nagy Imre valamilyen formában eltávolíttatható lenne". Más szavakkal „...jó volna, ha valamilyen módon Nagyék menedéket kapnának". Ugyanez más szavakkal: a szovjet és jugoszláv elvtársaknak „az volt a közös véleményük, hogy a Nagy-kormány tűnjön el". És nem telik el 24 óra és Belgrádból közlik Moszkvával: Hruscsov és Tito megállapodásának megfelelően a jugoszlávok összeköttetésbe léptek Nagy Imréékkel, meginvitálva őket a követségre. („Kardelj közölte, hogy november 4-én éjjel kapcsolatba léptek Nagy Imrével, ahogy erről Hruscsov elvtárssal megállapodtak. Nagy Imre, Szántó Zoltán és másik 11 magyar kommunista a budapesti jugoszláv nagykövetségen van." – Hiányzó lapok, 223. o. és Döntés a Kremlben, 1956 – 209. o. Firjubin belgrádi szovjet követ távirata.) Ugyanerre a kétszínűségre – a menedékjog hátsó szándékkal, álságos megfontolásból való felajánlására – V. Micunovic moszkvai jugoszláv követ visszaemlékezéseinek 1956. november 7-i feljegyzéséből is fény derül. (V. Micunovic: Moszkvai évek, 1956–1958.)
Gosztonyi Péter már 1981-ben megsejtette, hogy Tito esetleg „...nem Nagyot akarta menteni, hanem épp a követségre csalva" kívánta őt és a többi vezetőt „semlegesíteni". (Gosztonyi 1981., 154. o.) „Semlegesíteni", vagy akár – ha ez szükséges lenne – manipulálni. („Kardelj Tito megbízásából tanácsot kért az SZKP-tól és a szovjet kormánytól, hogy folytassanak-e további tárgyalásokat Nagy Imrével." – Hiányzó lapok, 223. o.)
A jugoszlávoknak semmiféle kétségük nem lehetett afelől, hogy milyen sors vár Nagy Imréékre a követségről való távozásuk után. Tény, hogy „ma még tisztázatlan, hogy Nagy Imréék deportálásának előkészítésébe a jugoszláv követség munkatársai közül kik és milyen mértékig voltak beavatva." (Top Secret 1956, 26. oldal) Ám ha részletesen nem voltak is beavatva, bármely gondolkodó elme levonhatta azokat a következtetéseket, amelyek felismerése után ezek elhallgatása már cinkosságnak minősül. Íme a puzzle néhány sokatmondó eleme.
1. Milutin Milovanov halála. Milovanov követségi titkár november 5-én a követségen tartózkodott, mikor egy szovjet tankból rálőttek. A helyszínen életét vesztette. („Majdhogynem kettévágta egy villámgéppuska-sorozat" – emlékszik vissza Fazekas György. In: Forró ősz Budapesten, 120. o.) Milovanov személyéről és haláláról a következőket kell tudni. Állítólag (bár még csak harminc éves volt) módfelett hasonlított Nagy Imrére: távolabbról akár össze is lehetett téveszteni vele. Tudni kell róla azt is, hogy a magyar politikusok jugoszláv követségre való menekítésének egyik szervezője volt. Ami rendkívül feltűnő, az az, hogy a példátlan esetből – egy diplomatát szovjet katonák saját követségének területén kivégeznek – sem komolyabb diplomáciai botrány, sem politikai konfliktus nem keletkezett, leszámítva egy jóval későbbi erőtlen levelezést azzal kapcsolatban, hogy a magyar [!] kormány fizessen-e kártérítést, s ha igen: milyen összegűt, Milovanov özvegyének és árváinak.
2. Kádár mereven elutasítja a gondolatot, hogy Nagy Imre és társai távozzanak Jugoszláviába. Pedig ő maga szögezi le: kormánya érdeke az, hogy Nagy Imréék „ideiglenesen" elhagyják Magyarországot. Ám ahogyan Kádár sem akarja kiengedni karmai közül Nagy Imrééket, ugyanúgy a jugoszlávok sem akarják igazán befogadni őket. November 17-én, Kádár blöffjét – mely szerint a Nagy-csoportból bárki, ha úgy dönt, akár Jugoszláviába is távozhat – a jugoszlávok úgy tesznek, mintha meg sem hallották volna.
3. A jugoszlávok föl sem vetették, hogy „mi történjék abban az esetben, ha valamelyik fél nem tartja be a megállapodást". (Top Secret 1956, 26. oldal) Valamelyik?!
4. A jugoszláv követségről november 18-án önként távozott Lukács Györgyöt, Szántó Zoltánt és Vas Zoltánt a szovjetek abban a szempillantásban letartóztatták. A jugoszlávokkal tárgyaló Kádár majdhogynem elszólja magát, mondván, hogy „legcélszerűbb lenne, ha a jugoszláv elvtársak tekintettel lennének a precedensre, amelyet Szántó, Lukács és Vas idéztek elő". Mármint hogy távoztak a követségről – meg hogy rögtön le is tartóztatták őket. Ám a jugoszlávokat tapintatosan nem érdekli, mi lett Szántóék sorsa. Valójában pontosan tudták, mi történt velük – de ezt nem baljós előjelként vagy figyelmeztetésként értelmezték. Ami pedig minősíthetetlenné teszi a magatartásukat, az az a tény, hogy Nagy Imrééket nem tájékoztatták a Szántó-csoporttal történtekről.
Pontosabban mondva: félretájékoztatták... Ember Mária dokumentumfilmjében (szövege könyvalakban is megjelent, lásd alább) Dr. Donáth Ferencné mondja el, hogy Lukács, Szántó és Vas távozásának másnapján a „belgrádi fiúk" azt a megnyugtató hírt hozták, hogy a három politikus már a Parlamentben tevékenykedik. (43. o.)

„...azt mondták, hogy Gyuri bácsi már valamilyen szerepet is vállalt, talán ő lesz a művelődésügyi miniszter. Vas Zoltán már ténykedik, hogy ne legyen infláció. Mert Vas Zoltán azzal ment ki a követségről: „Nélkülem infláció lesz! Nélkülem gazdasági csőd lesz! Én nélkülözhetetlen vagyok!" (...) Vidics végül is hozta a papiruszt, amely papiruszon a magyar párt- és állami vezetők garantálták, hogy a csoport bántatlanul hazatérhet otthonába...
– Ki írta alá?
– Kádár János és Münnich Ferenc. Mindenki hazamehet a lakására."

Donáthné szavait Fazekas György is megerősíti: „Két vagy három nap múlva az újságíróktól azt a hírt kaptuk, hogy Vas Zoltán a Parlamentben van, nagy ember, ott van Szántó is, Lukácsot nem látták, de lehet, hogy őt nagyon megviselték ezek a dolgok." (Fazekas, i. m. 127. o.) Nagyon sürgős lehetett már Titóéknak, hogy kicsalogassák a vendégeket, egyenesen bele a csapdába...
Vásárhelyi Miklóst egy Milán Georgievics nevű diplomata vezette ugyanazzal a szöveggel félre – mármint, hogy Lukács, Szántó és Vas már a Parlamentben tárgyalnak. (Menedékjog – 1956, 140. o.) Vásárhelyi azt is megtapasztalhatta: ha az embert egy jugoszláv diplomata kocsikáztatja barátilag a városban, búcsút mondhat a szabadságának. (uo., 143. o.)

A jugoszláv követség előtt várakozó busz sofőrjének kinézete Dr. Szilágyiék és Fazekas György figyelmét is felhívta magára.
„Mondom Szilágyi Jóskának: Te Jóska, gyere menjünk, nézzünk körül, mi van itt. Kimentünk. Az autóbusz ajtaja nyitva állt, felszálltunk. (... ) A sofőr pont olyan volt, mint az egykori katonai sofőr, egy az egyben. Rögtön felismertem, és úgy reflexszerűen a vállára csaptam: „No, i jobb tvoju maty, kak gyela, mologyec." „Nyicsevo" – mondja. Abban a pillanatban tudtam, mi van." (Fazekas, 131. o., alább következő idézete: 132. o.)
Az egyetlen, aki – ha a legutolsó pillanatban is, de – vissza akarta tartani a távozni készülő Nagy Imrét, az nem más volt, mint maga a nagykövet. Talán a maga, talán az országa tisztességét mentendő, Szoldatics követ megpróbálta meggyőzni a miniszterelnököt arról, hogy maradnia kell. (Dr. Szilágyi Józsefné visszaemlékezése. Ember Judit: Menedékjog – 1956. 28. old.) Érdemes idézni Szilágyiné és Nagy Imre párbeszédét:
„A két gyerek azonnal előreszalad, elhelyezkedik, én pedig lehajlok a sofőrhöz, és megkérdezem tőle, hogy ismeri-e a pesti utcákat. Az úgy ül, mint egy bálvány. Nem válaszol. Gyanús lett nekem, alánézek a sisakja alá, mert sisak volt a fején, olyan, mint máma a motorbicikliseknek a fején, és egy tipikus orosz arcot látok. Lerángatom ijedten a gyerekeket az autóbuszról, visszarohanok a hallba, még mindig tart a vita, széttolom az embereket és azt mondom: Imre bácsi, ne menjünk ki, el fognak rabolni bennünket! Erre azt mondta: – Tudjuk, fiam, a követ úr is tudja, ezért kapacitál, hogy ne menjünk ki. Énnekem pedig az a véleményem, hogy mostmár nézzünk a sorsunk elé."
Fazekas szerint Szoldatics ugyan leszögezte, hogy egy államközi megállapodás tökéletes garanciát jelent, mindemellett „ő felajánlja, hogy maradjunk ott. – Parancsoljanak, ott vannak kitéve az ívek, tépjék szét, maradjanak itt. Közben láttam, hogy Köves Erzsi rettenetesen izgatott. Nagy Imrével próbált volna szót ejteni, de ez nem sikerült, mert Nagy Imre a nagykövettel tárgyalt. És akkor (...) kettőnket félrevont és azt mondta, hogy Péter üzent, hogy ő, Köves Erzsi, ne menjen ki. (...) Én ezt is elmondtam Nagy Imrének. (...) Mire Imre bácsi (...) azt mondja: Menjünk, elvtársak. Elhatároztuk, menjünk! Mi fölszálltunk, elhelyezkedtünk, elindultunk. Néhány pillanat múlva elénk is, mögénk is kanyarodott egy-egy tank."
Dr. Donáth Ferencné szavai ugyanerről (Menedékjog – 1956, 43. o.):
„Arra emlékszem, nagyon jól, hogy még az előszobában Nagy Imre megállt, miközben mentünk ki az autóbuszhoz, vittük ki a csomagokat, és akkor Nagy Imre állt az előszobában, és Szoldatics könyörgött neki, hogy ne menjen".
Szoldatics nagykövet becsületes fellépése az egyik legdöntőbb bizonyíték arra nézve, hogy a jugoszláv politika előre megfontolva, a moszkvaiakkal és Kádárékkal cinkosan összejátszva, Nagy Imre további sorsát illetően a következményeket világosan átlátva járt el. A „Már meg is egyeztünk vele" mondat tehát – ha szó szerint talán nem hangzott is el Kádár János szájából – magában a darabban hitelesnek tekinthető abban az értelemben, ahogyan ezt egy történet értelmezése olykor feltételezi, olykor megköveteli.

Széll János politológus 1989-ben Nagy Imréék elrablásáról: „Hogy létezett-e előzetes megállapodás? Mindenesetre habozás, vonakodás, egyetértés váltotta egymást".
(Javorniczky István, 274. o.)

Horváth Miklós ugyancsak világosan fogalmaz: a jugoszlávok arra vállalkoztak, hogy segítséget nyújtsanak a követségre Szántó Zoltán közreműködésével „behívott, becsalt" Nagynak „és a hozzá közel álló személyeknek a politikai életből való kikapcsolásához". (1956 hadikrónikája, 403. o.)

Molnár Miklós az elsők közt ismerte fel, hogy „maga Tito árulta el Nagy Imrét a szovjeteknek". (Molnár M., 252. o.) A „Jelcin-dossziéhoz" írott előszavában Litván György kételytelenül forgalmaz: „Teljes bizonyítást nyert Tito és a jugoszláv vezetés cinkossága is." (A „Jelcin dosszié", 16. o.)
A tárgyalások során a jugoszlávok szinte Kádárék szájába rágták, hogy mi lenne a kívánatos és bölcs eljárás. Nagy Imréék jussanak el lakásukra, a jugoszlávokat ezt követően nem érdekli, mi lesz a sorsuk. A belgrádi elvtársak tehát presztízsvesztés nélkül szerettek volna kikerülni a csúnya történetből; azt szerették volna, hogy Nagy Imrééket saját otthonukból, ne pedig éppen a jugoszláv követség küszöbéről rabolják el. Ennyi tapintat igazán elvárható lenne – gondolhatták. Aztán Hruscsovtól leckét kaptak abból, hogy mi a tapintat, a Tito-kedvence Kádártól pedig abból, hogy mi a hála: sem Moszkva, sem Budapest nem hagyta ki a pazar lehetőséget, hogy a hitszegés sarából a jugoszlávok ábrázatára is fröccsenjen.
(E kérdéskörhöz lásd hivatkozásaink forrását: Top Secret, valamint Top Secret 1956–1959.)
Mindezek alapján az angliai diákok Titoval kapcsolatos helyzetképe egyáltalán nem tűnik történelmietlennek... Hát még ha ott lettek volna a nevezetes maratoni KB-ülésen 1956. december 2–3-án, és hallhatták volna, amint Köböl József elvtárs „felveti", hogy vajon volt-e a magyar szerveknek köze a Nagy Imre-csoport elrablásához. A jegyzőkönyv szerint „Kádár János elvtárs közbeszól: Közük volt a magyar szerveknek, s a jugoszlávoknak, akik tudták, hogy végrehajtjuk. Egy gondjuk volt a jugoszlávoknak, hogy a világ előtt úgy mutassák be magukat, mint korrekt embereket." (MSZMP – Jegyzőkönyvek, 162.) Hiú törekvés – gondolhatta magában Kádár – méghogy korrekt! valakik, akik megtették ezt a disznóságot...

1956 rejtélyes őszének kulisszatitkairól – melyek egyaránt kötődnek idilli mediterrán szigetekhez, kalandos repülőutakhoz, viharos éjszakai ülésezésekhez a Kremlben és a hol itt, hol ott, de állandóan felcsörömpölő fekete telefonokhoz – a legdöbbenetesebb alighanem Hruscsov elszólása, amikoris 1957. január 10-én írt levelében emlékezteti Titót, hogy a szovjet küldöttségnek, melyet november 18-án Brionin fogadott, így nyilatkozott: „...Ha a szovjet egységeket nem használták volna fel a felkelés elfojtására, akkor ezért jugoszláv egységeket menesztettek volna Magyarországra... ezek már azidőben a jugoszláv–magyar határ felé meneteltek. Ugyanezt mondta a JSZNK népvédelmi államtitkára, Gosnjak elvtárs is, 1956. november 23-án a jugoszláviai szovjet nagykövetségen a szovjet katonai küldöttség tiszteletére rendezett fogadáson." (Top Secret 1956–1959, 99. o., és korábban: a Magyarország c. lap 1989. június 23-i számában, 7. o.)
Szóval így állunk. A határ menti felvonulás nem a szovjeteket figyelmeztető demonstráció volt, mint ezt némelyek hitték. Nemcsak Gheorghiu-Dejék szerettek volna bemasírozni Budapestre, nemcsak a csehszlovák elvtársak, hanem Titóék is. Felállt a kisantant. Ha a bácskai népirtásra vagy a Maniu-különítmények székelyföldi vérengzéseire gondolunk, elképzelhetjük: milyen eszközökkel megvalósított tatárjárás fenyegette Magyarországot ezekben a hetekben.
Csak a lengyel politikai vezetés nem viselkedett ellenségesen.

114. jelenet
„Még egyszer hosszan visszanézünk"
E négy sor Gyimes István Búcsúdal című hatstrófás versének első és utolsó két sora, minimális változtatással. (In: Piros a vér a pesti utcán)

115. jelenet
„Nagy Imre és csoportja tagjai ellen..."
Kádár János Nagy Imréék büntetlenségére vonatkozó garanciáit, ígéreteit és nyilatkozatait lásd például Méray Tibor művének a 339., 346., 349. és 356. oldalain.

116. jelenet
„...Magyar Nemzet és Daily Mail"
Vajon miért épp Daily Mail? Talán csak a rím kedvéért? Lehetne akár Daily Express is, ha a rím úgy kívánná?

A magyar felkelésről a londoni Daily Mail közölte az első részletes szemtanúi beszámolót, Noel Barber tollából. Barber neve fogalommá lett, a Daily Mail anyaga bejárta az egész világot. A lap mindvégig a forradalom leghűségesebb barátjának, szövetségesének és krónikásának bizonyult.

117. jelenet
„Ha október 23. és november 2. között..."
Az angliai magyar menekült szavait (természetesen akár azonos is lehet azzal a személlyel, akit korábban az osztrák–magyar határon láttunk) lásd Márai Sándor 1956-os Naplójában. E vélekedés egyébként abban az időben általános volt Magyarországon. Marton Endre, az Associated Press tudósítója idézi Mindszenty bíboros szavait: „Amire most szükség van az az, hogy az ENSZ főtitkára Budapestre jöjjön, mégpedig azonnal. Túl sok a beszéd és a szavazás. Eljött a cselekvés ideje." (Marton, 166. o.)
John Campbell amerikai szakértő, az ötvenes években külügyi tisztviselő, 1989-ben így értékeli az akkori eseményeket.
„Utólag amellett lehetne érvelni, hogy 1956-ban tárgyalni kellett volna Moszkvával, megegyezést kellett volna felkínálni, s rávenni a szovjeteket arra: ha a magyar fejlődést nem gátolják, akkor az Egyesült Államok is kész csapatokat visszavonni Nyugat-Európából. De akkor ez senkinek a fejében sem fordult meg. Illetve, Eisenhower leszerelési tanácsadója a nemzetbiztonsági tanács elé terjesztett ilyen terveket, de azokat elutasították."
(Blahó Miklós: A világpolitika és '56)

117. jelenet
„Senki se jött, és a Nap"
Behúzta maga mögött az ajtót.
E két sor idézet Donald Hall 56-os tárgyú verséből (A harmadik évfordulóra). Vitéz György fordítása.

120. jelenet
„halálos csapást mértek a szovjet birodalomra."
Ez nagyon sokak meggyőződése, mások vitatják. Mindenesetre, az Amerikába először ellátogató Jelcin elnök ugyanezt mondta a tévékamerák előtt.

121. jelenet
Susan utolsó dala (Susan dala Calais kikötőjében) olyan motívumot tartalmaz, amely Klaus Hensel Frankfurtban élő erdélyi német költő A Dover–Calais ballada c. versének utolsó két sorát idézi:

DIE BALLADE VON DOVER–CALAIS

Einer, weiß Gott wer,
Bindet die Fähre vom Kai

Aufgeschlitzte Tottenhams
Fallen über Lee

Wo die alten Monde
Lagern unter See

Wie in eine Brühe
Fällt ins Aug der Schnee

Einer fährt nie wieder
Von Dover nach Calais

124. jelenet
„az az ember"
Élete végén Kádár János már annyira rettegett kimondani Nagy Imre nevét, hogy csak így emlegette: „az az ember". (Lásd a 9. jelenethez írt jegyzetet is.)

124. jelenet
Csúcs Mátyás
Nagy Imre, Maléter Pál és Gimes Miklós kivégzésének jegyzőkönyve facsimilében olvasható például Horváth Miklós Maléterről írott könyve második kiadásának 291. oldalán. Eszerint az ítéletvégrehajtó Bogár János volt, segédei pedig Csúcs Mátyás és Fülöp István. Ám hogy miképp indul meg a legenda-képződés, azt érdemes a „csere-hóhér" motívuma mentén szemléltetni – ami egyben azért is tanulságos, mert az idézetek jól rávilágítanak a különböző hallomásos források szavahihetőségi értékére.
Az ítéletvégrehajtó személyéről Rainer M. János (Nagy Imre. Politikai életrajz. II. kötet) idézi Kő András és Nagy J. Lambert értesülését, mely szerint a kivégzési jegyzőkönyvet előre elkészítették, s „az ítéletvégrehajtó nem az abban szereplő Bogár János volt (aki szerintük abban az időben orvosi kezelés alatt állt), hanem egyik segédje, Csúcs Mátyás. Érdekes módon hasonló, de politikai indítékú „helyettesítésről" tud Méray: Nagy Imre élete és halála, 378. oldal."

Méray könyvének 1978-as kiadásában a 385. oldalon a következőt írja:
„A hóhérnak Kovács börtönőr-alezredesnek kellett volna lennie, de az nem vállalta a feladatot, arra hivatkozva, hogy ő már akasztott minisztert és abból nagy baj lett. Szerepét ekkor segédjére, Karácsony főtörzsőrmesterre bízták." [Akasztott minisztert – vagyis Rajk Lászlót.]
Krassó György elítélt-társakkal folytatott beszélgetések alapján azt írja, hogy ebben az időben a Kisfogházban „az ítéletvégrehajtó Kovács őrnagy volt. Négy segédje („a pribékek") közül háromnak a neve: Karácsony főtörzsőrmester, Berkes törzsőrmester, Steinbacher őrmester. Nagy Imre, Maléter Pál és Gimes Miklós kivégzésekor Kovács őrnagyot – hírek szerint – Berkes és Karácsony helyettesítette; ez utóbbi lett később, 1964-ben, Kovács utódja."
(In: Halottaink 1956 I. 64. o.)
Hornyák Tibor egy Nagy Sándor nevű volt századostól, akit halálraítéltek, majd 1963-ban amnesztiában részesült, a következő szavakat idézi:
„A börtönben vízszerelőként dolgoztam, munkáltatóm a hírhedt Karácsony Sándor segédhóhér volt. Elmondta nekem, hogy ő végezte ki Nagy Imrét és társait, mert a hóhér nem vállalta." (Hornyák, 168. old.)
2005 júniusában Kő András így foglalja össze az eddigre hozzáférhetővé vált ismereteket az ítéletvégrehajtó(k) személyéről: „Kutatásaim alapján bizonyosnak látszik, hogy Nagy Imrének és két sorstársának ítélet-végrehajtója Csúcs Mátyás volt, segédei: Fülöp István – és még valaki, akinek nevét, amíg él, nem írhatjuk le, mert a nemzetközi jog védi. Megjegyzem viszont, hogy azok az emberek, akik általában az ítéleteket végrehajtották, szinte kivétel nélkül szenvedélybetegek lettek, vagy idegösszeroppanást kaptak." (Kő: Az utolsó út rögei)
Milyen jó, hogy a „nemzetközi jog" még a hóhérok érdekeit is védi... Érdekes egyébként, hogy Londonban már 1958-ban tudni vélték azt, ami Budapesten csak 2005-re vált valószínűsíthetővé; hogy ki volt az ítéletvégrehajtó. (A Liberté 1998-ban született, amikor Csúcs Mátyás személyéről és szerepéről még alig esett szó.)
Jakab Zoltán 1958 elején a Kisfogház rabja volt. Érzékletesen idézi fel az ítéletvégrehajtó alakját – bárhogy is hívták:
Az elítéltet négyen vezették a kivégzésre. Felolvasták előtte az ítéletet, közölték, hogy a kegyelmi kérvényét elutasították. Majd mondták, hogy:
„Az ítéletvégrehajtó teljesítse a kötelességét!"
Ezt követték a búcsúszavak, amelyek meglehetős erős hangon kezdődtek, majd végül elcsukló hangon fejeződtek be.
Ameddig én ott voltam, nyitott téren akasztottak.
A kivégzést ezen kívül intenzív hangjelek előzték meg. A szomszéd temetőből ide telepedtek a madarak és ricsajt csináltak. Emellett még ott volt a vérebek vonítása is.
(...)
Majd hallani lehetett a zárkacsörgést és hozták az elítéltet, zsákkal a fején. Az elítéltek nevét olyan halkan mondták, hogy nem lehetett hallani. Harmincöt napból 7 reggel így kezdődött. Volt olyan nap, amikor három kivégzés volt. Három ilyen akasztófára emlékszem és arra, hogy senki sem könyörgött az életéért.
A hóhér, aki századosi vagy őrnagyi rangban volt, egy szürkére festett lovaskocsin maga vitte ki az áldozatot. Sötét figura volt. Magas ember, akinek a feje és a nyaka teljesen egybenőtt. Egy tenyere akkora volt, mint nekem a kettő.
Soha senkinek nem nézett a szemébe. Micisapkát hordott. Erősen kopaszodott. Fehér, műanyagkeretes, feketelencsés napszemüvege volt. Többször volt alkalmam őt látni. Az ő prémiuma az volt, hogy minden délben megkapta a moslékot a konyháról. Volt egy szamara, meg egy négykerekes targoncája. Ezen általában naponta 3 hordó moslékot vitt haza a disznóinak. Hát ennyit erről „A Figuráról".
(Iránytűnk, 264.o.)

124. jelenet
„...de él a testamentum."
Azt, amit Nagy Imre utolsó éjszakáján írt – egész éjszaka –, nem ismerjük. A népbíróság előtti utolsó szavai a következők voltak:

„Egyetlen vigaszom ebben a helyzetben az a meggyőződésem, hogy előbb vagy utóbb a magyar nép és a nemzetközi munkásosztály majd felment azok alól a súlyos vádak alól, amelyeknek súlyát most nekem kell viselnem, amelynek következményeként nekem életemet kell áldoznom, de amelyet nekem vállalnom kell. Úgy érzem, eljön az idő, amikor ezekben a kérdésekben nyugodtabb légkörben, világosabb látókörrel, a tények jobb ismerete alapján igazságot lehet szolgáltatni az én ügyemben is. Úgy érzem súlyos tévedés, bírósági tévedés áldozata vagyok. Kegyelmet nem kérek."
(Rainer, 430. oldal.)

127. jelenet
„...a Nyugati pályaudvar előtti forgatagban"
A történet e jelenete Bereményi Géza szövegén alapul (Nyugati pályaudvar, in: Kelet-nyugati pályaudvar, T-Twins kiadó, 1993). Az Ady-idézetek a Nekünk Mohács kell c. versből valók.

129. jelenet
...csak az bánt...
Az idézet Angyal István Eörsi Istvánnak írott leveléből való.

31. és 131. jelenet
Falábú János
Bár Falábú János a Liberté cselekményében csak pillanatokra bukkan fel, a vele kapcsolatos pártállami rágalmak szükségessé teszik, hogy alakjával részletesebben is foglalkozzunk.

FALÁBÚ JÁNOS

Falábú Jánosról, vagyis Mesz Jánosról (olykor Meszler János néven is említve), a kiváló tüzérről sokan megemlékeztek. Legendájának nem volt képes ártani a kádári propaganda sem, pedig még olyan szerző is kritikátlanul átvette a rágalmakat, mint Bill Lomax:
A Köztársaság téri gyilkosságokkal vádoltak ellen később lefolytatott magyar bírósági tárgyalások csaknem minden kétséget kizáróan világossá teszik, hogy a fővárosi pártbizottság székházát ostromló megvadult tömeg élén azok a kisebb fegyveres csoportok álltak, amelyek a Keleti pályaudvar mögötti mellékutcákban, Budapest legrosszabb hírű negyedében működtek. Számottevő szerepet játszott az utolsó gyilkosságokban a Práter utcai iskola Tuskólábú vezette csoportja is. E csoportokhoz számos szökött bűnöző, valamint a nyilas párt sok volt tagja csatlakozott, akik valóban a lumpenproletariátusnak a forradalomhoz való hozzájárulását képviselték.
Ezeket a kivégzéseket mintegy tizenöt főnyi felkelő hajtotta végre, köztük a Baross téri csoport vezetői és a hírhedt Tuskólábú, valamint néhány volt fasiszta és szökött bűnöző. (Lomax, 143–145. o.)
Krassó György hozzáfűzi lábjegyzetben: Ezeket az állításait a szerző feltehetően a forradalom után megjelentetett propaganda-kiadványokból veszi.

Gyurkó László így ismerteti a Köztársaság téri dráma egyik történését:
„A három parlamenter egy lécre kötözött fehér abrosszal a kezében kilépett a pártház kapuján, s elindult a támadók felé. Amikor leléptek a járdáról, géppisztolysorozat kaszálta le őket. A gyilkosok vezetője valószínűleg Mesz János volt, alvilági nevén Falábú Jankó, a Corvin köz tüzérparancsnoka." (Gyurkó, 258. o.) A forrás megintcsak nincs megadva, mintahogy azé a visszaemlékezésé sincs, amelyben Mesz János testvére azt állítja, hogy október 25-én délelőtt – hány órakor, nem tudjuk, mindenesetre a Nyugatinál lévő szovjet könyvkereskedés már égett – a Bástya mozinál találkozik részeg öccsével: „...az öcsém láttam, egy juhászbot a kezében, vészesen jobbra-balra hadonászik." (Gyurkó, 274–275. o.)
Az idézetben nem az a zavaró, hogy ezúttal is hiányzik a forrás-megjelölés, mint Gyurkónál mindig. Hanem az, hogy az olvasóban felmerül a kérdés: ha Falábú 25-én délelőtt részegen a városban lődörgött, vajon ki kezelte az ágyút a Corvin közben... Ugyanebben az időpontban ugyanis Pongrátz Gergely a Corvin közben találkozik a tüzérrel. Emlékei szerint Mesz János kezében nem pásztorbot volt. „A 76-os löveget Falábú Jancsi kezelte, négyen segítettek neki." (Pongrátz, 63.o.)
Vannak módszerek, amelyekkel bárkiről bebizonyítható, hogy nem ott volt, ahol volt, és nem azt tette, amit valójában tett, hanem egyebet. Falábú nem is a Corvin közben volt, ráadásul az nem is Corvin köz, hanem mint Gyurkó megmagyarázza, Kisfaludy-köz, és nem is lőtt a szovjet tankokra, hanem egy bottal hadonászott a Bástya mozinál. Vajon a népbíróság vagy a hadbíróság is elhitte volna Gyurkónak, hogy Mesz János a Corvin köznek közelében sem járt?
Köztársaság tér 1956 címmel több kiadást is megért Hollós Ervin–Lajtai Vera könyve. Ennek egyik fejezete a pártházat megostromlók társadalmi hovatartozását térképezi fel. A munka végeztével a szerzőpáros még hozzáfűzi:
„E korántsem teljes ismertetéssel nem azt akarjuk állítani, hogy mindazok, akik felkészítették a Corvin közieket, a Baross térieket és a többi ellenforradalmi fegyveres csoportot, s akik részt vettek a támadásban, valamennyien szélsőjobboldaliak, fasiszták, horthysta katonatisztek, csendőrök, rongyosgárdisták, egykori nyilasok, SS-ek, pártszolgálatosok vagy az alvilághoz tartozó bűnözők voltak."
(Hollós–Lajtai, 99–100. o.)

E finomítás sem változtat azonban a Corvin köziekről festett sötét tablón:
„a Corvin köziek parancsnoka a horthysta hadsereg egykori altisztjének a fia, a parancsnokok között oly jelentős szerepet játszó Pongrátz fivérek egy volt horthysta törvényszéki bíró gyermekei. Dr. A. S.-t 1945 után államellenes izgatásért büntetőjogilag többször felelősségre vonták. A felderítés és az elhárítás vezetője, L. I. egykor horthysta főhadnagy, valamikor Héjjas Iván rongyosgárdájához tartozott. M. J. tüzérparancsnok tizenhatszor, D. G. századparancsnok hétszer volt büntetve." (I. m., 83–84. o.)
D. G. nem más, mint a cigány naiv festő, Dilinkó Gábor. Az M. J. monogram Falábút fedi. „Két tanúvallomás" alapján a pártházból kilépő három parlamenter halálát a szerzőpáros így írja le:

„A civil fehér zászlót tartott a kezében. Ekkor a székház kapujával szemben, az egyik fa mögül előbújt egy falábú, negyven év körülinek látszó személy, és géppisztollyal megnyitotta mindhármukra a tüzet."
(I. m., 147–148. o.)

Parlamenterek likvidálása igen aljas dolog. Ha valaha bebizonyosodnék, hogy Mesz János valóban elkövetett ilyesmit, e sorok szerzője az elsők között siet majd elmarasztalni a tüzért. Addig azonban, amíg csak gyűlölködő, hazugságoktól hemzsegő, zűrzavaros spekulációk állnak rendelkezésünkre, Falábú Jankóban nem azt a gonosztevőt véli felismerni, aki fegyvertelen parlamenterekre lövöldöz, hanem azt a kültelki vagányt, aki egy ócska 76-os löveggel képes szembeszállni a legmodernebb szovjet páncélosokkal – úgyszólván egyedül a világ legnagyobb hadserege ellen.
Térjünk vissza időben október 25-éig. Vajon mivel foglalatoskodott Mesz János e nap délutáni óráiban? Lehet, hogy a testvére rosszul emlékezett, és valójában délutánra itta magát részegre a tüzér? Lehetséges, hogy ezekben az órákban látták őt a Bástya mozinál?
„A mozi előtt nagy volt a sürgés-forgás, Falábú Jancsi, Ágyús Gyurka, a csonkakezű Beszkártos, akinek a bal kezén csak két ujja volt és még néhányan, akkor húzták a 76-os löveget a benzinkút mellől, a mozi elé. Az ágyútalpakat neki fektették a mozi lépcsőjének, tehát onnan már nem tudott elmozdulni." (Pongrátz, 66. o.)
(Aha, itt szó van moziról. Csakhát az nem a Bástya mozi, hanem a Corvin... Vagy nevezzük a közről Kisfaludy mozinak?)
No és 26-án?
„Falábú Jancsi tartotta a kezében a drótkötelet, amelynek másik vége a löveg elsütőszerkezetére volt erősítve." (I. m. 70. o.)
Falábú és Ágyús Gyurka aznap 17-szer lőtt: „minden lövedék oda ment, ahová küldték. Estére a Corvin köz környéke páncélos temetővé vált, melyek közé néhány teherautó és páncélautó is került." (I. m. 74. o.)
Esetleg 27-én?
„Amikor megláttam az első zsákmányolt orosz tankot, melynek a tetején ketten irányították a tank vezetőjét, hogy hova állítsa azt, a fiúk elmondták Falábú Jancsi vállalkozását a tankvadászatról. (...)
Ma reggel (...) a harcok szünetében néhányan elmentek tankvadászatra. Lehettek vagy tizenöten a csoportban, a parancsnokuk Falábú Jancsi volt. Nem kellett senkitől sem engedélyt kérniük, mert eddig még valamennyien csak felkelők voltunk. A „parancsnok" kifejezést nem lehet katonai értelemben venni, hiszen mindenki, akinek fegyver volt a kezében, parancsnok volt. Falábú Jancsi is csak azért volt ennek a csoportnak a parancsnoka, mert ő volt az, aki a körülötte lévőket megkérdezte: – Ki akar velem jönni tankvadászatra? Tehát ő volt az indítványozó és ezért tekintették az önként jelentkezők Jancsit parancsnokuknak." (I. m. 83. o.)

Vajon milyen eredménnyel járt a tankvadászat?
„A tankvadászcsoport tagjai lassan visszaszállingóztak, többnyire egy-egy orosz tankkal, melyben a teljes orosz kezelőszemélyzet is benne volt, akik a Corvinba való megérkezésük után, felemelt kezekkel másztak ki a páncélosaikból. A tankokat sorba, szorosan egymás mellé állították a mozi mellé, a foglyokat pedig bekísérték a Práter utcai iskola egyik tantermébe". (I. m. 84. o.)

Még néhány szót Falábú haláláról.
Dilinkó Gábor, a Bizsu néven ismert cigány festő a Corvin köz feladásáig harcolt, fej- és tüdőlövéseit az utolsó órákban szerezve. Ő úgy emlékszik, hogy Falábút – aki Dilinkóhoz hasonlóan nem csatlakozott a Corvin közből már november 4-én távozókhoz – még ezen a napon, november 4-én egy akna tépte szét. „Kiváló lövész volt" – erősíti meg Dilinkó is Falábú legendás tüzéri képességeiről való ismereteinket, igennel válaszolva arra a kérdésünkre is, hogy álltak-e át szovjet katonák a magyar felkelők oldalára. (Dilinkó következetesen a felkelés kifejezést használja. Ma nyugállományú tábornokként él és dolgozik az 56-os veteránok mátyásföldi laktanyájában, a sors furcsa akaratából átellenben azzal az utcácskával, amelyben Király Béla él rokonai családi házában.)
„...az egyik legkeményebb harcos volt" – emlékszik vissza Pongrátz Gergely, aki elmeséli, hogy maga is alig tudott valamit Falábúról. „Nemrég volt az öccse és a húga Marispusztán. Nem sokat tudtam róla. Tőlük tudtam meg, hogy kétszer volt börtönben közveszélyes munkakerülésért. De nem tehetett róla, mert, amikor elment munkát keresni, ránéztek a falábára és nem vették fel dolgozni."
(Stefka István: Ötvenhat arcai. A Dilinkóval készített interjú idézett részlete a 151., a Pongrátz interjú vonatkozó része a 20. oldalon található. Könyvében Pongrátz Gergely azt írja, hogy halál előtt még néhány szót sikerült váltania Mesz Jánossal, aki ezután elvesztette az eszméletét. Pongrátz nyilván úgy gondolta, hogy meghalt. Ám a halálosan megsebesült tüzért még sikerült kórházba juttatni, de megmenteni már nem volt lehetséges.)
Gosztonyi egyik meg nem nevezett forrása (Föltámadott a tenger... 1956) rögzít még egy képet a Corvin-köz utolsó óráiról: „Ott volt egy féllábú ember, úgy küzdött, mint egy igazi hős."
Ez a féllábú ember aligha lehetett más, mint Mesz János.
Pongrátz egyébként ténybeli cáfolatok sorozatával válaszol a kádári propaganda Falábúval kapcsolatos sötét hazugságaira.
Ami pedig a Köztársaság téri eseményeket illeti, Gosztonyi Péter olyan információval egészíti ki ismereteinket, amelyek – ha ellenőrizhetőek – perdöntőek lehetnek a parlamenterek halálával kapcsolatban:
„A fehér zászló láttán a téren lévő fegyveresek beszüntették a harcot. Egymásnak kiáltották: „Ne lőjetek! Ezek megadják magukat!"
Amikor Mező és a két tiszt lelépett a pártház előtti járdáról, a pártház bejáratánál tartózkodó egyik karhatalmista (nevét is tudjuk: Bozsó Imre) a nyitott szárnyú kapuból öntevékenyen, tehát parancs nélkül, tüzet nyitott a felkelőkre! Ezek persze azonmód viszonozták a lövéseit. Ebben a tűzharcban, amelynek középpontjába kerültek, esett el Mező Imre és a két honvédtiszt. Asztalos halálos lövéseket kapott, Mező Imre és Papp ezredes életveszélyesen megsebesült. Vagyis mindhárman a vakvéletlen áldozatai lettek...
Hogy Bozsó karhatalmista miért nyitott tüzet a felkelőkre, amikor épp azok bizalmát kellett volna megnyerni, nevezett erre később csak zavaros feleletet tudott adni. „Fedezni akartam Mező elvtársat!" – ezzel érvelt. Aki nekem ezt az esetet a hatvanas évek végén elmondta, az 1958-ban hivatalból ott volt azon a februári helyszíni szemlén, amelyet a Köztársaság téri csata rejtélyeinek felderítése céljából a Fővárosi Ügyészség elrendelt. Informátorom – a BM Politikai Nyomozóosztálya Vizsgálati Részlegének egyszerű beosztottja – elmondta, hogy az orvosok kiderítették: Bozsó egy úgynevezett „vegetatív-labil" idegrendszerű ember. Egy ilyen személy rendkívüli helyzetben könnyen pánikba esik. Ez történhetett vele 1956. október 30-án is. (Bozsónak egyébként később is „problémái" voltak a természetével. A forradalom után a pártállam hatósága előléptette. A rendőrség állományába került. Főhadnagy lett belőle. 1967-ben az utcán, egy családi veszekedés során, megint csak elveszítve önuralmát, szolgálati fegyverével agyonlőtte feleségét.)"
(Gosztonyi: A magyar Golgota. 154. o.)

Orbán Éva Gazdagh Sándor Corvin közi harcossal készült beszélgetése tovább variálja a Falábú halálával kapcsolatos ismereteinket:
„4-én ott ácsorgok a mozi lépcsőjén, amikor jön a szakaszomból egy gyerek, s kérdezi: Sanyi! hallottad, hogy elesett a falábú Jancsi? Te jó Isten! Mikor? Most az éjszaka. A Rákóczi úton a Szivárvány áruháznál. Meghalt. Most, 40 év után tudtam meg a nevét: Meisz János, foglalkozása kertész és a Péterffy Sándor utcai kórházban halt meg. Meisz János először a Vajdahunyad sarkán sérült meg, onnan vitték a korházba, majd a Rákóczi úton. rip.)" (Üzenet, 228.0.)

Úgy tűnik, Gosztonyi figyelmét elkerülte: Bozsó Imrét Pongrátz könyve is említi. A véletlen ugyanis úgy hozta, hogy Bozsó – még ott helyben a Köztársaság téren – a Corvin köziek fogságába esett. (A Corvin közbe azonban, úgy tűnik, egy Korányi kórházi kerülővel jutott el.)
Pongrátz Gergely szerint az itt leírt esetre november 4-én, a visszavert első szovjet támadás után, egyben Falábú halála után került sor. Ez az időpont meglehetősen valószínűtlen, a főparancsnokot talán megcsalta az emlékezete. A tényleges dátum október 30-a lehet, a délutáni órákban.
A közhangulat nem túl kedvező az államvédelmis foglyok számára. Pongrátz javaslatára azonban szabadon engedik őket. „Az elengedettek között volt névszerint Radosza ezredes, Bozsó Imre és Tapolcsányi László, hogy csak egy pár nevet említsek." (Pongrátz, 215. o.) Senki nem tudhatta, hogy az egyik fogoly idegeinek állapotán nemcsak Mező Imréék élete múlott, hanem – tegyünk félre minden egyebet – Bozsóné élete is ezen fog múlni 11 év elteltével... Hacsak Gosztonyi értesülését meg nem cáfolja valaki. Horváth Miklós könyvéből egyébként az derül ki, hogy Bozsó még 30-án kórházba került.
„A Köztársaság téren lévő corvinisták a pártház elfoglalása után Bozsó Imre államvédelmi sorkatonát és a Tapolcsányi nevű pártmunkást a parancsnokságukra kísérték. A tábornokok, Maléter és a felkelők beszélgetése még tartott, amikor Bozsó Imrét, Schmidt minden tiltakozása ellenére, bevezették a szobába. A fogoly több sebből vérzett. Könyörgött, hogy ne bántsák, ő csak egy sorkatona, hagyják meg életét. Maléter felállt és kijelentette, hogy a foglyokat nemzetközi jog védi, bántódásuk nem eshet. A sebesülteket pedig kötelesek elsősegélyben részesíteni. Követelte, hogy Bozsót és társát kötözzék be és vigyék kórházba." (Horváth, Maléter Pál, 113. o.)
Uszta Gyula vezérőrnagy is jelen volt:
„Jól emlékszem arra, hogy miközben ott tartózkodtunk, a fegyveres ellenforradalmárok felkísértek ebbe a szobába egy derékig meztelen embert, akiről megtudták, hogy ÁVH-s, és ezért letartóztatták...
Így a Maléterrel való beszélgetésen, valamint a Corvin közben teljes anarchia volt és hogy ezek az emberek súlyos törvénytelenségeket és bűncselekményeket követtek el. (sic!)" (Horváth, Maléter Pál, 198. o.)

Egy másik vezérőrnagy, Horváth Mihály, ugyanarról:
„Néhány perc múlva felhoztak ide egy fiatal belső karhatalmistát. Alsónadrágban, atlétatrikóban állt ott, meg volt sebesülve. Többen kiabáltak ott előttünk. Itt van, nézzék meg, nem öltük meg őt. Arról is szó esett, hogy ennek a karhatalmistának 1800 Ft fizetése van.
Mi figyelmeztettük a corvinistákat, ne beszéljenek össze-vissza, ne kiabáljanak, így nem lehet tárgyalni... Ezeket az eseményeket követően Uszta Gyula vezérőrnagy bajtárssal távoztunk a Corvin-Közből." (uo. 198. o.)

Bozsó karhatalmista tehát ott áll alsónadrágban a Corvin-közben egy emeleti helyiségben. A vezérőrnagy bajtársak zavaros vallomásai alapján akár azt is lehetne hinni, hogy Bozsót ezután meglincselték. Lazán átsiklottak afölött, hogy mi történt az ávóssal – és kinek köszönhetően.
Bozsó maga így vallott:
„Amikor a Corvin parancsnokságra az I. emeletre felkísértek bennünket (Tapolcsányi nevűvel együtt), majd egy fürdőszobába vittek bennünket. Itt a fürdőszobában ütlegeltek bennünket. Valamelyik ellenforradalmár valószínű, hogy jelentést tett előállításunkról a parancsnokságnak, mert egyszer csak bekísértek engem a parancsnokságra. Én mindjárt megismertem Maléter Pált (akit az újságokból ismerek), és közöltem vele, hogy „remélem az életemet meghagyják, hiszen én sorkatona vagyok". Maléter nekem semmit sem szólt, de azt mondta, az ottani ellenforradalmároknak, hogy a többi áv. beosztottat és elfogott kommunistát adják ki az ellenforradalmároknak. Ezután engem gépkocsira tettek és a honvéd központi kórházba szállítottak." (Horváth, Maléter Pál, 198. o.)
Világos. Maléter szólt az ellenforradalmároknak, hogy az ávósokat adják ki az ellenforradalmároknak. (Mégis a Honvéd Kórházban lesz lehetősége kiheverni az izgalmakat...)
Rákos Imre százados is jelen volt. Maléter szerinte is a fogoly jogait védte, de a százados vallomásának aligha örült dr. Révai, Maléter ügyvédje:
„Ott-tartózkodásunk alatt az történt, hogy több fegyveres jött be abba a szobába, ahol mi tartózkodtunk s jelentették, hogy a Köztársaság téren lévő pártházat leverték, az épületben lévő államvédelmistákat kinyírták. Ugyanakkor azt is közölték, hogy fenti támadásuk során harcukat Solymosi alezredes harckocsijával támogatta. Egy rendőrruhába öltözött, félig meztelen államvédelmi sorkatonát hoztak fegyveresek a szobába... A fentiekkel kapcsolatban egyedül Maléternek volt megjegyzése, aki kijelentette, hogy a foglyokat nemzetközi jog védi és ehhez tartsák magukat.
Ezután a tárgyalás eredményre nem vezetett, közben Nagy Imrének egy rádiófelhívása jelent meg, melynek alapján a Parlamentbe hívta a felkelők vezetőit tárgyalni. Hívtuk Malétert is, aki azonban kijelentette, hogy ő addig nem hagyja el a laktanyát, amíg Budapesten egy szál szovjet katona lesz." (Horváth, Maléter Pál, 199. o.)
Falábú Jancsi pedig ezalatt talán az ágyúk környékén tett-vett, mit sem sejtve arról, hogy közvetlen közelében alsónadrágban jogaira apellál az az ember, aki elszabadította a Köztársaság téri poklot. Amelyért a felelősséget majd éppen az ő – Falábú – nyakába szeretnek varrni Hollósék és Gyurkóék. Meg a Maléterébe is... (Maléter egyébként nyilvánvalóan nem lehetett jelen 4-én a Corvin közben. Egészen máshol volt, Tökölön.)

A Köztársaság téren történtekért boldog-boldogtalannak halálbüntetést, életfogytot, súlyos börtönéveket osztó Tutsek tanács elé 1959. augusztusában került vádirat szerint (lásd Jobbágyi Gábor Ez itt a vértanúk vére c. könyvének vonatkozó fejezetét) a téren már kora délelőttől „felfegyverzett martalócok ezrei gyülekeztek". Rejtő Jenő tollára méltó fogalmazás; a vád pedig minden bizonyíték nélkül úgy tudja, hogy Falábú Jankó vezetésével sortüzet nyitottak, s „Mező Imre, Asztalos és Szabó elvtársak a pártház bejáratánál haltak meg az ellenforradalmárok golyóitól."
(Ezzel szemben Holicza István tanú:
„Mező elesését láttam, de hogy honnan jött a golyó, nem tudom, mert mindenünnen lőttek." Kiemelés Sz. G.)
A vádiratban többször találkozunk ismerősünk, Bozsó Imre nevével.
A halálraítélt – és sem nem fellebbező, sem kegyelmet nem kérő – Fáncsik György szavaiból kiderül, hogyan menekült meg a karhatalmista. „...azt láttam, hogy egy szőke rendőrruhás ember szalad felém, meg volt lőve a csípője és a bal karja. Védelmére siettem, és pisztolyommal riasztó lövéseket adtam le. Ezután a hátára borítottam egy nemzeti színű zászlót, mert gondoltam, talán úgy nem bántják. Ezután ezt a személyt is, akiről utólag megtudtam, hogy Bozsónak hívják, beültettem az autóbuszba." Bozsó nagyjából hasonlóan meséli el a történetet, de ismeretlen marad az őt megmentő személy kiléte. Szerinte ugyanis Fáncsik nemhogy megmenteni igyekezett volna őt, hanem egy pisztolyból 2-3 méter távolságból rálőtt. Koronatanúként Bozsó a tárgyaláson már nem pisztolyt, hanem géppisztolyt emleget.
Bár a 21 lövést túlélt ávéhás tiszt, Berta Somogyi Lajos vallomásából az derül ki, hogy saját megmenekülését Fáncsiknak köszönheti, a háború alatt zsidókat mentő Fáncsikot felakasztják. (Bozsó a fiatalkorú Deák Gáborról is azt vallotta, hogy őt „puskatussal ütlegelte". A 17 éves fiút mégsem sikerült akasztófára juttatnia, életfogytiglani kapott. 1970 tavaszán már szabadlábra is kerül.)

*

Falábú János alakjával egyébként Benedikty Tamás Szuvenír című önéletrajzi ihletettségű kétkötetes regényében is találkozunk.
„Akkor döcögött be éppen a Falábú Jancsi a Fehér Sapkával (...) Fehér Sapka szigorló szájsebész a Mária utcai klinikán, Jancsiról meg olyan hír keringett, hogy tüzértiszt volt, s évekkel ezelőtt, egy hadgyakorlaton akna tépte le a lábát. De ilyesmiről a Corvinista illemtan szerint természetesen soha nem kérdezgettük egymást, nem beszélgettünk. Úgyis kiderül majd minden a forradalom győzelme után." (223. o.)

Benedikty Iván Kovács Lászlóról is kivételes szeretettel és megbecsüléssel ír:
„...ez a nála tíz évvel idősebb tag az igazi fej. Ivánnál senki sem tud többet (legfeljebb Falábú Jancsi és még ketten-hárman), ezért aztán isszák, lesik majd minden szavát. Első az Egyenlők közt [...]" (234. o.)
„Fess volt, nyúlánk, rendíthetetlen, jóképű. Hát lehet nem hinni a meredély szélén álló, sudár fenyőnek, melyet hiába cibál a szél?" (237. o.)
Iván Kovács László 1956-ban 26 éves volt, a regény hőse, Mérlegh Sándor, negyedikes gimnazista.
„...furdalta az oldalát a kíváncsiság, hogy ilyen ágyút zsákmányoltak Falábú Jancsiék. (Később ezzel az ágyúval, s a madzagos trükköt bedobva lőtt ki négy páncélost Jancsi a Pokol Első Napján...) Falábúék éppen az ávós likvidálásáról tanácskoztak." (251. o. Egy ávós orvlövész semlegesítéséről van szó, nem parlamenterekéről.)

A regény főhőse, a részben Gazdagh Sándor Corvin-közi harcosról mintázott elbeszélő kamasz, kivívja Falábú elismerését, aki este a Corvin mozi színpadáról, legendás kalapját meglengetve feléje, megdicséri.
„Falábú Jancsi dicséretéhez képest a világtörténelem összes kitüntetése maroknyi, ócska pléh. Mert a Jancsi aztán igazán nem kényeztette el őket, a felnőttek közül talán ő volt a legszigorúbb. Szeme láttára pofozott fel egy srácot, aki elfelejtette, hogy ki van biztosítva a fegyvere, s ahogy a földhöz verte, a puska elsült. „Azt tudod ugye, hogy kivégeztünk volna, ha eltalálsz valakit!" – ordította Jancsi, és akkorát rúgott falábával a gyerekbe, hogy az jajgatva terült el a földön. Jancsitól minden kitelik, Jancsinak veszett a híre. Iván és Jancsi nélkül ezekben a kritikus órákban összeomlott volna az ellenállás..." (253. o.)

Érzékletes a tüzérről készült leírás is:
„Tudta, hogy Falábúnak döntő szava van a legfontosabb kérdésekben, s azt is, hogy a zöldfülűekkel ellentétben nagyon is jól ért a harci eszközökhöz. Jancsi, tapasztaltabb, dörzsöltebb lévén a többieknél, mindjárt az elején egész kis arzenált gyűjtött össze magának. Bicegő karácsonyfa, akiről szaloncukrok helyett fegyverek lógnak." (254. o.)
Két vezetőre – Iván Kovácsra meg Dokira utalva – a regényhős elmeséli, hogy
„...rájuk is átragadt a jókedv, együtt nevettek a többiekkel, bár nem minden féltékenység nélkül, mivel Falábú népszerűsége időnként hajazta az övékét. [...] Falábút azelőtt soha nem látták ilyen oldottnak, jóval nyersebb és kiszámíthatatlanabb volt valamennyiüknél, s lám, ezzel együtt is birtokolta a többség szimpátiáját. [...]
Ami pedig Falábút illeti: érdes modora, marcona alakja senkit sem biztatott túlzott haverkodásra, mégis tisztelték, csodálták harcok során tanúsított bátorságáért, erélyességéért. Ivánnal együtt szervezte a környékbeli utcák, háztömbök megtisztítását a bujkáló ávósoktól. A tankvadászatot is ő találta ki, s gyakoroltatta be néhány ügyes, mozgékony kölyökkel: az eredmény három sértetlen T–34-es, begarazsírozva a mozi oldalához, csupán kezelőszemélyzetet kellett találni hozzájuk. Lévén maga is a bravúrok embere, a többi potentáttal ellentétben kiállt a vakmerőségig hülyék, a brahisok mellett; nagylelkűségi rohamaiban gyakran ajándékozott egy-egy pisztolyt vagy kézigránátot valamelyiküknek. „Nekünk olyasmire is vállalkoznunk kell, amire még az isten se képes" – hajtogatta. Tudta, hogy mást diktál a szív és mást az ész, s ezt nem is palástolta. Kijelentette, hogy ő mindig a belső hangra figyel, és megérzései soha nem csalnak.
Máskülönben remek taktikus volt, nem mindennapi külsejét is fegyverként használta, tettekkel bizonyítva, hogy fél lábbal is többet ér másoknál. (256–257. o.)

A szerző érzékletesen jeleníti meg Falábú személyiségét és fizikai valóját:
„Jancsi elindult a színpadra vezető, oldalsó kis lépcső felé. Rangjelzés nélküli egyenruhát viselt, mellén töltényheveder, nyakában távcső, derékszíjába dugva három nyeles kézigránát, mindkét oldalán pisztolytáska, kezében az a félelmetes tűzerejű, hosszú csövű géppisztoly-géppuska keverék, melyet a szovjet elitalakulatosok egyetlenegy támadásakor zsákmányolt mindjárt a legelején. A távcső minden egyes lépésnél csak még fesztelenebbé tette Jancsi mozgását. Olyan magabiztos eleganciával sántikált, mintha Igor Mereszjevet alakítaná, vagy valami féllábú admirálist a tizennyolcadik századból, a MOSZFILM grandiózus csatafilmjében."

A főhős „elindult Jancsi felé, akit minden könnyedsége, természetessége ellenére is valami láthatatlan burok övezett, mintha csupán a forradalom idejére bukkant volna föl az éjszakák, a presszók, a kocsmák cigarettafüstös tengeréből, hogy a győzelem után ismét visszasüppedjen a kallódás és a félreismertség masszájába.
Jancsiról hamar elterjedt, hogy milyen tisztaságmániás. Harc közben is gyakran előkapott zsebéből egy rongyot, azzal törölgette ép féllábán csizmáját. – Tükörfényesen lépjünk a túlvilágra, hadd lássák ezek a tetvek, hogy a magyar nép a pokolban is úr! – ez volt a kedvenc szavajárása." (259. o.)

Gömöri József Corvin közi harcos így emlékszik vissza Falábúra: „A Corvin közben harcolt a „Tüzér" Jancsi (Meszler János), ő úgy maradt meg az emlékezetemben, hogy tüzérhadnagy volt és rendkívül jól tudott az ágyúval bánni. Akkor, amikor jöttek az oroszok, olyan pontosan ki tudta lőni a harckocsit, hogy az szinte bámulatos volt. Nehezen mozgott, mert térden alul hiányzott az egyik lába. Elevenen emlékszem arra, amikor kigyulladt a lába. Hogy petróleumban, olajban állt-e vagy nem, nem tudom mitől gyulladt ki, de égett a falába. Ahogy visszaemlékszem rá, nem is érdekelte, csak azt kiabálta: Ne engedjétek, hogy bejöjjenek a Corvin közbe! Ne engedjétek, hogy bejöjjenek a Corvin közbe! Nem tudom mikor és hogyan halt meg, de azt tudom, hogy itt sebesült meg november 4-én a Corvin közben, és azt is, hogy a fején sebesült meg".
(Üzenet 3., 209. o.)

131. jelenet
Bebádogoztak minden ablakot
Tollas Tibor híres versének címe és refrénje. Íme a költemény első és utolsó szakasza:

Az életből csak ennyi fény maradt:
Csillagos ég, tenyérnyi napsugár.
Ezt vártuk nap-nap, homályos falak
Üregéből esténként-délután.
S elvették ezt is, a tenyérnyi napot,
Bebádogoztak minden ablakot.

A rádiók csak üvöltsék rekedten
A szabadságot s az ember jogát.
Itt érzi csak befalazott testem
A milliókkal Moszkva ostorát.
S Váctól Pekingig zúgják a rabok:
– Ha nem vigyáztok, az egész világon
Bebádogoznak minden ablakot! –
[Vác, 1953]

 

A LIBERTÉ 1956 IDEGEN NYELVEKEN

Az itt következő fordítások címe melletti szám a jelenet számára vonatkozik.

A Liberté 1956 egyes megjelent részleteit, illetve magát az egész drámát többen, több nyelvre lefordították (oroszra, angolra, németre, szerbre, olaszra és románra). A szöveg teljes fordításai a következők:
– oroszra Vjacseszlav SZEREDA fordította, a verseket pedig Marina BOROGYICKAJA ültette át, ezek közül vettük át az alábbiakban olvasható verseket is.
– a német fordítás Julia SCHIFF és Robert SCHIFF közös munkája.
– (amerikai) angolra Paul SOHAR ültette át a drámát. (Ugyancsak Amerikában született Pedraic O'SULLIVAN fordítása is.)

Egy rövidített változatot Peter LINKA is angolra fordított, még 2000-ben (Josef von Ferenczy megbízásából és általa finanszírozva. Ez a fordítás azzal a céllal készült, hogy egy nemzetközi koprodukciós együttműködés eredményeképp film szülessen a Liberté alapján. Az egyik produkciós partner a starnbergi Mandoki-stúdió lett volna, de a film teljes finanszírozásához magyar részről a kormányzati oldalnak is hozzá kellett volna járulnia, miként a szöveg egyes idegen nyelvű bemutatóihoz is, amelyekre így soha nem kerülhetett sor.)

Az itt következő fordítások talán jól jelzik, milyen nyelvi, értelmezési és poétikai feladványokat kell megoldania a fordítónak – de azt is, hogy a fordítók e nehézségeket szívesen vállalják a Liberté idegen nyelveken való megszólaltatásáért. Érdeklődésükért, önzetlen munkájukért a szerző nevében is köszönetet mond
a kiadó.

 

FÜGGELÉK
SZOVJET KATONÁK A MAGYAROK OLDALÁN 1956-BAN

A szerzőt, amíg e tanulmányt írta, egy éven keresztül a XX. Század Intézet ösztöndíjjal segítette.

Bevezető
Hogy a szovjet hadseregből álltak-e át a magyar felkelők oldalára katonák – oroszok vagy más nemzetiségűek – ez olyan kérdés, mely tudományos szakszerűséggel máig nincs feldolgozva. Ahogy telik az idő, úgy halványul ezeknek az eseteknek az emléke, és ma már egyre gyakrabban hallani olyan véleményeket, melyek szerint az átállások romantikus motívuma csak a népképzelet szüleménye, Illés Béla Guszev kapitányának modern reinkarnációja.
Éppen ezért, a Liberté legproblematikusabb motívumának a magyar forradalom oldalára átállt Pável alakja tűnik. Vajon pusztán csak a szerző naiv ötletéről van-e szó – avagy bír-e valóságfedezettel is a saját lelkiismeretével, majd hadseregével konfliktusba kerülő szovjet tiszt fantom-portréja?
Mivel a kérdés a Liberté szavahihetősége szempontjából sem közömbös, érdemes körbejárni a témát. Az alább következő oldalak erről szólnak.

Alekszandr Kirov orosz hadtörténész tanulmányából nyomon követhető egy 1991-es rehabilitációs kísérlet kudarca:
„1991. november 13-án az „Izvesztija" közzétette a TASZSZ-nak a magyarok 56-os Szövetségétől származó információját, amely szerint állítólag megtörtént tény, hogy a Szovjetunió követségének udvarán 2200 szovjet katonát agyonlőttek azért, mert átálltak a magyar forradalom oldalára és támogatták a felkelőket. 1991. november 23-i száma a TASZSZ információját „rosszindulatú kitalációnak" minősítette. A szerző ezzel kapcsolatban a következőket tartja szükségesnek megjegyezni: a katonai levéltárakban lévő és áttanulmányozott dokumentumok és hadijelentések a szovjet katonák tömeges kivégzésével kapcsolatos állításokat nem erősítették meg. A történész véleménye szerint a magyar 56-os Szövetség elnökének a kijelentése megalapozatlan.
A. Boriszkin tábornok válaszát azonban pontosítani kell. A Katonai Főügyészségnek tudnia kellett volna, és adatokkal kellett volna rendelkeznie arról, ha a parancsnokok parancsát a katonák tömegesen megtagadják. Előfordulhat azonban, hogy megtagadták a bűnös parancsok végrehajtását, de ezeket az eseteket nem vizsgálta a Katonai Ügyészség, mert az ilyen esetekben a kivégzetteket hadi veszteségként írták le. „Eltüntették a nyomokat" – ahogy a nép mondja."
(Szovjet katonai intervenció 1956, 192–193. o.)

2200 katonát agyonlőni egy követség udvarán – majdnem megoldhatatlan feladat. Még elképzelhetetlenebb, hogy ennek semmiféle nyoma ne maradt volna légyen, ha tényleg megtörténik. A legelképzelhetetlenebb azonban az, hogy e legendák megszülethettek és fennmaradhattak volna, ha nincs valóságmagvuk.

Egy történelmi olvasókönyv így tudósít:
„Tudjuk, bár sajnos pontos adatok nélkül, hogy sok Magyarországon élő nem magyar állampolgár is harcolt a sztálinista diktatúra ellen. Számos, menedékjogot kapott menekült, itt tanuló külföldi diák – sőt néhány, az ő hazáját is elnyomó bolsevik diktatúrával szembefordult szovjet katona (akikről, sajnos semmi közelebbit nem tudunk) is beállt a forradalom harcosai közé; természetesen tárt karokkal fogadták őket." (Az 1956-os magyar forradalom, 156. o.)

Vajon mennyi az a „semmi közelebbi", amit nem tudunk?
A közéleti, a morális, a történelmi rehabilitációt megnehezíti, hogy tudományos igényű és módszerű kutatás nem ismerte fel e téma jelentőségét.
A megszálló szovjet fegyveres erők soraiból átálló katonák drámája azért még ma is az 1956-os forradalom és szabadságharc mítoszi történései közé tartozik.
Az átállásokkal kapcsolatos hírek két szempontból is rendkívüli horderejűek voltak.
Egyrészt a magyar felkelés számára jelentettek váratlan erkölcsi támogatást a Vörös Hadseregnek hátat fordító szovjet katonák, illetve a róluk szóló hírek.
De szimbolikus erejűnek bizonyult az átállások üzenete a nyugati közvélemény számára is. Ezt nemcsak megrázta mindaz, ami október utolsó és november első hetében történt Magyarországon, de az itteni események egyfajta lelkiismeretvizsgálatot is elindítottak, elsősorban az értelmiségiek körében, s az ezzel kapcsolatos – gyakran polemikus – eszmecsere argumentációjában, mint látni fogjuk, fontos szerep jutott az átálló szovjet katonáknak.
Mindehhez képest sajátos és sajnálatos, hogy ezek a történések mindinkább visszaszorulnak a közemlékezetben, egyre kevesebbszer esvén róluk szó. A kortársakban talán föl sem merült a gondolat, hogy valaha is megkérdőjeleződhet ezeknek az eseteknek a megtörténte. Ahogyan Kemény István szociológus fogalmazott: „Ezekről általánosan tudott mindenki. Evidenciának számítottak." Majdnem szószerint így emlékszik Püski Sándor is. (Kemény István és Püski Sándor szóbeli közlése.) A témát feldolgozó megbízható szakirodalom – vagy legalább szakmunkák, vagy legalább egyetlen szakmunka – hiánya azonban mára már azokon a vélekedéseken is lemérhető, melyek szerint kérdéses, hogy egyáltalán bizonyítható-e akár egyetlen konkrét, hús-vér szovjet katona átállása. A még élő tanúk számának csökkenésével ez a kétely alighanem mind erősebb lesz. Ilymódon megérhetjük azt is, hogy Gyurkó László szavai számítanak majd tudományos igazságnak:
„Ellenkező előjelű propaganda a felkelőkhöz átállt szovjet katonákról szóló történetek tucatja. Csaknem minden felkelőcsoportban tudtak ilyenekről, tudtak az ENSZ-Különbizottság által kihallgatott tanúk is, a nyugati titkosszolgálatok is elhitték, s lámpással kutattak Nyugatra menekült szovjet katonák után. De Silva ezredes, az amerikai Központi Hírszerző Szolgálat bécsi irodafőnöke panaszolja: »A CIA főhadiszállását megfertőzte azoknak a napoknak a láza, s rajongó híve lett a zsurnalisztika alkotásainak. Újabb és újabb kérdésekkel bombáztak. Amikor a legaprólékosabban bebizonyítottam, miért nem voltak szovjet katonák, akik átálltak, azt az ideges választ kaptam, hogy nem kutattam eléggé alaposan." Pedig kézenfekvő: az átállt szovjet katonák a nyitott határon át bizonyára Nyugatra szöktek volna a hadbírósági tárgyalások, a biztos halál elől. Egyetlenegyet nem sikerült találni." (Gyurkó, 211–212. o.)

A könyvből nem derül fény rá, kinek panaszkodott De Silva ezredes (hacsak nem a szerzőnek). Az sem világos, miként lehet aprólékosan bebizonyítani, sőt legaprólékosabban, hogy nem voltak átálló katonák. De ez legyen inkább De Silva és Gyurkó gondja. („Nem szökött, tehát nem volt. Nem volt, tehát nem is lehetett." S hogy esetleg pl. azelőtt életét veszítette, hogysem átszökhetett volna a nyitott határon – ez kívül esik ezen a logikán.)

Az itt következő néhány oldal nem pótolhatja és nem helyettesítheti tanszékek, intézetek, történész-bizottságok, kutató-programok, kutatók, ösztöndíjasok, konferencia-sorozatok sokévtizedes tevékenyégét. A cél, amelyet magunk elé tűzhetünk, ilymódon a következőkben körvonalazható:
a. Az átállásokra vonatkozó írott és szóbeli információk minél teljesebb összegyűjtése és ezek rendezése;
b. az átállások társadalmi összefüggéseinek és lélektani motivációjának feltérképezése;
c. további kutatási irányok meghatározása.

Ki mondja, kiről mondja, mit mond
A konkréttól az általánosig és a fiktívig, a közvetlenül tapasztalt élménytől a hallomáson át a következtetésig terjedő hitelességi skálán egy nagytekintélyű nemzetközi intézmény szűkszavú utalása talán megbízhatóbb, komolyabb, hitelesebb forrásnak tűnhet, mint egyetlen ember gyarló memóriája – ám a konkrét neveket mégis inkább az egyes szemtanúk őrzik meg. Vajon melyik a fontosabb, a meggyőzőbb, a döntőbb bizonyíték?
Alighanem csak a legkülönbözőbb minőségű források és hivatkozások gondos és kitartó egybevetése és ütköztetése vezethet el az információk analitikus, ugyanakkor komplementer elvű értelmezéséhez. És ennek eredménye áll majd legközelebb ahhoz, amit történelmi „igazság"-nak nevezünk.
A megkerülhetetlen dilemmák érzékeltetésére hadd térjünk ki az egyik kardinális probléma értelmezési nehézségeire.
Nagyon nehéz annak az eldöntése, hogy egyszerű dezertálásról, vagy tudatosan megfontolt átállásról kell-e beszélnünk egy-egy adott esetben. Azért szökött-e meg egy katona, mert már elege lett mindenből, úgy általában? vagy pedig a szovjet intervenció háborította fel és a Magyarországon szerzett élmények fordították szembe saját hadseregével? E kérdések megválaszolása olyan morális, történelmi, kulturális és társadalmi dimenziók fele megnyitott távlatokat feltételez, amelyeket – jelen keretek közt – legjobb esetben is csak érinteni lehetséges. (Ezek közé tartozik például egy történelmi-kulturális kitekintés a legfontosabb olyan előzményekkel kapcsolatban, amelyek a cári birodalom 1849-es magyarországi kalandjának időpontjáig vezetnek vissza az időben. De például szervesen a témához tartozik a magyar forradalom Szovjetunión belüli visszhangjának, elsősorban az oroszországinak és a kárpát-ukrajnainak a megismerése is.)
A valósnak feltételezhető lélektani motivációk feltárására az látszott helyesnek, ha áttekintjük az átállásig vezető út egyes állomásait.
Forrásaink alapján a Vörös Hadseregen belüli, feljebbvalói szemmel renitensnek számító magatartásformák következő fokozatait lehetséges elkülönítem a fraternizálási skálán:

I. A szimpátia apró jelei, a szabályzati fegyelmet épp-hogy csak sértő, annak határait legfönnebb súroló engedékenység vagy nagyvonalúság.
II. A kisebb parancsok és előírások elszabotálása, jó értelemben vett cinkos magatartás.
III. Tűzparancs megtagadása.
IV. Dezertálás.
V. Tudatos átállás a szembenálló – jelen esetben: a magyar – fél oldalára, a fegyveres harc vállalásával.

Vegyük csak a dezertálók esetét. Dezertálásért ugyanúgy kivégzés járt, mintha a szökevény átállással súlyosbította volna tettét. Úgyhogy „ennyi fáradtsággal" akár már át is állhatott volna, vélekedhetnénk. És mégsem tette.
Maga a dezertálás különben nem számított ismeretlen műfajnak a Vörös Hadseregben. Király Béla 1952-ben a Kisfogházbeli siralomházban, mint halálraítélt, jónéhány sorstársával barátkozik össze.
„Mindent elmeséltünk egymásnak korábbi életünkről, így tudtam meg, miért is csapták ügyüket a Grősz-perhez, és miért ítélték őket halálra.
1944-ben, amikor Kalocsa környékét szovjet csapatok szállták meg, a szovjet hadseregből sok a háborúba belefáradt vöröskatona megszökött. Kisebb fegyveres rablóbandákat alakítottak, és a környék fosztogatásából tartották fenn magukat. Rablásaik nemcsak a magyaroknak okoztak komoly veszteségeket és állandó bizonytalanságot, de a Szegeden székelő illetékes szovjet területi parancsnokságnak is kezdtek kellemetlenné válni a sokasodó garázdálkodások. Ezért, a szegedi szovjet hatóság jóváhagyásával, a kalocsaiak fegyveres milíciát szerveztek, fegyvereket és lőszert pedig magától a szovjet területi parancsnokságtól kaptak, azzal a felhatalmazással, hogy fogják el a rablókat, és adják át őket a szovjet hatóságnak. Az így elfogott rablókat a szovjetek nemegyszer azonnal agyonlőtték. A hatóság arra is felhatalmazta a milíciát, hogy a rablók ellenállása esetén fegyvert használhasson. Ezeket az eseteket azonban jelenteniük és dokumentálniuk kellett. Pontosan így is jártak el, és nem egy bandita hagyta ott a fogát e fegyveres összeütközésekben. 1947 után a helyzet konszolidálódott, és a milícia feloszlott.
1950 nyarán, a háborúra való készülődés csúcspontján az összegyűlt okmányok ismét érdekessé váltak, hisz' az derült ki belőlük, hogy 1944–45-ben a magyarok szovjet katonákat öltek meg. Az, hogy ez a szovjet hatósággal való egyetértésben, sőt azok engedélyével és biztatására történt, már nem számított. Mivel szovjet embert magyar nem ölhet meg, a kalocsaiak ügyéből bűnügy lett. Éppen akkoriban volt napirenden a Grősz érsekkel való leszámolás is, és bár az ő és a volt milicisták ügye között semmiféle összefüggés nem volt, a kettőt egy kalap alá vették, hogy a Grősz-ügy veszélyességét ezáltal is hangsúlyozzák. Így ítélték el a becsületes magyarokat, közülük többet ki is végeztek." (Király Béla 2004. 208–209. o.)

Viktor. Szovjet foglyok.
Egyes orosz katonák átállásával kapcsolatban rögtön idézhető például Pongrátz Gergely Corvin köz 1956 című könyvének több passzusa.
A Corvin köziek egy csoport foglyul ejtett orosz katonát és tisztet szabadon engedtek október 27-én. Pongrátz idézi saját szavait, amellyel útjukra engedték őket, majd elmondja, mi történt ezt követően.

„Hazánk védelmében nemzetünk szabadságáért, hajlandók vagyunk gondolkozás nélkül meghalni. De ti miért haltok meg? Érdemes a ti életeteket azért feláldozni, hogy továbbra is rabságban tartsatok egy szabadságra vágyó nemzetet? Menjetek haza a ti hazátokba, s éljetek úgy, ahogy ti akartok. De engedjétek a magyar népet is úgy élni hazájában, ahogy akar. Szabadon!
– Menjetek vissza bajtársaitok közé és adjatok nekik is egy szelet kenyeret. Tudjuk, hogy nincs utánpótlásotok, s van köztetek olyan, aki 2-3 napja nem evett...

A mozi előtt sorakoztattuk foglyainkat, ahonnan fegyveres őrség kísérte őket a Boráros téri hídfőhöz. Azonban mielőtt elindultunk volna, egy bajtárs jött hozzám és mondta, hogy a mozi lépcsőjére leült egy orosz katona és azt kéri, lőjjük agyon! ő inkább meghal, de nem megy vissza a csapattestéhez. Mit csináljunk vele? – kérdezte társunk.
– Hagyjátok, hadd maradjon itt. Valaki vigye őt le a konyhára, adjátok át a szakácsnak, hogy segítsen neki mosogatni és takarítani.
Ez az orosz katona Viktor volt, aki elmondta, hogy több bajtársát politikai tisztjeik agyonlőtték azért, mert nem akartak lőni ránk. A 20 éves Viktor november közepén a Rákóczi téren, a magyar nemzet szabadságáért áldozta életét. A mi hősi halottunk lett." (93. oldal)

Mielőtt tovább olvasnók a szerző Viktorról írott sorait, érdemes felidézni a Corvin közi orosz foglyokkal kapcsolatban egy másik visszaemlékezést is.
Solymosi János alezredest október 28-án nevezik ki a nyolcadik katonai körzet parancsnokává (ami azt jelenti, hogy őhozzá tartozott a pesti oldal összes forró pontja). Solymosi egy alább hosszabban is idézett interjúban így beszél az orosz foglyokról:
„Én bementem a Corvinba 30-án minden további nélkül. Jól ismertek. Akkor volt a parancsnoki választás. Nem vettem ezen részt... Amikor az lezajlott, jött a Gergely. Mondtam neki, mostmár te vagy itt a parancsnok. Igen. Én meg a katonai körzet parancsnoka vagyok.
[...] Gergelynek elmondtam, miért jöttem.
– Van itt nálatok 20-22 szovjet fogoly.
– Igen, van.
– Idefigyelj, add azokat ide nekem! Kiszállítjuk őket Ferihegyre. Mert az a harckocsi ezred, amelyik az Üllői úton harcolt, az oda ment ki. Kivisszük oda ezeket hozzájuk. Nem akarom, hogy ebből botrány legyen. Megérted, hogy miért kérem?
– Meg, János bátyám. Én meg arra kérlek, van nálad letartóztatva egy rendőr, az agyonlőtt 3 egyetemistát, add azt ide nekem. Akkor odaadom a ruszkikat.
– Gergely, ha te becsületszavadat adod, hogy nem bántjátok a rendőrt, akkor odaadom.
– Becsületszavamat adom, nem bántjuk. Kivizsgáljuk, amennyiben bűnösnek találjuk, odaadjuk a hatóságoknak.
– Rendben van."
(Üzenet 3. 76–77. o.;

Vajon két ízben engedtek-e el foglyokat a Corvin közből? Október 27-én (mint könyvében Pongrátz emlékszik) – illetve, ahogyan Solymosi írja, 30-án is? Létezik-e, hogy 28–29-én újabb kéttucatnyi orosz került volna fogságba? Avagy Pongrátzot megcsalta az emlékezete, és valójában 30-án – vagyis parancsnokká választását követően – engedték el a foglyokat? Mivel Pongrátz parancsnokká választása lényeges eleme az epizódnak, Solymosi aligha téved, mikor a választás utánra helyezi el időben kettejük megegyezését. De tény, hogy Solymosi 28-án is ellátogatott a Corvin közbe – és elvileg nem zárható ki teljesen, hogy Solymosi összekeveri a dátumokat és e korábbi alkalommal került sor köztük az idézett párbeszédre. Ráadásul a parancsnok-választás valószínűleg november 2-án történt.
Ami a Boráros téri hivatkozást illeti, ennek Solymosinál nincs nyoma. De könnyen elképzelhető, hogy az orosz foglyokért küldött kocsik nem merészkedtek el a Corvin közig. (S ez nem is biztos, hogy megközelíthető volt.)
Horváth Miklós könyvéből (1956 hadikrónikája) kiderül, hogy valóban kétszer adtak át szovjet foglyokat: 25 főt valószínűleg október 29-én, 15 főt pedig november 2-án:
„Elsősorban a felkelők által zsákmányolt harckocsik kezelői kerültek fogságba. A fogságba esett szovjet katonák őrzésének, ellátásának kezdetleges feltételei október 27-e körül teremtődtek meg. Ezt követően a szovjet foglyokat, ha csak egy rövid ideig is, alapvetően három helyen – időrendi sorrendben a Corvin köz Práter utca felé eső részében, majd a Práter utcai iskola tantermeiben, később a Kisfaludy köz 4. számú házában kialakított fogdahelyiségben – őrizték. A sebesült foglyok egészségügyi ellátását biztosították, az elfogottakkal szemben ellenségesen fellépő vagy fellépni szándékozó személyektől a foglyokat megóvták, élelmezésükről és egyéb szükségleteik kielégítéséről megfelelő módon gondoskodtak. A szovjet és később a magyar foglyokat a felkelőkhöz, nemzetőrökhöz hasonlóan élelmezték. A tartós fogság feltételeinek megteremtése helyett – ez főleg a tűzszünetet követő, november 3-ig terjedő időszakra igaz – lépéseket tettek a szabadításuk, az alakulataikhoz való visszajuttatásuk érdekében. A Corvin köz és környékén október 29.-ig fogságba esett 25 szovjet katonát – az egymásnak ellentmondó adatokból ez a legvalószínűbb – a Boráros téren az őket fogadó szovjet tiszteknek kivétel nélkül átadták.
A Corvin közi főparancsnokság épületében – Kisfaludy köz 4. – egyes források szerint október 30-tól, más források szerint 31-től alakítottak ki fogdahelyiséget, amelyben magyar foglyokat, zömében volt államvédelmi beosztottakat és három, magát a tömegnek megadó szovjet harckocsi 15 fős kezelőszemélyzetét őrizték. A foglyok szovjet hatóságoknak történő átadását a lehetőségek függvényében megfelelően dokumentálták. Így történt ez november 2-án is, amikor a Corvin közi főparancsnokság 15 szovjet foglyot adott át a szovjet követségnek.

„Átadás-átvételi elismervény:
Magyarország Szovjet Követségének!
Budapest!
A Corvin-közi Forradalmi Bizottság a mai nap folyamán tizenöt (15) szovjet harcost, – akiket a Magyar Szabadságharcos Felkelők fogtak el, a Szovjet Követségnek átadott.
Budapest, 1956. november 2-án
Corvin Forradalmi Bizottság
Főparancsnoksága
Pongrácz főparancsnok h.
Iván Kovács főparancsnok."
Kézzel írva: „A Szovjet parancsnokság 1956. november 2-án kapott 15 (tizenöt) szovjet harcost.
A Szovjet Parancsnok helyettese, főhadnagy (Szmirnov) – Kuzminov"

(Horváth 2003, 232–233. o.)

Az itt közölt dokumentum szerint november 2-án még Iván Kovács László volt a Corvin köz főparancsnokának tekinthető, a parancsnokválasztásra tehát legkorábban valamikor aznap, de az átadást követően kerülhetett sor. Miután több emlékező többféleképpen idézi fel a történteket, egyetlen dokumentum csak fenntartásokkal fogadható el perdöntő bizonyítéknak. Amit biztosan tudunk tehát, az a következő: október 27. és november 2. közt két részletben összesen kb. – vagy pontosan – 40 szovjet foglyot engedtek szabadon a Corvin-köziek.
Érdekes lenne azt is tudni, hogy a „három, magát a tömegnek megadó" harckocsi 15 főnyi legénységéből hányan érezték úgy, hogy megadják magukat a tömegnek, hányan ítélték meg úgy, hogy nem szabad a tömegbe lőniük, mégha fogságba is esnek – és hányan gondolták közülük azt, hogy ha már így alakult, jobb lenne nem visszakerülni a sajátjaik kezébe...
A Vörös Hadseregnek visszaadott, de oda csak habozva, különösebb meggyőződés nélkül visszatérő orosz fogoly képe érdekes módon Solymosi alezredesnél is felvillan:

„Onnan telefonáltam a Rádióhoz. Küldjenek két kocsit azonnal. Kijött, velem volt a szovjet összekötő tiszt is, és még arra kért, hogy adjak gépkocsit is, hogy a szovjet katonákat kivigyék. Láttam, hogy mondani akar még nekem valamit, ez a kis főhadnagy. Potyogott a szeméből a könny. A katonákkal volt egy ruszki hadnagy. Az még a kezem is megcsókolta. Köszöni szépen, hogy megmentettem. Fölszálltak a kocsira. Ez a kis magyar ruszki főhadnagy – láttam – nagyon szeretett volna maradni, de elment. A ruszkik kivégezték őket. Nem csak őket. A Magyarországon állomásozó csapatok nagyon sok tisztjét kivégezték „bratyizás" miatt, akik először avatkoztak be."
(Üzenet 3., 77. o.)

Akik először avatkoztak be: október 24-ére virradólag.
Figyelem, egy bekezdésen belül két hadnagyról van szó. Egyikük orosz, ő is foglyul esett, és kiszabadulásáért hálából még kezet is csókol Solymosinak. A másik – a „kis magyar ruszki főhadnagy" – mintha tudná, hogy jobban járna, ha a magyarokkal maradna.
De ki is ez a főhadnagy?
Solymosi alezredes október 24-én utasítást kap a Rádió visszafoglalására. Az egyik dunai hídfőnél állomásozó szovjet hadosztály-parancsnokkal kell felvennie a kapcsolatot, hogy közösen foglalják vissza a felkelőktől a Rádiót.
„– Vegye fel az összeköttetést a Duna parton a hídnál a szovjet hadosztályparancsnokkal, aki vezérőrnagy, és közösen foglalják vissza a Rádiót!
Meglepődtem.
Én megpróbáltam a szovjet hadosztályparancsnokságra elmenni, de már onnan küldtek hozzám egy összekötő tisztet, egy ruszki főhadnagyot, aki anyanyelvi fokon beszélt magyarul. Kérdeztem is tőle: Maga nem kárpátaljai? Ungvár vagy Munkács környéki? – Nem, nem, nem. De nem árulta el honnan való. De magyar volt, az biztos. Vele elindultunk a hadosztályparancsnokságra." (Uo., 66. o.)

Adalék: a szovjet erőkkel katonai összeütközésbe egy puskalövés erejéig sem kerülő, – politikai és katonai értelemben nyilvánvalóan ártatlan – alezredes, aki a Rádiót a felkelőktől visszafoglalta, hat évet kapott, amelyből három és felet töltött le. Az ítélet Kádár János bosszúja volt Solymosi nyilvánosan elhangzott két-három mondatáért:

„...a gyűlésen a következőt mondtam:
»Ki bízta meg Kádárt, hogy behívja a szovjet csapatokat? Hogy a saját hazáját halomra lövesse? Hogy ennyi ártatlan embert hullává tegyen, mikor Magyarországnak törvényes kormánya volt? Tömeggyilkos.« Kádár jól ismert engem. Én sajnáltam őt, mikor a Rákosi-korszakban letartóztatták, de ő így bánt el velem." (Uo., 91. o.)

Nem tudjuk tehát – csak sejtjük – mi lett Solymosi alezredes ismerősének, a „kis magyar ruszki" főhadnagynak a sorsa. De térjünk vissza Pongrátz Gergelyhez, illetve Viktorhoz, az orosz katonához.

Hogy Viktorból hogyan lett hősi halott, – a szerző emlékezete szerint november 13-án – azt könyve 236–38. oldalán írja meg Pongrátz:
„Jutka közölte, hogy alig 15 méterre a kaputól, a Vásárcsarnok oldalában, van tíz sebesültünk. A Rákóczi tér másik sarkára, a Körúton beállt egy orosz tank, és tűz alatt tartja a térnek ezt a részét, két gépfegyverével és a 76-os lövegével. Minden mozgásra tüzel.
– Menj ki, Bajusz, nézd meg, mit lehet tenni! Valahogy be kell hozni őket, mert mind elvéreznek.
Kimentem a kapun és a Vásárcsarnok fala mellett vagy 20-25 fegyverest láttam a mieink közül. Odamentem és elmondták ők is a helyzetet, ami valóban nagyon veszélyes volt. Viktort, az orosz katonát is közöttük láttam, október 27-től már sok barátot talált a corvinisták között. Szabad volt, oda ment ahova akart. Most ő is a többiekkel a fal mellett lapult. Látta, tudta, hogy mi a helyzet.
Lefeküdtem és lapos, igazán lapos kúszásban elértem az első sebesültet, aki alig két méterre lehetett a tűzvonalban. Megfogtam a két kezét és lassan centiméterenként húztam vissza, ki a tűzvonalból. Alig hátráltam fél métert, amikor egy hosszú copfos, 16 év körüli lány tűnt fel mellettem, aki szintén lapos kúszásban jött utánam. Erzsike volt, akivel 1960-ban találkoztam Párizsban. Egy corvinistának lett a felesége.
– Hagyd nekem, Bajusz. Ezt én viszem. Te menj a másik után.
Kihúztam a másik sebesültet is a tűzvonalból, s indultam vissza a harmadikért, amikor egy óriási robbanás rázta meg a levegőt. Már benne voltam a tűzvonalban és nem mozdultam. Azt hittem, a tank 76-os lövege tüzelt. Vártam a becsapódást, ami nem jött. Társaink elkezdtek ordítani: „Felrobbant a tank! Felrobbant a tank! Viktor kinyírta a tankot!"
A sebesültek percek alatt bent voltak a segélyhelyen, ahol Jutka, Pufi és Doki ellátták őket. Három halottunk is volt, akiket a kapu alatt hagytunk. A felkelők közül az egyik elmondta, hogy mi történt:
– Amikor kimentél az első sebesültért, Viktor kért tőlem egy kézigránátot. Adtam neki. Hívott, hogy menjek vele. A Vásárcsarnok másik sarkán megálltunk és Viktor azt próbálta magyarázni, hogy kinyírta a tankot a kézigránáttal. Mutogatott, hogy maradjak ott és figyeljem a tankot. Megkerülte háztömböt és a Körútról közelítette meg a tankot. Közben valamit kiabált oroszul. Kinyílt a csapóajtó és bemászott. Nem telhetett el még egy perc sem, a páncélos felrobbant. A lőszer robbanhatott benne.
Viktor, a 20 éves orosz katona a magyar szabadságért áldozta életét. Valóban a kézigránát robbantotta fel a tankban lévő lőszert és ez okozta azt a hatalmas detonációt, aminek következtében a tank darabokra ment szét. Ha majd egyszer a magyar forradalom és szabadságharc hőseinek névsorát valaki összeállítja, Viktor, a 20 éves orosz katona is köztük kell, hogy legyen, mert ő éppen olyan hőse a magyar nemzetnek, mint azok a forradalmárok, akik életüket áldozták hazájukért. Talán még nagyobb."
(A kutatás mai álláspontja szerint november 13-án már nem folytak harcok a nyolcadik kerületben. Ha ez így igaz, Viktor elestének dátuma néhány nappal korábbra tehető.)

Vaszil
Solymosi alezredestől már tudjuk, hogy a szovjet hadsereg magyarul jól beszélő tisztekkel is rendelkezett. Ilyen volt Vaszil is, 1956 őszének egyik legellentmondásosabb figurája.
Erről a Vaszil Petrovics Pavlov nevű orosz tisztről többen is megemlékeznek. A Kárpátaljáról származó, magyarul jól beszélő szovjet tiszt felderítés közben esett a Tűzoltó utcai felkelők fogságába. „Vaszilnak be kellett látnia, hogy nincs a társaságban egyetlen ellenforradalmár vagy fasiszta sem, csak forradalmárok vannak, így ígéretet tett arra, hogy melléjük áll. Informálta őket a Pesti Barnabás utcai egyetem szovjet ügynökéről is, akinek szintén jelentenie kell. Kijelentette, hogy hajlandó a rádióban is nyilatkozni." (Eörsi László, 93. old.)
Vaszil nemcsak a várható szovjet támadásról és ennek időpontjáról tájékoztatta a felkelőket. Magnetofonra rögzítették nyilatkozatát is, melynek lényege szerint „Magyarországon nem ellenforradalom van, hanem a magyar nép szabadságáért és függetlenségéért harcol, a szovjet csapatok beavatkozása indokolatlan." (Eörsi L., 94. old.) Ezt az orosz nyelvű, a megszálló csapatokat felvilágosítani hivatott nyilatkozatot azonban a rádió végül is nem közvetítette.
Vaszil orosz nyelvű röplapok és felhívások fogalmazásában, sokszorosításában, de egyéb akciókban is állandó segítőtársa volt Angyal Istvánnak, a Tűzoltó utcai felkelők parancsnokának. November 5-én a Viola u. 38-ba visszahúzódott ellenállók között találjuk: „Vaszil is a felkelőkkel volt, főleg röpcédulákat gépelt." (Eörsi L., 113. old.) November 6-án Angyalnak és Vaszilnak sikerült átjutnia az állandó gépfegyvertűzben az István kórházba, ahonnan felhívták a szovjet követséget, és beolvasták Mindenkinek! című felhívásukat. (Angyal a francia, amerikai és svájci követségeknek is beolvasta a felhívást.) Azonnali tűzszünetet követeltek és azt, hogy tárgyalhassanak Kádár Jánossal. Jónéhány órával később a szovjetek közölték velük, hogy a tárgyalásra az Írószövetség székházában fog sor kerülni. Ez végül a szovjetek hitszegése miatt nem történt meg, sőt Angyal és Vaszil majdnem életét veszítette. Vaszil ugyanaznap a rászorulók kenyérrel való ellátásában is segédkezett.
November 7-én Vaszilt továbbra is Angyal István oldalán látjuk. Lipták Béla is megemlékezik róla: 7-én délután az István kórházban találkoznak. „Pista mellett állt parancsnoktársa, egy Olaf nevű fiatalember és egy Vaszilij nevű orosz. Nem tudtam meg, hogy ő kicsoda és hogy került közéjük, de barátjuk lévén nyilván a mi oldalunkon van. A körtéri harcokról érdeklődtek, én pedig a ferencvárosi helyzetről kérdeztem őket." (Lipták, 180. o.) Másnap, 8-án készül el a Vádolunk, majd a Felhívás című röpirat, amelyet a fegyveres forradalmi ifjúság nevében Angyal István, Vaszil és Csongovai Per Olaf filmes írnak alá.
Mint látható, Vaszil Pavlov a legvégsőkig, a fegyveres ellenállás összeomlásáig kitartott a felkelők oldalán. Ezen az sem változtat, hogy ezt követően ismét szovjet egyenruhát ölt, sőt részt vesz a katonai rendcsinálásban. Hogy a továbbiakban – immár megszállóvá visszavedlett tisztként – milyen megfontolásból hogyan cselekedett, meg hogy egyáltalán miként alakult a sorsa, ezt érdemes lenne kideríteni. Mindenesetre, ha mondjuk november 8-án egy eltévedt golyó kioltotta volna Vaszil életét, ma mint a forradalom és szabadságharc mártírját tartaná számon az emlékezet.

November 8: „...míg mi védtük a Viola utcát az Üllői út felől, a hátunkba került egy tank a Balázs Béla utcából. (...) Vaszillal együtt odamentünk az udvaron keresztül – az utcának az a része, ahol mi voltunk, tűz alatt volt –, elfogtunk egy asszonyt meg két férfit, az utca helyeslése közben végigvitettük velük a házakon az italt, hogy mindenki lássa: kik a zavarosban halászók, kik vetemednek tolvajlásra." [Angyal István saját kezű vallomása, 113. o.]

„Elmenni Vaszil nélkül nem akartam. Hagyjam itt azt az embert, aki átállt hozzánk, aki szovjet tiszt, mi lesz vele? Azt mondtam neki, jöjjön velem, ahol nekem lesz hely, ott neki is lesz. Húzódozott, vonakodott, de végül is ráállt a dologra. Hogy nem jött el, annak az oka egy fekete hajú asszony, akit mi teljesen figyelmen kívül hagytunk a harcok alatt – ez csalta el. Ez az asszony a BM-garázs melletti házban, a pincében bújt, mint akkor kitűnt. Oroszul éppen olyan jól beszélt, mint magyarul, és Vaszilhoz tartozott. Ő erőszakolta Vaszilt és fenyegette, hogy vele menjen – a szovjet csapatokhoz. Vaszil nem tudott határozni. De amíg én a garázsban Orbán Zolival beszéltem, Vaszil eltűnt az asszonnyal. Mint mondják, összeszedett egy csomó fiút a kerületben, s keresett engem is, nemcsak itt, de az István kórházban is. Civilben volt, mint nálunk, és egy szovjet harckocsi tetején álltak az asszonnyal együtt. A fegyvereket is ők szedték össze, ahogy utóbb a tudomásomra jutott. Nem láttam azóta, nem tudom teljes bizonyossággal, hogy ki volt, tetteit milyen indulatok és érzelmek sugallták – én mindenesetre szerettem őt, hogyha csak egy kicsit merészebb ember, elsőrangú, bátor forradalmár válik belőle, aki mint szemtanú tudja a Szovjetunióban elmondani, hogy mi volt a magyar forradalom.
Mint mondtam, Vaszil akkor tűnt el, amikor a garázsba visszamentem, hogy Orbán Zolival beszéljek." (Angyal, 117–118. o.)

Vajon ki lehetett a fekete hajú asszony? Orbán Zoltánt ekkor látja utoljára Angyal: „Pavlov Vaszil Petrovics őt is elfogta, és elvitték valahová." [119. o.] (A Budapesti Fővárosi Bíróság 1958. április 17-én kihirdetett ítélete alapján Orbán Zoltán 6 év börtönbüntetést kapott. Orbán gépkocsiszerelő volt, 1923-ban született és 1989-ben hunyt el.)

De Angyal Vaszillal talán még találkozik 8-án este:
„Este megfogalmaztuk a „Felhívást", és beolvastuk Hont Ferencnek a Parlamentbe, telefonon." (Angyal, 128. o.) Akkorhát Angyal ezt követően, a felhívás megfogalmazása és beolvasása után, tehát 8-án késő este járt volna a BM-garázsban? Ha Vaszil ezalatt tűnt el – amíg Angyal a garázsban járt –, s ha igaz, hogy részt vett a Felhívás megszövegezésében, akkor Angyal vagy 8-án nagyon késő este járt Orbán Zoltánnál a garázsban, már az éjszakai órákban, vagy pedig – s ez a valószínűbb – 9-én reggel.

Angyal István vallomásából az október 30–november 2. között történtek pontos időrendje sem mindig rekonstruálható. Vaszilról a következőket írja:
„Valamikor november 1-e körül az őrök elfogtak egy lézengő, csavargó kinézésű, alacsony, rövidre nyírt hajú, köpcös férfit, aki a garázs körül ólálkodott. Oroszul beszélt, meg magyarul is, összevissza. Szóltak nekem, hogy mit csináljanak vele. Azt mondtam, adjanak neki enni, ha lesz időm, beszélek vele. Amint ez az eddig elmondottakból elég világosan kitűnik – nemigen volt időm. Vaszilnak adtak két pokrócot, megetették, és a fáspincébe küldték le aludni éjszakára. Reggel szóltak, hogy Vaszil kiabál, engem követel, beszélni akar velem. Lementem hozzá, hogy végre lássam, kiféle ember. Kiköpött csavargónak látszott. Szutykos, csipás szemek, mosdatlan, rongyos pufajkában. Kérdeztem tőle, miért a földön fekszel, megfázol. Azt mondja nekem: „megszoktam". Hát akár megszoktad, akár nem, itt a földön nem fekhetsz, azonnal lehozatunk egy ágyat. Így is lett. Ő marasztalt, hogy beszélni akar velem, fontos ügyben, halaszthatatlanul. Én azt válaszoltam, hogy annyi halaszthatatlan ügy van, hogy most ezt nem tudom meghallgatni (...). Azzal otthagytam.

De Vaszilt nem lehetett egykönnyen lerázni. „... csak arról beszélt, hogy életbevágóan fontos ügye van, hallgassák meg. Végre, amikor már nagyon erőszakos volt, és se elmenni, se elszökni nem akart, amire ezer alkalma volt, valaki a fiúk közül felvitte és végighallgatta. Elővette az iratait – ezek csak útlevelek, menetlevelek és nem fényképes igazolványok voltak –, amiből kitűnt, hogy Vaszil Pavlov Petrovicsnak hívják, úgy hiszem, Zalaegerszegről jött, és Záhonyba tart Budapesten át. Az útirány megállapítható volt néhány közbülső állomás katonai pecsétjéből, forradalmi bizottságok igazolásaiból, egy hévízi orvosi leletből. Elmondta, hogy ő azért lett ideküldve, hogy jelentést adjon arról, ami itt történik, azért lett ideküldve, hogy tájékoztasson az ellenforradalomról. Ha ő éjfélig nem megy vissza, és nem tesz jelentést, megindul a támadás ellenünk. Körülbelül itt tartott a dolgok elmondásában, amikor én valamelyik utamról visszajöttem. Elmondták nekem az esetet. Nem vettem komolyan. De Vaszil olyan meggyőzően beszélt, csavargóból egyszerre nagyon értelmes, józan gondolkodású, magyarul kifogástalanul beszélő férfivá változott, hogy hinnem kellett neki.
Mint egyenlő felet kezeltem most már, és kértem, nyilatkozzon afelől, hogy hol lát közöttünk ellenforradalmárokat. Talán mi lennénk azok, munkások, kommunisták, párttagok, marxizmuson nevelkedett diákok, technikusok, írók, a BM-garázs sofőrjei? Azt felelte, hogy mivel látja, hogy nem ellenforradalmárok vagyunk, hanem forradalmárok, nyilatkozni kíván a Rádiónak, hozzunk magnetofont. Így hoztam azután az Eötvös-kollégiumból magnetofont, nyilatkozott – a szöveget nem ismerem, amit mondott. Éppen telefonnál voltam, és elküldtük a Rádiónak a Parlamentbe a szöveget. Hogy odajutott-e, vagy sem, azt nem tudom. (...) A továbbiakban – előrebocsátom – Pavlov Vaszil Petrovics mellettünk állt, az utolsó percig, de 8-án reggel egy fekete hajú nővel, akit nem ismerek, eltűnt a Tűzoltó utcából, és az utca lakói szerint elfogott – szovjet harckocsin járva – a kerületben egy csomó embert, engem pedig név szerint kutatott. Az ő szerepe a legkevésbé világos előttem, teljesen vakon állok ez előtt a probléma előtt. Ki volt, kit vagy mit képviselt, szélhámos volt, vagy igaz ember?"
(8-án reggel? Vajon – mint láttuk – nem inkább 9-én?)
„Visszatérve az eseményekre, miután Vaszil az éjféli határidőt közölte velem, azonnal a Parlamentbe akartam indulni, s közölni a történteket, annál is inkább, mivel elmondta, hogy az egyetemen – hasonló célzattal, mint ő itt – szintén van valaki, akinek jelentést kell adni éjfélig."

Az éjfél, mint a későbbi kontextusból kiderül, november elsejéről másodikára értendő. („...előző este, amikor utoljára a Parlamentben fenn voltam Kádár Jánosért, ott ért a semlegesség bejelentése a várószobában." A semlegesség kinyilvánításáról először november elsején 18 óra 12 perckor tájékoztatott a Szabad Kossuth Rádió.)
Angyal október 30-án, 31-én és november 1-én is járt a Parlamentben. Legkésőbb tehát – és ez a legvalószínűbb – november elsején történt, hogy a „Parlamentből visszafele jövet" Angyalék az Eötvös-kollégiumban magnetofont szereznek. „...egy magnetofont szereztünk kezelő személyzettel, hogy egy nyilatkozatot vegyünk fel, amit Vaszil tesz – akinek szerepére hamarosan rátérek –, hogy a rádióban elhangozzék."
Ha feltesszük, hogy ez november elsején történt (ez a legkésőbbi lehetséges időpont), úgy Vaszilt október 31-én (esetleg 30-án) fogták el. Angyal „valamikor november 1-e körül" kifejezésének pontos értelme tehát „november 1-e előtt egy-két nappal".
November 5-ről 6-ra virradóan Angyalék az irodalomtörténetből ismerős helyeken osonnak keresztül:

„Végigjártuk – falak mellett lapulva – kerítéseken átmászva a kerületet, de telefon, villany, rádió sehol nem volt. A Gát utcai pékségbe kéredzkedtünk be, ahol megbeszéltük a pékekkel, hogy sütnek nekünk. (...) – Vaszil is velem volt, és adtak két kenyeret, amibe belerejtettük nemzetőr igazolványunkat és a „Mindenkinek" című felhívást, amiben azonnali tűzszünetet követelünk, és tárgyalást Kádár Jánossal. Ezt a felhívást 5-én este írtuk a Viola utcában..."
November 6-án:
„Amikor kivirradt, megkíséreltük az átjutást az István Kórházba. Mivel a Márton és Telepi utcát érinteni kellett, a dolog nagyon nehezen ment. Vaszil nem akart átjönni. A Márton utcában 11 embert ért súlyos vagy halálos találat, polgári lakosokat, akik át próbáltak menni az utcán. Ennél az útnál terjedt el az a hír rólam, hogy ottvesztem, mert másnap reggelig nem sikerült visszajutnom."

(Kevesen tudják, hogy a Márton utcát nem a Márton keresztnévről nevezték el, hanem a jakobinus Márton Istvánról.)

„A kórháznak csak egyetlen jó vonala volt. Ez a vonal, városházi vonal volt, földkábeles vonal. Ezt a vonalat kaptam meg, ezen keresztül hívtam fel – Vaszillal közösen – a szovjet követséget a 120–911-es telefonon.
Először Vaszil beszélt, oroszul, és a felhívás szövegét kezdte olvasni, szabadon fordítva magyart oroszra. A telefon túlsó oldalán lévő személy „azonnal hozok egy tolmácsot" – és öt perc múlva én Nyikolaj Vasziljevics őrnaggyal (így mutatkozott be) beszéltem, aki igen jól beszélt magyarul."
Ám a követségiek átverik Angyalékat.
„Csongovai és Vaszil beültek egy autóba. Az autót két hatalmas lepedőből készített zászlóval jelöltük meg, úgy, ahogyan a szovjet követséggel megbeszéltük. Én gyalog kijöttem a garázsból, az autó utánam. Abban a percben a Tűzoltó utcán álló tankból és harckocsiból gépfegyvertűz az autóra. A motorház azonnal átlőve, gumik kilőve, ablak kilőve. Csongovai villámgyorsan behajtott vele a BM-garázsba. Vaszil nem volt se eleven, se holt. Nem akart továbbjönni gyalog. Végül mégis elindult velünk."

November 7:
„Mi Vaszillal, hónunk alatt a kenyerekkel, amit „séta-kenyérnek" neveztek el az emberek, akik most már harmadszor vagy negyedszer láttak menni vele, újra az István Kórházba mentünk."
„Itt kell megjegyeznem, hogy a „Mindenkinek", a „Vádolunk" és később a „Felhívás" szövegét is a IX. kerület, Tűzoltó utcai fegyveres forradalmi ifjúság nevében Csongovai, Angyal és Pavlov V. Petrovics is aláírtuk – a harcolók és a lakosság jóváhagyásával, akiknek jelenlétében fogalmaztuk és felolvastuk. A végleges szöveg sok módosítással született meg, a módosítások az ifjúság és a lakosság és az aláíró megbízottak közös munkája volt. Mindhárom szöveget a külföldi követségekhez is beolvastuk telefonon, és kértük, a tűzszünet ügyében ők tegyenek lépéseket a szovjet követségnél és a Szovjetunió ENSZ megbízottjánál.
Csongovai és Pável Vaszil P. visszamentek du. 15 órakor, miután a tárgyalásra minden lehetőséget megtagadott a szovjet követség, hogy a Tűzoltó utcában rendben legyen minden" – tudósít november hetedikének délutánjáról Angyal István. A többit már tudjuk. Csak azt nem: vajon mi lett Vaszil későbbi sorsa?

* (A sors úgy hozta, hogy nem ez a Tűzoltó utcai rejtélyes figura volt az első Vaszil a magyar történelemben. Korábban már egy másik Vaszil is közvetített a magyar lázadók és a kor Keletjének nagyhatalma, a török birodalom között. Mint emlékszünk rá, Apáczai Tamás – Apáczai Csere János öccse, vagy ha úgy tetszik: Aletta van der Maet sógora, egyébként Bethlen Miklós tanulótársa Kolozsvárott – 1671-ben a felső-magyarországi bujdosók konstantinápolyi követe volt, a felkelés diplomáciai előkészítésének feladatával. A felkelés, amelynek élére Thököly állott, 1672 augusztusában tört ki. 1671. október 3-án Apáczaiék a tolmácsot, Vaszilt küldik a fővezérhez, hogy fogadást eszközöljön ki számukra. Köprülü-záde Fazil Ahmed pasa fogadja is őket („...pro interim Vasziltól megkérdezte, hogy viszünk-e valamit").
Akkoriban és ott nem volt eseménytelen az élet. A fővezértől eljövet „az csausz pasa" sátora fele tartanak Apáczaiék. „...elöl a tolmácsot, Vaszilt küldvén, hogy ottlétünket megjelentse az pasának, hát szintén akkor vert egy törököt; kihez képest csakhamar hozzánk megtére Vaszil, s referálá a dolgot, és hogy a pasa most haragunnék.") (Utazások a török birodalomban, 104–105. o.)

Egymásrautaltság
Ismételten fontos hangsúlyozni, hogy egyes szovjet katonák nyilvánvalóan eltérő okok vagy indíttatás alapján kezdtek máshogyan viselkedni a magyar szabadságharcosokkal, mint azt parancsnokaik megkövetelték. E lélektani motiváltság az egyszerű dezertőri hajlamtól a morális alapon hozott tudatos döntésig követhető nyomon, s ennek megfelelően a szolidarizálás formái is igen sokfélék. Skálájuk a szimpátia apró jeleitől az elnyomott nemzetiségek ösztönös és kölcsönös rokonszenvén keresztül terjed a szövetségkeresésig, parancsmegtagadásig, végső esetben az átállásig. E skálába belefér az önvédelmi érdek alapján felismert együttműködési hajlandóság is. Ugyancsak Pongrátz Gergely meséli el, miként jutottak egyes fontos információk birtokába:

„November 9-én, a késő délutáni órákban a Corvin külső őrsége elfogott egy bujkáló orosz ezredest és egy őrmestert. Bekísérték őket a parancsnokságra, ahol megkezdődött a kihallgatásuk. Mindketten civil ruhát viseltek és az őrök csakis azért tartóztatták le őket, mert nem beszéltek magyarul. A két bujkáló alakot nagyon gyanússá tette, hogy nagy aktatáskájukban műszereket találtak. Ezért kerültek a parancsnokságra. Kihallgatásuk során azonban nem mondtak semmit, illetve tudtuk, hogy amit mondanak, az hazugság. Azt állították, hogy a szovjet követségre indultak és eltévedtek. A parancsnokság fürdőszobájába zártuk őket, amit néha fogdának is használtunk, ahogy a szükség megkövetelte."

Mint látható, nem Vaszil volt az egyetlen civilruhás orosz, aki azokban a napokban a nyolcadik és kilencedik kerületek utcáin settenkedett. S mint ahogy Vaszil, végül a Corvin köziek foglya is megszólal:

„Este, 10 óra felé azonban hívtak az irodába, mert az orosz ezredes velem akart beszélni. Hiába kérdezték, hogy mit akar, csak azt hajtogatta, hogy a parancsnokkal akar beszélni. Senki másnak nem hajlandó elmondani azt a fontos dolgot, amit közölni szeretne.
Egy egyetemista volt a tolmács, aki jól beszélt oroszul. Az ezredes elmondta, hogy ő bemérő tiszt, s a Corvin már be van mérve. Hajnalban kezdik el a nehéztüzérséggel veretni és kő kövön nem marad. Azonban arra kér, hogy őt és az őrmesterét vigyük el a Corvinból bárhová, de innen lehetőleg messze." (Pongrátz 1992., 226–7. o.)

Nové Gyula két fogoly orosz őrnagyra emlékszik:

„Már volt újabb szovjet foglyunk is. A Kilián laktanyában volt egy orosz őrnagy, és a Corvin köz 4-ben egy orosz őrnagy. Ők közölték velünk, hogy igenis készül ellenünk egy összevont támadás, ami sajnos november 4-én megkezdődött. Mi bíztunk abban, hogy ezt nem merik megcsinálni." (Iránytűnk, 175. o.)

Ezt az esetet – vagy eseteket – csak annak illusztrálására érdemes felidézni, hogy extrém körülmények között miként indulhat meg a dialógus, netán a közös kiútkeresés, olyan felek között is, akikről ez egyébként elképzelhetetlen lenne. A megsebesülten fogságba esett vagy kórházba került szovjet katonák sorsával a továbbiakban még külön foglalkozunk.
Arra pedig igen sokan felhívják a figyelmet, hogy a már korábban is Magyarországon tartózkodó szovjet katonák érzelmileg gyakran azonosultak a magyarokkal. Ez az általános érzelmi szolidaritás-vállalás azonban természetesen nem tekinthető automatikusan érvényesnek az október 23-át követő hetekre. Legtöbben – lásd e tanulmány 25-ét követően című fejezetét is – haza szerettek volna menni, nem pedig háborúzni.
November 2-án – miközben a városba új szovjet alakulatok érkeznek valahonnan messziről, („porosak és piszkosak"), a jászberényi városi könyvtárban szovjet tisztek és feleségek jelentkeztek. Korábban kikölcsönzött könyveket hoztak magukkal, és visszaigényelték a beiratkozáskor befizetett letéti pénzt. „...azt mondták nekem, hogy haza kell nekik utazniuk a Szovjetunióba és szeretnék visszakapni a pénzüket. Örömmel teljesítettem kérésüket azzal a tudattal, hogy lám, mégis távoznak a városunkból. (...) A tisztek barátságosan nyújtották búcsúzóul kezüket. Csekély orosz nyelvtudásom segítségével őszintén kívántam nekik szerencsés utat." (Járomi, 102–103. o.)
Idilli hangulat.
Persze a laktanyában feszültebb helyzetek is adódnak. Pl. pár nappal korábban, október 28-án szovjet tisztek, élükön egy alezredessel, látogatnak el a honvéd laktanyába, ahol a forradalmi tanácstagokon kívül egy járási és egy városi párttitkár is ott tartózkodik. (Szőrös és Béres elvtársak.) A jászberényi Forradalmi Tanács vezetőjének, Somogyi Jenő századosnak (öt évet kapott) a periratok közt található vallomásában olvassuk:
„...a szovjet alezredes elvtárs megkérdezte, hogy mi az álláspontom? Mondtam, hogy nem harcolok ellenük. Ekkor az alezredes elvtárs megkérdezte a két párttitkárt mi a véleményük, ők azt válaszolták, felelősséget vállalnak értem."
A forradalmár és a két párttitkár a laktanyában marad. A szovjet tisztek távoznak, de egy törzsőrmesterüket hátrahagyják:
„...egy szovjet katona maradt a laktanyában, ez az elvtárs bizalmatlan volt velünk szemben. Miután este lett, egyre bizalmatlanabbá vált. Géppisztolyát felhúzta és ránk fogta. Ekkor Szőrös és Béres elvtársak elájultak. A szovjet törzsőrmester is rosszul lett." (Járomi, 33. o.)

Ignazio Silone. Hányan állhattak át? Fraternizálás. Akopján őrnagy, koreaiak. Görögök?
Hogy az átállások híre milyen horderejű erkölcsi-politikai üzenetté vált a lelkiismeretével kibékülni nem tudó, becsületes judíciumú nyugati baloldali értelmiség számára, talán érzékelhető Ignazio Silone soraiból (Silone, 143. o.):

„Ezzel egyidőben lelkesítő híreket kaptunk arról, hogy a közrend fenntartására küldött orosz katonák csoportjai átálltak a felkelők oldalára. Nekem úgy tűnik, hogy a baloldali értelmiségieknek, minden egyéb előtt, ez iránt kéne érdeklődniük. Talán egy nemremélt tavasz előjele? Hány orosz katona állt át a felkelők oldalára? A november 4-i „Expressen" svéd újság, szemtanúk tanúsága alapján jelzi, hogy a forradalom első napjaiban, csak Budapest városában 200-tól 300-ig terjedt a számuk. Az elkövetkező napok során, annak ellenére, hogy a magyarok harcának folytatása reménytelennek tűnt, néhány orosz katona harckocsijával együtt átállt a felkelők oldalára. (Observer, november 4., Neue Züricher Zeitung, november 8.) Más források szerint a felkelők oldalára állt, elszigetelt orosz csoportok létszáma több ezer lehet. Megvallom, hogy az ilyen jellegű epizódoknak olyan jelentőséget tulajdonítok, mely nagy mértékben túlszárnyalja... az ENSZ Közgyűlését."

E számok – mai ismereteink szerint – ugyanúgy túlzottnak tűnnek, mint a 2200 kivégzett katonára vonatkozó feltevések. Ám vajon milyen valós számokról beszélhetünk?
Az Orosz Föderáció Honvédelmi Minisztériuma központi levéltára adatai alapján 1956 október–novemberében eltűnt 6 tiszt, 23 tiszthelyettes és 49 sorkatona. Ezek döntő többsége (pl. 5 tiszt) a már október 23-a előtt is Magyarországon állomásozó szovjet erők kötelékébe, ezen belül a Különleges Hadtest állományába tartozott. (Kirov, in: Szovjet katonai intervenció – 1956., 189. o.)
E kimutatás megerősíti azt a feltevést, hogy az eltűntnek nyilvánított szovjet katonák közül sokan álltak a felkelők oldalára, különösen a már hosszabb ideje Magyarországon tartózkodó csapatok soraiból. Malasenko altábornagy Gosztonyi Péternek és Györkei Jenőnek 1992-ben hasonló számot említ az eltűntekkel kapcsolatban: szerinte 51-en tűntek el nyom nélkül a Vörös Hadseregből. (Gosztonyi 1997., 278. o.)
Szücs Miklós: Ezredes voltam 1956-ban a vezérkarnál című könyvében a 82. oldalon ugyancsak említést tesz – vezérkari tisztként koronatanúi minőségben – a forradalom oldalára átállt szovjet katonákról:
„Október 24-én a vezérkarnak teljesen tiszta képe volt a fővárosban létrejött fegyveres gócokat illetően. 23-án éjjel három fegyveres központ alakult: egy a Corvin közben, egy a Móricz Zsigmond körtéren, egy pedig a Gellért téren. (...) A 24-én alakult csoportokban már magyar és szovjet (!) katonák is harcoltak." (A felkiáltójel az ezredestől származik.)
A hosszabb ideje Magyarországon állomásozó szovjet katonák egy részének nyílt fraternizálása közismert, számtalan tanú által feljegyzett tény.
E rokonszenvező magatartással kapcsolatban az alábbiakban álljon itt legalább egyetlen szemtanú naplójának néhány részlete. Guy Turbet-Delof francia kultúrattasé, egyben a budapesti Francia Intézet igazgatója 1956 legprecízebb, legalaposabb krónikásai közé tartozik. Október 25-én följegyzi: egy magyar küldöttségnek sikerült rávenni egy szovjet egységet, hogy függessze fel a parancsnak való engedelmességet és ne támadja meg a Nemzeti Múzeumot. Ugyanaznap reggel 9.30-kor a következőket jegyzi fel a naplóba: „Megtudom, hogy az Astoria szállodánál a szovjet páncélos különítmény összemelegedett a tüntetőkkel és átengedte nekik tankjait meg automata golyószóróit. Odarohanok, hogy saját szememmel győződjem meg róla és valóban: a tankokon fürtökben lógnak a fiatalok, nemzetiszínű zászlót lengetve. Cigarettával kínálják a szovjet katonákat, megölelik őket." (Figyelemreméltó információ a napló azon értesülése is, mely szerint december közepén még „bizony vannak szökött fegyveres orosz egységek a Vértesben." Nem tudni, tényszerűen mennyi igaz ebből. Ha az egész nem egyéb népfantáziánál, az is jól jellemzi a viszonyokat.)
A „magyar–szovjet kapcsolatok lélektanáról" október 31-én írott értékelésében – melyben megemlíti: két alkalommal is szemtanúja volt annak, hogy szovjet katonák tankokat adtak át a lázadóknak – kiemeli, hogy az évek óta Magyarországon tartózkodó oroszok, „mindennapi érintkezésben a vidéki és a város környéki lakossággal", ez idő alatt „kölcsönösen segítő, baráti, olykor érzelmi" kapcsolatba kerültek egymással. Turbet-Delof végkövetkeztetése szerint Moszkvának és a magyar kommunistáknak elsősorban a következők miatt kellett meghátrálniuk:
„1. a katonák rokonszenvvel közeledtek a felkeléshez, vagy kivártak, ami már önmagában is sokat mondó tény;
2. az általános sztrájk miatt, amelynél tökéletesebbet talán egyetlen ország sem látott még"
(Turbet-Delof, 23, 61, 156 és 63. oldal.)

A Múzeum körúttal, illetve az Astoriával a következő fejezetekben foglalkozunk.
Megjegyzendő, hogy fényképek is maradtak fenn magyarokkal barátkozó orosz katonákról.
A szovjet katonák fraternizálási hajlandóságáról számos szerzőtől vannak ismereteink. Bill Lomax írja:

A heves harcok ellenére olyan jelenet is akadt, amikor orosz tankokat fegyvertelen tömeg vett körül és fiatal diákok szenvedélyesen vitatkoztak orosz nyelven a katonákkal. Nem egy orosz parancsnok jelentette ki a tömegnek, hogy neki ellenforradalmárok és fasiszta banditák budapesti garázdálkodásáról beszéltek, de most látja, hogy ez hazugság, és nem fog lőni a magyar népre. Az ilyen megnyilvánulásokat nagy lelkesedés és éljenzés fogadta. A szovjet katonákat ölelgette a tömeg, ők meg sapkát cseréltek a magyar katonákkal, és a magyarok ráterítették a nemzeti zászlókat a szovjet tankokra.
Más beszámolók olyan orosz csapatokról szólnak, amelyek csak tessék-lássék hajtották végre a parancsokat vagy átadták fegyvereiket – sőt, olykor a tankjaikat is – élelemért és italért. Még olyan szovjet katonák is akadtak, akik átálltak és a magyarok oldalán harcoltak tovább – ezek közül sokan a Szovjetunió nemzeti kisebbségeihez tartoztak. Egy örmény őrnagy már a harcok első napján átállt a magyarok oldalára és segített kinyomtatni és terjeszteni a szovjet csapatokhoz intézett orosz nyelvű röplapokat. Az egyik ilyen röpcédula így hangzott:
„Barátaink! Ne lőjetek! Ne vállaljátok a hóhérok gyűlöletes szerepét! Segítettetek a fasiszta diktatúra megdöntésében, de most ti magatok szolgáljátok a diktatúrát! Barátaink! A vörös imperializmust szolgáljátok és nem a szocializmus igaz ügyét."
(Lomax, 138. o.)

Gosztonyi Péter meg is nevez egy – neve alapján ugyancsak örmény – tisztet, aki a forradalom oldalára állt:

„Való igaz, hogy a magyarokkal együtt harcoltak külföldiek is, kommunisták. Így az észak-koreai diákok nagy része és a görög polgárháború veteránjai, akik 1949 után Magyarországon találtak új hazára. Szovjet katonákról is tudunk, legalább százról, akik az október 23-át követő harcok idején kerültek a felkelők fogságába és ott megismerkedve a szabadságmozgalom céljaival, csatlakoztak a magyarokhoz. A rangidős közöttük egy M. G. Akopján nevű páncélos őrnagy volt, aki egységével akkor már öt hónapja tartózkodott Magyarországon és kapcsolata volt a helyi lakossággal. Meggyőződésből hagyta el zászlóalját és keresett kapcsolatokat a felkelőkhöz, velük kívánt a „kelet-európai népek felszabadítása érdekében" tovább harcolni. „1956 Guszev kapitánya" Óbudán esett el november 9-én."
(Gosztonyi 1981, 159–160. o.)

Egyelőre nem sikerült még kideríteni, honnan származnak Gosztonyi Akopján őrnaggyal kapcsolatos értesülései, s hogy ugyanarról a személyről van-e szó, mint akit Lomax is említ.
A szamosújvári örmény családból származó Pongrátz Gergely egyébként egy majdnem szürrealisztikus epizódot is elmesél. A fegyveres ellenállás megszűnte után a főparancsnok édesanyjával a Körúton halad végig: „...Amikor a mozi bejáratával szembeérünk, édesanyám meglátja, hogy a mozi előtti tankból egy sisak nélküli katona derékig kiemelkedik. Megfogja a kezem: – Te Gergely, az a katona örmény! – Édesanyám menjünk innen, mert baj lesz ebből! – Én beszélni akarok vele! Nem lehetett visszatartani édesanyámat, odament a katonához, és örményül megkérdezte tőle: – Te örmény vagy? A katona kiugrik a tankból és ugyancsak örményül válaszol: – Igen! Erre édesanyám leteremtette a sárga földig: – Nem szégyellitek magatokat?! Mit csináltatok ebből a városból? Ennyi embert megöltetek?! Az orosz katona hebegve-habogva kérte a bocsánatot, s amikor végre fiúi unszolásomra elváltak egymástól, összeölelkeztek. – Na – mondom magamban –, ha ezt most valaki látná: a Corvin köz parancsnokának édesanyja ölelget egy katonát!" (Pongrátz 2002., 74. o.)
Ami a görögök szerepét illeti, ezzel kapcsolatban bonyolultabb a helyzet.
A Magyarországra menekült kommunista görög emigráció a legtöbb visszaemlékezés szerint ellenségesen viselkedett a forradalommal és a forradalmárokkal szemben. Ez alól persze adódtak kivételek – de az is lehet, hogy Gosztonyi forrásai tévesek voltak.
Hogy alighanem téves forrásokról lehet szó, ezt az is bizonyítja, hogy könyve megjelenése után 8 évvel már maga Gosztonyi is egészen más hangnemben ír levelet Archimedes Szidiropulosznak, e szerzőnek a Valóság 1988. évi decemberi számában megjelent tanulmányával kapcsolatban.
A levelet Szidiropulosz idézi könyvében, melynek tényfeltáró történelmi összefoglalói, értelmező konklúziói s interjúi pontos képét és magyarázatát adják a Magyarországra menekült kommunista görög emigráció szerkezetének, ideológiájának és érzelmeinek.
Gosztonyi a következőket veti Szidiropulosz szemére:
„A tény tény marad. A pufajkások első embereit a görög emigránsok adták és ők voltak 1957 elején a börtönőrök is. Sokat meséltek embertelenségükről. Egyetértek Önnel: nem szabad azonosítani, s pár száz ember bűne miatt az egész Magyarországi görög kolóniát elítélni."
1989 folyamán Gosztonyi újraírta 1956 – A Magyar Forradalom Története című munkáját. Ez a második, átdolgozott és bővített kiadás Föltámadott a tenger... 1956 címmel látott napvilágot Budapesten. (Népszava kiadás, é. n.) A továbbiakban Gosztonyinak egy harmadik könyvéből is idézünk (A magyar Golgota). A Föltámadott... c. könyv 172–173. oldalain a szerző így fogalmazza újra 1981-es dolgozata mondatait:

„A forradalom ideje alatt együtt harcoltak a magyarokkal hazánkban tartózkodó idegen nemzetiségűek is. Így észak-koreai diákok és egy időben, legalábbis a forradalom győzelmi szakaszában, görög kommunisták, akik a hazájuk polgárháborújában elszenvedett vereségük után – 1949 telén – tömegesen találtak új otthonra Magyarországon. Később, amikor fordult a kocka és bekövetkezett a gyászos 1956. november 4., akkor e görög kommunisták egy része sietve köpönyeget fordított, és csatlakozott a szovjet fegyverek védelmében alakuló „új rendhez". Az első időkben a legtöbb helyen ők adták Kádárék börtönőreit. Gyászos szerepükről – és ez vonatkozik a Dunapentelén történtekre is! – egyszer még részletesen írni kell.
Itt kell megemlékeznünk azon szovjet katonákról is, akik az október 23-át követő harcok idején estek a felkelők fogságába. Egyiküknek sem történt bántódása, hiszen a fegyveresek tudták, hogy ezek a katonák nem önszántukból kerültek Budapestre. Körülbelül 100 szovjet fogolyról tudunk, akiknek jó részét október 28. után a felkelők – akkor még nemzetőregységek – szabadon engedték, illetve utánaküldték őket a kivonuló szovjet hadosztályoknak. Voltak közöttük azonban olyanok is, akik – megismerkedve a felkelés céljaival – (az internacionalizmus alapján) csatlakoztak a szabadságharcosokhoz. A rangidős közöttük egy örmény származású páncélosőrnagy volt: M. G Akopjan. Ő egységével már öt hónapja tartózkodott Magyarországon, és kapcsolatot tartott a helyi lakossággal. Politikai meggyőződés vezérelte, amikor október 25. körül elhagyta saját egységét, és a felkelőkhöz csatlakozott. A „kelet-európai népek felszabadítása" érdekében lépett szövetségre velük és rövid napok alatt egy igen aktív hangszórós propagandacsoportot alakított, amely a szovjet katonákat anyanyelvükön világosította fel a sajátos magyar helyzetről. Az ötvenhatos forradalom (valódi) „Guszev kapitánya" Óbudán esett el, november 9-én." (Gosztonyi, é. n. 172–3.) Gosztonyi sajnos ezúttal sem nevezi meg forrásait, jól tettenérhető viszont az a törekvése, hogy minimális átstilizálással „új", az előzőtől különböző szöveget állítson elő.
A pártállamnak elkötelezett görög közösség valóban nem rokonszenvezett a forradalommal. Annál nagyobb tisztelet illeti azt a néhány kivételt, akik – szemben az eseményekből semmit sem értő kolóniával – a forradalom mellé álltak.
Szidiropulosz könyvéből idézünk:
A parancsnokság a Corvin moziban székelt. Október 30-án megalakult a főparancsnokság, az első főparancsnok Iván Kovách László volt, november 2-ától pedig Pongrácz Gergely. Katonai és egyéb tanácsadók is működtek. A csoport politikai tisztje Konstantinidesz André (Andreasz?) görög emigráns volt. Több helyen is találkoztunk a nevével. Az egyik hivatalos jelentésben ez áll:
„A harci cselekményeken kívül a Corvin-közi főparancsnokság alárendeltségébe tartozó egységek – elsősorban a Práter utcai önálló zászlóalj – meglehetős nagy számban eszközöltek törvénytelen letartóztatásokat, amelyek során pártfunkcionáriusokat, szovjet katonákat, államvédelmi tiszteket, sőt egyszerű dolgozókat is erőszakkal megfosztottak személyes szabadságuktól, és fegyveres őrizet alatt tartották. E célra a nagyobb egységeknél külön szerveket létesítettek. (...) Az egyes egységeknél rendszeresített úgynevezett politikai tiszt hatáskörébe tartozott többek között a politikai foglyokkal való foglalkozás, azok kihallgatása, sorsuk felől való döntés. Az őrizetbevételeket zömében külön, kb. 30 fős egység hajtotta végre egy André nevű – egyelőre még általunk fel nem derített – görög emigráns irányítása mellett." (22)
Eddig tehát a hivatalos jelentés. Szidiropulosz egyéb szövegeket is idéz: Iván Kovách László, a főparancsnokság egyik helyettese kihallgatása során a következőket mondta a görögről:
„...október 31-én személyesen győződtem meg a csoportról. Meglepődve hallottam, hogy a Práterban egy ilyen különítmény létezik. Beszélt arról a görög, hogy neki ebben már nagy tapasztalata van. Ő harcolt a görög szabadságharcban, és mint kommunista is tudja, mit kell csinálni. Továbbá mondta, hogy senkit nem bántanak, és át fogják adni a bíróságnak a foglyokat. (...) 30–40 év körüli középmagas, vékony, fekete férfi volt. Katonaruhában járt, csizmában, szeme sötét volt..." (23)
Konstantinidesz tehát a politikai foglyok kihallgatásával volt megbízva. „Tevékenysége november 4-éig tartott. Ekkor ugyanis a Corvin-közi harcokban lelte halálát." (24)
„Vaszil Neszkosz volt a másik görög emigráns (származását tekintve szláv ajkú görög), aki ha nem is fegyverrel, de egész lényével, magatartásával kiérdemelte Rákosi és Kádár börtöneit egyaránt. Neszkosznak az apja matróz volt. Ez annyit jelentett, hogy ő is – apjához hasonlóan – megbízhatatlan elem volt. Eörsi István könyvében (Emlékezés a régi szép időkre), (25) Fónay Jenő pedig egyik beszélgetésében emlékszik vissza szeretettel a görög fiúra.
A BM Történeti Irattár egyik vizsgálati dossziéjában fellelhető Vasziliou Jorgosz neve is. Vasziliou, a későbbi ciprusi elnök 1950 januárjában került Magyarországra. Mindkét szülője orvos volt, és szoros szálak fűzték a görög és ciprusi baloldali mozgalomhoz. Vasziliou Jorgosz 1951-től a budapesti Marx Károly Közgazdasági Egyetemre, ahogyan ő mondta, „a magyar forradalom egyetemére" járt. A Petőfi Kör egyik alapító tagja volt. Hitt a forradalomban, azt nem csupán magyar eseményként élte át, hanem mint „harcot a diktatúra ellen, az igazságtalanság ellen". Számára az volt a legfontosabb, hogy az ember szabadnak érezze magát. Azon kevés görög közé tartozott – igaz, hogy nem politikai emigráns volt –, akik már akkor felismerték az 1956-os forradalom és szabadságharc jelentőségét, azt, hogy ez a nagyszerű esemény bebizonyította a világnak, hogy a kommunizmus kudarcot vallott, s hogy ennek a rendszernek nincs jövője."
(Szidiropulosz, 32–33. o. A hivatkozott jegyzetek feloldása a könyv 63.oldalán:
22. Új Magyar Központi Levéltár: XX-5-h, 28. doboz, 16. k.
23. Iván Kovách László kihallgatási jegyzőkönyvéből. BM Történeti Irattár V-145626, 68. l.
24. László Béla Gyula feljegyzései. Ellenforradalom Magyarországon. BM Történeti Irattár V-150382-2.
25. Eörsi István: Emlékezés a régi szép időkre. Napra Forgó Kft. 1988. 49–51. l.)

Bár e tanulmány elsősorban a szovjet katonák magatartásával foglalkozik, engedjünk meg magunknak egy görög kitérőt, Fónay emlékei alapján.
A könyv 177–180. oldalain olvasható beszélgetésben Fónay Jenő leszögezi Szidiropulosznak: „...a görög fiatalok – nyugodt lelkiismerettel mondom – ők a forradalom mellett álltak ki, s nem Kádárék mellett". A POFOSZ elnöke 1997 október elsején emlékezett vissza a történtekre: „...azokkal a görögökkel, akikkel találkoztunk a Széna téren, azok mellénk álltak, még az életüket is áldozták." Íme az interjú egy részlete:
„A forradalom idején megismerkedtem görög fiatalokkal, akik az általános iskolákban, középiskolákban, ipari tanuló iskolákban tanultak. Ezek az emberek ugyanúgy a forradalomhoz csatlakoztak, mint a mi fiataljaink, a magyar fiatalok, hisz együtt tanultak, együtt dolgoztak, együtt barátkoztak, tánciskolába jártak, mindenhová együtt jártak. Október 28–29-e környékén a Várból lejött a Széna térre néhány fiatalember, ezek közül két göröggel is találkoztam. Azért tudom, hogy görögök voltak, mert megkérdeztem, miért beszéltek törve magyarul, s azt mondták, hogy mi görögök vagyunk. Kérdeztem, mióta vannak itt, mondták, hogy a szüleikkel érkeztek az 50-es évek elején, és Görögországból menekültek, mert az édesapjuk résztvett abban a mozgalomban, ami miatt menekülniük kellett. Mindketten 16 évesek lehettek. Ezt azért tudom, mert a Bene Miki is meg a Juhász Jóska is 16 éves volt, akikkel együtt jöttek le a Széna térre. Soha nem fogom elfelejteni, olyan nagy lelkesedés és akarás volt bennük, hogy adjunk nekik fegyvert, mert ők megállapították, hogy az Országos Levéltárból államvédelmis katonák kocsiszámra viszik az iratokat, és ők ezt meg akarják akadályozni, mert a forradalom győzelme biztos, hogy bennük (az ÁVH-sokban) félelmet keltett, ezért el akarják tüntetni azokat a papírokat, amelyek bizonyítékként kompromittálják őket. Persze, mindjárt az első pillanatban nem lehetett fegyvert adni a kezükbe. Én közben felmentem a Várba, megnéztem, hol van a szállásuk. Egy nagyszerűen berendezett lakásuk volt. Na most, a Várban találkoztam idősebbekkel is, mert a Műegyetemnek is volt egy kollégiuma, a Hess András téren, és a Műegyetemen is voltak görög fiatalok. Jónéhány. Most ők is jöttek fegyverért. Mindenkinek fegyver kellett.
– Ők is a forradalom mellett álltak ki?
Igen. Ezek a gyerekek elmesélték, hogy már a 23-i tüntetésen is résztvettek, amikor Budapest minden fiatalja kint volt az utcán. Na, így ismerkedtem meg ezekkel a fiatalokkal. A későbbiekben ezek az emberek fegyvert kaptak, résztvettek a Levéltár őrzésében, majd még később résztvettek a vári harcokban. November 4-e után ugyanis a Széna teret szétlőtték az oroszok, szétlőtték a Maros utcai részlegünket is, s ezért elhatároztuk, hogy fölmegyünk a Várba. Na itt történt egy olyan eset, amit azt hiszem idős emberek, műszakiak, leleményes emberek sem tudtak volna megcsinálni. Jönnek föl a gyerekek, hogy valahogy segítsünk nekik, mert hoztak a Déli pályaudvarról zsírt, csapágykenőzsírt, s nem tudják felgurítani az utcán, mert az meredek. Segítsünk nekik, menjünk le, ha lehet kocsival. Így mentek le néhányan segíteni, s feltolták azt a 2-3 hordó kenőzsírt az Ostrom utcának arra a meredek részére, ahonnan már lehetett látni, ha feljönnek a tankok. Mert a Széna térnek volt ugyanis egy hatalmas ágyúja, nem tudom megmondani, milyen kaliberű, olyan 10 cm átmérője volt a lövegnek. Ezt az ágyút, ami lent volt a Széna téren, s az első lövésnél belecsúszott az ott levő borozó pincéjébe, ezt kocsival kiszedtük és felvontattuk a Bécsi kapuhoz. Fölállítottuk, hogy ha jönnek az orosz tankok, semmisítsük meg azokat. Nos jöttek a fiúk, hozták a hordó zsírt, és fölkenték vele az utcát. Ezek között két-három görög gyerekkel is találkoztam, ipari tanuló gyerekek voltak. Még egyszer mondom, hogy műszaki ember, felnőtt ember, ésszel gondolkodó ember sem tudott volna ilyen leleményes lenni. Egyszerűen csodálatos volt, ahogyan ezek a gyerekek ugráltak örömükben, amikor az első tank fölérkezett, valóban forgott, pont keresztbe állt, úgy hogy az ágyú pillanatok alatt meg tudta semmisíteni. Így két darab tankot semmisítettek meg akkor ezzel a zsírötlettel.
Amikor bekerültem a börtönbe, találkoztam a másik oldallal is. A legnagyobb sajnálatomra kell elmondanom, hogy a leggonoszabbak voltak a görög börtönőrök, akik talán nem is értették egészen tisztán a parancsot, mert hisz magyarul úgy beszéltek, hogy én sem értettem meg, s hát nagyon sok embert félholtra vertek. (...) De volt velem valaki, nem tudom a nevét, ha jól emlékszem 3 napig voltam vele egy cellában, megtudtam, ő egy nagyon értékes ember, 25-26 éves fiatalember volt akkor a börtönben. Az esemény, ami miatt börtönbe került, 1955-ben történt: disszidálni akartak Magyarországról repülőgéppel. El tudom mondani precízen a történetet, első kézből tudom, ő mesélte el nekem. Úgy jöttem vele közelebbi viszonyba, hogy amikor fürödni vittek minket, hetenként egyszer, csoportosan, hát akkor láttam, hogy az egész mellkasa végig van lőve. Kérdeztem, hogy mi ez? Ő is elég rosszul beszélt magyarul, de mindent el tudott mondani, ezt én most átadom. Fölültek a repülőgépre, tizenkét személyes orosz típusú, két motoros gép volt. Meg volt szervezve, öt ember akart disszidálni, 3 görög és 1 magyar. Volt fegyverük is. Bécsben szálltak volna le, a repülőgépet el akarták téríteni, mert ennek az útvonala Budapest–Győr–Szombathely–Nagykanizsa–Pécs volt. Menetrendszerű gép volt. (...) Az lett volna a jelszó, hogy a győri leszállás előtt, akár leszáll a gép (ha van leszálló), akár nem száll le a gép, amikor meglátják a Dunát, arra a jelszóra, hogy „itt a Duna" fölugranak, és a gépet és az utasokat is kényszerítik arra, hogy ne avatkozzanak be, a pilótát meg arra, hogy ne szálljon le, hanem menjen tovább Bécsbe, és ott szálljon le.
Alig hogy elhangzott, „itt a Duna", és az öt ember felugrott, abban a pillanatban az ÁVH-sok már lőttek is. Ebből két dolog következik, nem kell okos embernek lenni ahhoz, hogy kikövetkeztethesse: itt valami árulás történt, mert az ávósok tudtak róla, ott ültek az utasok között, sőt nem is volt utas, az öt emberen kívül csak az ávósok voltak a gépen. Abban a pillanatban már lőttek, ketten maradtak életben, az egyik ő és egy másik görög fiú, a többit kórházba szállították. Még egyszer mondom, ennek a fiúnak a mellén én láttam a lövéseket, és az esetet is tudom, így tudtam átadni, ahogy ő mondta nekem, talán érdekes lehet.
– Nem lehetséges, hogy az ugyanaz a személy, akiről Eörsi István a könyvében beszél?
Nem biztos, hogy ugyanaz, mert Eörsi Márianosztrán volt, én meg a Gyűjtőben ültem, ezzel a fiúval együtt.
– És nem tudja, mi történt ezzel a fiúval?
Azt tudom, hogy amikor én kijöttem, ő még bennmaradt, dehát társaim közül is sokan bennmaradtak. 1963-ban tehát még benne volt a börtönben, és az is biztos, hogy nagyon jó egészségi állapotnak örvendett, fiatalember volt, nagyon jóképű, magas fiatalember volt, ha jól emlékszem, a suszterájban dolgozott, a nevét isten bizony nem tudom megmondani."
(Szidiropulosz, 177–180. o.)
Visszatérve Gosztonyi könyvének forrásaihoz: a szerző, ha hallott valamilyen hírt görögökről a felkelők oldalán, ez bizonyára a Corvin közben harcoló André Konsztantinideszre vonatkozhatott. Egyébként Eörsi László ugyancsak 1997-es kiadású könyvében is találunk – Szidiropulosz által nem idézett – adatokat görögökkel kapcsolatban:
„Szigetvári István felhívására a Bokréta utcai diákszállóból többek között Janisz Sztarosz, Vaszil Sztanko és Vaszilisz Micisz is fegyveres harcra jelentkezik november 4-én." (E nevek arra utalnak, hogy – legalábbis részben – valójában délszláv nemzetiségű fiatalokról lehetett szó.) (Eörsi L, 107–108. o.)
Zecher János pedig, A csillag lehullt c. könyvében az 1956 utáni Fejér megyei rendőrségi nyomozati anyagból közöl értékes dokumentumokat. Ezekből megtudható, hogy a Belojannisz községi hat tagú forradalmi bizottság tagjává választották Alekszandrisz Ilieszt és Dulas Kostast is. (Zecher, 71. o.)
Az egzotikusabban csengő nevek közt említsünk meg egy olasz hangzásút is: Zecher könyvéből kiderül, hogy a székesfehérvári forradalom egyik vezető alakja Maccecchini József volt. (Zecher, 11–15. o.)

Az átállt katonák védelmében
Hogy azokban a napokban milyen lélektani és erkölcsi támaszt jelentettek a forradalom számára e korábban elképzelhetetlen esetek, arra rávilágít a Mezőgazdasági Gépészmérnöki Főiskola professzorainak és hallgatóinak kiáltványa, amelyet az október 26-i Népszava első oldalon közölt E kiáltvány 4. pontja – megelőzve például Gerőék bíróság elé állításának követelését – így hangzik:
4. A kormány adjon politikai menedékjogot a nép oldalára átállt szovjet harcosoknak.
(1956 a sajtó tükrében, 82. o.)

A Magyar Értelmiség Forradalmi Bizottságának október 29-én közölt felhívása – Szabad Nép, 2. oldal – második bekezdésében ez áll:
„Köszönetet mondunk a szovjet hadsereg azon tagjainak, akik nem voltak hajlandók fegyverüket a magyar szabadság és a nép ellen fordítani."
(I. m., 108. o.)

A XX. kerületi Forradalmi Ifjúsági Szövetség október 29-én, 8 pontban összefoglalt követelései közül az első kettő:
1. A szovjet csapatok azonnali kivonulása Magyarországról.
2. Politikai menedéket azoknak a szovjet harcosoknak, akik a magyar forradalom mellé álltak.
(1956 plakátjai és röplapjai, 138. o.)

Ugyanebben a kiadványban a 49. oldalon olvasható a Műszaki Egyetem Központi Diákotthona öt pontos Felhívása. A keltezés nélküli röplap az október 24-i dokumentumok közt található, és alighanem a legelsők közt fogalmazza meg a fontos követelést:
4. Politikai menedékjogot adjanak azoknak a szovjet harcosoknak, akik a harcokban a munkásság mellé álltak.

Még október 31-én is keletkezett olyan dokumentum, mely ilyen értelmű követelést tartalmaz. A Független Kisgazda és Polgári Párt XII. kerületi központjának aznapi, 29 pontot magába foglaló határozatának 23. pontja kimondja:
Menedékjogot adunk a szovjet katonai alakulatok minden olyan tagjának, akik a Magyar Szabadságharcosokat segítették és nem kívánnak visszatérni országukba. (I. m., 227. o.)

Benkő Zoltán, az 1956 november elsején megalakult Politikai Menekültek Országos Szövetségének társelnöke írja visszaemlékezéseiben (Benkő, 162):
„A forradalmi küzdelmek során számos szovjet katona állt át a felkelők oldalára. Ezeknek teljes amnesztiát és politikai menedékjogot követelt a Vas megyei tanács, amihez csatlakoztak a többi forradalmi szervek is." [Meg kell jegyeznünk, hogy e dokumentumokat nem sikerült azonosítanunk. A minden hasonló szöveg összegyűjtésére törekvő kiadvány, az 1956 plakátjai és röplapjai sem ismertet egyetlen ilyen értelmű Vas megyei dokumentumot sem.]

Az Astoriától a Kossuth térig. A Kossuth téri vérengzés.
Kopácsi Sándor, Budapest akkori rendőrfőkapitánya a Deák téri főkapitányság ablakából válik tanújává a forradalom egyik sorsdöntő eseményének:

Számomra a legemlékezetesebb az a Marx-idézet, amelyet az egyetemisták készítettek kitűnő nyomdai technikával, orosz és magyar nyelven. Soha ilyen átütő erejű röplappal nem találkoztam, de azt hiszem, hogy azok a szovjet tanácsadók sem, akik a jelenetnek tanúi voltak. A budapesti főkapitányság előtt találkozott össze október 25-én délelőtt egy kb. tízezer fős tömeg három szovjet páncélossal. A tömeg ütemesen kiáltotta: „Vesszen Gerő", „Ruszkik haza!" jelszavakat. A találkozás váratlan volt. A tömeg elnémult, csak a tankok motorja dübörgött. Néhány fiatal a tank lőrésén keresztül valamit a tank belsejébe csúsztatott. Nem gyújtóhasáb, egyszerű röplap volt:
Marx Károly:
„Nem lehet szabad az a nép, amely más népeket elnyom.
Ha hívek vagytok eszméitekhez, térjetek haza!"
A forradalmi magyar ifjúság
Ez a röplap, mely átüti a páncélt, szíven talál és döntést kényszerít ki pillanatokon belül. Valahogy így: Parancsnok, választhatod továbbra is az elnyomó szerepét és lánctalpaiddal eltaposhatsz. Vagy önálló döntésre képes szabad emberré válsz, hű maradsz marxista eszméidhez, de szembekerülsz küldőid parancsával. Az időzített bomba ketyeg, a résztvevők és a nézők torka is összeszorul; aztán... a toronytető lassan, tétován felemelkedik. A páncélostiszt sápadt arca tűnik elő. A tömegben megkönnyebbült moraj, majd ujjongás tör ki. Ölelik, csókolják az orosz katonákat, magyar katonasapkát dobnak a tiszt fejére. Magyar zászlót tűznek a tankokra, a fiatalok ellepik a tank tetejét. A tömeg a Kossuth-nótát, majd a Himnuszt kezdte énekelni. Ezt követően ütemesen kiáltozták: „éljen a szovjet hadsereg!", ugyanazok, akik néhány perccel előbb még azt követelték: „Ruszkik haza!"
A főkapitányság két szovjet tanácsadója is éppoly megkönnyebbülést érzett, mint mi magunk is, akik a jelenet tanúi voltunk, amikor két nép egymásra talált Marx egy klasszikus idézete fölött. Egyikük megjegyezte: „A lakosság nem mutatkozott ellenségesnek a szovjet katonákkal szemben." Aztán visszament az irodába, hogy jelentést tegyen főnökeinek.
Ez a három páncélos indult el a tömegtől kísérve a Parlament irányába.
A tényeket ismerjük. A környező épületek tetejéről tüzet nyitottak a térre érkező fegyvertelen tömegre, a mészárlásnak számos halálos és sebesült áldozata volt. A Kádár-rezsim úgy próbálta beállítani az eseményt, mintha a környező épületek tetejéről, felkelők tüzeltek volna a tömegre. Erre azonban legnagyobb erőfeszítésük ellenére semmi bizonyítékot nem tudtak felmutatni. Meggyőződésem, hogy a parlamenti vérengzéssel a magyar népnek a szovjet hadsereggel való fraternizálását akarták szétlőni. Az orosz–magyar nyelvű röplap politikai mondanivalóját pontosan megértették azok, akik a telefon másik oldalán hallgatták a főkapitányság előtt lezajlott eseményről a jelentést. Birodalmat rendítő ereje volt e kis röplapnak. A válasz azért volt ilyen brutális és gyors. Valószínű kihatással volt a második beavatkozásra is, azzal, hogy olyan távoli kirgiz-tatár köztársaságok katonáit használták fel, akik csak parancsszavakat tanultak meg oroszul, de ezen a nyelven írni-olvasni alig tudtak. Emigrációm idején került kezembe egy újságcikk, amely beszámolt arról, hogy a főkapitányság előtt átállt három páncélos legénysége és parancsnoka november 4-e után nyugatra menekült. A szovjet irattárak megnyitása adhat segítséget majdan ezeknek a feltételezéseknek a bizonyításában, vagy elvetésében. (1956 plakátjai és röplapjai. 6–7. o.)
Érdemes lenne elindulni az említett újságcikk nyomán. Lehet, hogy De Silva mégis tévedett?

Az USA budapesti követsége szinte jelenidőben tudósítja telexen a washingtoni külügyminisztériumot:
„Sűrű ágyútűz hallatszik a Parlament környékéről. Egyes követségiek jelentése szerint néhány szovjet tank átállt a tömeghez, a tankokon emberek, magyar zászlók." (Titkos jelentések, 43. o.)
Továbbá:
„A Parlament előtti vérengzés az után történt, hogy néhány száz tüntető érkezett oda teherautókkal, páncélautókon, sőt orosz tankok tetején. „Az oroszok velünk vannak! Azt mondják, nem akarnak a magyar munkásokra lőni" – kiáltották a tudósítónak. Az orosz tankok legénysége megerősíteni látszott ezt a kijelentést, mosolyogtak és integettek" – de a szeretetnek ez az ünnepe előbb csalódássá, azután tragédiává lett. Körülbelül tíz perccel később még egy orosz tank dübörgött a térre és tüzet nyitott a tömegre." (I. m., 45.o.)
Gombos Katalin színművész is három tankról beszél:
„A Múzeum körúton, az Astoria felé indultunk haza a családunkhoz. A sarkon túl három szovjet tank áll. Mikor mi odaértünk, már nagyban folyt a tárgyalás, alkudozás, könyörgés. S bár a tankok teteje nyitva volt, a kis fiatal szovjet katonák kint ültek a tank tetején, nem sok hajlandóságot mutatva a tárgyalásra. Az ifjúság, egyetemisták, de érett felnőttek is, lázasan magyarázták, hogy ez Magyarország és a Duna, nem a Szuezi-csatornánál vannak, ez nem fasiszta lázadás, amit le kell verni, hanem népfölkelés...
Megható jelenetek voltak, cigarettával kínálgatták őket, virággal díszítették fel a tankokat, a gyerekek fölmásztak hozzájuk, ajándékokat adtak nekik, s mikor nagy nehezen végre oldódott a feszültségük, beszélni kezdtek, hát kitört a harsogó éljenzés, nevetés, megszületett a teljes egyetértés. Ez a három szovjet tank, ez a hatalmasra duzzadt, vidám emberáradat indult el a Parlament felé."
(Ómolnár, 173. o.)

Gombos Katalin és férje a Deák térig vonul a menettel együtt, onnan hazamennek. A további történésekről a színésznő öccse számol be a családnak:
„Ő egyértelműen állította, hogy szemből, a Parlament felé tüzeltek. Az első sorozat nem a népre irányult, hanem a szovjet tankokra... Amiért átpártoltak a magyarokhoz. Valaki megijedhetett, hogy három szovjet tank a nép oldalára áll..." (uo. 174. o.)

A színművésznő az áldozatokról:
„Azok a szegény, szerencsétlen magyarok, diákok és sorkatonák, gyerekek és kismamák... és ezek az átállt kiskatonák!... Hozzánk állt, segíteni akaró, kedves, egyenruhába bújtatott gyerekek... Az ember hinni sem akarta, hogy vezetni tudják azokat a szörnyű, ménkű monstrumokat..." (uo.)

Mint Kopácsi önéletírásából kiderül, a két szovjet tanácsadó közül az egyik a „Magyar", másik a „Petőfi" fantázianevet használta. Még igazolványaikban is ezeken a neveken szerepeltek. Kopácsi utal rá, hogy „Magyar" és „Petőfi" valamiféle szerepet játszottak a Kossuth téri vérengzés döntésének megszületésében. Ez témánk szempontjából annyiban fontos, amennyiben az illető döntést az motiválta, hogy a szovjet hadvezetés kicsúszni érezte katonáit saját kontrollja alól. (A továbbiakban idézzük többek közt Ripp Zoltán véleményét is ugyanerről, lásd a Páncélosok, pártvezetés. Zsenja Milin c. fejezetben.)
Azt, amit Kopácsi sejt, Gombos Katalin pedig állít – hogy a Kossuth téri tömeggyilkosságot a szovjet katonák átállásának megakadályozása miatt követték el – H. I. nyugdíjas rendőr százados szavai is megerősítik. H. I. 1956-ban az ÁVH karhatalmi őrmestere volt. Ómolnár Miklós könyvében ő is megszólal:
„A feszült hangulathoz hozzájárult az is, hogy a szovjet páncélosok barátkoztak az ellenforradalmárokkal. Beszélgettek velük, fölengedték őket a tankokra. Az ÁVH-sok teljes joggal attól tarthattak, hogy majd éppen ezek a tankok támadják meg a Parlamentet és a pártközpontot, ahol éppen ülésezett a legfelsőbb vezetés, magasrangú szovjet elvtársak részvételével. A biztonságukról mindenképpen gondoskodni kellett..." (Ómolnár, 176–177. o.)
Ez világos beszéd. Nehogy az elvtársaknak baja essék, nehogy az átállt szovjet tankok megtámadják (!) a magyar Parlamentet – no és a pártközpontot –, bele kellett lőni a tömegbe.

Az október 25-i Kossuth téri vérfürdőt számtalan tanú írja le és számtalan feltevés született okaival, a tettesekkel stb. kapcsolatban. Az imént idézett szerző, Benkő Zoltán így meséli el a történteket:
„...beugrottam a Nádor utcába, a tértől alig a pár méterre lévő munkahelyemre (ARTEX), hogy elhozzam ottfelejtett papírjaimat. A kb. 5–6 ezer főnyi tömeg a forradalom jelszavait kiabálta kórusban. Éppen akkor értem vissza, mikor a Kossuth-szobor felől megindult öt vagy hat orosz páncélos, amelyek a tüntetők mögött megálltak. A szovjet tankok fedelei hirtelen megnyíltak és előbukkantak a katonák. A tömeg barátságtalanul, bizalmatlanul nézte őket, midőn váratlan esemény történt. A szovjet katonák barátságosan integetni kezdtek és hívták a tüntetőket, hogy másszanak fel a tankokra. A tömegen végigzúgott a moraj: átálltak! Egy középkorú iparos külsejű ember volt az első, akinek felnyújtottak egy magyar nemzeti színű zászlót. A harckocsikat pillanatok alatt ellepték a fiatalok, és úgy vonultak tovább a Parlamenthez. Menet közben egymást ölelgették a szovjet katonákkal. Szerintem a magyar történelemben ekkor lehetett beszélni a magyar–szovjet barátságról. Néhány percig tartott ez a békés demonstráció, midőn puskalövések dördültek, géppisztolyok ontottak sorozattüzet a védtelen tömegre. Az átallott szovjet páncélosokról ugráltak le a tüntetők és eszeveszett futásban kerestek menedéket. A szovjet tankok azonnal viszonozták a tüzet a Földművelésügyi Minisztérium tetejéről tüzelő ÁVH-sokra. Mindenki rohanva igyekezett a tér körül lévő házak egyikébe-másikába bekerülni, de főleg a szemben lévő Munkásmozgalmi Intézetbe. Sokan kint rekedtek, a földön hasaltak, a lövedékek pedig záporként kopogtak a kövezeten. A tűzharc, tömegmészárlás eredménye legalább 200 halott és több száz sebesült. A tér Nádor utcai részén állva lőárnyékban voltam, de rögtön beugrottam munkahelyemre, az ARTEX épületébe, ahová október elsején vettek fel. Egy második emeleti ablakból figyeltem az eseményeket a parlament előtti téren. A tűzharc negyedórát tartott. A Kossuth tér elrettentő képet mutatott."
(Benkő, 138–139. old.)
Benkő is átállott szovjet páncélosokról beszél.

Csonka Emil, forrásai alapján, így tudósít:
„Egy angol riporter az első pillanatokban mintegy 30 halottat és sebesültet számolt. Későbbi jelentések a halottak számát, becslés alapján, 170–180-ban állapították meg. Megrázó jelenetek játszódtak le. Az egyik golyó pólyásgyereket talált el, akit anyja tartott a karján. A halott csecsemőt a jajveszékelő asszony a magasba tartotta, a szovjet tisztek felé nyújtotta s kétségbeesetten kiáltotta: „Megöltétek a gyermekem. Öljetek meg engem is." Az esemény megrázó hatással lehetett több orosz katonára is, mert a „csata" közben akadtak oroszok, akik nem nyúltak fegyverükhöz, s egyikük, a végén, látván a halottak tömegét átadta fegyverét az egyik felkelőnek."
(Csonka, 406–7. o. A források közt: Michener James: The Bridge at Andau, New York, 1957, 33–34. o.)

Halda Alíz szerint a Kossuth téren ottlevő szovjet katonák igyekeztek fedezékbe rántani a közelükben levő civileket. (Halda Alíz szóbeli közlése.)
Abban mindenki – több mint száz szerző, illetve tanú – egyetért, hogy néhány szovjet páncélos az Astoriától érkezett a Kossuth térre, és hogy a fraternizálás az Astoriánál kezdődött. Csonka Emil így ír:

„A Múzeum körútnál nyolc szovjet páncélos állt, az Astoria-épület körletében. Egy 14 éves fiú kapta magát s felkapaszkodott az egyik tankra s a meredeken felfelé álló ágyúcsőbe egy magyar zászlót tűzött. A tank légvédelmi géppuskája nem felfelé, hanem az utcára irányult. Ekkor egy 12 év körüli gyerek odaugrott s némi erőfeszítéssel és mások segítségével a géppuskát felfelé irányította, majd leszólt a bámuló embereknek:
– Ne féljetek! Nem tud lőni!
A páncélosból közben kibújt egy orosz szakaszvezető, majd egy alhadnagy. Arcukon zavar tükröződött. A magyarok, akik körülsereglették a tankokat, a kezüket nyújtották feléjük. A szakaszvezető leveszi orosz sapkáját, a tömeg közé dobja s a fejére tesz egy nemzeti színű szalaggal ékesített magyar katonasapkát. Viharos éljenzés a felelet, mert a tömeget valami megkönnyebbülés hatja át.
Ekkor már elég gyakori eset volt, hogy magyarok, akik a középiskolában vagy a hadifogságban megtanultak oroszul, felvilágosító munkát kezdtek az orosz katonák körében. Most is megmagyarázták, hogy teljesen fegyvertelenek, szándékuk békés, a forradalom nem fasiszták műve, hanem csupán diákok és munkások tüntetnek, kenyeret akarnak és szabadságot. A szovjet katonaság maga is tapasztalta már ezekben a napokban, hogy a barikádokon munkások küzdenek, sőt, gyerekek, fiatalok leányok és asszonyok is.
Itt és most, az Astoria körül a páncélosból előjött orosz alhadnagy egy fiatal tolmács segítségével rögtönzött beszédet intézett a tömeghez:
– Nekünk azt mondták, Budapesten ellenforradalom van. Azt mondták, fasiszta bandák garázdálkodnak és fosztogatnak. De én és az orosz katonák, akik itt vagyunk, látjuk, hogy ez hazugság. Mi a népre nem lövünk.
E szavakra egy asszony felkapaszkodik a tankra, piros-fehér-zöld szalagot tűz az orosz katona mellére, az pedig kiveszi fegyverét és odaadja egy fiatal magyarnak. Óriási, egetverő diadalordítás kíséri ezt a jelenetet..." (Csonka, 405. o.)

Persze minden leírásban van valamilyen apró eltérés a többiekhez képest. Gosztonyi Péter így meséli el a történteket:

„Ezen a csütörtök délelőttön a budapesti Astoria Szálló előtt a spontán összesereglett tömeg az ott őrszolgálatot teljesítő szovjet katonai egységgel fraternizálni kezdett. Az oroszul tudók feltárták a szovjet katonák előtt a népmozgalom céljait és kérték őket: ne lőjjenek a magyarokra, ne avatkozzanak a nép dolgába. Ami az elmúlt napokban Magyarországon történt, az nem egy reakciós ellenforradalom, senki sem kívánja vissza a régi, háború előtti rendszert. A nép csak demokratikus jogaiért harcol! – A szívélyes, sőt baráti beszélgetések után a vörös katonák késznek mutatkoztak, hogy páncélosaikkal a Parlamenthez kísérjék a tömeget, hogy átadják a kormánnyal szembeni követeléseiket. Útban a Kossuth Lajos tér felé mind többen és többen csatlakoztak a szovjet páncélosoktól kísért menethez. Mire a fegyvertelen férfiak és nők a Parlament elé értek, mintegy tízezerre nőtt a számuk. A szovjet páncélosok és páncélozott járművek itt is velük maradtak. Egyesek magyar zászlókkal díszítették a szovjet harci járműveket és kiültek a páncélosok tetejére."
(Gosztonyi 1981, 95. o.)

Lipták Béla is járt az Astoriánál:
„Az Astoria előtt egy orosz tank állt. Azt nagy tömeg vette körül. A tank parancsnoka kiszállt és beszélgetett az emberekkel. Valószínűleg régen az országban állomásozhatott, mert törve ugyan, de beszélt magyarul. Szovjet nép, magyar nép, barátok – mondta. Valaki egy rózsaszálat tett a tank ágyújának csövébe, a tank antennáján pedig magyar zászló lobogott. Ez a tank egyike lehetett azoknak, amelyek később a Kossuth téren, amikor az ávósok a Földművelésügyi Minisztérium tetejéről tüzet nyitottak a fegyvertelen tömegre, visszalőtt az ávósokra. A forradalom leverése után rettenetes megtorlásban részesülhettek azok az orosz katonák, akik most mellénk álltak, mert ilyen is volt!"
(Lipták, 75. o.)

Lipták sorai azért fontosak, mert megfogalmaznak egy lényeges kérdést. Nevezetesen azt, hogy hogyan kell értelmeznünk ezt a fraternizálást. Egyszerű megkönnyebbülésnek-e – hiszen melyik katona nem örül, ha golyó helyett cigarettával és virággal kínálják. Avagy azt kell-e látnunk e történésekben, hogy – mint néhány idézett tanú állítja – e katonák csatlakoztak a forradalomhoz? Ennek az utóbbinak a hordereje ugyanis egészen más – és egészen mások a konzekvenciái.
Molnár Miklós könyve (Egy vereség diadala) biztosra veszi, kik voltak az elkövetők, egyfajta logikai kapcsolat alapján: „a politikai rendőrség tüzet nyit a fegyvertelen tüntető tömegre, mely a szovjet katonákkal fraternizál." (Molnár M., 147. o.) A „mely" szót itt alighanem „mert" értelemben használja a szerző, aki néhány oldallal arrébb így fogalmaz:
„A tüntetőket két vagy három szovjet páncélos kíséri; lobogó leng rajtuk, s az oldalukra felkapaszkodott magyar polgárok fraternizálnak a szovjet katonákkal. Talán ez a látvány ejtette pánikba a tetőn elhelyezkedő orvlövészeket, s ez váltotta ki a provokációt. [...] minden valószínűség szerint az ÁVH emberei zúdítottak ismételt golyózáporokat a tömegre; a sors iróniája, hogy a felvonulókat kísérő szovjet páncélosok katonáit is megsebesítették. A szovjetek habozás nélkül visszavágtak. A Fehér Könyv és a független magyar szemtanúk beszámolója ezen a ponton megegyezik: két ízben is igazi tűzpárbaj bontakozott ki a rejtélyes orvlövészek és a szovjet páncélosok között." (Molnár M., 162–3. o.)
A Kossuth téren megsebesült Pákh Tibor szerint is a lövöldözés „az akkori hivatalos kormány erői, a kommunisták" számláját terheli. A szovjet katonák várható sorsával kapcsolatban neki is baljós érzései voltak:

„A két orosz tank, amelynek védernyői alatt voltunk sokan, a tetőkön tüzelőkre lőttek. Szerintem ezeket a kiskatonákat később ki is végezhették." (Stefka, 279. o.)

Hallgassuk meg Méray Tibort:
Útközben szovjet tankokkal találkoztak. A tömeg egyáltalán nem mutatott ellenséges érzelmeket a szovjet katonák irányában, ellenkezőleg: barátkozni kezdett velük. A fiatalok között sokan tudtak oroszul: a középiskolában kötelező volt az orosz nyelv tanulása. Most ha nyelvtanilag nem is tökéletesen, de annál szenvedélyesebben magyarázták az orosz fiataloknak, hogy ők nem fasiszták, nem ellenforradalmárok, nem a régi világot akarják, hanem egy új világot, szabadságot és függetlenséget akarnak, amihez joguk van s kérték, agitálták a tankosokat: menjenek mielőbb haza Magyarországról. Az orosz katonák mosolyogva fogadták a fiatalok szavait, szemmel láthatóan jólesett nekik, hogy a dolgok békésen alakulnak és nem kell vérontásban részt venniök. A barátkozás odáig ment, hogy egyes fiatalok felkapaszkodtak a tankokra és háromszínű zászlót tűztek ki rájuk. A menet így érkezett meg a Parlament előtti térre. Az egész forradalom egyik legfelemelőbb jelenete volt ez: azt példázta, hogy az egyszerű emberek jól megértik egymást s a magyar nép nem ellensége az orosznak. Ki gondolta volna, hogy az örömből gyász lesz, a békéből harc lesz hamarosan?

Peter Fryer, az angol kommunista párt napilapja, a Daily Worker budapesti tudósítója elmondja, hogy Charles Coutts angol kommunista újságíró, aki a helyszínen tartózkodott, így számolt be neki az eseményekről: „A Parlament előtti térre érkezve a tüntetők összetalálkoztak egy szovjet tankkal, melyet azért küldtek oda, hogy lőjön rájuk és ez a tank is megfordult és csatlakozott a felvonulókhoz. A téren magán további három szovjet tank volt és két páncélkocsi. A tömeg körül vette őket és beszélgetni kezdett a katonákkal. A szovjet parancsnok kijelentette: 'Nekem feleségem és gyerekem van, akik várnak rám a Szovjetunióban. Én egyáltalán nem akarok Magyarországon maradni.' – amikor is hirtelen a háztetőkről három gépfegyver-sortüzet adtak le. Az emberek egy része a házfalakhoz szaladt, hogy ott keressen védelmet. Másoknak az oroszok azt mondták, hogy bújjanak a tankok mögé. Mintegy harminc ember feküdt a téren holtan vagy sebesülten, közöttük egy szovjet tiszt is." (Méray, 195–7. o.)

Charlie Coutts, szűkszavúbban, maga is megírja élményeit:
„...az Astoriánál egy nagy csoportosulásra lettem figyelmes. A sarkon tankok és páncélozott kocsik álltak és a legénységük jó hangulatban beszélgetett a járókelőkkel. Alig-alig tudtam akkoriban magyarul, de azt láttam, hogy nem ellenséges a viszony közöttük.
Aztán valaki kitalálta, hogy menjenek a Parlament elé, és az összeverődő tömeg szép lassan elindult.
Kissé késve követtem őket, és az Akadémia utcán át értem a Kossuth térre. Az emberek éppen körülvettek egy szovjet harckocsit és a tiszttel beszélgettek. Itt is jó hangulatban, barátságosan.
Hirtelen, teljesen váratlanul kezdődött a lövöldözés. Senki nem tudhatta, honnan jönnek a golyók. Mintha mindenfelől záporoztak volna. A szovjet tiszt lebukott a harckocsiról, meghalt vagy életben maradt, nem tudom. Kitört a pánik, az emberek összevissza szaladgáltak.
Senki sem tudta pontosan, ki lőtt, de az általános vélemény az volt, hogy az ávósok tüzeltek." (Ómolnár, 172–173. o.)

Ugyanerről Bill Lomax:
„Kora reggel nagy tömeg gyűlt össze öt vagy hat orosz tank körül az Astoria Szálló előtt. Amikor egy orosz tiszt kikecmergett a tankjából, ilyen kérdésekkel vették körül őt a magyarok: „Miért jöttél ide? Mit akartok? Miért nem mentek haza?" Az orosz tiszt magyarázni kezdte, hogy őt azért küldték, hogy megszabadítsa a várost a fasiszta banditáktól. Aztán körülnézett és így szólt: „De én nem látok egyetlen fasisztát sem. A nép van itt... munkások... asszonyok... fiatalok, akiknek minden joguk megvan arra, hogy maguk döntsék el, hogyan akarnak élni." Ekkor a magyarok felözönlöttek a szovjet tankokra, ölelgetni kezdték az orosz katonákat, a harckocsikat pedig felvirágozták és a magyar zászlókkal terítették le. Egy amerikai újságíró, aki szemtanúja volt az eseménynek, úgy jellemezte, mint „a nép és idegen csapatok közti legvidámabb barátkozást, amit valaha is láttam".
Amikor az utcasarok mögül felbukkant egy másik tank és azt ugyanúgy zászlók díszítették és magyarok lepték el, a tömeg mámoros öröme mindent felülmúlt. „Az oroszok is velünk vannak! – kiáltozták. – Mutassuk meg barátságunkat az egész városnak! Menjünk együtt a Parlamenthez! Pillanatokon belül az egész város hangos lett a hírtől, hogy a szovjet csapatok csatlakoztak a forradalomhoz, és emberek ezrei kezdtek áradni a Parlament felé. „Nem vagyunk fasiszták, munkások vagyunk!" – harsogták, majd követeléseiket kiáltották: „Lássuk Nagy Imrét!" A tömeg elözönlötte a Parlament előtti teret, ott újabb szovjet tankokat sereglett körül, az emberek ölelgették a szovjet katonákat és felmásztak a harckocsik tetejére." (Lomax, 139. o.)

Ugyanerről Kovács József:
„A Rákóczi út és a Múzeum körút kereszteződésénél a négy sarkon egy-egy orosz T–34-es harckocsi állt. Talán 10 méterre lehettem tőlük, amikor a négy tank egyszerre felnyitotta a torony ajtaját. A katonák feltartott kezekkel kiszállnak a tankokból. Mindez minden kényszer nélkül történt, hiszen október 25-én úgy 10 óra körül ott már nem voltak harcok. Az orosz katonákat az őket körülvevő sokaság látványa nyilván meggyőzte arról, hogy őket félrevezették, nem a „fasiszták", hanem a nép ellen harcolnak. Kiszállás után lecsatolták a derékszíjaikat és a pisztolyokkal együtt átadták a körülöttük állóknak. A toronyról a géppuskát valaki leszerelte és a Rákóczi út irányába eltűnt vele. Oroszul jól beszélő fiatalok egyik tank legénységét rábeszélték: szálljanak be és együtt menjenek a Parlament elé. A tank, tele zászlókat lengető fiatalokkal, elment." (Kovács, 36. old.)

Székelyhidi Ágoston szerint is ugyanaz történt: „A tömeg a Himnuszt és a Szózatot énekelte, többen szót váltottak a szovjet katonákkal. Az Astoria hoteltől elindult menet, élén a piros-fehér-zöld zászlóval feldíszített szovjet harckocsival szintén megérkezett. Tizenegy óra volt, amikor az első sortűz eldördült." (A Magyar '56 c. kiadvány 1. kötete. Forradalom és Szabadságharc Magyarországon, 1996.)

Fekete Pál írása, amely Hrabovszky László életútját kíséri végig (Magyar sors a XX. században), a következőkről tudósít:
„Az egyik tank fedele kinyílt. Fekete ruhás, bukósisakos, pogácsaképű kiskatona bújt elő a vasszörnyetegből, és mosolyogni kezdett a tank mellett haladó fiúkra és lányokra. Megindult a barátkozás, mindenki kezet akart szorítani a félelmetes ármádia katonájával. Kiáltások hangzottak, amelyek kórusban ismétlődtek: 'Mi druzja! Szvabódu vszjem naródum!' A Kossuth tér közben valóságos embertengerré változott, nem volt egyetlen talpalatnyi szabad hely."
A barátkozásnak, mint tudjuk, a fegyverek vetettek véget:
„Az ismeretlen gyilkosok meg a földön fekvőknek sem irgalmaztak, hosszú sorozatokkal újból és újból végigpásztázták áldozataikat. Halálhörgés, jajveszékelés hallatszott mindenfelől, de a fegyverek fáradhatatlanul tovább ropogtak, szórták a halált.
A tragikus helyzetben ekkor drámai fordulat állt be. Az orosz tankok tetőlapjai bezárultak. Az imént még magyar fiúk és lányok kezeit szorongató orosz katona lövegtornyát a háztetők felé fordítva keresni kezdte az alattomos orvgyilkosokat Nemsokára eldördült az első ágyúlövés, s azt követte még kettő. Repültek a cserepek, a becsapódó gránátok robbanása megremegtette az épületeket, aztán csend lett, abbamaradt az öldöklés." (Fekete, 49. o.)

Meglepő állítással egészíti ki ismereteinket a szovjet páncélosok viselkedésével kapcsolatban Timár Máté író. Már az Astoriánál tanúja a fraternizálásnak:
„Fiatal egyetemisták próbáltak barátkozni az orosz katonákkal. Én is odakiabáltam egy-két „kölyöknek" oroszul.
Az egyetemisták felültek a harckocsikra, és kitűzték a nemzeti színű zászlót. Két tank megindult az akkor Tanács körúton át a Parlament felé."

Timár munkahelye ekkor a Földművelésügyi Minisztérium Kiállítási irodája volt. Október 25-én délelőtt az Astoriától jövet éppen akkor ér a Kossuth térre, mikor elkezdődik a vérengzés:
„Az Alkotmány utca sarkán voltam a Néprajzi Múzeumnál, amikor az első sortűz eldördült. Hátra szaladtam a Kozma Ferenc utcába, ez az FM háta mögött van. És dörömbölni kezdtem a konyhaablakon, a magasföldszinten. Valaki lejött, megmutattam az FM belépőmet, mondtam, hogy ide tartozom és beengedtek. Ablakot nyitottak, azon keresztül jutottam le valami pincébe. Én nem láttam, csak hallottam, hogy három-négy tank volt ott. Én azt az embert láttam, aki egy idős orosz ezredes volt, és rádión kapta a parancsot. Kijött a tankból, megfordította az ágyút és leadott egy sorozatot az FM padlásának irányába, ahonnan lőttek, és utána főbe lőtte magát." (Üzenet 3., 20.)

Orbán Éva egyik interjúalanya így emlékszik vissza:
A Kossuth térre érve meglepő kép fogadott. A Parlament mindkét oldalán szovjet tankok és páncéltörő lövegek álltak. Valamennyi ágyú csövében magyar nemzeti színű zászló! Az ágyúk csövén gyerekek és felnőttek ültek, csimpaszkodtak.
Mintha népünnepély volna, barátkoztak a szovjet katonákkal. Szőlőt, élelmet, cigarettát osztogattak a civilek a szovjeteknek. Jómagam is felkapaszkodtam. A katonák segítettek. 10-15-en szorongtunk a harckocsi tetején, beszéltünk a tisztekkel. A parancsnokuk Vlagyivosztokból való volt, és a családi képeit is megmutatta. Azt hangoztatta, ők nem lőnek védtelen polgárokra, ők repülővel jöttek Romániából, mivel az imperialisták megtámadták Magyarországot.
Dorka-Dorka-Dorka! – hangzott a törzsőrmester kezében a rádiós bukósisak. Füléhez szorította, és azt kiáltotta: „Baj, nagyon nagy baj! Mindenki meneküljön fedezékbe, mert valami borzalmas fog történni!" Még kezet fogtunk.
A Földművelésügyi Minisztérium erkélyéről hosszú nemzetiszínű zászlót engedtek le. Az első géppuskasorozatot jól láttam. Ez a Kávéházas ház tetejéről jött, mint a jeladás. Ezt követően a Munkásmozgalmi Intézet tetejéről, a Kossuth téri (ma Metró) ház tetejéről is sorozatokat lőttek.
Az embereknek elmondtam, mit mondott a szovjet tiszt. Hirtelen két óriási dörrenés hallatszott. A Honvéd utcához két T–34-es érkezett és lőttek. Menekültünk.
(Iránytűnk, Egyetlen nap – Egy szemtanú vallomása, 337–338. o.)

Gyurkó Lászlónak is tudomása van róla, hogy szovjet katonák életüket vesztették a Kossuth téri mészárlásban – amit esetükben így fogalmazhatunk: tűzharcban. A kérdés itt megintcsak úgy merül föl: mint kiket lőtték ezeket a katonákat? Mint véletlenül éppen ott tartózkodókat, akárcsak az ott levő magyar civileket? Vagy – ahogy a kádári propaganda állította – „ellenforradalmárok" áldozataivá lettek? ebben soha senki nem hitt egyetlen percig sem. Vagy ávósok és/vagy szovjetek lőttek rájuk, mint ellenségre? És ki az ellenség? az-e, aki átállt, vagy az is, aki csak barátkozik? Vagy lehet, hogy a barátkozás már átállás?
Gyurkó egyébként láttató erővel jeleníti meg a vérengzést:
„A Múzeum körút sarkán álló szovjet tankok is csatlakoztak a menethez; oroszul tudó fiatalok azt magyarázták a szovjet katonáknak, hogy a szocializmus mellett tüntetnek.
Az Országházat őrző harckocsik legénysége is beszédbe elegyedett a tüntetőkkel. S akkor a környező házak tetejéről tüzet nyitottak a térre: a sortűznek sok, feltehetőleg több mint száz halottja és sebesültje volt, szovjet katonák is.
A téren iszonyatos pánik tört ki. A menekülők letaposták egymást, benyomták a Parlament egyik kapuját, beugráltak a szemközti Földművelési Minisztérium földszinti ablakain, a szovjet harckocsik mögött kerestek menedéket a golyók elől. A tankok viszonozták a tüzet a szemközti épületekre. Aki jelen volt ennél a tömeghalálnál, hallotta a tébolyult üvöltést, a haldoklók hörgését, a sebesültek jajgatását, látta a békés képzeletet felülmúló képeket: egy embert, akinek a bal lábát szétroncsolta egy sorozat, s fél lábon ugrálva igyekezett menedéket keresni; egy fiút, aki bámulva nézte csuklóját, hiányzó kezefejét, miközben vére az arcába lövellt; egy asszonyt, aki szakadatlanul forgott, hogy testével fedezze karon ülő gyerekét; egy fiatal párt, aki egymás kezét fogva rohant hol erre, hol arra, míg a fiút lelőtték, s a lány leült melléje – soha nem fogja elfelejteni azt az órát."
(Gyurkó, 171–172. old.)

Orbán Éva szerint: „Reggel fél 8 tájban a pesti rakparton déli irányból mintegy 50 szovjet páncélos haladt a Parlament felé. Egyik-másikukon magyar zászló lengett. Elfoglalták állásaikat a Parlamentnél. Fél 10-10 óra tájban értek a tüntetők az Astoriánál hozzájuk csatlakozó két szovjet tankkal és két páncélkocsival a Kossuth térre. Itt barátkozni kezdtek a téren felsorakozó tankokban lévő szovjet katonákkal, ennivalóval és cigarettával kínálva őket, miközben próbálták oroszul megértetni velük, hogy ők nem fasiszták, hanem a magyar szabadságért harcoló egyszerű, becsületes emberek. Folyt a barátkozás." (Iránytűnk, 24. o.)

David Irving így idézi föl a Kossuth tér hangulatát, az amerikai követség tisztviselőinek beszámolói nyomán:
„A legvadabb spekuláció terjedt az emberek között. Egy férfi ezt kiáltott MacCormacknek: „Az oroszok velünk vannak. Azt mondják, hogy nem akarnak lőni a magyar munkásokra." MacCormack a nap folyamán később ezt a történetet ezzel egészítette ki: „Úgy tűnik, hogy a szovjet tankok legénysége alátámasztotta ezt a megállapítást – mosolyogtak és integettek." Marton Endre, az AP tudósítója két szovjet tankot és egy páncélozott autót figyelt[ek] meg, ami tele volt magyar fiatalokkal. Az orosz katonák zavartan mosolyogtak. Még több ember kezdett felmászni a szovjet járművekre; készségesen elhitték, hogy az oroszok átállották az ő oldalukra. A magabiztos magyarok nem kételkedtek abban, hogy amit ezek a katonák most elkezdtek, azt a nagy orosz nép követni fogja." (Irving, 331. o.)

Marton Endre így ír:
„A tüntetők újabb hullámával együtt két tank is befutott a térre – lassan gördültek el a követségi épület előtt. Szovjet felségjel volt az oldalukra festve, nyitott lövegtornyukban jellegzetes orosz katonák mosolyogtak kissé talán erőltetetten, amint óvatosan manővereztek az emberek között. A harckocsizók azonban nem voltak egyedül – mindkét tankon egy csapat vidám magyar fiatal üldögélt, és mindkettőn ült valaki, aki magyar zászlót lengetett. McCormack kíváncsi volt, így csatlakoztunk a tömeghez.
Nagyjából ötezren lehettek a Parlament előtti hatalmas téren. Körülbelül két tucat szovjet tank őrizte az épületet. A hangulat barátságos volt, a szovjetek nem tűntek ellenségesnek. (...) Úgy harminc percig semmi sem történt. A szovjet harckocsizók a tömeggel barátkoztak, páran elhagyták a tankokat, és elvegyültek a sokaságban."
(Marton, 123. o.)

Mielőtt Kő András–Nagy J. Lambert Kossuth tér 1956 című könyvével foglalkoznánk, idézzük föl azt is, amit Szörényi László ír erről a napról:
„Most harisnyabolt van annak a trafiknak a helyén, a Bajcsy-Zsilinszky út és az Anker köz sarkán, ahol 1956. október 25-én, csütörtökön délután a kirakat és a sarokpillér látszólagos menedékébe húzódtam, az esetleges golyók elől. Azonban csakhamar elő lehetett bújni, mert a rendőrkapitányság előtt álló orosz tankból, amely szörnyű csörömpöléssel közeledett az Astoria felől, előmászott egy kirgizképű fiatal katona, meghallgatta a tankjára kapaszkodó magyar fiatalok orosz nyelvű magyarázatait arról, hogy itt tulajdonképpen mi történik, majd – úgy látszik, meggyőződvén – kiragadott a fiatalok kezéből egy magyar zászlót és kitűzte a tankra. Óriási üdvrivalgás közepette kezdett el most újra csörömpölni, ezúttal a tüntető tömeg élén indulva a Parlament felé."
(Szörényi László: Anker köz, in: Hosszúlépés, 153. o.)

Szörényi nyilvánvalóan hibásan emlékszik a jelenet időpontjára: ez nem délután, hanem a délelőtti órákban történhetett. A még gyermek szerző a szétváló tömeg Andrássy út fele induló részével tart, „...így csak elbeszélésekből tudom, hogyan mészárolták le a tömeget a háztetőn elhelyezkedett géppuskások a Parlament előtt, állítólag az egyik géppuskafészket a felháborodott kis kirgiz tankágyúja hallgattatta el." Szörényit ezután óvatosságból, hogy ne csatangolhasson a veszedelmessé lett városban, édesapja a fűtőtesthez láncolja, mint Buendia ezredest a családja egy fához.
A fönti idézetsor alapján aligha tévedünk nagyot, ha úgy gondoljuk, hogy Pável útja is az Astoriától vezethetett a Kossuth térre...

Kő András–Nagy J. Lambert: Kossuth tér 1956
A könyvben foglaltak összegzése előtt hadd hívjuk föl a figyelmet arra is, ami már az eddigiekből is világos: a szemtanúk vallomásai rendkívül eltérőek. Teljesen egyértelmű, hogy mindaz, amit elmondanak, együtt és minden részletében nem lehet igaz, az egyes állítások ellentmondásai ezt kizárják. Mégis, a vallomásokat rostára helyezve és engedve kihullani az ellentétes állításokat, sőt azokat is, amelyeket nem cáfol, bár nem is támaszt alá más szemtanúi vallomás: fennmarad az események lényegének egy vitathatatlanul hiteles összegzése.
Most pedig nézzük meg, mi olyasmi derül ki e könyvből, ami témánk szempontjából fontossággal bírhat.

1.) Az Astoriánál
Tóth István:
...az Astoriánál tűnt fel néhány piros-fehér-zöld nemzetiszínű lobogóval kidekorált tank. Barátkoztak az emberek az oroszokkal. „Szoldat haraso..." – meg ehhez hasonlókat lehetett hallani. (22. o.)
Helle Sándorné:
Egy ruszki tank is várakozott az Astoria Szálló bejárata előtt. A katona kint volt az utcán, beszélgettek vele az emberek. A magyar zászlót kitűzték rá. (...) Én is fölkapaszkodtam hátul. (22. o.)
Nagy Sándor szemtanú is látta az Astoriánál állomásozó szovjet harckocsit. De egy másik katonai járműre is emlékszik:
...nagy tömeg verődött addigra már össze, mígnem aztán a Múzeum körút felől meg nem jelent egy orosz páncélozott kocsi és a kereszteződésben megállt. Zsúfolva volt fiatalokkal. (...) (Kik irányították a páncélkocsit?) – Az egyetemisták, mert csak nekik volt helyismeretük. Beszélni ők is tudtak az orosz fiúval, aki egyedül vezette a járművet. S ezek a diákok mondták el neki, hogy mi a valóság, mi történik itt Pesten. Ennek következtében az orosz átállt közéjük. (...) Némelyikük már éhezett is, szomjasak voltak, s a nép etette őket: tőlük kaptak vizet, cukrot, csokoládét. (19. o)
Kaló József egy hollywoodi hangulatú epizódra emlékszik:
...az Astoriánál felfigyeltem arra, hogy a Rákóczi úton, az Uránia mozi felől szovjet páncélos egység közeledik. Ugyanakkor a Múzeum körút irányából fiatalokból álló tömeg érkezett. Utóbbiak soraiból egy egyetemista lány tűnt ki, egy csokor gerbera volt a kezében. S amikor az élen haladó lánctalpas a második sínpárt is átlépte, a lány eléje ugrott, és keresztben lefeküdt előtte, majd elordította magát: „Gyertek rajtam keresztül!" A tank nyikorgott, csúszott, de megállt. (...) Láttam, hogy kinyílik a torony, kiugrik belőle egy fiatal orosz – később kiderült, hogy százados –, leszáll a lánctalpasról, gyengéden a lány alá nyúl, fölemeli és megcsókolja. „Ne félj – mondta – mi nem bántani magyarszki." Fogta a lányt és óvatosan a járda közelébe ültette. (25. o.)
Kaló, állítása szerint, a Kossuth téren is találkozott ezzel a századossal (lásd alább).

2.) Útközben
Kopácsi Sándor rendőrfőkapitány visszaemlékezésének lényegét már idéztük. Íme a konkrét leírás: a két szovjet tanácsadó szájtátva nézi a főkapitányság ablakából az eseményeket, miközben a páncélos teteje óvatosan felnyílt, azután a másiké, a harmadiké is, orosz tisztek emelkedtek ki belőlük, s a diákok, fiúk-lányok felugráltak a tankokra, éljenezték a katonákat, magyar sapkákat dobtak a fejükre, magyar zászlót tűztek ki a páncélosokra. Az emberek a Kossuth-nótát, majd a Himnuszt kezdték el énekelni. Ezt követően ütemesen kiáltozták: „Éljen a szovjet hadsereg! Éljen a szovjet hadsereg!" És ezt ugyanazok kiáltották, akik alig néhány perccel vagy órákkal korábban még azt követelték: „Ruszkik, haza! Ruszkik, haza!" (...) „...a tanácsadók közölték velem, nekik jelenteniük kell az elöljáróiknak mindazt, amit tapasztaltak" (24. o.)
Mi pedig tudjuk, hogy a jelentés következménye egy végzetes döntés volt, amely évtizedekre véget vetett a magyar–orosz barátkozásnak. Ahogyan Kopácsi fogalmaz:
...ez a sortűz azért következett be, mert a kezdődő fraternizálást akarták szétlőni! A barátkozás rendkívül veszélyes volt abból a szempontból, hogy ennek következtében a szovjet hadsereg katonái meginoghattak és a lakosság oldalára állhattak. (24. o.)
Juhász Tibor 1956-ban a Határőrség országos parancsnokságának főhadnagya volt. A Pártközpont ablakaiból ő is szemtanúja az elképzelhetetlen fejleményeknek:
„...elöl jött egy szovjet harckocsi civilekkel és magyar zászlókkal, nyitott toronnyal. Egy szovjet katona kandikált ki belőle. Lényegében ez a harckocsi vezette a tömeget." (29. o.)

3.) A Kossuth téren
A Pártközpontba folyamatosan érkeznek a hírek:
Így tudtuk meg, hogy a téren több ezer ember verődött össze, egyáltalán nem ellenséges a hangulat, sőt barátkoznak a Parlamentet védő szovjet harckocsik kezelőivel, sorkatonákkal és tisztekkel. (33. o., M. B. „zöld" ÁVH-s határőr)
Persze, még a baráti érzelmű szovjet tisztek sem mind barátkoztak a tömeggel:
Ágh István: Az Országház étterem felé eső legszélső tank parancsnoka azt mutogatta, hogy vissza, vissza! Arnóth Károly: Sőt, nemcsak mutogatott, hanem mintha egy ormótlan pisztollyal hadonászott volna is. Egyébként nem volt barátságtalan, de ő például nem engedte meg, hogy felmásszanak a fiatalok a tankra. (...) ...néztük, hogyan barátkoznak az emberek az oroszokkal. Kivéve a már említett fiatal, hirtelenszőke tisztet, aki távol tartotta magát a tömegtől. (14. o.)
Mekiss Dezső: A bevonuló tankra nyolc-tíz ember kapaszkodott fel, egy szovjet katona volt mellettük, akit – félig-meddig – a vállukra is vettek. A katona fehér zászlót tartott a kezében. Erre a pillanatra tisztán emlékszem. (19. o.)
Rozsondai Zoltán: A Parlament előtt strázsáló harckocsikba egyetemi hallgatók szálltak be, és nagy ölelkezés kezdődött a szovjet katonákkal meg tisztekkel. A tömeg újra jelszavakat kezdett skandálni: „Éljen a magyar–szovjet barátság!" (47. o.)
Kaló József: Három páncélos a Parlament előtt állt meg, két platós kocsi a Rákóczi-szobor közelében, 28-as gépágyúval, nehézgéppuskával és forgózsámolyokkal felszerelve. A katonák lehajtották a kocsik oldalát, s így sok fiatal felsétálhatott a platóra. A géppuskahevedereket az oroszok kihúzták és a lányok nyakába akasztották. A tömeg hangulata emelkedett. (...) Átverekedtem magam az embergyűrűn, hogy üdvözöljem azt a századost, aki az Astoriánál a lányt felemelte. Lánctalpasa a Parlament északi részén állt, az oroszlán közelében. Ő akkor már kiszállt a harckocsijából, levette az overallját, s a tiszti ruhájában járt-kelt közöttünk. Fölment a negyedik lépcsőfokig – erre is pontosan emlékszem –, megfordult a tömeg felé és tört magyarsággal azt mondta: „Kerem harom parlamentert! Majd én beviszem magik!" Nem engedték be ugyanis az egyetemistákat a Parlamentbe. A felszólításra három gyerek odament, bebocsátást is nyertek, de hamar visszajöttek, mert kiderült, hogy Nagy Imre nincs az épületben. (26. o.)
A kötet 38. oldalán fénykép is látható, amelyen Kaló a szóban forgó tank mellett áll, bőrkabátban és svájcisapkában. Az orosz százados azonban, legalábbis a laikus számára, e fényképen azonosíthatatlan.
Marics Zoltán, elmondása szerint, tanúja volt annak, hogy egy orosz katona hármat lelőtt a védtelen tömegre tüzelő tányérsapkások közül. Ugyancsak szerinte a Parlament VI-os kapuja mellett elhelyezkedő gumikerekű szovjet páncélozott jármű parancsnoka igyekezett a tömeget védett helyszínek fele irányítani, amíg őt is el nem találták, nyaki ütőerén. (46–47. o.)
A Kossuth-szobor menedékében megbúvó K. Júlia a mai Néprajzi Múzeum mellett integető orosz tisztre figyelt fel. Egy asszony, karon ülő kisgyerekkel, és maga a visszaemlékező is, a tiszt intését követve jutottak ki a gépfegyvertűzből (52. o.)
Vég nélkül lehetne tovább idézni a könyvből a szemtanúk vallomásait, melyek mind ugyanazt erősítik meg, mint ami e néhány szemelvényből is kiderül.
Az imponáló mennyiségű adatot feldolgozó könyv érdemét nem csökkenti, ha szóvá tesszük, hogy elsősorban a tér déli oldalán történtekkel foglalkozik, az északi oldal mintha kevesebb figyelmet kapna. Továbbá, a szerzők idézhettek volna a Kossuth téri eseményekkel kapcsolatban korábban, könyvüket megelőzően napvilágot látott visszaemlékezésekből is. Az sem világos, vajon elkerülte-e a szerzők figyelmét, vagy milyen más okból nem hivatkoznak arra, hogy a Sortüzek – 1956 címmel 1993-ban napvilágot látott kiadványban (melyet a kormány megbízásából tevékenykedő Tényfeltáró Bizottság készített) a következő, döntő fontosságú részletek olvashatóak, Tóth Lajos vezérőrnagy titkos jelentéséből: „a szovjet csapatok parancsot kaptak, hogy a parlament előtti tüntetést likvidálják. [Macska legyek, ha ezt a parancsot nem Szerov adta ki. Sz. G.] Ezt meg is tették, az emberek felmásztak a lassan húzó harci kocsikra. A szovjet katonák tüzet nyitottak a szovjet harci kocsikon lévő felkelőkre." (Sortüzek – 1956, 13. o.)

25-én Budán. Franco és Fiore. Barátkozás vagy taktika?
David Irving munkájával (Uprising!), mely 1981-ben jelent meg, s amely számos részletében pontosításra szorul az azóta hozzáférhetővé vált adatok fényében, ugyanúgy nem foglalkozunk egészében, mint egyetlen más forrásunkkal sem. Jónéhány leírását, idézetét és hivatkozását azonban megkerülhetetlennek tartjuk.
Irving könyvének magyar kiadásában a 375–377. oldalon a következőket olvassuk:
Állandó híresztelések voltak arról, hogy szovjet katonák tömegesen állnak át a felkelők oldalára. Lovas György tolmács 12 orosz tankot látott és az azokat kísérő teherautókat a Margit híd budai hídfőjéhez érkezni. Ott ezek megálltak, mert a hídon átmenni nem tudtak, és nemsokára azt látta, hogy ezeken a tankokon magyar zászló leng.
Fabrizio Franco olasz követ október 25-én ezt jegyezte be a naplójába: „Az ágyú- és gépfegyvertűz tetőpontját az utcákon délelőtt 10 óra 30 perckor érte el, és akkor teljes mértékben harccá változott. Ugyanebben a percben arról értesültünk, hogy az oroszok barátkoznak a magyar felkelőkkel, és harc robbant ki az oroszok között a Lánchídnál." Franco forrása nyilván Fiore újságíró, aki maga szemtanúja volt a jelenetnek.
Fiore beszámolója (amelyet még aznap legépelt) így hangzik:

„Az olasz Franco követ szállására tartottam, ami Buda legmagasabb pontja közelében van..., amikor éppen a Lánchíd előtti térre néző Alagút után fegyvertelen tüntetőknek egy oszlopa állított meg. A magyarok és a Lánchídon állomásozó vadonatúj szovjet tankok között nem volt 100 méternél nagyobb távolság. A szovjet katonák a tankágyúikat előre fordították, és már arra számítottam, hogy tüzet nyitnak bármelyik pillanatban, közvetlen közelről. A híd pesti hídfőjénél elkeseredett harc folyt. Úgy tűnt – a súlyos szovjet gépfegyvertűzből ítélve –, hogy a harc kritikus szakaszához érkezett. Úgy látszott, hogy a szovjet hadsereg 24 órás habozás után úgy döntött, hogy véglegesen kifüstöli a felkelőket. A magyar tüntetők menete lassan haladt a tankok felé, és akkor váratlanul csoda történt: a szovjet katonák kiszálltak a tankokból és integettek a magyaroknak, mintha hívogatták volna őket, hogy jöjjenek bátran. Az oroszok és a magyarok egymás közé keveredtek, beszélgettek, majd civil ruhás magyarok is felszálltak a tankokra, aztán a tankok átmentek a hídon a túlsó, a pesti oldalra. Egy perccel később, amikor én még mindig figyeltem ezt a történelmi jelenetet, hihetetlen dolog történt. A tankok tüzet nyitottak a pesti irányba, ahol szovjet tankok harcoltak felkelőkkel. Tíz perccel később a Belváros e két, egymással harcoló orosz tankcsoport tüzelésétől remegett. Az oroszok egyik csoportja tehát azt a rendkívüli döntést hozta, hogy a magyar nép mellé áll: segít megszabadítani ezt az országot az elnyomóiktól."

Sok ember hitte, hogy szemtanúja volt ilyen barátkozásnak, és azok a halálos ítéletek, amelyeket szovjet tisztek ellen hoztak (akik magyarokkal együtt voltak bebörtönözve), később alátámasztani látszottak a szemtanúk beszámolóját. Ezenkívül elég sok ember tudott oroszul annyira, hogy el tudjon beszélgetni orosz katonákkal. Péterfalvy püspök a szibériai munkatáborban elég jól megtanulta az orosz nyelvet: „Beszéltem egy orosz katonával, aki átállt a magyarokhoz. Három palack rumért eladta a teherautóját."

Ám sokszor az, ami barátkozásnak látszott, nem volt egyéb, mint trükk a parancsnok részéről. Egyik magyar mondta: „Az orosz vajban és prézliben sütve is orosz marad." Sok orosz napokig a tankban ült és várakozott. Amikor harcra került a sor, a tankok bűzlöttek az ürüléktől. Készleteik elfogytak, harci moráljuk alacsony volt, és ki voltak szolgáltatva a benzines palackok kénye-kedvének. A megadás egyetlen alternatívája a barátkozás volt. Az egyik forrás szerint a parancsnokaik valójában ilyen parancsot adtak ki: „Ha elfogy az olajad, az ennivalód, a lőszered, mosolyogj a lakosságra és várd meg, amíg az utánpótlás megérkezik."
E fönt leírt eseményeket (szovjet tankok egymással vívott tűzpárbaját) egyéb források még nem tisztázták egyértelműen. Talán Köte Gyula (vagyis Jura) szavai, amelyekre Wittner Mária hivatkozik, ugyancsak a Fiore által rögzített eseményekre vonatkoznak: „...a ruszkik, akik Budapestet elérték, Pestről Budára – Budáról Pestre lőtték egymást, mert azt hitték, hogy a Duna a Szuezi csatorna." (Üzenet 3., 303. o. Lásd a 78. jelenethez írott jegyzetet is.)

Páncélosok. Pártvezetés. Zsenja Milin.
Az Astoriánál történt barátkozásról, mint említettük, igen sok forrás megemlékezik. Fraternizálásra azonban – ha a szovjet harckocsik (természetesen) nem álltak is át minden esetben a felkelők oldalára – nemcsak ott, hanem több más helyszínen is sor került.
Telek Géza szakmunkás és – egy-két nappal később már – nemzetőr október 23-a után a Szabadság híd közelében találkozik szovjet páncélosokkal:

„A Tolbuchin (Vámház) körúti csarnoknál ott volt három orosz tank. Szóba elegyedtünk, kérdeztük, miért harcoltak ellenünk? Forradalmárok vannak itt, nem fasiszták. Odajött egy egyetemista srác, aki elég jól beszélt oroszul, és hát ő fordított. A győzködésnek az lett a vége, hogy az orosz is kitűzte a nemzetiszínű zászlót. Elővette az igazolványát, megmutatta a családi fényképét, és sírva mondta, hogy ő nem is lőne, de mutatta a csizmája sarkát, amin golyó nyoma látszott, egy fáradt lövedék megnyomta a sarkát. Mondtuk, biztos nem tudták, hogy milyen szándékkal van itt, hogy akar-e ellenünk harcolni."
(Üzenet 3., 101–102. o.)

Fontos adalék az is, amit az ismert Corvin-közi harcos, Ávós-sapka, vagyis Nagy József mesél el október 25-ének délelőttjéről: „A Nyugati előtt nem lehetett tovább menni, mert orosz tankok állták el az utat. Majdnem mindenki leugrált, hogy felvegyük a harcot. (...)
Emlékszem, ahogy fegyverekkel hadonásztunk a Nyugati előtt. A páncélautók, a tankok szemben voltak.
Egyszercsak kiemelkedett egy fehér zászló az egyik tankból, amelyik „megadta" magát. Ennek a harckocsinak az orosz vezetője magyarul szólalt meg.
„Itt van, ezt vigyétek, ezt nektek adom!"
Ez volt az első tank, ami a Corvin-közbe eljutott.
Hogy pontosan hogy, azt nem tudom, mert a barátommal Zuglóba mentem a sógoromhoz a Csángó utcába, aki harckocsi szerelő volt, hogy jöjjön, és vezesse el a tankot, mert közülünk senki nem ért hozzá.
De sajnos ő nem volt hajlandó, és engem sem akart visszaengedni. Mire visszaértem a Corvinba, addigra a harckocsi már ott állt."
(Iránytűnk, 183. o.)

Ezeknek az eseteknek a híre, úgy tűnik, elég hamar igen magasra jut el. A szovjet tankok legénységének viselkedése ugyanis az állampárt legfelsőbb vezetését is foglalkoztatni kezdi. „...a szovjetekkel való barátkozásról a pártvezetés is tudott" – említi Rainer M. János is Nagy Imre-életrajzában (Rainer, 259. o.)

A Központi Vezetés október 25-én délután elemzi a helyzetet. Érzékletesen írja Ripp Zoltán, hogy „Az ülésre talán az volt a legjellemzőbb, hogy a KV tagjai a felkelés kiterjedésének képeivel riogatták egymást. Megszaporodtak a pártházakat ért támadások," stb. Az ülést megnyitó Kádár János után Zsofinyecz Mihály kér szót. „Csepelről jövet sokan láttak a szovjet tankokon nemzetiszínű zászlót" – aggodalmaskodik. (Ötvenhat októbere és a hatalom. 35. old. A jegyzet szerint „Feltehetően arról az esetről van szó, amelyről Angyal István is írt vallomásában: a Szabadság hídnál az emberek megállították a szovjet tankokat, magyar zászlókkal fellobogózták, és kérték a katonákat, hogy ne lőjenek". I. m. 40. old. Lásd még: Angyal István Sajátkezű vallomása, 40. old. Ugyanerre az esetre vonatkozhatnak Telek Géza fönnebb idézett emlékei is.)
Zsofinyecz bejelentésére Kiss Károly adja meg a választ. Igaz, hogy nem a Ferencváros környéki, hanem a Kossuth téri harckocsik sorsával foglalkozik. Egy tüntető „csoport" tagjairól beszél, akik
„Felmentek a tankokra és elkezdtek barátkozni és közben bementek a tankokba és azokat elvették. Azután a tankokban a szovjet katonák nem használhattak fegyvert. A tankot megszállók ezt kihasználták. A Város- és Községgazdálkodási Minisztérium és a Kohó- és Gépipari Minisztérium két épületét lőtték, ezt ártalmatlanná tették. Most a fiatalok rohangásznak a városban: hogy a tankok átállnak."
A zaklatott beszámolót Kiss Károly elvtárs meredek fordulattal zárja: „A válasz világos. Semmiféle szovjet katona nem állt át."

Nonn György elvtárs azonban úgy látszik, még nem tanulta meg, hogy a Vörös Hadsereg becsülete fontosabb, mint a tények, ezért – mint aki nem hallotta a konklúziót – ismét beletrafál a kényes témába: „Mennyi szovjet tank állt át?" (36. old.)
A jegyzetekből a kérdésre körvonalazódó válasz négy harckocsi átállását valószínűsíti: 40. old., 11, 12, 13 sz. jegyzet.
(Nonn György a másnapi ülésen egyébként pazar megoldást javasol a válság megoldására: a teljes kijárási tilalom bevezetését. Lásd: Szovjet katonai intervenció 1956, 59. o.)
Ugyanaznap, még a késődélelőtti órákban, a Politikai Bizottság is ülésezett. Ekkor váltották le elsőtitkári tisztségéből Gerő Ernőt. Ripp Zoltán A pártvezetés végnapjai c. tanulmányában (az idézett kötetben) rekonstruálja az ülés menetét. Gerő karrierjének a kegyelemdöfést nyilvánvalóan a Kossuth téri sortűz jelentette, amely elválaszthatatlan Szerov tábornok személyétől. Ugyanakkor Ripp azt írja, hogy

„Döntő volt a szovjet harckocsik átállásáról szóló híresztelés, amely a tüntetők és a szovjet katonák között az Astoriánál kezdődött, majd a Parlamentnél folytatódott fraternizálás nyomán terjedt el. Ez ugyanis különösen veszélyes volt a szovjet hadvezetés számára. A rendteremtésre küldött csapatok harci morálját végzetesen megrendíthette, hogy a kijárási tilalom elmaradása után az utcára áramló tömegben az ellenük harcoló „fasiszták" helyett szemtől szembe találkoztak a békésen, de határozottan tüntető civil lakossággal." (223. o.)

Regéczi-Nagy László – korábban páncélos tiszt – érdekes magyarázatát adja annak, hogy miért gyalogsági fedezet nélkül küldték be a szovjet parancsnokok a tankokat a belvárosba:
„Páncélos tiszt voltam. Elképedve láttam öcséimet és húgocskáimat ezekkel a primitív, semmi fegyverekkel hősként harcolni a világ akkor legkorszerűbb páncélosai ellen. Az ugyanis kétségtelen, hogy azok a tankok, amelyeket a szovjet hadsereg bevetett, abban az időben kiválóak voltak. Ezeket a szovjet páncélosokat gyalogság nélkül küldték be a magas házak közé, és ez nem volt véletlen. A szovjet vezetők tudták, ha a gyalogságot bevetik, akkor a szovjet kiskatonák hamar rájöttek volna a közelharcban, hogy ugyanolyan melósokkal állnak szemben, mint amilyenek ők voltak a bevonulás előtt otthon. Az hamarabb demoralizálta volna a megszálló sereget. A harckocsik rései mögött nem lehetett látni, hogy a fasiszta gazemberek helyett felkelő gyerekek dobálják rájuk a benzines palackot. Ezért voltak eleinte hatalmas veszteségeik, és vérző orral kellett kivonulniuk Budapestről." (Stefka, 124. o. Lásd a fejezet végén Helmer keletnémet nagykövet jelentését is.)

A magyarok keresik a kapcsolatot a megszálló hadsereg katonáival:

Mit tudnak és mit mondanak a szovjet harcosok?
A lakosság több helyen érintkezik a szovjet egységek harcosaival, másutt a forradalmi bizottságok küldöttek útján vették fel az érintkezést a szovjet parancsnokokkal. A szovjet tisztek katonák elmondják, hogy őket azzal az utasítással küldték: a fasiszták ellen kell harcolniuk, olyanok ellen, akik vissza akarják állítani a fasiszta rendszert.
Amikor a lakosság elmagyarázza, hogy Magyarországon nincsen fasizmus, a magyar nép a szabadságáért, a függetlenségéért, a jólétéért harcol, a szovjet tisztek szinte kivétel nélkül kijelentik, hogy nem fognak lőni a magyar népre, de ők is megértést kérnek a lakosságtól, mert ők katonák, parancsra jelentek meg. A Békés megyei forradalmi tanács a magyarországi történtekről felvilágosított szovjet tisztek véleményét hangos híradón tudatta a lakossággal, kérve őket, kerüljék az összeütközést a szovjet csapatokkal, hiszen a szovjet nép és a magyar nép között nincsen ellentét.
A Győrbe érkezett szovjet katonák a beszélgetések során elmondták, hogy 600 kilométer utat tettek meg odáig. Azzal küldték őket Győrbe, hogy az amerikaiak meg akarják támadni Magyarországot, nekik meg kell védelmezni a magyar munkásokat. Általában kivehető, hogy a szovjet katonák nem ismerik a valóságos helyzetet, de a nép lelkesedését látva, egyre inkább meggyőződnek arról, hogy a magyar nép hazája függetlenségéért és a dolgozók jólétéért harcol.
(Magyar Nemzet, november 4. in: 1956 sajtója, 500. o.)

Az is előfordult, hogy a felkelők fegyverhez jutottak szovjet katonáknak köszönhetően, ami paradoxális – egyben drámai – helyzetekhez is vezetett. Puchert Jánosnak november 4-én, a Juta-dombon volt része egy ilyen élményben: „Nekem volt egy golyószóróm, amit a Jászai Mari téren kaptam az oroszoktól. Végül azokra lőttem vele, akiktől kaptam."
(Csete, 127. o.)

A Gulagot megjárt, később Franciaországba emigrált Nikita Krivosein visszaemlékezéseiből felvillan egy tankágyú-kezelő orosz parasztfiú képe. Krivosein elmondja, hogy október 23-a kegyeleti napként ünnepi dátumot jelentett a deportáltak számára. Ezután visszaemlékszik a táborba vezető útra:

„Harmincegynéhányan szorongtunk a vagonban, amely Moszkvából a büntetőtáborba vitt. Köztünk egy fiatalember, jellegzetesen orosz paraszt-arccal. Zsenja Milin. Emlékeinket mesélgettük. Mikor rákerült a sor, elmondta, hogy kezdetleges elemi oktatásban részesült egy istenhátamögötti tanyán, aztán a hadseregben kitanították tankágyú kezelőnek. Ezredét 56 novemberében Budapestre irányítják. A tankparancsnok egy célpontra mutat és tüzet vezényel. »Hadnagy elvtárs, itt valami tévedés van, ezek az emberek egy üzlet előtt állnak sort.« A tiszt megismétli a parancsot. Mire Zsenja Milin a tiszt édesanyjára tesz nem éppen tiszteletteljes megjegyzést. A parancs megtagadásáért tíz évi szigorított büntetőtáborra ítélik.
A táborban Zsenja Milin mindig félreáll, tettét sosem bánja meg, újságot nem olvas, csak a szülőfalujáról beszél. Nem egyedi eset.
A Szovjetunió magyarországi nagykövete 1956-ban Juri Andropov volt, a Minisztertanács Államvédelmi Bizottságának jelenlegi elnöke. Oroszországot Zsenja Milin képviselte."
(Megjelent az Esprit 1977/1-es számában, magyarul az Irodalmi Újság 1976. októberi számában és a Magyar füzetek 9–10-es számában, Párizs, 1981, 186. o.)

Kőbányán is megtörtént, hogy a szovjet harckocsiból bele akartak kaszálni az élelem után szaladgáló civilekbe. Szerencsére ott is akadt egy józanabb elme: „Az oroszok közt volt egy fiatal tiszt, Petrovics Ivánnak hívták. Áldja meg az Isten! Ő szólt a tankosoknak, hogy ne lőjenek ránk, mert élelmet viszünk a pincékben lévőknek."
(Kőbányai mozaik, in Iránytűnk, 339. o.)
Hány tragédiát lehetett volna elkerülni, ha máshol is akadt volna egy-egy Zsenja Milin vagy Iván Petrovics...
Az átállt páncélosokra vonatkozó hírek nemcsak a magyar pártvezetésig jutottak el, hanem Kelet-Berlinben is tudomást szereztek róluk. A Walter Ulbrichtot informáló Helmer budapesti NDK-nagykövet aligha engedhette meg magának, hogy valótlan vagy ellenőrizetlen híreket juttasson el a főtitkár elvtárs asztalára:
„Sajnos azonban olyan esetről is van tudomásom, hogy szovjet harckocsik átálltak a felkelők oldalára. Igaz, ez csak az események első napján történt. Később már nem. A szovjet elvtársak ugyanis hibáztak. Ezt egy szovjet katona-mérnök mondotta el nekem. Csapataiknak ugyanis azt mondották, hogy Budapesten a burzsoák ellen kell harcolniuk. Amikor a katonák az utcákon szembe találták magukat a tízezres nagyságrendű munkástömeggel, nem értették meg az összefüggést, és úgy találták, ők, a katonák állnak a hamis oldalon..." (idézi Gosztonyi 1997., 121. o.)

25-ét követően
25-én késő délután a „véres zászlós" tüntetés a Dózsa György útról jövet, az amerikai követséget is érintve a Belügyminisztérium fele tart. Angyal István írja: „...a Parlament előtt elhaladva a Belügyminisztériumhoz mentünk szovjet tankok között. Egyetlen lövést sem adtak le ránk" (Angyal, 42.)
Németh István 1956-ban 23 éves volt, mesterlövészként szerelt le a hadseregből alhadnagyi rangban. Részt vesz az első napok harcaiban. Egy ávós különítmény tör rá és társaira október 24-én a Mária utca egyik épületének padlásán. Az Izabella utcába viszik őket.

„Összerugdostak bennünket, vittek folyosókon meg lépcsőkön át. Azt hiszem az alagsorban kötöttünk ki, mind a hárman egy cellában, ahol nem volt egyáltalán villany. Hátrakötötték a kezünket, és a falhoz állítottak mindnyájunkat. Mondták, hogy piszkos fasiszta jampecek, 10 perc múlva lógni fogtok."

Németh szerszámtechnológusként dolgozott a Finommechanikai Vállalatnál, párttag volt, mindenestől a munkásosztályhoz tartozott, sem fasisztának, sem jampecnek nem volt mondható. Váratlan módon szabadul az Izabella utcai alagsorból:

„Megmondom őszintén, akkor lettem istenhívő. Amikor az ember ott áll a falnál, 22 órán át, azért eszébe jut egy-két dolog. [...] 22 óra múltán aztán ki lettünk szabadítva. És tudod kik szabadítottak ki? Oroszok. Ezt később tudtam meg, mert akkor már állva aludtam, csak az alvás érdekelt, meg hogy történjen már végre valami. Szóltak az oroszoknak – akkor mindenki beszélt oroszul Magyarországon, a fiatalok közül –, hogy ezek a piszkos fasiszták – mármint az ávósok – fogva tartják a munkásokat. Két harckocsi, nem tudom, milyen egységhez tartoztak, befordult az Izabella utcába és ráfordította a csövet az ávós házra. Az ávósoknak szerencsére nem volt egyetlen tisztjük se. Az egyik tisztet elkapta már a nép, a másikat, aki valószínűleg bíró volt, azt is elkapták, úgyhogy a legmagasabb rangú talán őrmester lehetett. [...] Úgyhogy az oroszokkal bejött 2-3 oroszul beszélő magyar, és 10 perc alatt kiengedtek bennünket. Visszakaptam mindent, még a trencskómat is, csak a személyazonossági igazolványomat nem. Ez 25-én történt, délután 6 óra körül, ugyanaznap, ahogy utólag hallottam, az a véres mészárlás volt a Parlamentnél. Az emberek vittek a vállukon."
(Beszélő 26., 1989., in: Beszélő összkiadás, III. kötet.)

A „ki kivel van", illetve „ki ki ellen" zűrzavarát a hazudozás és olykor a mimikri is fokozta. Kiss Ferenc idéz föl egy ilyen esetet, még 24-éről:

Úgy emlékszem, hogy 24-én késő délután volt, amikor egy magyar alakulat érkezett. Elöl jött egy orosz parancsnoki kocsi. Hatalmas nemzetiszínű zászló lengett rajta. A zászló hosszabb volt, mint az autó maga. Lobogott a szélben. Egy alezredes vezette őket. Minimum egy zászlóaljnyi erő volt, de inkább több. Azt állították, hogy Kiskunhalasról jöttek a Forradalmat segíteni. Ez, mint később kiderült, nem volt igaz. (Iránytűnk, 244. o.)

Megjegyzendő, hogy a szemben álló fél viseletének, jellegzetes járműveinek, zászlóinak taktikai célú igénybe vétele, illetve az ebből származó váratlan helyzetek már-már népmesei módon vissza-visszatérő motívumai az ötvenhatos történeteknek.

Mi történt a következő napokban? Kovács József írja:

„A valós helyzet október 27-én az volt, hogy az utcákon fegyveres felkelők járőröztek, más „karhatalom"-nak nyoma sem volt. Az utcák mindenütt tele voltak emberekkel. Orosz tankok már csak három fő ellenállási ponton, a Kiliánnál, a Corvin köznél és a Széna téren támadtak. Sok helyen zsákot húztak az ágyúk csövére, mintegy jelezve, hogy nincs támadási szándékuk.
A kormány meghátrálásának, a tűzszünetnek, az orosz katonák is nagyon örültek. Délután a Moszkva tér környékén láttam, hogy a katonák a tankjaikból kiszállva, nevetgélve beszélgettek a körülállókkal."
(Kovács, 54. és 56. old.)

A Szabad Győr Rádiója 27-én este 20 óra után arról tájékoztat, hogy

„A nap legfontosabb eseményei közé tartozik a szovjet katonák viselkedésének megváltozása az egész ország területén. A szovjet katonák, látva, hogy itt a nép igazságos harca folyik a szabadságért, kijelentik: „Ne sebesítsenek meg minket, és mi sem sebesítjük meg önöket. Örülünk, hogy végre hazamehetünk."
(A magyar dráma, 15. o. E könyvben arról is olvasunk – október 28-i jelentések alapján –, hogy „...néhány esetben a szovjet erők csatlakoznak a felkelőkhöz." 16. o.)

Irving forrásai is foglalkoznak néhány vidéki város eseményeivel:

„Volt természetesen néhány igazi átállás is. Cegléden a helyi orosz parancsnok közölte a felkelőkkel, hogy nem fog beavatkozni a felkelésbe (ez a parancsnok egyike volt a később kivégzetteknek). A szombathelyi kaszárnyaparancsnok kifüggesztett a laktanyára egy kiírást: „Mi nem lövünk rátok, ti se lőjetek ránk!" De a legenda messze meghaladta a tényeket, ahogy a nyugati újságírók ezt maguk is elhitték, mert el akarták hinni. A legenda szerint például Győrött az oroszok látták el a felkelőket nehéz fegyverzettel. Ezeket a legendákat némileg csökkentette a bécsi CIA értesülése: amint Peer de Silva ezredes állította, a menekülők meglincseltek volna minden olyan szovjet katonát, akit maguk között találtak. „A főhadiszállást elragadta az idők láza, és mohón vágyakozott a kitalálásokon alapuló újságírói iskola után" – emlékezik vissza később. „Állandóan bombáztak engem értesülésekért. Amikor gyötrelmes részletességgel megmagyaráztam nekik, hogy miért nem voltak átálló szovjet katonák, csak azt a pimasz választ kaptam, hogy nem vagyok eléggé agresszív." (Irving, 377. o.)

De Silva szavait más fordításban már ismerjük Gyurkótól. De Irving meg is nevezi a forrást: Peer de Silva: „Sub Rosa," 128–128. o. Ugyancsak a jegyzetanyagban: „A tipikus újságírói túlzásokat illetően lásd: Expressen, Stockholm, 1956. november 4." – Éppen erre a lapszámra hivatkozott Ignazio Silone... Vajon mi lehet benne?
A Cegléden kivégzett szovjet parancsnokkal kapcsolatos állítás forrása a Columbia Egyetem Szóbeli Történeti Interjú-Tára („Tervezete", Irving 603. o., nyilván: programja, lásd Irving, 624. o.). Lehetséges, hogy ismerősünkről, a jászberényi Mahenkov őrnagyról van szó (lásd a továbbiakban).

A Győrött történt közeledés mélysége, összetettsége és őszintesége nincs még kellőképp feltárva. Anélkül, hogy a téma itt részletesebben tárgyalható lenne, érdemes idézni, hogyan élte meg a történteket Szigethy Attila, a dunántúli Nemzeti Tanács elnöke:

„Gyönyörű vasárnap reggelre ébredtem, október 28-án. Telefoncsengés ébresztett fel. Szigethy Attila, a győri forradalmi tanács elnöke hívott: – Csak tudatom veletek, hogy az itteni orosz parancsnok kijelentette, hogy ügyünk igaz ügy, és megparancsolta a velünk való együttműködést a csapatainak. – Ez aztán nagyszerű hír volt! A MEFESZ irodában repdestünk az örömtől. Csak öt napja, hogy elindultunk a Bem-szoborhoz, és lám, győzelem van a levegőben."
(Lipták, 97. o. – Lásd e tanulmány ENSZ-jelentést ismertető fejezetét is.)

Máshonnan is érkeznek biztató hírek:

Egy szovjet zászlóalj átadta fegyvereit a magyar népnek!
A Honvédelmi Minisztérium értesülése szerint egy szovjet zászlóalj Gyöngyös határában átadta fegyverét a polgári lakosságnak. A szovjet katonák kijelentették, hogy nem hajlandók harcolni a magyar nép ellen. Amióta a fegyvert átadták, a város szélén táboroznak.
(Magyar Honvéd, november 2. In: 1956 sajtója, 385. o.)
Molnár Miklós és Nagy László közös könyvében is szétzilált és demoralizált szovjet csapatokról olvashatunk (Molnár–Nagy, 143. o.) Ezt a szovjet hadseregirányítás is felismerte:
„Lascsenko altábornagy október végére már megelégelte a bomlási tüneteket. Az egységek és alegységek parancsnokait parancsban figyelmeztette: leváltják őket a beosztásukból, ha hagyják lefegyverezni magukat, vagy átadják fegyverüket és lőszereiket."
(Szovjet katonai intervenció 1956, 72. o.)

Jean Magnard szemtanú, francia diák, mentős önkéntes elbeszélése alapján Turbet-Delof naplója a következőket rögzíti:
Csepelen a felkelők ágyúkat és géppuskákat is használtak, mert egy szovjet tüzérségi zászlóalj átadta a fegyvereit még a forradalom első szakaszában, a fraternizálás idején. (Turbet-Delof, 137. o.)

Péterfi Miklós, az újpesti nemzeti bizottság egyik vezetője, némi iróniával emlékszik vissza ezekre a napokra:
„Puszilkodtunk a ruszki katonákkal, Újpest közelében voltak, odébb mentek... csak egy kicsit, azt mi nem tudtuk, miért mentek csak egy kicsit..."
(Péterfi Miklós: Egy felkelő emlékei, Beszélő 1986/3. In: Beszélő összkiadás, II. kötet, 573. o.)

Azt nyilván Péterfi sem gondolta, hogy a fraternizáló orosz kiskatona döntötte el: milyen messzire akar hátrébb vonulni, s kíván-e néhány nap múlva fegyvert ragadni és visszajönni...
Viktor Worosilski Magyarországi Napló címmel megjelent feljegyzései életközeibe hoznak egy szovjet katonát, akinek szavai alighanem hűen jellemezték a legénység közérzetét. Október 30-áról 31-ére virradó éjszaka a lengyel író szállodája fele tart:

„Megálltunk pár száz méternyire a szovjet állások előtt, ahol idefelé jövet feltartóztattak bennünket. Kiszálltunk, az autó visszafordult.
– Stoj, kto igyot?
Ezúttal barnaképű legény állt előttünk; fekete szeme nedvesen ragyogott. Miután igazoltatott bennünket, kiderül, hogy nagy előszeretettel társalog. Jellegzetes kaukázusi akcentussal beszél: lágyítás nélkül mondja ki az orosz szavakat.
– Zacsem ludej bjom? Ne razberjos, kto prav, kto vinovat. Vernutsza be szivim v Armeniju... (Miért ölik az embereket? El nem döntöd, ki igaz, ki bűnös. Bár élve hazatérhetnék Örményországba...)" (Ómolnár, 322. o.)

Egy másik kaukázusi katona tudni vélte, miért harcol Budapesten:
Az orosz katonák sem tűntek tájékozottabbaknak. „Honnan jöttetek?" – kérdezte egy egyetemista egy vörös katonától. „A Kaukázusból." „Miért harcoltok?" A szovjet katona a Duna túlsó partján a Gellért-hegyen lévő emlékműre mutatott és ezt mondta: „A békéért!" (Irving, 375.o.)

Ómolnár dokumentumgyűjteményéből is kiderül: október végére a szovjetek egy része megelégelte, hogy a magyar államvédelmisek és párt-prominencia védelmében a bőrét kockáztassa. A már említett H. I. nyugdíjas rendőr százados – 1956-ban ÁVH-s őrmester – október 30-án reggel rendőregyenruhákat szállít a pártházba:

„A Köztársaság téren hallottam azt is, hogy a pártházat csütörtöktől vasárnapig szovjet tankok védték, nem is merészelt senki, még csak rájuk lőni se. Aztán vasárnap reggel 9 óra tájban a páncélosok hirtelen elhagyták a teret. (...) A tankok elmenetele után még egy magyar páncélkocsi is őrizte a pártházat, szovjet és magyar katonákkal, de mire a rendőregyenruhákkal megérkeztünk, már nem voltak ott...
Bár nagy volt a bizonytalanság, azért még bizakodtunk, hogy az ellenforradalmárok fölött győzedelmeskedhetnek a munkáshatalomhoz hű erők." (Ómolnár, 331–332. o.)

Október 29-én a hangulat derűs még. Ávós-sapka emlékszik vissza:
„...A híd pesti oldalán három harckocsi állt. [...] Elég barátságos hangulat volt. Náluk is, nálunk is fegyver volt. Még integettek, integettünk mi is. Visszajövet jelentettük, hogy barátságos integetésen kívül semmit sem láttunk." (Iránytűnk, 190. o.)

A szovjet tisztek közül többen is barátian viselkednek a magyar civilekkel. Bessenyei Ferenc 1956-ban a Nemzeti Színház forradalmi bizottságának elnöke volt.
„...azt akartuk, hogy temessék el a halottakat, induljon meg a normális élet. Ne legyenek temetetlen halottak a tereken. Hiszen addig nem lehet Csárdáskirálynőt játszani! Azt szerettük volna, hogy a béke pillanatában az egész országban egyszerre nyissanak ki a színházak. És azt is akartuk, hogy menjenek ki az országból a szovjet csapatok. Megfogalmazódott ez is. Persze.
De a helyzet azért nagyon zavaros volt. Folyton jöttek a szovjet tisztek, hogy ők majd segítnek. Nem volt fűtés, nem volt világítás.
Később, november 4-e után is ajánlkoztak a Színházművészeti Szövetségben, hogy ők majd hazakísérik előadás után a színésznőket...
Szép pillanatokat éltünk át a forradalmi bizottságban." (Ómolnár, 293. o.)

Talán a színésznőket hazakísérő tisztek is éltek meg szép pillanatokat, ha nem is a forradalmi bizottságban.

Rejtélyes orosz szálak. Röplapok. Rádióadások.
Gyurkó László szerint:
Eisenhower elnök 1955-ös karácsonyi üzenetét, melyben leszögezte, hogy „a rab országok békés felszabadítása az Egyesült Államok egyik fő célja volt, most is az, az is marad mindaddig, amíg el nem érjük", a SZER 10 millió példányban juttatta el Magyarországra. S ez csak töredéke volt annak a milliárdnyi röplapnak, felhívásnak, propagandakiadványnak, miniatűr újságnak, melyet léggömbök tízezreivel juttattak el Münchenből Magyarországra."

Figyelem, léggömbök tízezreiről és milliárdnyi röplapról van szó, lakosonként legalább száz röplapról.
Gyurkó ezután, korrekt visszafogottsággal, így folytatja:
„Térjünk vissza az eredeti kérdésre: vajon október 23-án egy ellenforradalmi központ idegen hatalmak titkosügynökei, illegális harci csoportok tervezték, szervezték meg a felkelést? Nincs rá meggyőző bizonyíték. Ismerjük egy illegális orosz szervezet magyarországi rádióadását – a SZER jegyezte fel –, ismerjük Ausztriában nyomtatott röplapjaikat, amelyeken üdvözlik a szabadságharcot, tanácsokat adnak, hogyan nyerjék meg a felkelők a szovjet katonákat." (Gyurkó, 106. o.)

Hadd idézzünk itt egy Gyurkótól amúgy nem távol eső forrást. Kádár Jánosról van szó, aki 1956. december 2-án a KB-ülésen tartott beszámolójában a nemzetközi imperializmus ármányait ismertetve, kiemelve „a Berliner Zeitung leleplezését" is, a nyugat-német laktanyákban beindult „mozgások, manőverek" összefüggésében így tájékoztatja a sokat tapasztalt KB-tagokat: „Ismeretes az is, hogy ukrán nacionalista szervezet is bekapcsolódott ebbe az akcióba." (A MSZMP... jegyzőkönyvei, I. kötet, 141. o.)
Nem lehet ambíciónk Kádár Jánost felértékelni és megbízható történelmi forrásként kezelni, ám annyi valószínűnek tűnik, hogy emigráns orosz, ukrán és fehérorosz szervezetek valóban megkísérelhették megszólítani a Vörös Hadsereg magyar földön tartózkodó katonáit. Ez éppoly logikus gondolat, mint az, hogy igyekezhettek segíteni abban is, hogy biztonságba juttassák az esetleg Ausztriáig elvergődött szovjet katonákat.

Gyurkó szavait egyébként, ha egyéb vonatkozásban nem is, de az orosz nyelvű röplapok létezésével kapcsolatban megerősíti Franz Walper katolikus lelkipásztornak a könyve. Walper 1956 őszén Nickelsdorfban teljesített szolgálatot, felbecsülhetetlen segítséget nyújtva a menekülteknek. Könyve (Szemtanúi vallomások) 33. oldalán ezt írja:

„Valamelyik nap oroszul beszélő emberek jelentek meg nálunk. Azt állították magukról, hogy ők az Antikommunista Orosz Forradalmi Front tagjai és fegyvereket kértek. Nem volt könnyű megmagyarázni nekik, hogy a mi feladatunk kifejezetten karitatív tevékenységre korlátozódik, nem pedig harci bevetésre."

A kötet 78. oldalán pedig facsimilében is olvasható a következő röplap, amelyet Walper megőrzött:

Magyar szabadságharcosok!
Az orosz antikommunista forradalmi bizottság szól hozzátok. Mi fejet hajtunk bátorságotok és hazaszeretetetek előtt! Oldalatokon állunk, hiszen mi is a kommunista diktatúra alól akarjuk népünket felszabadítani. Az orosz nép határozottan tiltakozik a kommunista kormány gyalázatos parancsai ellen, melyek alapján rátok lőnek.
Mi felszólítjuk orosz testvéreinket a szovjethadseregben, hogy ne lőjenek rátok, hogy alakítsanak forradalmi bizottságokat, álljanak át az oldalatokra, harcoljanak veletek a kommunista kormány ellen, és hogy terjesszék ki a forradalmat Oroszországra is.
Segítsetek az orosz katonáknak az oldalatokon a szabadságharc szolgálatába állani! Világosítsátok fel őket szabadságharcotok céljáról! Szólítsátok fel őket oldalatokra állani és kezeljétek őket szövetségesekként, barátokként. Kérünk Benneteket, továbbítsátok harckiáltásunkat az orosz katonáknak és tiszteknek.
Istennel egy szabad Oroszországért!
Istennel egy szabad Magyarországért!
Az NTS forradalmi bizottsága

A később Kádárék által kivégeztetett Angyal István, a forradalom és szabadságharc egyik legrokonszenvesebb alakja, ugyancsak gyártott – orosz nyelvű – röplapokat. Molnár Miklóssal folytatott beszélgetése abba a konklúzióba torkollott, hogy tartani lehet sztálinista meggyőződésű szovjet csapattestek fellépésétől. (Erre még visszatérünk a továbbiakban.)

„Tartottam attól, hogy ilyen sztálinista irányzatú csapattestek lesznek. Éppen ezért kértem Molnár Miklóst, fordítsa le nekünk Marx Károly mondását: „Nem lehet szabad az a nép, mely más népeket elnyom", s tegyük hozzá, amiért voltaképpen íródik: Oroszok! Ne lőjetek! Térjetek haza! Ezen kívül még két Lenin-idézetet is fordított ugyanekkor nekünk a nemzet önrendelkezési jogáról. Ezeket az orosz szövegeket először gombostűvel szúrta papírra egy festőművész, főiskolás, és úgy sokszorosítottuk, cirill betűnk nem volt. Később (...) elmentem a Pesti Barnabás utcába az egyetemre, és kértem az ifjúság forradalmi bizottságát, tegye lehetővé, hogy nekünk ezt kinyomtassák, mert tőlünk 500 méterre a Kossuth Akadémiánál, ott vannak a szovjet tankok és katonák, az egész városrész léte vagy nem léte függ tőlük, az életünk függ tőlük, hogy eljuttathassuk ezt hozzájuk, hogy ne lőjenek ránk. Elintézték, hogy a Honvéd utcai Szikra Nyomda ezeket kinyomja, összesen 40-50 ezer, majd pedig végül 400 000 példányban. Ezekkel a röplapokkal teleszórtuk a Tűzoltó utcát és Üllői utat, én pedig személyesen kb. 5000 darabot egy nagy fáskosárban kivittem a Kossuth Akadémiához, s az első tankon lévő szovjet katonának adtam." (Angyal, 59. o.)

(Még soha senki nem mérte föl: vajon az Ausztriában vagy Budapesten készült, oroszokat megcélzó röplapoknak és a felkelők orosz nyelvű rádióadásainak milyen volt a fogadtatása a szovjet katonák közt. Vajon akadt-e köztük egyetlen egy is, akire ezek az üzenetek hatottak? Mint láttuk, Kopácsi Sándor döntőnek gondolta a szovjet páncélosokba bedugdosott röplapok hatását. De neki sem volt alkalma kikérdezni erről a szovjet katonákat.)
A javíthatatlan Angyal különben még november közepén sem hagyott fel azzal a kísérletével, hogy a szovjet katonákat felvilágosítsa. Ekkor már a Péterfy utcai kórházban bujkál. Az alagsorról írja: „A kórháznak ebben a részében fürödtek a szovjet katonák esténként, csapatostul. Ezekhez vittük ki több ízben a Marx-idézetes röplapot." (i. m. 148. o. A többes szám Eörsi Istvánra vonatkozik.)

Az 1956 plakátjai és röplapjai című, idézett kiadvány több olyan röplap mását közli, amelyek szovjet katonákhoz szóltak. Lásd például a kiadvány 57., 58., 128., 144., 201., 407., 437., 503. oldalain. (Ezek közt akadnak azonos szövegűek is.)
Az október 29-i rádióhírek szerint „A miskolci forradalmi tanács rádiója orosz nyelvű adásában felszólította a szovjet csapatokat, hogy ne harcoljanak a magyar munkások, parasztok és értelmiségiek ellen, akik nem ellenforradalmat, hanem szocialista demokráciát akarnak." (1956 sajtója, 144. o.)

28-án, vasárnap Lipták Béla a Műegyetemen azt a megbízást kapja Marián István alezredestől, hogy szerezzen egy hangszórós gépkocsit meg egy rövidhullámú adót a Völgy utcai katonai laboratóriumból.

„A Völgy utca a budai hegyekben van, ahol azelőtt a gazdagok elegáns és fényűző nyaralói álltak. Ezeket a villákat persze mind államosították, és átadták az új uralkodó osztálynak, a kommunista fejeseknek. A katonai laboratórium egy háromemeletes, gazdagon díszített palotában volt, amelyet magas téglafal vett körül. A fal tetejét üvegcserepek borították.
A vaskapu mellett csengőhúzót vettem észre. [...] Kezemben a pisztolyommal beléptem és az volt az első szavam, hogy: – A forradalom nevében lefoglalom ezt a laboratóriumot! A kaput nyitó őszülő tiszt meglepettnek látszott. Kézfogásra nyújtotta a kezét, és amikor én végre ügyetlenül elraktam a kis pisztolyomat, kezet ráztunk. – Kovács ezredes – mondta.
– Öcsi – feleltem." (Lipták, 102. o.)

Lipták küldetése sikerrel jár:

„Közöltem velük, hogy szeretnénk egy rövidhullámú rádióadót kölcsönkérni, mert közvetlen kapcsolatba akarunk lépni a budapesti utcákon állomásozó orosz tankok legénységével. Egy hangszórós gépkocsit is kértem.
Mindkettőt megígérték. Mivel én nem tudtam vezetni, egy sofőrt is adtak, aki a kocsit elhozza a garázsunkba. Az egyik tiszt átadott egy darab papírt, amelyen az oroszok használta rövidhullámú frekvenciák listája állt. Egy másik elmagyarázta, hogyan működik a hangszórós kocsi, akár mikrofonnal, akár magnószalagról vagy rádióról." (Lipták, 103. o.)

A misszió végeztével Lipták jelentkezik Marián alezredesnél:

„Pista nagyon örült a megszerzett autónak és rádiónak. Megkért néhány villamosmérnök-hallgatót, hogy segítsenek a rádióadás technikai részében, és szólt Gyurikának, kérje meg Sík Igort, hogy intézze az orosz nyelvű adást. Igor Moszkvában nőtt fel, mert édesapja a magyar nagykövet volt, így hát tökéletesen beszélt oroszul." (Lipták, 104. o.)

Sík Endre moszkvai követ a katolikus költő és esztéta Sík Sándor testvére volt.

Két nappal később, 30-án:
„Hangulatunk egészében véve még mindig derűlátó volt. Gyurka elmondta, hogy Sík Igor elkezdte figyelni az orosz katonai rádióadásokat, és napjában kétszer leadja nekik orosz nyelven a mi adásunkat." (Lipták, 114. o.)

Mint ismeretes, a Szabad Kossuth Rádió november 4-én hajnalban orosz nyelvű adásban fordult a szovjet katonákhoz, kérve őket, hogy ne lőjenek. Az adónak úgyszólván ezek voltak az utolsó szavai. De a magyar éterben néhány napig még hallhatóak szolidaritásra apelláló orosz nyelvű felhívások:
„Sík Igorral is összefutottunk. Apja a Kádár-féle bábkormány külügyminisztere és egyben ENSZ-képviselője lett, de Igor velünk maradt. Orosz nyelvű rövidhullámú rádióműsorában igyekezett felvilágosítani a szovjet katonákat, hogy nem a szuezi csatornánál vannak s nem imperialistákkal meg izraeliekkel harcolnak, hanem magyarokat igáznak le." (Lipták, 185–186. o.)

A magyar rádiósok nemcsak felvilágosító szándékkal jelentek meg a szovjetek által használt frekvenciákon. Végvári Vazul, a budai harcok résztvevője – a felkelők egyik parancsnoka – emlékszik vissza: november 7-ére virradó éjszaka a Várból figyelték a Vérmezőn gyülekező tankokat, amelyek kísérteties fényjeleket váltottak. „Két híradós (a néphadseregből közénk állt) katona egy a szovjetben végzett jó oroszosnak közreműködésével viszonzásul rádiójukon annyi zavart igyekezett támasztani közöttük, mint amennyi félelmet ők keltettek bennük." (Végvári, 27. o.)

November 4-e után Forintos György, mint írja: „...orosz nyelvű felvilágosító röplapokat terjesztettünk Karátson Gáborral és Töttössy Zsolttal. A felkelés véres leverése után még hónapokig nem ért véget a forradalom." (Stefka, 219. o.)

(Forintos, Töttössy, Karátson: 1956-ban joghallgatók, a megtorlás idején különböző tartamú börtönbüntetésre ítélték őket. Lásd Karátson Gábor Ötvenhatos regényét is.)

Kirov tanulmányában egy november 12-i röplap szövege olvasható:

„Szovjet elvtársak!
Ne harcoljatok a magyar nép ellen! Magyarországon nem fasiszták harcolnak, hanem a dolgozók milliói, akik nem akarnak a sztálini-rákosista rendszerben élni.
Mi népünk szabadságáért harcolunk. Jelentsétek ki, hogy a szovjet nép nem avatkozik be más országok belügyeibe, hogy békét és nem tömeggyilkosságot akar! Ti az egész világnak tartoztok felelősséggel!
Ti tudjátok, hogy Magyarországon nem lesz béke, amíg területén idegen csapatok tartózkodnak!
Szovjet katonák! Az ENSZ-ben a szovjet delegáció azt állítja, hogy Magyarországon nincsenek szovjet csapatok! Hol vagytok akkor Ti, melyik országban?
A magyar nép barátságban kíván élni a szovjet néppel. A mi meggyőződésünk, hogy ti is ezt akarjátok és csak a vezetőitek akarnak szembeállítani minket."
(Szovjet katonai intervenció 1956, 170. o.)

12 nappal később, november 24-én Salgótarjánban a bankot őrző szovjet egység tagjainak a következő felhívást adták át:

„Szovjet katonák, tiszthelyettesek és tisztek!
Minket a II. világháború éveiben a ti bátorságotok bámulatba ejtett. Ti szétzúztátok a hitleri fasizmust, és most a szabadságszerető magyar nép ellen harcoltok.
A mi gyáraink és üzemeink azoknak a munkásoknak a kezében vannak, akiknek fele az MDP tagja.
Mi nem akarjuk elhinni, hogy ti a magyar nép ellen harcoltok.
HAZA és SZABADSÁG nekünk SZENT!
Mi demokratikus és szabad életet akarunk! És ti ezt akarjatok elvenni? Ne magyarra! ők a barátaitok.
A Szabadság – a mi közös ügyünk."
(Szovjet katonai intervenció 1956, 178–179. o.)

Szökött szovjet katonák Nyugaton. Megbánás.
Szöktek-e nyugatra szovjet katonák?
Király Béla tábornoknak, a Nemzetőrség főparancsnokának 1956 végén, Bécsben legalább szakasznyi szökött orosz katonáról volt tudomása, akikkel az osztrák hatóságok foglalkoztak. (Király Béla szóbeli közlése.) Mécs Imre szerint ezek száma akkora volt, hogy az osztrákoknak ez komoly gondot okozhatott. (Mécs Imre szóbeli közlése.)
Feltétlenül érdemes lenne kutatni azoknak a segélyszervezeteknek az archívumait is, amelyek segítettek a – nemcsak magyar – menekültek Nyugaton való elhelyezésében.
Kovács Dezső győri nemzetőr novemberben a salzburgi Rosette kaszárnyában berendezett tábor lakója volt.

„Én az orosz katonai kvótán kaptam különvízumot.
– Mit jelent, hogy orosz katonai kvóta?
A fehér-orosz Tolsztoj társaságnak volt ott egy képviselete. Ők orosz katonákat vártak. Magyaráztam nekik, hogy az orosz katonák nem menekülhetnek, mert akkor a családjukat kiirtják. Mivel a pap nem írta alá, hogy kimehetek Amerikába, de az állam engedélye megvolt, a fehér-oroszok intézték el, katonai kvótán mehettem Amerikába."
(Üzenet 3., 456. o.)

Faludy György 1956 november című versében is találkozunk egy szovjet tiszt alakjával, aki magyarokkal együtt lépi át Ausztria fele a határt:

Vagy százan vánszorgunk a Fertő mellett
és igyekszünk előre.

Mellettem kövér, szovjet tiszt civilben,
rumszag árad belőle.

Faludy szóbeli közlése szerint ez a szovjet tiszt nem más volt, mint az úgynevezett „kesztyűs kapitány", akit már a negyvenes évek végétől ismertek Budapesten. Protokoll és gazdasági feladatokat látott el.
Regéczy-Nagy László két Nyugatra menekült szovjet katonára emlékszik. (Szóbeli közlés.)
Bárhányan voltak is, érdemes utánuk kutatni, ami mindenekelőtt bécsi levéltárakban tűnik célszerűnek. Egyesek a szökevények közül mai napig életben lehetnek valahol Nyugaton.

Ismételten le kell szögezni: természetesen nem gondolhatjuk, hogy a magyarokkal olykor rokonszenvező szovjet katonák, vagy a dezertálók egytől egyig a forradalom vagy a szabadságharc szimpatizánsai lettek volna. Ám, hogy mi is ment végbe akkor – meg azt követően – a megszálló katonák lelkében (nem mindegyikükében, persze), ezzel kapcsolatban olykor váratlan ismeretek jutnak tudomásunkra.
Az igaz ügy felismerése és a felismerés konzekvenciáinak levonása, egészen az üggyel való azonosulásig: az intellektust és a morális erőt egyaránt próbára tevő, gyakran keserves és rendkívül komplex lelki történés. Egyesekben helyben megérlelődött a döntés, másokban csak utólag született meg a „mit kellett volna tennem", de legalább a „jaj, mit tettem" felismerése. Hogy voltak katonák, akiknek a véres imperialista kalandban való részvétel életük végéig tartó traumát és lelkiismeret-furdalást okozott, erről sokat elmond Szinte Gábor képzőművész visszaemlékezése. Szinte 1966-ban egy csoport kollégával a Szovjetunióba látogatott. Jaroszlavlban a következő történt vele:

„Megkerestem a kabátomat, és ahogy leakasztottam a fogasról, mellém állt egy alacsony ember, szürke, kopottas öltönyben, gyér, szőkefürtös haja, borotvált arca volt. Ismerősnek tűnt, az este mindig a közelemben tartózkodott, sötétkék, szúrós szemeivel merően nézett rám, de soha nem kérdezett semmit.
Átvette a kabátomat, a felsegítés mozdulatával a vállamra terítette, de közben óvatosan szorítani kezdett kifelé, szorosan mögöttem állva.
Valósággal vezetett maga előtt. Visszanéztem rá kérdően, de földre szegezte tekintetét és határozottan bekormányozott egy széles, okkerszín olajfestésű pillér mögé.
Anélkül, hogy felemelte volna arcát, kabátomat két kezével a vállamon tartva, leszegett fejjel szólalt meg mögöttem, közvetlenül fülembe lehelve a szavakat:
– Ha lassan beszélek oroszul, megért?
Intettem, hogy igen.
– Láttam, hogy egy keveset érti a nyelvünket. Kérem, figyeljen! 1956 októberében – oktyabr! – a bátyám Budapesten volt katona, tankban. Mindent látott és megértett. Még októberben visszaküldték Ukrajnába. Megfogadtuk, hogy bármelyikünk legelőször egy magyarral találkozik, megmondjuk, hogy nagyon sajnáljuk, ami történt, és bocsássanak meg nekünk, szegény oroszoknak. Mária, Istenanya kegyelmére kérjük, bocsássanak meg! Marja, Bagarogyitca Bagamatyel pamilus nasz, prasztyítye, izvinyítye nasz!
Gyors mozdulattal feladta rám a kabátot.
– Prasztyítye, izvinyítye nasz, jeszli vazmózsna! Bocsássanak meg nekünk – ha lehet...!
Megfordultam, de már nem volt sehol."
(Szinte, 81. old.)

Szokolay Zoltán költő pedig ugyancsak bocsánatkérő tartalmú levelet kapott egy ismeretlen asszonytól, Ukrajnából, Novaja Kahovka településről. (Szóbeli közlés)

Guy Turbet-Delof 1956-os naplójának november 29-i bejegyzése:
Egy ismeretlen fiatalember azt meséli, hogy egy barátja, aki a Szovjetunióban volt hadifogoly, az elmúlt napokban találkozott egy szovjet tiszttel, aki annak idején annak a tábornak az igazgatásában vett részt, amelyben ő internálva volt. A tiszt kijelentette: 1. szégyelli, hogy orosz; 2. azzal a szovjet katonai erővel érkezett, amelyet már október 22-én Magyarországra irányítottak.
Tegnap Csolnokon, a dorogi szénmedence egyik bányájában a következő helyzet alakult ki: azok a szovjet csapatok, amelyeket azért küldtek a helyszínre, hogy a munka felvételére kényszerítsék a bányászokat, barátkozni kezdtek a lakossággal. Egyes katonák fegyverüket borra cserélték el. (Turbet-Delof, 139. o.)

Megtorlás
Volt olyan eset is, mikor hiába sikerült valakinek átszöknie Ausztriába.
Vári Fábián László az 1956-ban Magyarországra bevonult szovjet csapatok egyik katonájával készített interjút, történetesen egy kárpátaljai magyarral. A ma nyugdíjas tornatanár visszaemlékezéseiből Andropov alakja is felvillan, ám az is kiderül, hogy De Silváék nem voltak eléggé résen – röviden, szakmailag nem álltak a helyzet magaslatán:

„Más esetekben katonaszökevények ügyében kellett tolmácskodnom. Volt úgy, hogy a szökött orosz katona betört valahová... Egy lett fiú, akinek az apja Nyugat-Németben volt, átszökött az osztrák határon és valahol Szentgotthárd, Pinye (?) környékén magyar ügynökök hozták vissza egy zsákban, miután elkábították. Ott az ügynököknek tolmácsoltam.
– Elítélték?
– Biztosan! Én nem... Amikor Andropov arra kért, hogy maradjak ott tolmácsnak, mondtam neki, hogy a KGB-ben nem maradok, mert ha egy ember elsírja magát, összeszorul a szívem. Azt mondja erre: „Az emberek rosszak, meg kell mutatni nekik!" Azt feleltem, hogy civil tolmácsként maradnék, de nem a KGB-ben. Úgy szólítottuk, hogy Továris poszol (Nagykövet elvtárs), ő meg engem Dzsonyinak hívott."
(Vári, 84. o.)

Ugyancsak Faludy emlékezik meg (A háromszáz orosz című versében) a magyarok oldalára átállt szovjet katonákról, akiket a Gyűjtőfogházban végeztek ki és utána állítólag valamelyik katonai repülőtér környékén – talán Fehérvárnál – földelték el őket tömegsírba. Hogy számuk valóban háromszáz volt-e vagy kevesebb, ennél netán több, ez talán soha nem fog kiderülni, de Faludy 1981-ben írt sorai le nem bontható emlékművet állítanak mindazoknak a szovjet katonáknak, akik 1956 őszén a magyar forradalom mellé álltak.
A vers vége:

Azt kérdezem magamtól: mit akarsz?
Nézz körül: a sok marha összebékül

a mészárossal. Nyughass már te is,
hagyd a háromszáz oroszt, öregember!
Hiába. Nappal csendben porlanak,
de éjjelente megmozdulnak bennem.

(Toronto, 1981)

Réczei Margit versét – Üzenet a mellénk állt szovjet katonáknak – a továbbiakban idézzük.

Koenig Helmut szóbeli közlése szerint édesapja – aki akkor a közelben lakott – 1956 novemberében az Orczy út – Fiumei út környékén állomásozó lezárt szerelvényekből segélykiáltásokat hallott. Orosz kiskatonák kiáltozták azt, hogy „Magyarok, segítsetek!" E katonák talán nem is az „eltűnt", s nem is az „elesett" kategóriában szerepeltek, hanem a „Hadbíróság" feliratú dossziékban...
Néhány nappal november 4-e után a Bajza utcai szovjet követségen fogva tartott Kopácsi rendőrfőkapitány számára teljesen logikus feltevés, hogy esetleg szovjet katonák kivégzésének fültanúja:

„A hangja megnyugtatott bennünket. De nem így a kiújuló sortüzek ropogása. Mint Sashalmon, itt is az udvarból hangzottak fel. Az utcákon harcoló és foglyulejtett fiataljainkat végezték ki, vagy saját katonáikat? Vagy mindkettőt?" (Kopácsi, 206. o.)

A sashalmi kaszárnyaudvaron történtekről pedig így tudósít Kopácsi:

„Az udvaron géppisztolysorozatok csattantak. Nem harci zaj volt. A többszörös tankgyűrűvel körülvett laktanyaudvaron nem lehetett ellenség, ott csak főbelövendő foglyok lehettek. Mint később megtudtam, saját embereiket tizedelték meg, »a fegyelem fenntartása érdekében.«"
„A kaszárnya udvarán most már tízpercenként hangzott fel a sortűz. Ennyi idő kellett, hogy eltakarítsák a holttesteket és újabb áldozatokat állítsanak a kivégzőosztag elé. Számoltam és újra megszámoltam az ágyakat. Tíz ágy volt. Minden sortűznél megálltam az egyik ágy lábánál. Ötször változtattam helyet." (Kopácsi, 196–197. o.)

Bük János még nem töltötte be 18. életévét, mikor beállt a Széna téri fegyveresek közé. November 4-én elfogták. Először kilopták őket az országból:

„Mi a Széna térről négyen, egy 14 éves bányász ipari tanuló fekete bányászruhában szabadságharcosok, civilek, akiket elhurcoltak az utcáról vagy otthonról. De voltak kis orosz katonák is, akik szimpatizálhattak a felkelőkkel és átálltak. Ungváron őket elkülönítették, külön sétáltatták és nagy kihallgatásoknak vetették alá.
Kiloptak minket Magyarországról." (Iránytűnk, 120. o.)

Ugyanerről részletesebben egy másik kiadványban ugyanő, majd a hazalopásról:
Aztán marhavagonba tettek bennünket nyílt pályán és kivittek Ungvárra. Ott lekopaszították minden testrészünket, fertőtlenítették a ruháinkat. Éjjel-nappal folytak a kihallgatások. A városi börtönben voltunk. Aztán néhányunkat elvittek a lengyel határhoz, Sztrizsbe, ahol ugyanúgy folytatódott minden. Azokkal az orosz katonákkal voltunk elszállásolva egy ideig, akik átálltak a forradalom mellé. Teát ittunk, mócsingos uborkalevest, meg káposztalevest ettünk, reggelire heringet kaptunk, egyszál cigarettát és két szem kockacukrot. Én elcseréltem a cigarettát kockacukorra, mert nem dohányoztam. Volt, aki sárgaságot kapott, mert annyira undorodott a heringtől. Nagy fadézsákban voltak ezek a halak, marhasóval megszórva. Kosár hal, megint só. Akkor már ugye mentek az ENSZ-ben ezek a dolgok, hogy fiatalokat visznek ki a Szovjetunióba, így ENSZ-nyomásra végül is hazaloptak bennünket." (Csete, 35. o.)

Az elrabolt magyar fiúk még reménykedhettek abban, hogy hazakerülnek. Az orosz legénykék helyzete viszont teljesen remény nélküli volt.
A talán még át sem állt, de a magyarokkal látványosan barátkozó katonák közt olyan is volt, akit végzete még a rögtönítélő hadbíróságnál is gyorsabban utolért:

„A Corvin köz oldalán jött egy szovjet tank a József utcánál, de szemből a Mária utcából is kijött egy, ami teljesen elfoglalta az utat, mivel teljesen középre jött, megközelítette az összegyűlt embereket és megállt.
A szemben lévő tank is megállt a Körúton. Kicsapódott a teteje, és egy mongoloid arcú emberke egy piros-fehér-zöld zászlót bontott ki és emelt föl. A tömeg hatalmas hurrázással és őrjöngéssel válaszolt. Vállra kapták a szovjet katonát, éljenezték, kérték szóljon át a Mária utca felől jövő tankban lévő szovjet katonának, hogy ők is tegyék ki a piros-fehér-zöld zászlót. Elindultak át a Körúton a másik tankhoz. Rossz érzésem volt, még szóltam a velem lévő leánynak, hogy húzódjon hátra, miközben néztem a szemben lévő tankot, aminek lefelé mozdult a csöve. Abból már tudtam, hogy baj van. Még szóltam volna, hogy gyerekek vigyázzatok, mert ezekben én nem bízom... – bár a saját emberüket csak nem lövik le, akit a tömeg a vállán vitt át, hogy adják meg ők is magukat.
Soha nem felejtem el: állt egy fiatal pár a sarkon egymást átölelve. A sarokra nyílt egy üzletajtó, lehúzott rollóval. Ez a fiatal pár oda állt. Én húztam gyorsan vissza a Nyugati irányába, de akkor mintha hirtelen megkönnyebbült volna a levegő, meg olyan érzés volt, mintha az ember felemelkedne. Majd hallottam a durranást. Megfordultam. Láttam, hogy a tank rálőtt a tömegre. Néhány embert eltalált. A saját szovjet katonájukat, aki az emberek vállán volt, azt szétszedte, valamint eltalálta ezt a fiatal párt a sarkon, aki a redőnyös boltajtóban volt. Őket valósággal szétvágta. A férfiból is a fele maradt meg, meg a lányból is a fele. A szovjet katonából semmi sem maradt.
Ugrott a tömeg szerte szét, és futott, azt se tudták, hogy merre. Hogy aztán mi történt a helyszínen azt nem tudom, mert ez nagyon megviselt.
Később tudtam meg, hogy Molotov-koktéllal elintézték őket. Az egyik katona a tank mellett, a másik kihajolva maradt." (Üzenet 3., 479–80. o.)

Ha e történet hiteles, még nyilvánvalóbbá válik, hogy ki lőtt a Kossuth téren a magyarokkal barátkozó szovjet katonákra...

Versek. Grúzok. Jókai.
Nemcsak Faludy az oroszokról: verset írt Szilovan Narimanidze grúz (vagyis georgiai, azaz kartvél) költő is 1956 magyarországi grúz vértanúiról.

Narimanidze már Köszönet című 1989-es versében is igen áthallásosan fogalmaz. A cím bátran lehetne A magyarországi változásokra is; „Georgia példaképe Magyarország", és a költő hálás ezért a magyaroknak:

Bízom bennetek, szívem folyvást
hozzátok visz, újra meg újra
most kezd megnyugodni végre –
látom, felfelé halad a magyarok útja.

A verset fordító Babirák Hajnalka így folytatja: „E versénél még konkrétabban fejezi ki a magyar nép iránti elismerését a „Mi magyarokra nem lövünk" (Csven madiarebsz tkviasz ar veszvrith, 1990). E drámai hangvételű szabadversben az 1956-os magyar forradalomra emlékszik és azokra a georgiai katonákra, akik életüket áldozták a magyar forradalomért azzal, hogy megtagadták a szovjet hadsereg lőparancsát." (Babirák, 192. old.)
A szerző erről a Hitel 1990. októberi számában egy hosszabb cikket is lefordított, Amit minden grúznak (és minden magyarnak) tudnia kell címmel. A szöveg forrása a Gusagi című párizsi grúz lap 1986. évi 8-as száma, illetve a Moambe c. folyóirat azévi 7-es száma. Az írás első részét idézzük:

„1956-ban, amikor a szovjet hadsereg betört Magyarországra és gyilkolni kezdték a magyar lakosságot, a georgiai katonák megtagadták az ártatlan emberek legyilkolására vonatkozó parancsot és önmagukat áldozták fel...
1985. októberében a magyar „normalizáció" 29. évfordulóján magyar emigránsok, és más elnyomott nemzetek fiai nagyméretű tömegdemonstrációt rendeztek Párizsban és e rendezvényre meghívták a párizsi georgiai közösség vezetőjét, Tamaz Naszkidasvilit. Figyelmükbe ajánljuk Tamaz Naszkidasvili beszédének bevezető részét:
Tamaz Naszkidasvili:
»Engedjétek meg, hogy elsőként arról beszéljek, milyen nagy megtiszteltetés számomra, hogy részt vehetek az 1956-os magyar forradalom emlékére rendezett ünnepségen, és arról, hogy milyen izgalom és lelkesedés tölt el. Ennek a lelkesedésnek több oka van: elsősorban azzal magyarázható, hogy abban az időben – egyetemistaként – lelkesedéssel és csodálattal tekintettem e büszke és bátor, csodás erővel felfelé törekvő népre, mely hitt a maga történelmi múltjában, az igazságosságért folytatott küzdelmében és egy testként-lélekként kelt fel az idegen hódítók ellen, valamint saját belső ellenségei ellen. Másrészt lelkesedés kerít hatalmába, mert a párizsi georgiai közösség vezetője vagyok, és mint Szuzsanszkij úr néhány perccel ezelőtt emlékeztetett rá minket, a szovjet hadseregben, mely a magyar nép represszióját kapta parancsul, nos ebben a hadseregben fiatal georgiai katonák is voltak, akik tudták, miért küldtek őket Budapestre (nem keresték a Szuezi-csatornához hasonló utat a Budai Vár aljának támaszpontjáról). Közülük sokan megtagadták a parancsot, mert úgy vélték, ez szégyenletes, aljas dolog és emiatt halálra ítélték őket, a politikai komisszár lőtte őket agyon.«"

De térjünk vissza Narimanidze verséhez. Babirák Hajnalka így folytatja a vers keletkezési körülményeinek – a ténynek, hogy a grúz katonák nem lőttek 1956-ban a magyarokra – az ismertetését:

„Georgiában természetesen ismert volt ez a tény, ám írni és beszélni róla egészen mostanáig nem lehetett. Pedig 1956-ban Zviad Gamszahurdia közzétette, ma már dokumentum értékű kiáltványát, amiért először tartóztatták le. Ebben kiállt a magyar forradalom mellett és cselekvésre szólította a georgiai népet. Íme a kiáltvány (...) szövege:

Georgiaiak!
Ugye nem felejtettétek el azt a március 9-i véres éjszakát?
Ugye nem felejtettétek el a véres 1924-es és 1937-es évet, a georgiai nép ellen elkövetett vérfürdő és pogrom évét?
Meddig kell még fejet hajtanunk a barbár kommunisták kardja alatt?
A mi őseink senkinek nem bocsátották meg a vérontást és nekünk sem szabad szégyent vallanunk.
Ma, amikor az egész értelmes emberiséget felháborítják Moszkva rettenetes gonosztettei, nemzetünk létének, vagy nemlétének kérdése forog kockán. Már éppen ideje összefognunk egyetlen zászló alatt a támadók ellen, hazánk védelmére.
Nézzetek csak körül. Az egész világ forrong. A Kreml hóhérjai a leszámolás napjára készülődnek. Tbiliszi, Poznan, Budapest ártatlan lakosságának általuk kiontott vére igazságszolgáltatást követel, közeledik az ítélet napja, hóhérjaink vége.
Georgiaiak! Senki más nem tud segíteni rajtunk, nekünk magunknak kell megmenteni magunkat. A szabadságot harccal kell kivívnunk! Baráti üdvözlet a hősi magyar népnek! Legyen a magyarok hősiessége példa minden elnyomott nemzet számára! El a kezekkel Magyarországról!
Le a mi népeink vérétől vöröslő kezű megszállókkal és felfegyverzett ordas falkájukkal!
Le az áruló georgiai kommunistákkal!
Éljen a szabad és független Georgia!"

Zviad Gamszahurdia költő-politikusnak, a Kaukázus Che Guevarájának az utalása 1956. március 9-ére, az akkori tifliszi eseményekre, a továbbiakban még fontos lesz.
Narimanidze Mi magyarokra nem lövünk című versének keletkezését ismertetve, Babirák egy másik, ugyancsak véresen elfojtott tüntetés emlékét idézi föl:

„1990. április 9-én [ez sajtóhiba a könyvben – helyesen természetesen 1989. Sz. G] Zviad Gamszahurdia vezetésével sok ezres békés tömegdemonstráció zajlott Tbilisziben a Rusztaveli sugárúton, a Parlament előtt. A tüntetők többpárti szabad választásokat és parlamentáris demokráciát követeltek. Eduard Sevardnadze közreműködésével Rogyionov tábornok parancsára a Gorbacsov által korábban létrehozott OMON-t (különleges belügyi alakulatot) vetették be (valamint a pecsorai gyalogezredet) a védtelen tüntetők ellen. A bevetés eredménye nagyon sok civil felnőtt és gyermek halála – többek között harci gázokkal támadták és gyalogsági ásókkal verték agyon őket menekülés közben. Ezzel érdemelte ki Rogyionov tábornok az azóta sokat emlegetett „tbiliszi hóhér" nevet. A katonai beavatkozást, miként az 1991. decemberi kriminális puccsot is E. Sevardnadze szervezte." (Babirák, 193. o.)

De lássuk, mit ír Babirák magáról a versről:

„Szilovan Narimanidze verse, melynek megírását bizonyára a közelmúlt georgiai és magyarországi eseményei (az 1989. évi április 9-i véres tragédia stb.) is motiválták, nem is annyira művészi értékei miatt fontos számunkra, ennél sokkal fontosabb az epikus jellegű, drámai párbeszédet is magába foglaló vers-emlékmű tartalma. Az 1956-os magyar forradalom idején Georgiában több költő is kiállt verseiben a magyar forradalom mellett, így Grigol Abasidze is, de ezek a versek elkallódtak, szerzőik soha nem publikálhatták őket. Így az egyetlen e témájú vers, melynek birtokába jutottam, Szilovan Narimanidze verse."

Következik a költői felvezetés, majd maga a költemény is.

„1956-ban, amikor a magyar forradalom idején a georgiai katonák megtagadták a szovjet hadsereg lőparancsát és nem voltak hajlandók a magyarokra lőni, e georgiai katonákat a haditörvényszék halálra ítélte. E sorokat emiatt érzett fájdalmam íratta velem."
Eddig tart a költő bevezetője saját verséhez. A tulajdonképpeni poéma („Hősökről beszélhetek végre" – kezdi egy 1932-es költeményét Illyés Gyula, emlékszünk?) e sorral kezdődik:
Testvéreim, ma végre hősnek nevezhetlek benneteket.
Benneteket – vagyis a méltóságot égig emelő katonákat, akik „a büszke magyar sasokkal" tettek esküt a szabadságra. Hogyan is lőhetne kartvél ember a magyarokra, kérdi a költő, –: megtagadja a parancsot, inkább a fogságot választja, vagy mosolyogva a halált, de nem hoz szégyent népe történelmére. Egyre nagyobb a feszültség, de a katonák ellenállnak a nyomásnak. Mi magyarokra nem lövünk! – kiáltják; a komisszárok fenyegetőzésének semmi eredménye, így végül automata végez a lázadó grúz katonákkal, annak a népnek a fiaival, amely ősidők óta hű barátja a magyaroknak. Magyarok és grúzok egyaránt hittek abban, hogy eljön a változás, amelyért életüket adták.
(A költemény teljes szövege Babirák Hajnalka fordításában a könyv 193–194. oldalain olvasható.)
Ez a vers rövid összefoglalása. Hogy e motívumnak milyen régi történelmi-kulturális előzményei vannak, az ugyancsak Babirák könyvéből derül ki (48. o.). Mint megtudjuk, Jókai Mór Székely asszony című, 1850 júniusában közölt elbeszélése még a 19. században megjelent grúz fordításban is. Hol máshol – a Moambe című folyóirat 1894. augusztusi számában. Az elbeszélés szerint az 1849-ben Sepsiszentgyörgy (vagy Kézdivásárhely) ellen küldött egyik cári csapat vezetője, egy „fiatal cserkesz herceg", szívére hallgatva, visszatartja fegyvereseit a székely városka elfoglalásától. „A sereghez visszaérve, haditörvény elé állíták, amiért a parancsot nem teljesíté, s kit a csaták golyója elkerült, megölte a szigorú haditörvény, amiért ellene vétett."
Az eset hadtörténeti értelemben bizonyítatlan, illetve felderíthetetlen. Attól még persze el lehet játszani a gondolattal: vajon az 1956-ban Magyarországra küldött grúz katonák családjában olvasta-e valamelyik nagyapa Jókai novelláját a Moambe című folyóiratban, és mesélt-e róla unokáinak...
(Grúzok és 1848–1849 viszonylatában talán itt érdemes említenünk az ismert tényt, hogy a Kossuth család egyik oldalágához tartozó Kossuth Edének mindmáig élnek leszármazottai Grúziában.)
Azt is tudnunk kell – ha Jókai novellájával foglalkozunk –, hogy 1849 tavaszán, az első cári hadjárat idején magyar fogságba esett orosz tisztek közül voltak olyanok (pl. Kreditor Vasziljev), akik ezt követően a szabadságharc zászlói alatt szolgáltak. E tanulmány az akkori eseményekkel egy külön alfejezetben foglalkozik. (Kitérő: az 1849-es cári intervenció mint történelmi előzmény).

Érzelmek egy másik nép iránt. Versek.
Érdemes itt megállnunk egy pillanatra. A fentiek szerint az Illés Béla-féle Guszev kapitányos történelmi kacsának Jókainál megtalálható az irodalmi előzménye. Sőt, mint az alábbiakban látni fogjuk, a cári hadsereg sorain belül 1849-ben valódi – és igen figyelemre méltó – szimpátia, sőt szolidaritás is érzékelhető volt a magyarok iránt. Mielőtt Averbuch könyvéből (R. A. Averbuch: A magyar nép szabadságküzdelme 1848–49-ben, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1970) néhány vonatkozó adatot ismertetnénk, gondoljuk át: miért érdekes ez számunkra? Mennyiben tartozik mindez témánkhoz?
Azoknak az érzelmeknek, amelyek egy népben, nemzetben (vagy társadalomban, egyszóval: egy közösségben) egy másik nép iránt keletkeznek, rendkívül bonyolult a genezise. E kollektív érzelmek belső fejlődéstörténetével – jelesül például éppen magyar–orosz viszonylatban is – a tömeglélektan még adósunk. Ezeket az érzelmeket aligha tarthatjuk általánosnak, homogénnek vagy meghatározónak, de úgy gondoljuk, hogy az orosz katonák – vagy fogalmazzunk így: egyes orosz katonák – viselkedése 1956-ban Magyarországon nem függetleníthető az orosz társadalomban történelmileg kialakult érzelmektől. Ismét hangsúlyozva ezek sokféleségét, talán leszögezhető: mikor egy orosz katona belelőtt – vagy nem lőtt bele – a kenyérért sorba álló tömegbe, ebben történelmi eredetű szubjektív impulzusok is befolyásolhatták. Az is, hogy tizenegy-tizennégy évvel korábban apja vagy bátyja a magyarok ellen esett el; az is, hogy fogságba esett nagyapjával hogyan bántak Magyarországon az első világháború idején; meg talán az is, hogy mit hallott – a faluban, a családban vagy az iskolában – az egy évszázaddal korábbi cári intervencióról. Kétségtelen, hogy az 56 novemberében az országot szovjet egyenruhában elözönlő hadosztályok számára semmiféle fontossága vagy hatása nem volt sem históriai előzményeknek, sem kulturális ismereteknek. Ám mi most nem hadseregnyi ember lelki motivációival foglalkozunk, hanem a néhány tucat katonáéval, akik másképp viselkedtek vagy éreztek, mint a többiek.
Hogy minden történésnek többféle olvasata lehetséges, hogy sokszor milyen rendhagyó epizódok gyarapítják két nép közös élmény-anyagát, s hogy mekkora úr a félreértés, Szinetár Miklós életút-interjújából is kiderül. 1957 nyarán a Szverdlovszkba rendezni meghívott Szinetár meglátogatja Tifliszben vendégszereplő feleségét:

„...éppen Tbilisziben vendégszerepelt, a Tabáni Együttessel, s meglátogattam. Ott is volt egy jó dobásom. Másnap volt május 1. és ki kellett menni a magyaroknak felvonulni. A szovjeteknél fellépett két cirkuszi törpe, és mondtam, hogy vigyetek egy táblát, amire az van írva, hogy: „Példaképünk a Hatalmas Szovjet Törpe". Ezt a Laboche Gerard fel is írta egy táblára, vitték, és persze senki nem tudta elolvasni. Vitték a táblát, hogy éljen a Hatalmas Szovjet Törpe!
Volt ott még egy nagy élményem az emberek szubjektivitásáról, amit soha nem felejtek el. Grúz diákok elvittek egy borozóba. Amikor már rendesen be voltak rúgva, azt mondták nekem, hogy: „Miklós, mi figyeltük a magyar nép szabadságharcát, mi tudjuk azt, hogy a magyar nép hősiesen küzdött az utolsó percig, és mi végig veletek éreztünk. Mi tudtuk, hogy a magyar nép nem tűri azt, amit a nagy Sztálin emlékével csinálnak, és ezért lázadt fel." Itt tanultam meg, hogy mit jelent a népek szubjektív emlékezete.
A grúz diákság komolyan meg volt győződve, hogy a magyar 1956 azért volt, mert a magyarok nem bírták elviselni, hogy Sztálint bírálták, meg kizeccolták a mauzóleumból. Akkor Sztálin szülőhazájában, Grúziában még álltak a szobrai." (Szinetár, 57. o.)

Hogy ez mennyire így volt, s hogy milyen elgondolkodtató üzenetet jelentett, jól jelzi például Angyal István október végi aggodalma, amelyet Molnár Miklós történésszel osztott meg. Vagyis, hogy mi lesz, ha a Kreml liberálisai – Hruscsov, Mikojan – alulmaradnak a grúz vonallal, vagyis kőkemény sztálinistákkal szemben?

„Mi lesz, ha a Szovjetunióban csak két napra is, vagy egyik csapattestnél csak a „grúz felkelés"-hez hasonló sztálinista irány jut szóhoz a Hruscsov–Mikoján politikával ellentétben? Akkor egy ilyen irányzat hatása alatt álló csapattest vezetője szétlövet egy városrészt, nem kímélve apraját-nagyját az embereknek, mert ő a fasizmus ellen harcol és nincs ideje válogatni az áldozatok között." (Angyal, 58. o.)
A jegyzetek tisztázzák:
„A Sztálin-párti grúziai tüntetésről van szó, amely a XX. kongresszus után történt. A karhatalom letörte, több százan meghaltak és nagyon sokan megsebesültek." (i. m. 202. o.)

Szegény Angyalnak, úgy látszik, nem fordult meg a fejében, hogy Hruscsovból egyszerre csak előtör a keményvonalas héja, aki nem egy városrészt, hanem egy fővárost és egy forradalmat lövet majd szét. Angyalt ez éppoly váratlanul érte, mint a szembesülés Kádár valódi énjével. Kollektív érzelmek és grúzok – no meg egy másik, ezúttal grúz – felkelés viszonylatában érdemes felidézni Pozsgai Zsolt közel másfél évtized távlatából született visszaemlékezését a Magyar Nemzet 2003. november 8-i számából (25. oldal). A drámaíró (és rendező barátja) épp akkor érkezik meg Grúziába, amikor 1989-ben kitör a forradalom. Tanúi lesznek a tifliszi zavargásoknak. Ide-oda hányódnak. „Orosz kísérőnk nem örvend nagy népszerűségnek, de még nem bántják. Minket szeretnek. A magyar testvér." Egyre megrázóbb viszontagságokban van részük. Chiaturában színészekkel töltik az estét. „Mindenki hallott már a tbiliszi felkelésről, a grúz színészek testvérükké nyilvánítanak bennünket, hazafias dalokat énekelnek." Az oroszok feszültek. A grúzok „összeakaszkodva énekelnek, bennünket is elragad a hangulat. (...) Kérik, énekeljek el egy magyar népdalt. Zavaromban felállok, elkántálom, hogy A szegedi csikós lent itat a Tiszán, leírhatatlan öröm és boldogság. Azt hiszik, ez a magyar forradalom hangja. Végül is igazuk van."
A helyzet fokozódik. A két magyar Batumiba is elvetődik. „A párttitkár közli, hogy most pedig elmegyünk a helyi drámaírás nagy szülöttjének dácsájába, amely kint van a pusztában, terepjárókkal indulunk útnak, a színészek előre siettek. Gáborról lemondott, látja rajta, hogy járni is képtelen. Így hát bevisszük a város főterén álló fűtetlen, hatalmas betonszállodába, ahol víz sincs, telefon sincs, vendég sincs, áram sincs, a főtéren orosz tankok körben. Úttalan utakon megyünk tovább: a semmi közepén ott egy dácsa. Bent megterített asztal, körülötte vacogó grúz színészek, elképesztő hideg van itt, a sarokban egy zongora. A párttitkár félórás köszöntőt mond, közben nem hiszek a szememnek: bejön egy róka. Ide, a terem közepére. Majd kint felfegyverzett orosz katonákat pillantok meg. A városi párttitkár, egy kövér, piros arcú ember közli a társasággal, hogy kedvenc magyar darabja a Csárdáskirálynő, és most az egybegyűlteknek ő maga fog részleteket előadni zongorakísérettel. És már szól is a Jaj, cica..., és a többi. Nem, ezt már nem hihetem el. Egy grúz férfiszínész megszorítja a karomat, rám borul, sírni kezd. A többiek nem veszik észre. A róka békésen rágja a maradékot, az orosz katonák kint dohányoznak, ez a grúz sír a vállamon, a zongorista üti a billentyűket, a párttitkár pedig már a Hajmási Péter-nél tart."
A viszonyok apokaliptizálódnak. „A grúzok azt mondták, ilyen hó itt még soha nem volt ilyentájt. Mi köze a forradalomhoz az égieknek? Nem lehet véletlen, biztosan nem, ez a hatalmas, napok óta tartó vihar, a természet iszonyú dühe, mintha segíteni akarná a forradalmat, mintha mellé állna, hiszen így nem tudnak leszállni a repülők, a tankok már mozdulni sem."
A két magyar idegileg, fizikailag, lelkileg és szellemileg teljesen kikészül. Ekkor meghívják őket mandarinszüretre. „Megkérem az atomtolmácsot, hogy szó szerint fordítson: „Ha a grúz szűzlányok a fejükön állva, a nemi szervükkel csippentik le a mandarint a fáról, az sem érdekelne bennünket. Azonnal haza akarunk menni. Repülőtérre. Moszkvába. Haza." Közönséges voltam, de már elvette a kontrollomat a folyamatosan adagolt vodka. A párttitkár sértődötten feláll, közli, hogy intézkedik, és elmegy." Végül, egy-egy láda ajándék mandarinnal, feljutnak a repülőjáratra. Zokogok Ferihegyig" – írja a szerző, majd – témánk szempontjából igen fontos – konklúzióval zárja útleírását:
„A tbiliszi tömeg között, a testvéri lazacgombócot majszolva, a síró grúz férfi arcát simítva a vállamon, az utcán menekülve az ágyúlövések elől, a grúz színészek összekapaszkodott táncát és énekét hallgatva, valami fontos történt velem. Valami, ami mindig ezeknek az embereknek az oldalára fog állítani. Valami, ami gyökerestől fájdalmasan tépett ki belőlem minden kétséget és kétkedést a szabadságukat féltő, óvó, a szabadságukba kapaszkodó emberekről.
Nem felejtlek, Grúzia."

*

Vegyük szemügyre egy pillanatra – a népek érzelmeinél tartva – a kérdés fordítottját. Hogyan gondolkodnak a „magyarok" a „szovjetekről"?

„A múló évekkel az emberek szemléletében valamit enyhült a szovjet katonákról alkotott kép. A magyarok már nemcsak arra emlékeztek, hogy az orosz katona ivott az angol WC-ből, hanem arra is, hogy egy-egy orosz tiszt levette a magyar otthon könyvespolcáról a német nyelvű Schillert vagy Faustot. És sokat formált, előnyösen, az orosz katona, az orosz ember képén, hogy a magyarok itt-ott felfedezték: a zubbony alatt, a katonaing alatt nemegyszer ott rejtőzik a nyakba akasztott kereszt vagy a szűzmáriás érem."
(Csonka, 351. o.)

Bill Lomax írja:

[...] azok a magyarok, akik az orosz katonákban természetes és gyűlölt ellenségeiket látva szenvedélyesen elsőként fogtak fegyvert, kezdték a dolgokat másféle megvilágításban látni. Az egyik fiatal harcos így emlékezik erre:
„Azt vettem észre, hogy rémült ukrán parasztfiúkra lövök, akiknek éppoly jó okuk van gyűlölni mindazt, ami ellen harcoltunk, mint nekünk magunknak... Elkeserített és megrázott a felismerés, hogy még egy forradalomban sem lehet szembekerülni az igazi ellenséggel!"
(Lomax, 139. o.)

Úgy tűnik, Lomax Vizinczey István Kanadában élő magyar író – a Sztálin-szobor ledöntésének egyik kezdeményezője – Idős asszonyok dicsérete c. regényéből vette az idézetet. (In Praise of Older Women. London, 1966.) A regény 130. oldaláról az Ómolnár-könyv szó szerint idézi a mondatot, egyetlen igeidő különbségével:
Egy fiatal fegyveres: „Azt vettem észre, hogy rémült ukrán parasztfiúkra lövünk, akiknek éppoly jó okuk volt gyűlölni mindazt, ami ellen harcoltunk, mint nekünk magunknak..." (Ómolnár, 152. o.)

Hogy szovjet katonák közt is akadhat olyan, akit pozitív érzelmi szálak fűznek Magyarországhoz, példázza Leonyid Pervomajszkij ukrán költő második világháborús verse is. (Leonyid Szolomonovics Pervomajszkij, 1908–1973. A Pervomajszkij (Pjervomajszkij), vagyis „Májuselsejei" név költői név. Szerzőnk polgári nevén Ilja Slomovics Hurevics):

Petőfi Sándorhoz

Kunszentmárton: Nem jő álom szememre,
Ő élt és énekelt e földön, ő!
Akadtam rútabb tájra, s ennél szebbre:
Van sok város, falu, folyó, mező.

Szétlőtt, sötét házak. Nem én akartam.
És nem te dúltad fel nálunk a kertet;
De háború van. Tollam mellett kardom.
Így jöttem országodba. Jönnöm kellett.

Ez hát a zápor, mely téged vert régen...
Ma én vagyok, kit bőrig áztatott.
Hajdan, s ma is csak egy nap kel az égen,
Csak a csermely, amely itt lenn csacsog.

És épp e fák lestek egykor (ki tudja),
Mi fájt, mi ébredt, zengett szíveden;
Merről eredt, s hová vitt sorsod útja,
E fáktól végre megkérdezhetem.

Te is tollal s karddal mentél csatába.
Tán épp ez volt tanyád egy éjszakán!
S itt ez az éjszemű lány unokája
Annak, kit még te csókoltál – talán.

Találkoztunk, bár száz év választ széjjel,
Köztünk nincs per, testvérré tett a kard.
Míg elmerengtünk, véget ért az éjjel:
Amott már halvány pírt öltött a part.

A nap közelg. Felszáll a páratenger.
Lelkemben ős-reménység ébredez.
Eggyé olvasztott bennünket november:
– Egyforma vér- s esőcsepp permetez...

(Radó György fordítása)

Ez a vers annyiban fontos, amennyiben megfogalmazódik benne egy differenciáló törekvés: különválasztani egy nép és egy hadsereg fogalmát. („nem te dúltad fel nálunk a kertet.") Ez különösen akkor bonyolult feladat, ha a szóbanforgó hadsereg (ezesetben a magyar) agresszorként tör be valakinek – jelen esetben a szovjet költőnek – a szülőföldjére.
No de mi van akkor, ha a támadó fél éppen az a hadsereg, amelyhez a költő is tartozik? Az 1944-ben Petőfi személyén keresztül a „magyar népet", másrészt a „magyar fasiszta hadsereget" egymástól élesen elválasztani képes költő az 1956-os feladványt már nem volt képes megoldani.
Létezik, hogy a magyar proletariátus fasiszta lenne? Az egész szovjet hadseregből csak néhányan voltak képesek felismerni az igazságot: mindig az a „fasiszta", aki a másik hazájára tör. A civilek között, mint látni fogjuk, jónéhány világos ítéletű és bátor ember akadt. Talán még több is, mint a katonák közt.
Pervomajszkij egyébként 1956 után is, élete végéig a magyarok barátja maradt – de a forradalomról nem mint szemtanú alakította ki véleményét, hanem a szovjet propaganda alapján. Ám mégis, az 1944 novemberében írott vers olvastán lehetetlen el nem töprengeni azon: vajon éppen 12 évvel később, 56 novemberében, milyen érzésekkel használta volna Kalasnyikovját a szovjet-ukrán költő – miután felismerte volna, hogy ez itt nem a Szuezi-csatorna. Hiszen ő járt itt már egyszer, s akkor a fasiszták is annyira másként néztek ki, mint ezek a ferencvárosi munkásgyerekek... Ráadásul meg – ha már Petőfinél tartunk – az ő halála nyomasztóan veti fel a (cári, mégiscsak birodalmi) intervenciós hadsereg szerepének és megítélésének kérdését, az ezzel való szembesülést.
Múltidejű motivációkat próbál kitapogatni Réczei Margit már említett, publicisztikai hangvételű verse is:

Üzenet a mellénk állt szovjet katonáknak

Tankisták,
kik a Lánchíd mellett felvettétek a gyermekeket,
és a vonuló fiatal magyarokra nem zúgattátok a tüzet,
bár a parancs más volt – köszöntlek titeket!
Édesanyátok hangja kísértett?
Vagy tán egy szent dédnagyapa,
kit lefokoztak jó száz éve?
Országunk, ez a drága haza, akkor is égett.
És ő nem lőtt...
Mondjátok meg a többi orosznak:
békés, dolgos nép a magyar!
Most felforrt és elkeseredve harcol.
Miért?
Mert élni akar!
Mondjátok meg: – Menjenek innen!
Mondjátok meg, hogy fiaik majd
szégyellni fogják, hogy oroszok!
Mondjátok meg, hogy az utókor
ítélettel sújtani fog,
és kezüket majd marja a vérünk!
Szent a mi harcunk, és amíg élnek
égő arcú kisgyerekek,
addig a földön a holtak mellett
úgyse találnak fegyvereket!
Mondjátok meg a többi orosznak!

E vers, melynek keltezése október 28., a Piros vér a pesti utcán c. antológiában olvasható (166. o.). A kötetet Győri László válogatta. A benne összegyűjtött versek közül jónéhány jellemző példaként lenne idézhető egy olyan tanulmányban, amely adott kollektív érzelmek közelmúltbeli genezisével foglalkozna. Olyan érzelmekével, amelyeket népek éreznek népek iránt – és azon belül is, a magyarok oroszok iránti érzelmeivel. Ezek az érzelmek a XX. század derekán másfél évtized alatt igen viharos történelmi körülmények közt fejlődtek-alakultak.
Justus Lászlónak a „dicső szovjet sereghez" írott, vádló hangú, ironikus hangvételű verse (Köszöntő) például a „szegény szovjet tömeg" iránti megbocsátás hangsúlyozásával ér véget, miközben magyar zsoldosaikat megátkozza.
Van olyan vers, mely kérleli az oroszokat, hogy távozzanak, és van, amelyben mintha az „egyszerű, derék parasztfiú" motívumával játszana el – a perspektívák elmozdításával – a költő:

Sipos Gyula: Egy orosz katonáról

Az anyja, mint az én anyám,
azt mondja: légy jó kisfiam!
Elkísérte az állomásra
és siratja, hogy messze van,
meg-megáll kezében a tű,
míg a konyhában öltöget,
morzsoló ujjai elejtik
a kukoricacsövet,
vagy elindul az udvaron
s már nem tudja, mit keresett,
csak fohászkodik: istenem,
baj ne érje a gyereket!
Az anyja messze valahol
oroszul siratja fiát,
s nem érti ő sem, mit keresnek
idegenben a katonák.
Az anyja, mint az én anyám,
fohászkodik, s nem tudja még,
hogy a fia, itt Budapesten
ma rámsütötte fegyverét.

(Keltezés: október 25. I. m. 252. o.)

A saját családi körében derék fiúnak vagy családapának számító orosz – vagy akár az „éhező ukrán parasztfiú" – látomása, illetve az ellentmondás, hogy ugyanezek elnyomókként és gyilkosokként járkálnak Magyarországon, az akkor született versekben nemcsak ironikus poén formájában fogalmazódik meg, mint Sipos Gyulánál. Eörsi István több versben is feldolgozza a fatális paradoxont.

Eörsi István: Szóba se állj vele!

Visong neki is tán otthon gyermeke,
s bóbiskol fókabajszú atyja,
a gabonaszárat is tán megsimogatja –
itt szóba se állj vele!

Itt szóba se állj vele,
mert árulás itt az a szó –
otthon lehet a becsület embere,
itt: gyilkos, elnyomó!
Itt szóba se állj vele, ne is nézz rája,
tán épp anyádba lőtt bele.
Parancsra jött,
semmiről sem tehet,
lehet.
De te
iszonyú bűnt veszel magadra,
ha csak egy pillanatra
szóba állsz vele.

Ülj házad elé a padra,
sétálj az utcán, húzódj a kapualjba,
az emberek felé fordítsd az arcod –
de gyűlölet
kapassa félre fejed,
ha őt megpillantod.

Hagyjad, hadd lássa,
milyen is arcod rándulása:
az őszinte undor moccanásait.
Lezárt szádnak, behunyt szemednek
is meg kell tanulni vallani.
Másként tán víg cimborák lehetnétek,
de most halálos vétek,
ha ránevetsz –
ha ránevetsz, bénuljon meg a szád,
örökös vigyor
merevedjen reád.

Ha nem bolydul lelkedben többé,
mikor már nem lő, nem lövet,
hogy itt ül nyakadon:
roskasszanak örökké
mázsás malomkövek!
Ha engeded, te lány, hogy simogasson,
ne válhasson belőled soha asszony,
férfi boldog ne legyen veled –
legszentebb vágyad gyöngyszemei
széjjelperegjenek!

Te asszony, ha ez megölelhet,
csókjától rohadjon széjjel a tested!

Ha kedves is volna szívének a gyermek,
kisdededet hozzá ne engedd,
édesanya!

Számára itt fű se teremjen,
menjen haza!

De amíg itt terpeszkedik,
szóba se állj vele!

Szóba se állj vele,
mert árulás itt a szó –
otthon tán lehet becsületes,
itt: gyilkos, elnyomó!

(Keltezés: november 8. I. m. 255. o.)

E vers olyan ambivalens érzelmekből született, amelyeket a szovjet tisztekkel mutatkozó magyar nők látványa gerjeszthetett indulattá. Czigány Lóránt Szegeden volt „a forradalom közkatonája", november közepére visszaemlékezve ezt jegyzi fel:

Napközben békés volt a hangulat, bár a sztrájkok még folytak. A Kárász utcában zajlik az élet. A Virágh-cukrászdában orosz tisztek udvarolnak magyar nőknek. (Ekkoriban írta Eörsi elhíresült versében, mely nem egyértelműen tetszett nekem, amikor a gyorsan terjedő másolatban a kezembe került: „Te asszony, ha ez megölelhet, csókjától rohadjon széjjel a tested.") (Czigány L., 399. o.)

A Milyen jó c. Eörsi-vers egyik strófája ugyancsak bibliai hangvételű:

Esik, esik, esik,
oroszokra esik,
az idegen felhőt
idegenül lesik.
Idegen ázások,
idegen halálok –
nekik itt az eső
is idegen átok.

(Piros a vér a pesti utcán, 245. o.)

Emlékszünk Majakovszkij versére (Liberté, 10. jelenet), amelyet Pável szavalt?
Hol idegen esőktől áznak a földek,
itt rozsdásodnom
mire jó
mire hasznos?
Kényszersorozott katona és igazságtalan háborút vívó hadsereg belülről ketyegő viszonyának örök tragikuma fogalmazódik meg Eörsi egy másik versében:

Méltó a gyűlöletre

Méltó a gyűlöletre mind,
nem személy szerint, de mint egész,
méltó a gyűlöletre mind!
Gyűlöllek százezerszer,
százezer Pável és Szergej,
nem mint magánszemélyt –
mint csavarait az iszonyú gépnek,
mely mindünket megemészt!

Ellenetek kiabálnak
a magukba roskadt házak
meleg otthonokat az utcára okádva –
ellenetek kiabál a
villamossínen a zongora,
mely nem zeng már soha,
s a mélységek felett
a harmadik emelet
magasában egy családi kép,
egy szék,
kioltott szemű ablakok,
és lent az úton
az újsággal letakart halott!

Méltók vagytok a gyűlöletre mind –
az ember bármerre tekint,
a tárgyak, a társak
sugározzák a vádat.
Önkéntelenül és önkéntesen,
mint fényt a nap, hogy világos legyen!

Méltók vagytok a gyűlöletre mind,
nem személy szerint,
nem Pável és Szergej –
de együtt a többiekkel
Pável is, Szergej is
méltó a gyűlöletre mind!

(Keltezés: november 9. I. m. 247. o.)

Kitérő: az 1849-es cári intervenció mint történelmi előzmény
E fejezet Averbuch szovjet történész könyvéből idéz.

„A magyarországi cári beavatkozás népszerűtlen volt az egyszerű orosz emberek körében, s Miklós cár hadseregének magyar földön tartózkodó katonái között is. A toborzás komoly elégedetlenséget váltott ki, szaporodtak a szökések, noha egy szökevény helyett ugyanabból a faluból két másik újoncot szedtek.
Így például 1849 májusában a Kovnóban felállított csapattestből 77 újonc szökött meg [...]
De nemcsak az újoncok szökdöstek. Megszökött a hadseregből 1849 nyarán az a Bogatko nevű volt nemes is, akit „politikai bűntett miatt" soroztak be, s Kijevben megszökött az ottani csapattestekből 41 régi katona is.
Az 1849. február 25-i legfelsőbb parancs, amelyet a hadsereg előtt felolvastak, a külföldre való szökésért éppen úgy, mint az ellenséghez való átállásért halálbüntetést helyezett kilátásba. Ennek ellenére szaporodtak a szökések. Érdekes anyagot szolgáltatnak a magyarországi hadjáratban résztvevő orosz katonák hangulatára nézve azok a bírósági iratok, amelyek a mozgósított hadsereg katonai törvényszékein 1848–1849-ben tárgyalt ügyekkel foglalkoznak. [...] Az orosz katonák átszöktek Ausztriába és Poroszországba, néha átálltak a magyarok oldalára, sőt velük együtt is harcoltak.
Így például Ivan Petrov június 18-án átállt a magyarokhoz, mert azt hallotta, hogy „Magyarországon a katonák jobban élnek".
Az egykorú forradalmi sajtó és a magyar levéltári anyag is hírt ad arról, hogy orosz katonák átálltak a magyar forradalom oldalára, s hogy egyesek közülük „harcolni akartak a magyar ügyért".
Így például Cserény Ignác ezredes, egy katonai kerület parancsnoka 1849 júniusában jelentette Kossuthnak, hogy Debrecenből 13 orosz katona érkezett, s azt a kívánságát nyilvánította, hogy belép a magyar hadseregbe.
A magyar fogságból kiszabadult Reiter és Plappert tábori vadászok azt vallották, hogy Komáromban több orosz fogoly katona felesküdött a magyarok hűségére. E vallomást oly fontosnak tartották, hogy az eredeti jegyzőkönyvet megküldték a cárnak, másolatukat pedig a hadsereg főparancsnokának.
A tábori bíróságok „szökés és magyar lázadók közt való szolgálat", „Magyarországra való szökés" miatt agyonlövésre vagy vesszőfutásra ítélték Ovszjanov, Jakovlev és Karl Bok közkatonát, Ivan Vasziljevet, egy vadászezred „fuvolását", valamint Kuzma Konsint, ugyanezen ezred tábori csendőrét, Mojszej Sztelmah tisztiszolgát, Matvej-Roman Tiburszkijt, a poltavai gyalogezred felcserét és sok mást.
Hasonló büntetéssel sújtották a Lublin, Radom és Kamenyec-Podolszk kormányzóságokból származó, s az „osztrákok által kiadott" orosz állampolgárságú lengyeleket. A tábori hadbíróság Tablebar Abszamikov közkatonát elítélte a „lázadó magyarokhoz való szökés, s a körükben való fegyveres tartózkodás" miatt. Az iratok szerint Abszamikovot augusztus 26-án (szeptember 6-án) az „osztrák csendőrök felügyelője foglyul ejtette", majd Krakkóba küldte, s több más katonaszökevénnyel együtt átadta a muromi gyalogezrednek. [...]
A poltavai Kornyej Zsuromszkij, akit altisztből kétszer fokoztak le közlegénnyé, miután 1849 augusztusában kórházba került, megkísérelte, hogy Magyarországon maradjon. Az osztrákok azonban letartóztatták és „a negyedik gyaloghadtest vezérkara által ezredéhez küldetett", ahol „a szolgálatból Magyarországra való szökésért" 500 ember által végrehajtott vesszőfutásra ítélték.
Különösen érdekes egy irat, amely azt tanúsítja, hogy a magyar felkeléssel Oroszország határterületein rokonszenveztek. Ez az 1849/699. sz. katonai törvényszéki ügy, „amelyben a mozgósított hadsereg tábori ügyészsége hozott ítéletet, s amelyet a főparancsnok... 1853. január 14-én hagyott helyben". Két ifjú, Kazimir Juskevics és Simon Mazurajtisz fegyvert szerezvén, szeptember 2-án (14-én) megkísérelte azoknak az újoncoknak a kiszabadítását, akiket „a kerületi központba való szállítás végett" egy csűrbe zártak, hogy aztán velük együtt Poroszországon keresztül Magyarországra szökjön, s a magyar hadsereghez csatlakozzon. Az iratokból kiderül, hogy Kazimir Juskevics tisztnek adta ki magát: paszományt varrt gimnáziumi formaruhájára. „...egy bizonyos Pronyevicsevától elkérte azt a váll-lapot, amely ennek fiától maradt, aki az 1830–31. évi lázadásban vett részt" és felvarrta a zubbonyára. Bátyjától ellopott hat puskát, amelyet egy szekéren rejtett el, majd megtámadta az őrséget és rálőtt a bíróra. Meg volt győződve róla, hogy a magyarok szívesen fogadják a fegyveres szökevényeket, s nem hitt a magyar hadsereg vereségében. Bátyja, egy segéderdész, Kazimir segítségére sietett, de szintén letartóztatták, mert azt a tanácsot adta, hogy öccse semmit se ismerjen be. Érdekes, hogy a parasztok a bíró utasítása ellenére sem akarták elfogni K. Juskevicset és Mazurajtiszt, amikor ki akarták szabadítani az újoncokat. Azok az emberek, akik az ifjak letartóztatásában segédkeztek, 75 ezüst rubel jutalmat kaptak. Az ifjakat vesszőfutásra ítélték. Ez a rajtaütés sajátos kísérlet volt a magyaroknak nyújtandó kollektív segítségre.
Bár az orosz katonák átállása a magyar forradalmárok oldalára nem öltött szervezett jelleget, maga a tény is azt bizonyítja, hogy az orosz hadsereg katonái között voltak olyanok, akik együtt éreztek a magyar forradalommal.
[...]
Az orosz katonák együttérzését a magyarokkal más orosz tisztek is kiemelik. Még Panyutin főhadsegéd 1849. július 31-i jelentése is megemlíti, hogy az orosz katonák „este a táborban... megosztották... kenyerüket..." a fogoly magyarokkal.
Különösen népszerűtlen volt a magyarországi hadjárat a haladó gondolkodású orosz tisztek körében. A hadjáratban részt vett tisztek feljegyzései bizonyítják, hogy ellenzéki vélemények sem hiányoztak. Többségük szerint a hadjáratra nem lehet mentséget találni, és Ausztria, mint mindig, a segítségre most is hálátlansággal fog válaszolni.
[...]
Az orosz tisztek leveleiből és feljegyzéseiből állandóan kicsendül, hogy elégedetlenek voltak magyarországi szerepükkel és rokonszenvvel viseltettek a harcoló nép iránt. [...] Egy Lihutyin nevű orosz tiszt így írt: „Azért jöttünk, hogy segítsünk az osztrákoknak és meg is segítettük őket. De egyszerre csak, úgy tűnik, szimpátiánk azoknak az oldalára hajlott, akik ellen felléptünk". Hangsúlyozza, hogy „a magyarokkal való barátság" különösen feltűnő volt az orosz és az osztrák tisztek közti teljesen más viszonyhoz képest. (...) Lihutyin az orosz tiszteknek a magyarok iránt érzett barátságát azzal magyarázza, hogy „...a közvélemény valahogyan kárpótolni akarta őket a mi beavatkozásunkért, amelynek igazságtalanságáról és károsságáról sokan meg voltak győződve..." [...] Összefoglalva így ír: „Oroszországban létezett és valószínűleg még most is létezik egy meglehetősen elterjedt nézet, amely szerint 1849-ben hibát követtünk el" [...]
Egy Fatyejev nevű tiszt így ír: (...) „Az orosz hadsereg összes katonái és tisztjei, különbség nélkül, a szó szoros értelemben sajnálkoztak amiatt, hogy a magyarokat ért nagy szerencsétlenség okozói közé tartoztak." Egy másik tiszt, a Rüdiger tábornok parancsnoksága alatt álló hadtest vezérkari segédtisztje, szinte azonos szavakkal emlékezik vissza ezekre a napokra.
[...]
Egyes orosz tisztek politikai okokból álltak át a magyar hadsereg szolgálatába.
Egy orosz tiszt, P. Vasziljev, aki a magyarok oldalán harcolt, azt vallotta a hadbíróságon, hogy Bem parancsnoksága alatt több mint 60 orosz katona és tiszt harcolt. [...]
Az orosz hadsereg haladó gondolkodású része látta a hadjárat szégyenletes célját, s rokonszenve nem a szövetséges osztrákok, hanem a felszabadulásért és függetlenségért küzdő magyarok oldalán volt.
Erről a szimpátiáról megemlékezett 1849-ben írt naplójában báró L. P. Nikolai is, aki Paszkevics törzséhez tartozott és később cári hadsegéd lett. „Igen érdekes az az együttérzés, amely a mi embereink és a magyarok között támad..." [...] Érdekes ezzel kapcsolatban a cár megjegyzése. (...) Miklós cár ezt írja: „Az osztrák császár azt mondja, hogy az orosz sereg nagy rokonszenvvel volt a magyarok iránt."

Bakunyin a Felhívás a szlávokhoz c. kiadványában így írt már 1848-ban:
„Mit kell tennünk?
Ez világos: ki kell jelentenünk Magyarországon, hogy a magyarok oldalán és Windischgraetzcel szemben állunk."

Az Oroszország területén működő különféle politikai körök közül ebben az időben a legismertebbé vált Butasevics–Petrasevszkij köre. Mint a kör tagjainak vallomásaiból és a tőlük elkobzott okmányokból kiderül, a forradalmi orosz értelmiségnek ezek a képviselői együtt éreztek a magyar nép szabadságharcával. Mombelli, Szpesnyev és a mozgalom más radikális híveinek politikai nézetei azt követelték, hogy támogassák a nemzeti felszabadító mozgalmakat, így a magyar forradalmat is.

Herzenhez a magyar forradalom céljai és feladatai közel álltak, s valóban lelkes hívükké vált.
Herzen az ötvenes években Londonban élt, többször találkozott Kossuthtal és jó barátságban volt vele. Herzen viszonya a magyar forradalomhoz és annak vezéreihez, valamint a szabadságharcot leverő önkényuralmi Oroszország politikájához nem egy munkájában visszatükröződik.
Egy másik forradalmi demokrata, N. G. Csernisevszkij ugyancsak kifejezte a magyar nép iránti együttérzését és élesen elítélte a cári intervenciót.
Napló-jában [...] 1849. július 11-i bejegyzésében Csernisevszkij így jellemzi saját politikai nézeteit: (...) „gyakorlatilag a magyarok barátja vagyok, s az oroszok vereségét kívánom ott, s ezért sok mindent hajlandó vagyok feláldozni." (...) Úgy vélte, hogy az orosz vereségnek meg kell könnyítenie az önkényuralom megdöntését. A magyarországi eseményekkel való rokonszenve és I. Miklós cár politikájával szemben elfoglalt éles ellenzéki álláspontja szorosan összefüggött forradalmi nézeteivel. Augusztus 7-i feljegyzésében így írt: „A magyarok feletti győzelem szomorú esemény."

Rendkívül érdekes okmányokat találunk a Szovjetunió kárpátaljai területének állami levéltárában (GAZO).

[...] Találunk itt adatokat a magyar nép fegyveres harcáról, (...), az intervenciós hadsereg közkatonáinak hangulatáról, többek közt osztrák és orosz katonák átállásáról a honvédek oldalára.
A Központi Állami Hadtörténelmi Levéltár (CGVIA) anyaga, s különösen az ún. Hadtudományi Levéltár anyaga, valamint P. K. Menykov, a Magyarországon harcoló cári hadsereg törzskari segédtisztjének levéltára rendkívül gazdag anyagot tartalmaznak a magyar szabadságharc hadműveleteire, a lakosság hangulatára vonatkozólag.
Az említett levéltár idézett anyagában, továbbá a tábori kancellária (fond No. 71.) és elsősorban a varsói katonai kerület hadtörvényszékének anyagában (fond No. 531. 1.) találunk adatokat (...) az orosz katonák és tisztek részvételéről a magyar szabadságharcban.«
(Averbuch, 121–160. o.)

Eddig az idézetek Averbuch könyvéből. A szovjet történetírás 1849 viszonylatában magyarbarát álláspontra helyezkedett. E ténynek valószínűsíthetően az iskolai tananyagban is meg kellett fogalmazódnia. Vagyis egy átlagos ismeretekkel rendelkező szovjet gyerek tudatában a magyarországi cári intervenció emléke negatív történésként rezonálhatott.

Szovjet sebesültek
Az elfogott, majd a forradalmárok között emberséges bánásmódban részesített, végül szabadon is engedett szovjet katonák aligha emeltek társaik harci morálját, a sajátjukéról már nem is beszélve. Előfordult az is, hogy magyarok szovjet sebesülteket igen kockázatos körülmények közt juttattak kórházba, klinikára. Lásd például Orbán Éva interjúkötetében Rácz József visszaemlékezését, aki az Orvostudományi Egyetem Forradalmi Bizottságának fegyveres parancsnoka volt. (Iránytűnk '56, 206. és 210. o.) „A mentésnél és a kórházakban dolgozó évfolyamtársaink előtt nagy volt a becsületünk. Tisztelegtek a bátorságunk előtt. (...) Egy-egy harcszünetben találkoztam olyan ötödéves kollégával, aki mesélte, ahogy páncélautókból leugráltak az orosz katonák, és lelőtték, ő fölkapta, és ölben szaladt a klinikára az orosz katonával." Ezt megerősítik, ugyanebben a kötetben, Pásztor Gézának, a Baross téri felkelők parancsnok-helyettesének a szavai. „A szovjet sebesülteket ugyanúgy ellátták, mint a mieinket. Bár voltak, akik nem szívesen feküdtek velük egy kórteremben. De ugyanúgy sebesültek voltak mindannyian." (Iránytűnk '56 – 229. o.) Pásztor Géza egyébként a Péterfy Sándor utcai kórház novemberi megszállásáról a következőket mondja: „Akkor a folyosókról a győztesek a ruszki sebesülteket mentőkkel elvitték. Tudtommal akiket elvittek, kivégezték még Magyarországon, mert legtöbben átálltak hozzánk. A sajátjaik. Először Mátyásföldre vitték őket. A magyar sebesülteket akkor nem bántották." (Uo.)
Indokolt-e a „legtöbben átálltak hozzánk" szavak kiemelése? Vajon nem abból a leegyszerűsítő – de náluk általános – szemléletből tartották a szovjetek ezeket a sebesülteket dezertőrnek, hogy aki fogságba esik vagy megsebesül, az áruló?
Nos, lehetséges, hogy a szovjetek nem sokat teketóriáztak, és aligha bíbelődtek az egyes esetek hosszadalmas mérlegelésével. Ám egy magyar szabadságharcos csoport vezetője biztosan tisztában van azzal, mit jelentenek e szavak: legtöbben átálltak hozzánk...
Jajesnicza Róbert ötvösművész emlékei szerint: „Sikerült olyan fotót csinálnom, amikor az égő szovjet katona kiugrott az égő harckocsiból. És akkor... a kapu alól kirohantak az emberek és eloltották a ruháját. Fantasztikus volt. Ez a Fiumei úton történt." (Uo. 142. o.)

Nagy Pál idézi egy sebészorvos, dr. Oláh Vilmos szavait: „...ezekben a napokban mintegy 22 szovjet, különböző rendű és rangú katonát operáltam." (Nagy Pál, 25. o. Nagy Pál idézetének forrása dr. Oláh Péterfy kórház – 1956 című írása, a Szivárvány 35. számában, 1991. december. Oláh Vilmossal és a Péterfy kórház sok más orvosával vagy ápolójával a Kő–Nagy szerzőpáros készített interjút, lásd Kossuth tér 1956 című idézett könyvüket. Ezekből az interjúkból is kiderül, hogy a szovjet katonák ugyanolyan orvosi ellátásban részesültek, mint a magyar felkelők.)
Ugyancsak a Péterfy Sándor utcai kórházhoz kapcsolódik a Tóth Ilona-per két érdekes tanúvallomása. A gyilkossággal vádolt orvosnőről a szóbanforgó időpontban betegként ápolt Simoncsik Mihály a következőket nyilatkozta: „Nem akartam elhinni, ugyanis ilyet nem tételeztem fel a doktornőről, annál is inkább, mert a szovjet katonát oly gondosan kezelte."
Az állítólagos Kollár István állítólagos meggyilkolásáért sajnos – Tóth Ilonához hasonlóan – ténylegesen kivégzett Gönczi Ferenc vádlott az utolsó szó jogán elmondott beszédében többek közt így fogalmaz a bíróság előtt:

„A szovjetekben barátot láttam és ezt látták a harcot megtagadó, itt állomásozó tisztek is (...) Leváltották az itt állomásozó szovjet egységeket, félrevezetett emberek voltak. Én meg voltam arról győződve, hogy ők épp olyan rendes, munkás emberek, mint én. Szuezt és ehhez hasonlót kerestek nálunk 1956-ban..."
(Kiemelés Sz. G. Az idézetek Jobbágyi Gábor könyvéből valók: A néma talp. 38. és 42. o)

Vagyis: a már korábban Magyarországon állomásozó, leváltott egységek harcot megtagadó tisztjeiről van szó, akik a magyarok barátainak tartották magukat.
Hegedűs László, a bátorságáról ismert mentős érdekes esetet mesél el Stefka Istvánnak:

„– A szovjet parancsnokság a forradalom első fordulójának ideje alatt a Vámház körút környékén volt. A Duna-parton abban az időben barakkok voltak, amelyekben berendezték az orosz szükségkórházat. Súlyos sebesültek is feküdtek ott és kérték a kórházunkat, hogy szállítsuk el hozzánk a sebesültjeiket. Megrázó látványban volt részem. Tizenöt-tizenhat éves srácok voltak a súlyos sebesültek, ők harcoltak ellenünk, őket szállítottam el.
– Hogy fogadták önt?
– A szovjet kórházparancsnok tisztességesen fogadott. Tudta, hogy segíteni jöttünk." (Stefka, 60. o.)

Stefka egy kérdésére Dilinkó Gábor is felidézi egy kiváló orvos és nagyszerű ember alakját:

„– Kiket tisztelt a Corvin köziek közül?
– Például Fedor József orvost. Áldja meg a Jóisten. A tűzharccal nem törődve kötözte az embereket, mindenkin segített. Nem számított, hogy orosz vagy magyar volt." (Stefka, 151. o.)

Az óbudai kastély egy orosz foglyáról Dalmadi Jenő beszél: „A kastély történetéhez tartozik, hogy volt már nekünk egy orosz foglyunk, aki az asszonyoknak segített a konyhánál. Fát vágott, vizet hordott. El volt közöttünk. Nem őrizte azt senki. Kivéve az én rajom egyik tagja, aki valami regényt olvasott, és arra a következtetésre jutott, hogy az oroszt agyon kell lőni, mert kém.
– Mi az, hogy kém? – néztem rá bambán.
– Mert el fog minket árulni.
– Persze, te marha, ha elmondja, hogy gulyást eszik velünk, az egész orosz hadsereg idejön zabálni. Na akkor végünk van. Ezzel nem foglalkozunk.
Később érte jöttek az oroszok. El is vitték. Valószínű Szibériába. Úgy, hogy még velünk jobban járt, mint a sajátjaival." (Iránytűnk, 106. o.)

Idéztük már Solymosi alezredes és mások véleményét, mely szerint a magyar fogságba esett, majd a Vörös Hadseregnek visszaadott szovjet katonákra kivégzés várt. Lehet, hogy egy részük Szibériába került.
Volt ugyan példa egyféle szeret-nem szeret találgatásra emlékeztető „magyar rulettre" is, amely végül nem követelt áldozatokat. Nem vitás, hogy e jelenetek erősen borzolhatták a foglyok idegeit:

„A Práter utcai iskolába rendszeresen bejártunk egy bajtársammal, ahol konyha volt és főztek. [...] Ebbe az iskolába 20-25 elfogott ruszkit gyűjtöttek addigra össze. Az ottani parancsnok hosszú asztalnál ebédeltette a ruszkikat. Két-három lány szolgált fel. A ruszki katonák nagyon idegeskedtek. Állandóan hátra fordultak: nem lövik-e le őket.
A fiatal felkelők közül többen is azt az álláspontot képviselték, hogy lőjék le őket. Mások, hogy ne lőjék. Ment a szópárbaj: lőjük – ne lőjük, lőjük – ne lőjük... ők is miránk lőttek. De ez csak szópárbaj volt. Mi, idősebbek, katonaviseltek, nem hagytuk.
– Mit ért azon, hogy „gyerekek"?
Ott főleg 14–15 év körüli gyerekek voltak. Ezek a gyerekek nagyon szívósak voltak, le a kalapot előttük. Sok meghalt közülük, mert eltalálták őket. Volt amikor ágyúval, telibe."

A szovjet foglyok idegessége érthető. De ha tudták volna, mi vár rájuk az „övéiknél", jónéhányuk alighanem úgy dönt, mint Viktor a Corvin-közben...
Az idézet különben Keczöl Miklós interjújából való (Üzenet 3., 196. o.). Ő is megerősíti azt az ismeretet, hogy a szovjetek nemcsak fogságba esett, hanem sebesülten kórházba került katonáikkal is úgy bántak, mint az árulókkal. Keczöl október 30-án megsebesült és november 4-én még az Üllői úti klinikán feküdt.

„Amikor bejöttek a ruszkik, először is belőtték a kórtermet ágyúval, és ránk szakadt a mennyezet. A sebesülteket a mentősök és önkéntesek hordágyra tették, és hosszú alagúton a Balassa utcáig hátra vitték őket a széntárolóba. Itt szalmát szórtak le és arra fektettek minket. Azon feküdt forradalmár, ávós, ruszki egymás mellett.
A klinika kazánháza messze volt. Mégis odataláltak a hívatlan vendégek. Ruszki tisztek voltak. Négy ruszki katona is feküdt itt. A tisztek „tovaris"-t kerestek. Mellettem egy 18 éves, nagyon rendes kis ruszki katona feküdt. Romániában állomásoztak. Onnan irányították őket a Szuezi-csatornához, hogy a fasiszták ellen harcoljanak. Így kötött ki itt, Magyarországon.
Volt velünk egy tanár a családjával, aki tudott oroszul és fordított. Próbálta megmagyarázni a kis ruszki katonáknak, hogy itt nincsenek fasiszták és ez a Duna.
Amikor édesanyámék meglátogattak, ennivalót és cigarettát hoztak, én adtam ennek a kis ruszki katonának. A fiatal gyerekek is adtak neki, de az ávósok nem. A 14-15 éves fiatalok azt követelték, hogy az ávósokat vigyék ki közülünk, mert agyonlövik őket. Volt, aki azt mondta: van nála pisztoly és használni fogja. A ruszki tisztek géppisztolyos katonákkal – akik „tovaris"-t kerestek – az orvossal mellém értek.
A ruszki tiszt ott rugdosta kegyetlenül a ruszki katonát, aki sebesült volt. Ez olyan szörnyű volt, hogy még a fiatal srácok is agyon akarták lőni a ruszki tisztet. Alig tudtam lebeszélni, hogy hagyják, az Isten szerelmére, mert ezek végül, mindannyiunkat agyonlőnek.
Nem tudtunk ezen a szerencsétlen ruszki katonán segíteni. Szerencsétlen csak hörgött, és nyögte, hogy „...bozse moj... bozse moj...!" (Jaj Istenem... jaj, Istenem...!)
Ekkor megkeresték a másik három ruszki sebesült katonát is. Azokat is ugyanúgy összerugdosták, hiába kérte az orvos, hogy ezek sebesültek, ne bántsa őket, de az orvost is elzavarták. A tiszt elvitte a négy ruszki katonát." (Üzenet 3., 197. o.)

Orbán Éva másik interjúkötetében (Iránytűnk '56) egy szemtanú így emlékszik vissza: „Behívtak minket kórházba. Egy fiatal orosz katona megsebesült, egy 23 éves srác volt Moszkvából, és kért minket, akkor én elég jól beszéltem oroszul, hogy dugjuk el őt, mert ha megtudják, hogy megsebesült és itt van, lelövik. Tőle tudjuk, hogy a katonák nagy része Tatárországból való volt, és amikor a Dunához értek, azt mondták nekik, hogy a Szuezi csatornánál vannak." (F. László, 315. o.)
A fentiek alapján aligha kérdéses, hol keresték saját helyüket azok a szovjet katonák, akiknek sikerült megúszniuk egy-egy ilyen razziát...

Azeriek, koreaiak
A Szovjetunióban elnyomott különböző népek fiai közül valószínűleg sokak figyelték kritikusan a szovjet hadsereg magyarországi fellépését. Bodó Ferenc a tököli magyar küldöttség egyik sofőrje volt. Még november 3-án letartóztatták, másnap Beregszászra szállították, onnan december 11-én vissza Budapestre a Gyorskocsi utcába. Idézzük visszaemlékezését Kő András–Nagy J. Lambert könyvéből (Tököl 1956, 74. o.:)

– Mikor szabadult ki?
– December 24-én. Jóba lettünk egy harmincöt-harminchat éves fekete, bakui vezérőrnaggyal, aki már korábban elárulta, hogy azon a napon fogunk hazamenni. Végtelenül rendes fickó volt, aki rohadékoknak nevezte a honfitársait, amiért megszállták Magyarországot. „Olyanok, mint a poloskák – tette hozzá –, ahová lerakódnak, onnan nem lehet kisöpörni őket!" [A „vezérőrnagy" talán nyelvbotlás, és őrnagyról lehet szó. Sz. G.)

A „Szovjetunióban elnyomott különböző népek" kifejezést érdemes tágítani, egészen odáig, hogy „Szovjetunió által elnyomott népek". A világkommunizmus messze túllépte a Szovjetunió határait. Nemrég ért véget a koreai háború. Magyarországon több tucat (talán több száz) koreai diák tanul – értelemszerűen, észak-koreai. A már idézett Gosztonyi Péteren kívül sok más forrás, például Lányi Zsolt is emlékszik rájuk:

„Nagyon megható dolog volt, hogy a Vas- és Fémipari iskolában a nemzetközi segítséggel tanuló koreai diákok a magyar forradalom mellé álltak. Mi mondtuk nekik, hogy menjenek el, mert ez a mi dolgunk. De ők azt válaszolták: nem, és részt vettek a forradalomban, velünk harcoltak.
A 40 koreai diák fegyvert kért, hogy mellettünk vannak és segítenek. Nem tudom mi történt velük a forradalom után." (Üzenet 3., 132. o.)

Érthetetlen, hogy a kilencvenes években jelentős politikai tisztségeket betöltő Lányi Zsolt miért nem bízott meg senkit a koreai diákok további sorsának felkutatásával.
Szalontay-Kovács Ibolyának ugyancsak közvetlen emléke van egy koreai fiúról: „Volt köztünk egy koreai fiú, aki itt tanult az Állatorvosi Főiskolán, a Bethlen térnél. Amikor mi fegyvert fogtunk az idegenek ellen, ez a ferdeszemű, messze Koreából idevetődött srác velünk tartott. „A magyarokat szeretni" – jelszóval az ajkán. Az Állatorvosi Főiskola első hősi halottjai között volt, akit a hallgatók hoztak be a kórházba." (Üzenet 3., 151. o.)

Éhező katonák
A Vörös Hadsereg olykor mint monolit szörny él a képzeletünkben és tudatunkban. Közelebbről szemügyre véve a gonosz és brutális fenevadat, olykor furcsa részletek villannak fel:

„A szabadságharcos gyerekek szereztek valahonnan 76-os löveget és repeszgránátot. Cseréltek az oroszokkal kenyérért. Én tüzér voltam a hadseregben 1950–53-ig."
(Üzenet 3, 132. o.)

Újpesten vagyunk, a november 4-ét követő napokban. Ugyancsak Lányi Zsolt emlékezik:

„Csak két-három napig tartott, hogy szórványosan működtek még ellenálló tűzfészkek, de komolyabb ellenállás, harc Újpesten már nem volt a megszálló szovjet csapatokkal szemben. Szemtanúja voltam, amikor egy kis kopasz ruszki gyerek, aki nagyon éhes lehetett, beállt a munkásasszonyok közé, akik sorban álltak kenyérért. Egyszercsak megjelent egy kis ruszki katona, és beállt a sorba. A munkásasszonyok elzavarták, kirúgták a sorból. Ez a kis kopasz meg leült a járda szélére és elkezdett bőgni. Erre az asszonyok – pedig sok kárt okoztak – mégis megsajnálták. No gyere öcsi! – és adtak a gyereknek kenyeret."
(I. m. 133. o.)

Nemcsak dickensi hangulatú képekről van tudomásunk – akadtak Rejtő Jenő tollára méltó jelenetek is:

„Az orosz közlegénység a fasiszta német hadsereg felől tudakozódik, ugyanis vezetőiktől azt a felvilágosítást kapták, hogy Magyarországot fasiszta csapatok szállták meg, s azok ellen kell felvenni a küzdelmet. Az állig felfegyverzett seregek hangulata egyébként Hruscsovék számára nem éppen megnyugtató, ők is kezdik belátni, hogy ez a harc, amit egy idegen állam népe, szabadsága ellen folytatnak, szégyenteljes, aljas, és nem csak egy nép, de az egész világ szabadsága ellen folyik. Sokan beszédbe elegyednek a polgári lakosokkal, ajánlatokat tesznek, hogy egy tankot adnak három civilruháért, gépfegyvert adnak egy félkiló kenyérért.
Magyarok, támogassátok az ilyen katonákat, akik nem akarnak résztvenni ebben az invázióban, és vegyetek részt az ilyen nagyon is rentábilis üzletekben, mint ez a civilruha–tank manipuláció. Most az egyszer nem mi fizetünk rá!"
(Valóság, független magyar napilap – a Pest megyei dolgozók lapja – 1. évf, 5. sz., 1956. november 4.)

Sőt, időnként Örkény István is eszünkbe jut az akkori hírek olvasatán. Az ELTE lapjaként megjelenő Egyetemi Ifjúság elnevezésű lap október 29-én, Képek az utcáról cím alatt, többek közt az alábbi Rákóczi úti epizódot örökíti meg, október 25-éről:
(Csütörtökön. Amikor a szovjet tankok éppen nem lőttek.) A tank mellett egy diák parolázott egy szovjet katonával, aki széles mosollyal arcán, lelkesen ismételgette: „Ruszkik házá!"
(1956 sajtója, 144. o.)
Alapvetően persze a helyzet nem humoros, hanem gyászos értelemben volt abszurd.

Ritecz József, a Práter utcai MTH iskolában működő felkelő csoport vezetője október 24-én a Ferencváros egyik bérházában tartózkodik:

„Ott robogtak a páncélautók meg a tankok az oroszokkal. Mi felmentünk a Ferenc körút 28. sz. ház emeletére. Itt már voltak fegyveresek. A rendőröktől zsákmányolt fegyverekkel lőttünk ezekre a tankokra meg páncélautókra.
Azt sose felejtem el, ahogy a páncélautók jöttek, a szerencsétlen kis orosz katona benne kuporgott, mert hát parancsolták neki, hogy menni kell, mi meg föntről, az emeletről lőttük őket. Visszamenőleg ugye az ember sajnálja az áldozatokat." [Üzenet 3., 256. o.)

Emlékszünk a Vizinczey regényebeli, Lomax által idézett harcosra? „Azt vettem észre, hogy rémült ukrán parasztfiúkra lövök, akiknek éppoly jó okuk van gyűlölni mindazt, ami ellen harcoltunk, mint nekünk magunknak..."

Katonák szolidaritása. Szökés. Szimpátia. Szücs Miklós.
Előfordult, hogy szovjet parancsnokok katonatiszthez méltó lovagiassággal tanúskodtak az ellenfél tárgyalásán. Kálmán Béla említi Orbán Évának:
A szovjet hadosztály parancsnoka azt mondta a tárgyaláson, aki hadosztályparancsnok tábornok volt, hogy nem kéri a megbüntetését a vádlottaknak, mert „becsületesen, és szemtől szembe harcoltak". Szó szerint ezt mondta. Azt hittem, hogy erre felmentenek. De ezt az itteniek másképp ítélték meg.
(Iránytűnk, 301. o.)

A magyar karhatalmisták kegyetlenségeit olykor már a szovjetek is sokallották. Bük János így idézi fel ezt: „Mi akkor... ma is nehéz beszélni róla... Szóval jól elintéztek bennünket... Nehéz volt az ütéseket állni. Még a szovjet tiszt is megelégelte, és rászólt a pufajkásra: „málenko". A szám vérzett, a szemem felszakadt, nem részletezem. Még egy fél napig feltett kezekkel álltam a szántóföldön."
(Iránytűnk, 118. o.)

Lipták Béla először egy budaörsi útzárnál kerül fizikai közelségbe a szovjetekkel november 2-án:

Budaörsön szintén szovjet-ávós ellenőrzés volt. Amerre néztünk mindenütt szovjet tankok álltak az úton és az út mellett is. Az ávósok úgy legyeskedtek a szovjet tisztek körül, mint kutyák a gazdájuk körül. Egyikük, aki a papírjainkat ellenőrizte, különösen igyekezett szovjet gazdájának kedvében járni, s csevegni próbált vele. Az orosz csak köpött egyet és nem válaszolt. A tiszt a többieknél idősebbnek látszott; lehet, hogy az ávós igyekezete saját árulóikat juttatta eszébe, akik a világháborúban a németek oldalán álltak. (Lipták, 139. o.)

November 6-án a Műegyetemen szovjet tisztek hallgatják ki Liptákot:

Motozás után bevittek a MEFESZ irodába kihallgatásra. Az orosz őrnagy Szőke Kati íróasztalánál ült és Kati papírjait nézegette, köztük a nemzetőrség névsorát. Magas, őszülő, jólinformált ember volt, folyékonyan beszélt magyarul. Tudta, hogy hol van, ő nem beszélt szuezi csatornáról és fasisztákról. Láthatóan megrázta, amit korábban látott. A körtéri védőkről kérdezett: „Igaz, hogy diáklányok is voltak köztük? Jól láttam?" Igenlő válaszomra szomorúan nézett maga elé. Szégyellte, hogy gyermekek ellen harcolt.
„Sebesülteket szállítottunk" – mutattam vérfoltos köpenyemre. Nem reagált, csak mereven nézett a levegőbe. Próbáltam témát változtatni: „Miért van fából a pisztolytáskája?" – kérdeztem. Mint aki akkor ébred, meglepetten nézett rám, majd lecsatolta derékszíját és megmutatta, hogyan lehet a tokot a pisztoly markolatához erősíteni, hogy így, a vállhoz szorítva pontosabban lehessen lőni vele.
Kihallgatásom alatt az őrnagy szórakozottnak, zavartnak látszott, a másik két tiszt – akik nem beszéltek magyarul – gyanakodva figyeltek. Úgy tűnt, gyanújuk nem annyira felém, mint az őrnagy felé irányult. Az őrnagy valószínűleg régen Magyarországon állomásozhatott, míg ők a friss csapatokkal érkeztek." (Lipták, 169. o.)

(Az oroszok amúgy nem tréfáltak: Lipták elmeséli, hogy egy öreg tűzoltót helyben, az egyetem udvarán kivégeznek, mert az egyetemi tűzoltóság egyenruháját túlságosan hasonlatosnak ítélték az SS egyenruhához. Lásd í. m. 173. o.)
Dömötör Zoltánékat egy orosz tizedes segítette megszökni:

Miután bezártak minket egy szobába, egyszercsak halljuk, hogy nyitják az ajtót. Szovjet tizedes jött oda. Kérdezi mi van malcsiki (fiúk)? Mondjuk semmi, látod le vagyunk fogva. Elég jól tudtunk vele oroszul beszélni. Cigarettát, meg ezt-azt kért. Kérdeztük a tizedest, hogy most mi lesz velünk? Mondta, hogy innen nap mint nap mennek a rabszállítmányok Ungvárra, Strijre. Rendes ember volt ez a tizedes, de aztán bejött egy szakaszvezető, az meg azt mondta, mikor csörgések voltak az udvaron: „Már ássák az udvaron a sírotokat." Utólag komikusnak tűnik, de akkor ez rettentő tragikus volt.
Mikor következő éjszaka megint a tizedes volt szolgálatban, az apróbb tárgyakat, ami ott volt nálunk, azt odaadtuk neki, meg a cigarettát is. Megkérdeztük tőle, hogy lehetne, hogy kellene kiszabadulni? Olyan jó kapcsolatba kerültünk ezzel a tizedessel – valódi orosz volt –, hogy egész éjszaka kinyitotta az ajtót, de tudtuk, ha le is ütnénk, úgyse tudnánk a laktanyából kimenni. Egy nagyon érdekes mondat 44 év után is megmaradt bennem, amikor beszélgettünk vele, azt kérdezte: hogy mondják azt, hogy „gyévocska igyi szudá nyimács sztrusicsi!" – magyarra fordítva „kislány gyere ide, és húzd le a bugyit!". Akkor már meglehetősen barátilag beszéltünk, mert katona katonát nem gyűlöl. Politikust meg rendszert lehet gyűlölni, de azt a szegény orosz katonát, aki hat éve nem látta az anyját...
És akkor az orosz katona ránk sunyít: „Ki akartok menni? Kiszabadulni?" Tizedmásodperc töredéke alatt kellett dönteni. Ha azt mondjuk: igen, benne van a kockázatba éjszaka, hogy azt mondja szöktünk, és hátulról kapunk tőle egy géppuskasorozatot. Ránéztünk és azt mondtuk: Da! (igen).
Akkor azt mondja, hogy menjek erre, erre, arra. Az éjszaka leple alatt ennek az orosz tizedesnek az ajtó kinyitásával megszöktünk a laktanyából mindannyian.
(Üzenet 3, 420. o.)

Farkas Gyula Ferenc, azaz Kinca így emlékezik vissza a fővárosból való elmenekülésére november 8-án: „Sikerült átmennünk, mivel egy oroszt lefizettünk. Egy órát adott neki Tamás Pista, én meg azt hiszem pénzt. Átengedett." Ez az ORFI környékén történt.
(Iránytűnk, 330. o.)
A Vörös Hadsereg 1956-ban nem úgy viselkedett Magyarországon, mint tizenegy-tizenkét évvel korábban. Bill Lomax is hangsúlyozza:

(...) szovjet atrocitásokra sem került sor; sok nyugati riporter megerősítette, hogy a szovjet csapatok látható mérséklettel viselkedtek. A második intervenció folyamán a magyarok még elkeseredettebb és ádázabb ellenállásával találták szemben magukat, de minden jel szerint ekkor sem végezték szívesen azt a piszkos munkát, amelynek elvégzését feladatul kapták.
Szemben azokkal a felfújt rémtörténetekkel, amelyeket gátlástalan nyugati propagandisták terjesztettek később a szovjet csapatokról, egy magyar emigráns bizonygatta: „...többségük nem hajlott személyes kegyetlenkedésre és egyesek – a maguk esetlen és zavart módján – igyekeztek kedvesek lenni azokhoz az emberekhez, akikkel találkoztak."
(Lomax, 141–142. o.)

Guy Turbet-Delof 1956-os naplójának november 19-i bejegyzése a már említett párizsi diákkal, Jean Magnard önkéntessel, illetve az általa elmondottakkal foglalkozik. „Magnard, aki nemhogy hencegne, de harapófogóval kell kihúzni a szót, éppen tanulmányútra jött Budapestre, amikor kitört a forradalom. (...) Jelentkezett a magyar Vöröskeresztnél, és mint mentős élte végig a legmelegebb napokat november 4. és 8. között: három napot Csepelen és egyet a Móricz Zsigmond körtéren. A csapatából, amely többségében orvostanhallgatókból állt, és kezdetben tizenkét tagot számlált, köztük egy lányt, a végén négyen maradtak, a többit megölték."
E beszámoló is megerősíti, amit a szovjet sebesültekkel kapcsolatban mások is feljegyeztek: a szovjetek sajátjaikkal szembeni vadállati kegyetlenségét.
„A szovjet páncélosok szemrebbenés nélkül taposták el saját sebesültjeiket, akik az úton hevertek. Ugyanakkor az oroszok egyáltalán nem kegyetlenkedtek öncélúan a lakossággal. Némelyek a Szuezi-csatornát keresték, a francia ejtőernyősöket, és ugyancsak csodálkoztak, hogy nem csupa burnuszos embert látnak. (Magnard ezt igen határozottan állítja.) Kérdezgetem, hogy na, és amikor rájöttek, hogy nem az „imperialistákkal" és nem is a fasisztákkal gyűlt meg a bajuk, akkor hogyan viselkedtek az oroszok. Válasz: „Amint abbamaradt a harc, igyekeztek szeretetre méltóak lenni lakossággal, mintegy bocsánatot kérve." Amikor orosz katonák feltartóztatták és bekísérték egy parancsnokságra, közölte személyi adatait, és elmondta, milyen területen tevékenykedik.
– A mi sebesültjeinket is ápolják? – kérdezte egy orosz tiszt.
– Természetesen.
– És a felkelők sebesültjeit?
– Természetesen.
Az ávós pofon ütötte Magnard-t. A szovjet tiszt közbelépett, és kijelentette, hogy Magnard magatartása dicséretre méltó, ott tartotta ebédre, majd elengedte." (Turbet-Delof, 136–37. o.)
Állítható, hogy igen sok szovjet katona számára azt, ami Magyarországon október-novemberben (velük is) történt, nem valamely halálos ellenséggel szembeni, érzelmileg is mélyen átélt konfliktusnak tekintették (mint mondjuk a Nagy Honvédő Háborút), hanem talán – innen zavartságuk – véletlennek, sőt egyfajta félreértésnek. Márpedig ebből az érzelmi helyzetből a „túloldalt" nem áthidalhatatlan szakadék választja el: a távolságok innen már-már átjárhatónak tűnnek.
A jászberényi Bagi Kálmán visszaemlékezése a november 5-ére virradó éjszakáról. Sorozatlövés dördül a szovjetek felé, a lövöldözésben Bagi társa, Szalóki megsérül. Mindketten őrszolgálatot teljesítettek. Egy idő után Szalóki Péter „...felkönyökölt, és akkor láttam, hogy nagy darab aludt vért hányt. Ekkor én a Tanácsházból kijövő szovjet tisztnek szóltam, aki azonnal odajött és megfogtuk ketten ővele, és behoztuk a Rendőrségre, ahol elsősegélyben részesítették a szovjetek." Szalóki ugyanígy emlékszik: „Bagi Kálmán és egy szovjet katona vett fel és hozott a Járási Rendőrkapitányság épületébe. Itt elsősegélyt kaptam, azután kórházba szállítottak. Kórházban töltöttem 22 napot." (Járomi, 128–129. o.)
Azt követően egyébként, hogy a Szovjetunió leverte a magyar forradalmat, a szovjet kiskatonák közül többen is apróbb tanújeleit adták annak, hogy nincsenek bennük gonosz indulatok a magyarokkal – vagy mondjuk így: a magyar forradalmárokkal – szemben. Kopácsi Sándornak, Budapest majdnem kivégzett rendőrfőnökének az önéletírása több olyan orosz vagy ukrán őr alakját rögzíti, akik szimpátiával, olykor cinkossággal igyekeztek Kopácsi (és Kopácsiné) helyzetén segíteni. (Lásd Kopácsi, 200, 203, 209. o. stb.) Krassó György visszaemlékezése szerint például a Fő utcai börtönben sokkal emberségesebbek voltak a viszonyok, amíg – 1956 végéig – az épület a szovjetek kezén volt. „A szovjet őrök – a KGB kiskatonái – barátkoztak és sokszor adtak mahorkát, pravdástul".
(Halottaink 1956 I., 55.o.)

Ugyancsak a Fő utcai börtön egyik szovjet fegyházőréről emlékezik meg Szücs Miklós vezérkari ezredes is, a Tökölön november 3-án este letartóztatott tárgyalóküldöttség tagja. Az őr – Szücs szerint valószínűleg állambiztonsági tiszthelyettes, korábban nemzetközileg ismert síelő – „emberségével magasan kiemelkedett a többi szovjet, majd a későbbi magyar foglárok közül." Emberségéből még karácsonyi figyelmességre is telt.
(Nyilván ugyanerről a tiszthelyettesről Szücs Miklós Kő András–-Nagy J. Lambert interjúkötetében is megemlékezik:

„Volt ott egy szovjet törzsőrmester, kék parolinos, KGB-tiszthelyettes, aki – meg kell mondanom – sokkal emberibb módon viselkedett, mint később, a Fő utcai börtönben a magyar ávósok és smasszerok. Számtalanszor bejött a zárkámba, leült hozzám és beszélgetni kezdett velem. Tőle tudtam meg, hogy Farkas Mihály és fia is ott van bezárva mellettem, aztán valamivel lejjebb Maléter és Kovács, valamint Dudás József." In: Kő–Nagy: Tököl, 45. o.).
Szücs visszaemlékezéseiből tudjuk, hogy november 7-én a letartóztatott tárgyalóküldöttséget Mátyásföldről a szovjet követség pincéjébe szállították át. „Útközben valahol a Kerepesi út végén megálltunk." Egy géppisztolyos szovjet kiskatona figyelmezteti az ezredest.
„Körülnézett, aztán csendben ezt mondta:
– Fusson el, mert megölik. Nem lövöm le!"
Az ezredes azonban nem kívánt élni a menekülésnek ezzel a módjával. A katona meglepődött ezen. „Értetlenül nézett rám, aztán megparancsolta, hogy menjek vissza a páncélgépkocsihoz." (Szücs 131–133. o.)

Egy átállt orosz százados. Ványa. Egy katona, grúziai tapasztalatokkal.
Az átálló katonákkal kapcsolatos ismeretek – reméljük, csak addig, amíg megnyílnak az archívumok – legtöbbször másodlagosak és igen gyakran pusztán szóbeliek. Ezek szükségképpen halványulnak az időben. Neveket tartalmazó korabeli dokumentumok éppoly kis számban maradtak fenn, mint vonatkozó tárgyi emlékek. Ezért is különösen becses az az okmány, amely tárgyi bizonyítéka egy átállt orosz tiszt közreműködésének. Az esetet Viza Ferenc meséli el:

„Volt egy orosz századosunk, akit elfogtunk, és mellénk állt. Ez az orosz dirigálta a zsákmányolt Katyusát (Sztálin-orgonát) is, ami a Népligetben lévő orosz csapatoknak okozott komoly veszteséget.
Vele írattuk meg a hivatalos, de természetesen hamis papírokat. Egyik szabadságharcosunk jól tudott oroszul, ő magyarázta el a tisztnek, hogy milyen dokumentum kell. Így szerencsésen kijutottunk az Óbudai Téglagyárba.
– Honnan szereztek eredeti papírt hozzá?
November 4-én orosz tiszteket és katonákat fogtunk el. Némi erőszak segítségével a náluk lévő hivatalos nyomtatványokat megszereztük. Ezekből állítottunk ki elindulásunk előtt magunknak. A papír eredeti volt, csak amit ráírtak, az nem. Nem volt más választásunk.
– Tehát Önök Erzsébetről elmennek Óbudára, beszállnak a kocsiba, és elindulnak az osztrák határ felé. Az Önöknél lévő dokumentumot igazoltatásnál elfogadják?
Miután átvizsgálták a dokumentumot, elengedtek. Láttam az arcukon, hogy kételkedtek, de mi félelmet nem mutattunk." (Üzenet 3., 402–403. o.)

Gondolni sem jó rá, mi lett volna, ha az igazoltatók gyanakvóbbak s az ügy fölkerül a főparancsnokig, Grebennyik gárda-vezérőrnagyig. Vizáék ugyanis, mint az Üzenet a barikádokról 409. oldalán facsimilében közölt dokumentumból kiderül, magának a Budapest elleni támadást irányító vezérőrnagynak az aláírásával és pecsétjével éltek vissza. A szöveg fordítása: Orvosi segítséget biztosító jármű, akadálytalan áthaladása éjszakai órában csak [e] saját rendeltetésnek megfelelően engedélyezett. Budapest katonai parancsnoka, Grebennyik gárda-vezérőrnagy.
Oltványi László Dél-Budapest bástyái című visszaemlékezése alapján (1956 – a befejezetlen forradalom) Nagy Pál megemlíti önéletírásában:

„...csak 1982-ben olvastunk hiteles beszámolót a dél-budapesti harcokról, amelyek során a magyar honvédek és a hozzájuk csatlakozó felkelők 70 orosz tankot, illetve páncélozott járművet semmisítettek meg. [...] Ebben egy Ványa nevű átállt orosz kapitány is segítette őket, aki a harcokban hősi halált halt. A pesterzsébeti fiúgimnázium kertjében temették el." (Nagy Pál, 36–37. o.)

Oltványit – nyilvánvalóan túlzó számadatai miatt – nem a legmegbízhatóbb forrásként tartják számon. Ványa alakjáról mégis célszerű lenne az akkori harcok még élő résztvevőit megkérdezni.
November 5-én nem sok napilap jelent meg Budapesten. Talán az egyetlen volt az Igazság c. újság, mely tizedik (és valószínűleg utolsó) számában arról tudósít, hogy:

„November ötödikére virradóan a Hungária-étterem előtt ártalmatlanná tett harckocsiban elfogott három szovjet katona egyike azzal védekezett, hogy ő közlegény és tisztjei fegyverrel hajtották előre. Elmondotta, hogy tíz órával ezelőtt megsebesült, de hatalmas kötésével, mezítláb belökték a harckocsiba, hogy harcoljon a magyar sztrájkolók ellen. Amikor megbizonyosodott a szabadságharcosok emberséges bánásmódjáról, fegyvert kért, hogy harcolhasson a mi oldalunkon. Elmondotta, hogy Grúziában is volt az idén felkelés, de a szovjet tankok vérbefojtották."
(Igazság, 1. évf, 10. sz., 1956. november 5., hétfő)

Vajon igaz-e ez a hír? Vajon nemcsak bátorító célzattal találta-e ki valaki?
E tanulmány Versek. Grúzok. Jókai. alcímet viselő részében megemlítettük Zviad Gamszahurdia utalását az 1956. március 9-i grúziai eseményekre. Nos: az Igazság hírét a Hungária étterem előtt elfogott – majd átállt – katonával kapcsolatban ez a hivatkozás hitelesíti. Magyarországon ugyanis akkoriban nem sokan tudtak arról – sőt, még ma is igen kevesen tudják –, hogy azév tavaszán a szovjet hatalom Grúziában is elfojtott egy lázadást. A képet bonyolítja, hogy a tüntetést, amely a véres végkifejletbe torkollott, eredetileg a XX. kongresszus, vagyis a pártban bekövetkezett desztalinizálási fordulat váltotta ki. (Lásd azt is, amit Angyal István helyzetelemzésével és Szinetár Miklós tifliszi emlékeivel kapcsolatban idéztünk.) Vélhetően azonban igen sokféle indulat és szenvedély tört fel és keveredett a tüntetők soraiban, akiknek többsége alighanem mint a grúz nemzet, a grúz méltóságérzet és szabadságvágy elleni birodalmi orosz merényletet élte meg a Vörös Hadsereg brutális fellépését. Lásd Gamszahurdia idézett szavait is. Az Igazság szerkesztői minderről, ha tudtak is valamit, azt aligha adják egy kitalált grúz katona szájába. 1956 őszén e történésekről ebben a formában vélhetően csak egy valódi grúztól értesülhettek, vagy valaki olyantól, aki 7 hónappal korábban Tifliszben járt.
(Az 1956. márciusi tifliszi tüntetés szolgált egyébként tárgyául a fiatalon elhunyt Guram Rcsevlisvili egy drámai írásának. Az 1956-ban írott mű csak 1989-ben jelenhetett meg grúz nyelven, 1995-ben pedig magyarul is – Novella cím nélkül – a Literátor c. folyóirat 187–90. oldalain, Babirák Hajnalka fordításában.)
Egy grúz katona (későbbi) sorsa villan fel Járomi Józsefnek, a Jászberényi Forradalmi Ifjúsági Szövetség vezetőjének, 1956 ősze jászberényi krónikásának visszaemlékezéseiből is. 1957 tavaszán a letartóztatott Járomit átkísérik egy külön helyiségbe:
„Egy alkalommal a rendőrségi fogdából kihívtak, hogy látogatóm van. Egy külön szobába vezettek. Itt egy szovjet szakaszvezető várt. Grúz származású szovjet katona volt, aki jól beszélt magyarul. A Könyvtárból ismertem.
„Miért csináltátok mindazt, amit csináltatok?"
A válaszom: „Ti is szeretitek hazátokat, és mi is szeretjük, jogunk van nekünk is arra, hogy hazánk szabad és független legyen."
A következő kérdés: „Azt gondoljátok, minket csak úgy kizavarhattok innen?" Válaszom: „Nektek is jobb volna otthon, családotok körében."
Köszönés nélkül elment. Nem látszott az arcán, hogy különösebben haragudott volna. (Később hallottam, hogy magyar lánnyal akart Nyugatra szökni, de elkapták, röviden végeztek vele.) Lehet, hogy ez csak rémhír volt." (Járomi, 147. o.)

Mahenkov őrnagy. ENSZ-jelentés. Dunapentelei megállapodás.
Mai tudomásunk szerint a tűzparancs megtagadása miatt kivégzett egyik legmagasabb rangú szovjet tiszt Mahenkov őrnagy volt, a jászberényi laktanya parancsnoka. Miután november 4-én nem volt hajlandó alakulatát a város ellen vezényelni, egy Bajáról helikopteren érkezett kommandó a laktanyaudvaron még aznap kivégezte a parancsnokot. (Jászberényi 56-os veteránok szóbeli közlése. A történtekre, ha nem is ennyire egyértelműen, utal Járomi József könyve is, 122–123. o.) Jelenleg a jászberényi szovjet temetőben nyugszik, sírkövén Ismeretlen katona, 1956 felirattal, mint a rendszer síron túli hazugságával. (Miféle ismeretlen katona, ötvenhatban?) A helyébe kinevezett parancsnok (Kaszporszki alezredes) vezénylete alatt a szovjet tankok brutálisan lerohanták a várost, a műemlék templomot is felgyújtva.
A kivégzett laktanyaparancsnok személyét – név nélkül, csak beosztására hivatkozva – említi az ENSZ különbizottságának jelentése is:

„168. Veszprémben a Forradalmi Tanács, október 28-án hírét véve annak, hogy a hajmáskéri laktanyában állomásozó szovjet csapatok készülnek megtámadni a várost, hogy újból hivatalába helyezzék a volt tisztviselőket, háromtagú küldöttséget menesztett az orosz parancsnokhoz. A parancsnok nehezményezte, hogy a Veszprém megyei Várpalotán három szovjet állampolgárt megöltek, de elismerte a magyar nép jogát, hogy maga válassza meg a neki tetsző kormányformát és elkergesse azokat a vezetőit, akik nem végzik el rendesen a dolgukat. Kezeskedett róla, hogy ha a magyarok tartózkodnak a támadástól, a szovjetek nem fogják megtámadni Veszprém városát. Ugyancsak ez a szovjet parancsnok megtagadta a menedékjogot azoknak az ávósoknak, akik orosz csapatoknál kerestek oltalmat. Jászberényben a szovjet parancsnok volt az első, aki tisztelgett a Forradalmi Tanácsnál. Két másik tiszttársa kíséretében ígéretet tett, hogy nem ártja magát magyar belügyekbe és, hogy csapatai nem hagyják el laktanyájukat hadgyakorlat céljából. Jászberény később súlyos incidens színhelyévé lett, de csak november 4-e után, amikorra a hivatalos szovjet politika megváltozott." (És amikorra a parancsnokot már kivégezték.)

Az ENSZ-jelentés megelőző két bekezdése is a szovjet katonákkal foglalkozik:

„166. A szovjet csapatok néha egyenesen rokonszenveztek a magyarokkal. Azok a szovjet kötelékek, amelyek rendszeresen állomásoztak Magyarországon vagy Romániában, környezetük hatása alá kerültek. Számos magyar megtanult egy kevéssé oroszul, vagy az iskolában, ahol az orosz nyelv kötelező tantárgy volt, vagy a fogolytáborban. Így itt-ott módjuk volt az oroszok szemére vetni, hogy miért is ártják bele magukat magyar belügyekbe. Az orosz katonák tényleg félszeg helyzetbe kerültek. A polgári személyek között, akik ellen harcolniuk kellett, asszonyok, gyermekek és öregek is voltak. Saját szemükkel láthatták, hogy az emberek egységesek voltak az ÁVH és az idegen beavatkozás ellen, és hogy a férfiak, akik ellen a szovjet haderőt felvonultatták vagy akiket foglyul ejtettek, nem voltak fasiszták, hanem munkások és diákok, akik a szovjet katonákat nyilvánvalóan nem felszabadítóknak, hanem elnyomóknak nézték. Az is szokatlan élménye volt a szovjet katonáknak, de a magyaroknak is, hogy eddig szigorúan tiltott dolgokról hallottak embereket beszélni társalgásuk folyamán. Úgy hallik, hogy néhány orosz tiszt és katona harcolt és el is esett a magyarok oldalán.
167. Szemközt olyan ellenállással Budapesten, amelyen nem voltak képesek erőt venni, a szovjet csapatok nem tudtak úrrá lenni vidéken sem. Az erők összpontosítása Budapesten az ország egyes részeit, különösen a Duna és a nyugati országhatár közti területet, másszóval a Dunántúlt, minden jel szerint megszállatlanul hagyta. Olyan helyekre, mint például Pécs, november elejéig nem érkezett orosz katonaság. Más városközpontokban, ahol volt szovjet helyőrség, de elszigetelt helyzetben, a helybeli lakossággal eléggé szívélyes volt a viszony. Október 28-án a Győri Szabad Rádió sugározta, hogy a helybeli szovjet katonai parancsnok kijelentette, hogy nem óhajt beavatkozni „az önök belső politikai ügyeibe", hozzátéve, hogy a „magyar nép felkelése elnyomó vezetői ellen, jogosult". A szovjet parancsnok megköszönte a lakosságnak, amiért tejjel látta el a szovjet helyőrség gyermekeit és felszólította a helybelieket, tudassák vele, ha szovjet katonák netán szabálytalanságokat követnének el. Végül biztosította Győr népét, hogy a szovjet csapatok nem készülnek Győr ellen támadni."
(Az ENSZ Különbizottságának Jelentése a magyar kérdésben. New York, 1957, in: A forradalom tanúi, NEMZETŐR.)

Maradjunk egy pillanatra a jászberényi eseményeknél.
Az ENSZ-jelentés Mahenkov parancsnokon kívül két másik tiszttársat is említ. Egyikük talán az az alezredes, akit Járomi könyve is említ és aki megígérte, hogy „ha bármilyen parancsot kapnak is, értesítenek bennünket, hogy a városba való bevonulás alkalmával ne legyen összetűzés." (Járomi, 122. o. A könyv 77. oldalán a háromtagú szovjet küldöttségnek a helybeli Forradalmi Bizottságnál november elsején tett látogatásával kapcsolatban ugyancsak kiderül, hogy „Makenov (sic!) őrnagy és két tiszttársa „Megígérték, hogy bármilyen parancsot kapnak a magyarokkal kapcsolatban, értesítik a Forradalmi Bizottságot", hogy a városba való esetleges bevonulás ne eredményezzen összetűzést. Az ígéret szövege szószerint megegyezik, megfogalmazója ezek szerint az említett alezredes lehetett.)
A „bármilyen parancs", mint tudjuk, november 4-ére virradóra megérkezett. Hogy ez a név nélkül említett alezredes tartotta a szavát, kiderül Czigány István visszaemlékezéséből, aki az Aprítógépgyár Munkástanácsának vezetője volt:
„November 4-ére virradó éjszaka felhívott a gyárban telefonon egy Jászberényben abban az időben sokak által ismert „Robi" nevű szovjet katona, akinek tolmács és közvetítő szerepe lehetett, mert elég jól beszélt magyarul. Elmondta: tudjuk azt, hogy vannak nálunk magyar katonák lövegekkel és léteznek gyári fegyvereseink is, de ők megegyeztek a városi Forradalmi Bizottsággal, hogy semmiféle fegyveres támadást egymás ellen nem követünk el, hiszen ők már régen itt vannak Jászberényben, és nincs senkivel semmi problémájuk. Tehát ne lőjünk." (Járomi)

Jellemzőnek mondható az alábbiakban leírt történés is.

Dunapentele megállapodást köt a szovjet csapatokkal
A dunapentelei rövidhullámú rádióadó szombaton több ízben felhívta a figyelmet az országban tartózkodó szovjet katonák között terjesztett megtévesztő propagandára, amely a magyarországi állítólagos fasiszta vérengzésről beszél. „Mivel félő, hogy nagyon sok orosz katona hitelt ad ennek a rágalomnak, amely a magyar szabadságharc tisztaságát mocskolja be – mondja a pentelei rövidhullámú adó –, minden szabad magyar rádióállomásnak javasoljuk, hogy rendszeres magyar és orosz nyelvű adásban ellensúlyozzák ezeket a rémhíreket."
Szombaton délután Cihó Pál, a dunapentelei nemzeti bizottság elnökhelyettesének vezetésével háromtagú parlamenter küldöttség kereste fel a Dunaföldvár közelében tartózkodó páncélos egység vezetőjét. A szovjet tisztek a dunapenteleiek kérdésére elmondták, hogy tudomásuk szerint Magyarországon fasiszta ellenforradalmárok – német és más nyugati népek vezetésével – véres ellenforradalomban a szocialista rendszer megdöntésére törnek. Tudomásuk szerint a magyar kormány kérte a szovjet csapatok bevonását a fasiszta ellenforradalom fegyveres leverésére.
– A szovjet tisztek elbeszélésünket megértve, megegyeztek velünk abban – mondotta Cihó Pál –, hogy egyik fél sem kezdeményez tűzharcot. A szovjet páncélos erők nem jönnek be Dunapentelére, sem fegyverrel, sem fegyvertelenül, sem támadó, sem békés szándékkal. Megegyeztek abban is, hogy vasárnap a dunaföldvári laktanya hivatalos helyiségében a környékbeli szovjet csapatok helyi parancsnoksága, valamint a dunapentelei nemzeti bizottság és forradalmi katonai parancsnokság megállapodást köt.
(Magyar Nemzet, november 4. In: 1956 sajtója, 501. o.)

Ezen a november 4-i vasárnapon azután senki nem kötött semmilyen megállapodást.
Nagy Attila színművész 1956-ban a miskolci színház tagja volt. Földvári Rudolf javaslatára a munkástanács művelődési elnökhelyettese lett. Még ezt megelőzően, október 27-én ellátogat a szovjet laktanyába.

Visszamentem a színházba és megkértem Máté Baba nevű, oroszul jól tudó kolléganőmet, hogy jöjjön velem Pintyomtetőre, a szovjet alakulatok parancsnokához. Potoczki vezérőrnagyot jól ismertem, színházkedvelő ember volt, sokat járt hozzánk. Ő vezette a város szélén állomásozó hadosztályt. Megkértünk a megyei tanácson egy sofőrt, aki elvállalta, hogy kifuvarozzon. A félelem indított erre a lépésre, attól tartottam, hogy a felbőszült tömeg lemészárol néhány szovjet kiskatonát, mondjuk amikor bejönnek kenyérért. S akkor netán majd következik a bosszú, egy hadosztály rázúdul Miskolcra, s irtóztató vérfürdő lesz mindennek a vége...
Potoczki vezérőrnagy és az egész tisztikar nagy örömmel fogadott bennünket. Megköszönték a figyelmeztetést, közölték, hogy megfogadják a tanácsot, nem fognak mozogni a városban. Majd a vezérőrnagy hozzáfűzött egy kissé többértelmű kijelentést: Ha konkrét támadási parancsot nem kapnak, akkor legfeljebb az atrocitások meggátolására ad ki személyes utasítást. Én pedig megígértem, megpróbálom elintézni, hogy a kenyéradagjukat minden nap kihozzák, ne kelljen érte bejönniük a városba...
(Ómolnár, 247–8. o.)

Nos, a „konkrét támadási parancs" volt az, amit a jászberényi parancsnok, Mahenkov őrnagy – becsületére – felülírt. Ez lett a veszte.

Oroszok a magyar októberért. Pjotr Pidlityejcsuk.
Kik voltak, honnan jöttek az 1956-ban Magyarországra vezényelt katonák? Hogyan gondolkodott a forradalomról a szovjet társadalom?
A téma kutatásának egyik sokat ígérő irányát jelzi a dokumentumműsor, amelyet 2001 októberében Kerekes András, a Magyar Rádió moszkvai tudósítója készített Oroszok a magyar októberért címmel. Az összeállításból képet nyerünk azokról az egykori egyetemistákról, akik a moszkvai egyetemen 1956 októberében tüntetést szerveztek a magyar forradalom és szabadságharc mellett. November 4-e után pedig Magyarország lerohanása ellen tiltakoztak – aminek kicsapatás ellehetetlenítés, börtön és internálótábor lett a következménye. Íme a rádióműsor rövidített szövege:

*

Az éjjeli Pest csupa ágyúdörej.
Barikád, barikád tetején.
Testvéretekül ti fogadjatok el.
Magyarok, veletek vagyok én.
(Fordította Galgóczi Árpád)

Ez a négy sor – egy vers utolsó strófája – különleges helyet foglal el Jurij Anohin orosz író életében. Nemcsak születésének körülményeit tekintve – 1956 őszén, a magyar forradalom és szabadságharc napjaiban sebtében vetette papírra és olvasta föl a Lomonoszov Egyetem egyik nagy előadójában –, hanem azért is, mert ugyancsak megfizetett érte. Éveket töltött egy mordóviai lágerben, és az eset rosszabb véget is érhetett volna, ha az ifjú költőnek – a javíthatatlan romantikusnak, ahogy önmagát nevezte – a legnehezebb pillanatokban nincs helyén az esze. De ne vágjunk a dolgok elébe, tartsunk sorrendet!
Jurij Anohin szétteríti az asztalon néhány kéziratát, köztük életrajzi kisregényének azt a részletét is, amelyet – akárcsak a verset – Galgóczi Árpád fordításában néhány évvel ezelőtt a magyar olvasóközönség is megismerhetett. És persze üdvözli őt, a költő-műfordítót, akivel hosszú évek óta jó barátság fűzi össze a sorsközösség okán is, hiszen mindketten a GULAG-on raboskodtak, és mindketten irodalommal foglalkoznak. Aztán megelevenednek a negyvenöt évvel ezelőtti napok.

Jurij Anohin
„1956 esős októbere, Moszkva... Az egész világ hírül vette már a magyar tragédia kezdetét. Évfolyamtársammal, a Lomonoszov Egyetem újságírói karának hallgatójával, Edmund Jodkovszkij költővel épphogy kiléptünk Ilja Glazunov lakásából. Megrázott bennünket a Felkelés című képe, amelynek bemutatását a festő első moszkvai kiállításán betiltották. A Felkelést mindketten úgy fogtuk föl, mint a magyarországi események előrevetítését. Megálltunk a házam előtt, a Hattyú közben. Edmund, aki magába merülten hallgatott egész úton, felolvasta nemrég született versét."

Fekete szél (Edmund Jodkovszkij)
A szürke komor színű vásznat csupa vérpiros ár lepi be,
Rebegik, még messze a tárlat, nem jött el a kép ideje.
De tudom, hisz én vagyok, érzem, ez az én lila, tört ívű szám,
A csodát valamely csodaképpen meg is ismeri még unokám.
Ki a köznapi szennybe, ha mélyed, a szemöldökön érzi szegény,
Nem a messze magyar események, de a kor szele fúj. Feketén.
(Fordította Galgóczi Árpád)

Jurij Anohin elmondja, nemcsak évfolyamtársa, de a többiek is mind magukra ismertek a Glazunov-kép fiatalemberében, és mintegy odaképzelték magukat a budapesti utcára.

A Magyarországon végbement népi felkelést minden eszközzel bemocskolni igyekvő propagandahadjárat idején parányi részletenként ismertük meg az igazságot a magyar eseményekről. Hallgattuk a szabad rádiók hangját, faggattuk az egyetem magyar hallgatóit. Az ifjúság mindig a forradalom híve. Viharos vitákra jöttünk össze, rekedtre vitatkoztuk magunkat a felkeléssel és a szovjet hadsereg Magyarországon történt bevetésével kapcsolatban. Persze, több más kortársunkhoz hasonlóan akár közömbösen is fogadhattuk volna ezeket az eseményeket, de kívülről tudtuk Bruno Jasenszkij A közömbösek összeesküvése című regényének nagy hatású mottóját: „Ne félj az ellenségeidtől, a legrosszabb, amit veled tehetnek, hogy megölnek. Ne félj a barátaidtól, a legrosszabb, amit veled megtehetnek, hogy elárulnak. Félj a közömbösektől, hiszen az ő hallgatag jóváhagyásukkal naponta mennek végbe a legaljasabb árulások és gyilkosságok."
Nem tudtunk és nem is akartunk közömbösek maradni akkor, amikor a szovjetek országának tankjai a felkelő népet irtották. Szégyelltük saját hazánkat.

„Az érzéseket és a szavakat kövessék a tettek" – mondták Jurij Anohinék, és megfogalmaztak egy rövid és egyszerű szövegű felhívást a moszkvaiakhoz. Elmondták az igazat a fölkelés okairól, menetéről és arról, milyen vadállati módon fojtotta el a szabadságharcot a szovjet hadsereg.

A felhívás a következő szavakkal zárult: „A magyar nép és a történelem ezt nem bocsátja meg! El a kezekkel Magyarországtól!"

Egy öreg írógépen indigóval sokszorosították a szöveget, és három nap alatt több mint száz röplapot szórtak szét a városban, az egyetem épületeiben, trolibuszokon, metrón. Betartották a konspirációs szabályokat, erre idősebb társuk, Nyikolaj Szolomin oktatta ki őket, így nem hagytak ujjlenyomatokat, és az írógépet is biztonságos helyre rejtették el.

„Fényes nappal jöttek értem májusban, de nem a röplapok miatt, azokkal tényleg rendben volt minden. Hanem a vers miatt, amelyet még októberben olvastam föl az egyetemen.
Fél évet töltöttem a Ljubljankán, nyomozás, kihallgatások, szembesítések. [...] A verset az olvasóteremben találtam, átmásoltam és felolvastam, ez az összes bűnöm. A röpcédulákról egyáltalán nincs tudomásom – ezt vallottam a kihallgatáson, és nem árultam el a többieket. Hogy mégis odadobjak egy rágcsálható csontot a nyomozásnak, őszinte vallomást tettem a magyar eseményekhez fűződő viszonyomról, ezért aztán a vádiratban a következő állt: Ellenséges szemszögből tálalta a magyar lázadást, népi forradalomnak nevezte, hazug módon azt állította, hogy a szovjet tankok és hadsereg távolmaradása esetén Magyarországon más államrend diadalmaskodott volna."

Jurij Anohin négy évet kapott a moszkvai városi bíróságon. A mordóviai hetedik lágerbe vitték, ott ismerkedett meg a leningrádiakkal, akiket ugyancsak a hazaárulástól a szovjetellenes propagandáig mindent magában foglaló hírhedt 58-as paragrafus alapján ítéltek el. Tucatnyi nevet idéz föl, és példákat sorol. Az egyetemista Mihail Kraszilnyikov a Palota téren rendezett novemberi tüntetésen dörgő hangon skandálta: „Le a kommunistákkal, éljen a szabad Magyarország!" Az iskolás Vagyim Koszirjov röpcédulákat terjesztett a városban a magyarok védelmében írt versével. A jaroszlavli Vitalij Lazarjanc szülővárosában transzparenst bontott ki a pártvezetők tribünje előtt: „El a kezekkel Magyarországtól!"

A fölkelésről Szergej Pirogov tanár mondta el az igazat a néma csöndben hallgató diákok előtt. Lágerbeli élményei közül kiemeli egy beszélgetését a nagy tekintélyű grúz íróval és közéleti személyiséggel, Csabua Amiredzsibivel, aki 25 éves büntetéséből akkor már 15 évet letöltött.

„Sohase felejtsd el, Jura! A XX. század a világbirodalmak széthullásának százada. Ez a folyamat elkerülhetetlen és visszafordíthatatlan. És én meg vagyok győződve arról, hogy a magyar forradalom csak a kezdet. Mi még megérjük az úgynevezett szocialista tábornak és korunk utolsó hatalmas birodalmának, a Szovjetuniónak a széthullását is. Így lesz. És még megadja az Isten, hogy te is, én is megérjük ezt az időt.
– És megérte?
– Hál' Istennek, igen. Most, november 18-án lesz nyolcvanéves."

Jurij Anohin az 1956-os magyar emlékérem kitüntetettje éppúgy, mint lágerbeli társa, Mihail Molosztvov, aki a Néva partjáról került hosszú évekre a mordóviai táborba. Egy korábbi parlamenti ciklusban az állami duma képviselője volt, most Szentpétervárott él, telefonon értem utol, és mindenekelőtt siettem átadni Jurij Anohin üzenetét.

Mihail Molosztvov
„Számunkra, akkori orosz egyetemi hallgatók számára az 1956-os események tanítómesternek bizonyultak. Bátorságra, igazságosságra, az igazság keresésére, a szabadság szeretetére neveltek bennünket. Budapest példája, a munkások, egyetemi hallgatók, a Petőfi Kör lelkesítő volt. Íme, szembeszálltak a hatalmas birodalommal, amely mindent elnyomott Kelet-Európától Ázsián át egészen a Csendes-óceánig. A szabadságnak ez a szeretete hál' istennek ma is él, és az én életem ezzel a gondolattal van teli attól a pillanattól kezdve. Úgy vélem, nem hiába éltem le az azóta eltelt 45 évet. És hát meg kell mondanom, az én kedves szovjet államom érdeme szerint méltányolta az én amúgy tisztán teoretikus baráti viszonyomat a magyar forradalomhoz. Én nem terjesztettem röpcédulákat. Cikket írtam arról, hogy társadalmunk akarja-e ezt, vagy sem. Ráeszmél-e, vagy sem. Meg kell változnia, szabaddá kell válnia. És persze megírtam, hogy a magyar forradalom az, hogy például a magyar hadsereg átállt a nép oldalára. Az államvédelmet feloszlatták. Ez példa, példa előttünk. Lehetőség a szabadság elérésére. 1958-ban több filozófustársammal és újságírókkal együtt letartóztattak, és a hírhedt 58-as paragrafus alapján bíróság elé állítottak. A leningrádi városi bíróságon viszonylag olcsón megúsztuk volna. De a legfelsőbb bíróságon megváltoztatták az enyhe ítéletet. Én tíz évet kaptam. Barátaim valamivel kevesebbet."

Mihail Molosztvov ügyében később mégis valamelyest enyhítettek az ítéleten, hét évet azonban így is le kellett ülnie. Előbb Vorkután, majd Mordóviában. Hogy éppen normális, szigorított vagy egészen szigorú körülmények között-e, az mindig az ügyeletes politikai irányvonaltól függött. Mihail Molosztvov mégsem panaszkodik.

„Megelégedéssel tölt el, hogy barátaimmal együtt hűek maradtunk ifjúságunk eszméihez. Szeretném megragadni az alkalmat, hogy Magyarországon hallanak, és melegen üdvözlöm egykori évfolyamtársaimat. Bimbó Miskát, Karláti Máriát, nem tudom, mi van velük, élnek-e egyáltalán. Levelezni persze nem tudtam velük szabadulásom után, egyáltalán, városban nem is telepedhettem meg, csak falun élhettem."

Elgondolkodik, aztán megjegyzi: „A mi országunkban különben még nem történtek mélyreható változások."

„Tudja, a szabadság nem olcsó dolog. Ha meg könnyen jutnak hozzá, nem ér sokat. Nekünk, oroszoknak még sokáig kell harcolnunk saját magunkkal. Le kell gyűrnünk birodalmi ösztöneinket. Olykor idegengyűlöletünket és mindazt, ami a rabság idején összegyűlt. De reménykedem abban, hogy unokáink szabadságban fognak élni, és ezért a magyar forradalmároknak kell köszönetet mondanunk, akik előtt meghajtom fejem."

Mihail Molosztvovot aztán ott találjuk a szabadságáért küzdő litván nép oldalán, a vilniusi tévé barikádjainál, és ott van Moszkvában a szabadságért küzdők soraiban 1991 augusztusában, az elvetélt kommunista puccs idején.

„És örülök, akkor különösen örültem annak, hogy 1956-ban a megszálló erők nem minden katonája hajtotta végre a törvénytelen parancsot, és nem emelt kezet a magyar forradalmárokra. Alighanem keményen meg kellett fizetniük ezért, de erről még keveset tudunk. A történelem valójában lassan íródik. Tények sokasága marad homályban. Aztán meg hányan lelkendeznek ma is akkori budapesti nagykövetünket, Andropovot emlegetve, aki pedig szerintem hírhedt figura volt."

Kiszabadulása után Mihail Molosztvov, ahogy említette, nem lakhatott városban, falun kellett élnie családjával. Pszkov meg Novgorod környékén laktak, egy ideig Szibériában is. Tanítóskodott, postás is volt, meg német nyelvtanár. Lágerkapcsolatainak köszönhetően a szerveződő ellenzékkel, a disszidensekkel hamar egymásra találtak, szamizdatot terjesztett, 1988-ban pedig rehabilitálták. Később törvényhozóként sokat tett azért, hogy törvényben rehabilitáljanak minden volt politikai foglyot. Az anyagi kárpótlás azonban csak jelképes volt.
„Annyit kaptam, amennyiből éppen futotta egy kabátra a feleségemnek."

Részlet a Vitalij Lazarjanc-ügy adataiból
Lazarjancot a bíróság bűnösnek találta, mert 1956. november 6-án lakásán transzparenst készített azzal a felirattal, hogy „Követeljük a szovjet csapatok kivonását Magyarországról!" November 8-án Jaroszlavlban, a dolgozók ünnepi felvonulásán az iskolai felvonulók között haladt, a tribün elé érve a vezetők felé fordult, és fölmutatta a transzparenst. Ezenkívül szovjetellenes verset is írt. Megrágalmazta a szovjet valóságot, és azt állította, hogy a szocializmus a XX. század mocska.
A jaroszlavli megyei bíróság a 17 éves Lazarjancot, az osztály egykori komszomol szervezőtitkárát háromévi börtönre ítélte.

Részlet a Krivickij-ügy irataiból
A KGB 1960 szeptemberében letartóztatta a 39 éves Dmitrij Krivickijt szovjetellenes tevékenységért. Krivickij 1944 óta a Szovjetunió Kommunista Pártjának tagja, a nagy honvédő háború résztvevője, a Vörös Zászló Érdemrend és hat érdemérem kitüntetettje. 1956. november 6-án röpcédulát készített 300 példányban, és Moszkvában nyilvános helyeken szórta szét. Levelet írt Hruscsovhoz, és kifejtette, hogy a szovjet vezető nyílt vagy burkolt formában valójában a régi sztálini politikát folytatja. Az orvosszakértői vizsgálat beszámíthatatlannak minősítette Dmitrij Krivickijt, és elrendelte kényszergyógykezelését.

Részlet az Oszipov-ügy irataiból
Jelentem, Szergej Oszipovot, a geofizikai tudományos kutatóintézet 46 éves tudományos munkatársát 1956. október 31-én éjszaka röpcédula-ragasztáson érték. A röpcédulán az állt: „Az orosz nép érti és magához közel állónak tartja a magyarországi eseményeket, a magyar munkásosztály föllépését a népellenes kommunista rendszer ellen. Elég a jólétről szóló hazugságokból! A nép boldogságáról és jólétéről szóló jelszavak zászlaja alatt a nép nevével és a nép nevében magát a népet semmisítik meg." Letartóztatásakor Oszipovnál még egy példányt találtak. A vizsgálat megindult. A helyettes ügyész Uzunov volt. [...] A bíróság tíz évi börtönre ítélte Szergej Oszipovot. Egyúttal megfosztották a nagy honvédő háborúban tanúsított helytállásáért kapott kitüntetésétől is.

Ezek a részletek abban a könyvben olvashatók, amely 1956 ősze Budapesten címmel 1996-ban, a forradalom és szabadságharc negyvenedik évfordulójára jelent meg Moszkvában a Mart Kiadónál, és először tárta népszerű, olvasmányos, ismeretterjesztő formában 1956 őszének előzményeit és történetét az orosz olvasó elé. A szerkesztők egyike volt Zseliczky Béla. A kárpátaljai Kisgejőc színmagyar faluból három és fél évtizede Moszkvába került történész az Orosz Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének munkatársa, a történettudomány doktora. Van ebben a könyvben egy olyan részlet is, amely egy máig meg nem válaszolt kérdést feszeget: hányan lehettek azok az orosz katonák, akik átálltak a szabadságharcosokhoz, vagy megtagadták a parancsot, és ezért életükkel fizettek, vagy súlyos megtorlás lett osztályrészük? Egy dokumentumot a könyv is közöl. Ebből megtudjuk, hogy a hetedik légideszantos gárdahadosztály 108. ejtőernyős ezrede egyik zászlóaljának törzsfőnökét, Kocsnyev őrnagyot felelősségre vonták, mert gyávaságra és parancsmegtagadásra hivatkozva a helyszínen agyonlőtte Pjotr Pidlityejcsuk sorkatonát. Antyipov ezredes hadosztályparancsnok szerint nem kellett volna ilyen súlyosan eljárnia, ezért megbüntette az őrnagyot. Öt nap házi őrizettel sújtotta. Nyilván voltak hasonló parancsmegtagadási esetek.

Zseliczky Béla
„Hogy a Szovjetunióban a magyar szabadságharccal együtt érzők is voltak, ez tény. Ez ebben a könyvben is megtalálható. Ami viszont a katonákat illeti, azokról, ugye, én magyar forrásokból tudok egyet-mást, hogy voltak szimpatizánsok, voltak átállók, akik segítették a szabadságharcosokat, és ezek megtorlásban részesültek. Nagyon jól emlékszem rá, hogy annak idején fölröppent egy hír, hogy a szovjet követség területén, Budapesten voltak bizonyos agyonlövetések azok közül, akiket elfogtak, hogy szimpatizáltak vagy átálltak, támogatták a felkelőket. Na most erről én pontos adatot mondani nem tudok, mert mindezek az anyagok, ha vannak – és valószínű, hogy vannak – a Hadtörténeti Levéltárban vannak és sajnos – éppúgy, mint a KGB anyaga, a KGB levéltára és a Hadtörténeti Levéltár – egyelőre hozzáférhetetlenek a kutató számára."

Szereda és Sztikalin
A történészek folytatják a kutatómunkát, Zseliczky Béla és a többiek is. E tekintetben különösen termékeny Vjacseszlav Szereda és Alekszandr Sztikalin. Ők több kollégájuk társaságában 1998-ban igen gazdag, vaskos dokumentumkötetet jelentettek meg A Szovjetunió és a magyar válság címmel. Több fejezetben, értékes bevezető tanulmánnyal. Munkájukban magyar történészek, köztük az 1956-os Intézet munkatársai is részt vettek. A kutatómunka folyik tovább, természetesen ma sem szünetel. Alekszandr Sztikalin például a közeljövőben monográfiát jelentet meg 1956-ról.
Vjacseszlav Szereda azonban megjegyzi: „A kilencvenes évek első felében jobbak voltak a kutatási lehetőségek."
Alekszandr Sztikalin szerint azért bizonyos derűlátásra van alap.

„Az elmúlt két évben szélesebbre nyíltak az egykori pártarchívum, a mai Legújabb Kori Állami Levéltár kapui. Most például egy igen érdekes munka folyik. Megjelentetik a Hruscsov-időszak, tehát az 1953 és 1964 közötti évek központi bizottsági elnökségi ülések teljes anyagát. Mi az elsők között voltunk, akik hozzáférhettünk az anyagok egy részéhez. Sok mindenre fény derülhet, illetve árnyaltabbá válhat a kép."

– Hogyan jellemezhető 1956 oroszországi fogadtatása?

„Az egyoldalú, hivatalos tájékoztatás sokakat félrevezetett, de nem mindenkit. Különösen az ifjúság körében sokan voltak, akik helyesen értékelték a történteket, ne feledjük, hogy a forradalom híre a sztálintalanítási folyamat hullámán át érte őket. De egyúttal azt is látták, milyen korlátai vannak ennek a folyamatnak, és ezt szóvá is tették. Egyesek egészen súlyos büntetést szenvedtek kiállásukért. A leningrádiak közül Borisz Pusztincev például tíz évet kapott. Később aztán közülük kerültek ki az ellenzékiek, illetve megtaláljuk őket az úgynevezett disszidensek között.

Akadt, akinek tudományos pályája szakadt meg. Viktor Sejnisznek például ott kellett hagynia az aspirantúrát. Éveken át esztergályosként dolgozott a Putyilov gyárban.

Az 1956-os magyar forradalomra való orosz reagálás tulajdonképpen a szovjet disszidens mozgalom eszmei megalapozását jelentette. Itt jelenik meg először, aztán a hatvanas évek végén, hetvenes évek elején ez fejlődik tovább. De 1956-ból nőtt ki. Sok józan gondolkodású fiatal előtt lett világossá, hogy a szovjet kommunizmus nem olyan erőd, amelyet nem lehet elfoglalni. Még egy olyan kis országtól is, mint Magyarország, vereséget szenvedhet. A szovjet reagálásból nyilvánvalóvá lett, hogy ez a rendszer nem megreformálható. Csak egyféleképpen tud reagálni. És az is bebizonyosodott, hogy a sztálinizmus elleni hruscsovi fellépést mindenekelőtt a rendszer megmentésének szándéka ösztönözte, és Hruscsov politikai hatalmát szolgálta.
Nemcsak fiatalok, hanem idősebbek, a kultúra, a tudomány kiemelkedő egyéniségei közül is sokan kritikusan viszonyultak a Szovjetunió magyarországi politikájához. Igen érdekes például a KGB jelentése Landau akadémikus magatartásáról. Lev Landau, a Nobel-díjas fizikus amúgy is igen kritikus volt a szovjet politikával szemben. Annak idején Pjotr Kapica alig tudta kihozni a börtönből, de ott folytatta, ahol abbahagyta. A KGB folyamatosan gyártotta róla a jelentéseket. Kénytelenek voltak mindent eltűrni tőle, mert zseniális fizikus volt, és olyan területeken kutatott, amelyek a szovjet nukleáris programhoz is kapcsolódtak. Landau igen nyíltan lépett föl a magyarországi szovjet beavatkozás ellen. Elítélő véleményét alaposan kifejtette fiatal hallgatói körében. De említhetem Szergej Dmitrijev történészprofesszort is. Az ő naplóját néhány évvel ezelőtt jelentettük meg folyóiratban. Gondolom, ezt a forrást nem volna rossz önöknél is megjelentetni. Veteránok is akadtak például, akik már a húszas években kommunistának vallották magukat, és üdvözölték a XX. kongresszust, ám rámutattak, micsoda különbség van a kongresszusi Hruscsov-beszéd és a gyakorlat között.

Vagy itt van a hírneves biológus és filozófus, Ljubiscsev esete. Ő egyike volt a hruscsovi korszak első disszidenseinek. A professzor 1956 decemberében cikket írt a magyar eseményekről, és azt illegálisan terjesztette. Három éve megjelent gyűjteményünk előszavában idéztük is őt. Ljubiscsev professzor kijelentette: ami történt, nem ellenforradalom volt, hanem igazi népi forradalom. Az intervenció volt ellenforradalmi. Nem véletlen, hogy az eszközöket, a katonai fellépést stb. a sztolipini reakció fegyvertárából kölcsönözték ki. És milyen lényeglátó megállapítás ez 1956 decemberében!
A magyarországi forradalom jelentősége abban áll, hogy a sztálinizmus az első óriási erejű csapást a nemzetközi porondon nem a kapitalistáktól szenvedte el, hanem a munkásoktól és a progresszív ifjúságtól."

Az éjjeli Pest csupa ágyúdörej.
Barikád, barikád tetején.
Testvéretekül ti fogadjatok el.
Magyarok, veletek vagyok én.

(Oroszok a magyar októberért, Kerekes András dokumentumműsorának szerkesztett változata.
Elhangzott 2001 őszén a Magyar Rádióban)

*

A választ a kérdésre: vajon álltak-e át tudatos megfontolás alapján orosz katonák 1956 őszén a magyar forradalom oldalára, e műsor igencsak megkönnyíti. Jurij Anohin [Jurij Anohin közben sajnos elhunyt], Mihail Kraszilnyikov, Dimitrij Krivickij, Szergej Oszipov és mások – igen sokak – nevét a magyarok barátai örök névsorának kell rögzítenie, ugyanúgy, mint a parancsmegtagadásért agyonlőtt Pjotr Pidlityejcsuk sorkatonáét is.
Pidlityejcsuk esetét Alekszandr Kirov is említi:

Sz. T. Kocsnyev őrnagy gyávaságért és a parancs megtagadásának kísérletéért P. Sz. Pidlityejcsuk sorkatonát agyonlőtte. Ahogy ez a hadosztály által lefolytatott vizsgálat anyagaiból kitűnik, abban a helyzetben el lehetett volna kerülni a legszigorúbb büntetést. A Szovjetunióba való visszaérkezése után a tisztet letartóztatták, és 5 nap szobafogságra ítélték.
(Szovjet katonai intervenció 1956, 193. o.)

A fentiekhez még annyit: 56 őszén a megszállók közt olyanok is voltak, akik már megjárták a szovjet lágereket. A már idézett, ma alig ismert író, Timár Máté mondja:

„A mi pártunk a Városligetben, a Mezőgazdasági Múzeumban alakult meg véglegesen 29-én, mert a múzeum főigazgatója Sz. Szabó Ferenc parasztpárti államtitkár volt, és ő adott helyet és lehetőséget erre. Veres Péter is ott volt. Mivel a Nemzeti Paraszt Párt neve Darvas és Erdei révén bekormozódott, Illyés Gyula javaslatára Petőfi Pártnak neveztük el. Azonnal munkához láttunk. Veres Péterektől azt a feladatot kaptam, hogy azonnal menjek Békéscsabára a száműzött Féja Gézáért, hozzam fel, mert őt is beválasztották a vezetőségbe Tamásival, Németh Lászlóval, Illyéssel, Veres Péterrel, Kodolányival, Szabó Pállal, Sinkával és a többiekkel. Tildytől kaptam gépkocsit. Útközben kétszer elfogtak, mire leértem, egyszer az oroszok Lakiteleknél, a repülőtérnél. Szerencsére, amikor elkezdtem gagyarászni az én „lágerzsargonomban", öt percen belül észrevették.
– Tü tozse? Te is?
– Da, da! Csetüre goda! Igen, igen. Négy évig!
Nyomban el is engedtek. Utána a magyarok fogtak el. De mivel kormánygépkocsival voltam (Tildy államminiszter volt), elengedtek."
(Üzenet 3., 21. o.)

A Jurij Anohin által említett, 1921-es születésű Csabua Amiredzsibi neves író Data Tutashia c. regénye – tíz évvel a grúz kiadás után – magyarul is megjelent 1988-ban, Az igazságtevő címmel az Európa kiadónál.
Amint az író elmondja, regénye alapgondolatát Szegedi gróftól, a kaukázusi csendőrség magyar parancsnokától vette. Sőt, maga a regény nem más, mint Szegedi gróf hiányosan fennmaradt kézirata, pontosabban a kézirat rekonstruált-kiegészített szövege. Érdekes grúz önjellemzést is találunk a regényben; Data Tutashia, a kaukázusi betyár ezeket mondja Szegedi grófnak: „Méltóságos uram, Ön már jóideje dolgozik Grúziában, bizonyára megismerte a grúzok természetét és a grúz népet, ezért kérem, bocsássa meg a barátaim bűneit, és mindannyian együtt ürítsük poharunkat arra a nehéz mesterségre, aminek a neve „Grúznak lenni!"
A regény egyik figurája pedig – mintegy fél évszázaddal a negyvennyolcas magyar szabadságharc után és több mint fél évszázaddal 1956 előtt – így fogalmaz: „A nagy államok legfőbb sajátossága, hogy terjeszkedésre, új népek leigázására, földjeik meghódítására, világuralomra törekszenek. Az ilyen államokat birodalmaknak nevezik. [...] A hódító háborúk hajtóereje mindig a gyűlölet, a gonoszság és a szerzés vágya. Ezeknek az alantas tulajdonságoknak a fölébresztése, a személyiség valódi rendeltetésének az eltiprása a birodalomnak természetéből fakad, az egyenes céljuk és létezésüknek elkerülhetetlen, szükségszerű következménye." Azok, akikben a jóság, a szeretet, a szépség utáni vágy és az igazságosság erősebb a többi érzésnél, törvényszerűen válnak a birodalom ellenségeivé. „Ha ez így van, akkor ön azzal is tisztában van, hogy a Data Tutashia-féle emberek nagy veszélyt jelentenek a birodalom számára!"
1900-ban a Kaukázusban és 1956-ban a Dunánál is.

*

A fentiek ismeretében nem tűnik alaptalannak a feltevés, hogy Data Tutashia 1956-ban – ahogyan Nagy András nevezi őket – a „kétségbeesésükből hősi árulásba hátráló férfiak" között találta volna meg a helyét, akiket angolul egyszerűen csak „defector"-nak neveztek. Idézzünk Nagy András könyvéből:
„Súlyos és heroikus meghasonlásukban ugyanis ezek a „dezertálók" egyáltalán nem voltak egyedül. Hiszen szovjet katonák és tisztek közül többen álltak a magyar forradalmárok mellé – az első invázió emlékezetes epizódjai voltak ezek rokonszenves és bizonnyal végzetes zászlókitűzések, barátkozások, parancsmegtagadások. És szolidaritást vállaltak velük leningrádi egyetemisták, erdélyi értelmiségiek, ukrán munkások és lengyel párttagok. Évtizedekkel később mindez már csak a megtorlás nyomaiból rekonstruálható: pereik zárt ajtók mögött zajlottak, (...) történetük jórészt elmondatlan.
A „defector"-ra nincs orosz szó. Áruló van vagy emigráns.
Hogy a felkelők Budapesten is több segítséget kaptak a szovjet tisztektől és közkatonáktól, mint az egész szabad világtól, és a szovjetektől való félelem Nyugaton erősebb, mint Keleten, azt Bang-Jensen történetének felidézése nyomán egy Amerikába érkező forradalmár találta különösnek." (Nagy András: A Bang-Jensen ügy. Magvető, 2005. 20–21. o.)

Közhangulat Kárpátalján. Ázsiai katonák. Matvej Matvejevics.
A lassan-lassan megnyíló archívumokból mind pontosabb képet nyerhetünk arról a társadalomról, amely hadsereget küldött a magyar forradalom eltiprására. Az alábbiakban a Magyar '56 c. kiadvány 2. kötetéből (Megtorlás, ellenállás, emigráció Magyarországon, a Kárpát-medencében, Nyugaton) idézünk.
A dokumentumok Kárpátaljára vonatkoznak; arra a tartományra, ahonnan Vaszil is származott, meg Solymosi ezredes „magyar ruszki főhadnagya" és Vári Fábián tornatanár interjúalanya. Érdekes kutatási téma lehetne a kárpátaljai magyarok részvétele (létszámuk, speciális feladataik, szolgálati minősítésük, esetleges fegyelmi ügyeik stb.) a Vörös Hadsereg magyarországi kalandjában 1956 őszén. Horváth Miklós hadtörténész hívja fel rá a figyelmet, hogy a szovjet hadvezetés döntése alapján 1956 őszén nem küldtek magyar katonákat Magyarországra. Ez alól nyilván kivételt jelentettek azok, akikre különleges megbízatásokhoz volt szükség. De előfordultak működési hibák is a gépezetben... Az alábbiakban azt kíséreljük meg felvillantani: milyen lehetett ebben az időszakban a közhangulat Kárpátalján. Nem kizárólag a magyaroké; feltevésünk egyébként nyilván az, hogy létezik összefüggés aközött, ahogyan egy közösségen belül éreznek, gondolkodnak és cselekednek az emberek, meg aközött, ahogyan e közösség fiai katonaként viselkednek.

„A Beregszászi járási helyzetről a Magyarországi szituáció kapcsán.
A Magyarországi ellenforradalmi lázadás kapcsán elhangzott a Beregovói járásban egy egész sor szovjetellenes előéletű emberekről, akik nem régen tértek vissza az amnesztia által a büntetéstöltésből. [sic!]

Ez év november 16-án a határmenti Luzsanka községben fel lettek tartóztatva a 17 éves Sulkó Vaszilij, valamint a Dobroszeloszkoi hatosztályos iskola tanulói, a 15 éves Balázsi Joszif, valamint a 14 éves Váradi Alekszandr, akik Magyarországra próbáltak átjutni a határon. Feltartóztatásukkor kijelentették: hallgatták az „Amerika Hangja" rádióadót, valamint a Miskolci városi ellenforradalmi adót, amelyek szerint a szovjet csapatok elnyomják a magyar nép szabadságát. Emiatt határozták el magukat, hogy átjutnak a határon és a lázadók segítségére sietnek."
A párt minden helyzetben, tudja mit kell tenni:
„Amikor tombolt Magyarországon az ellenforradalom, voltak rá esetek, hogy a város iparvállalatainak egyes munkásai szovjetellenes kifejezéseket hangoztattak. Az ipari vállalatok kádereinek tanulmányozása kimutatta, hogy ott volt magántulajdonosok, valamint korábban szovjetellenes tevékenységért elítélt személyek is dolgoztak, sőt egy részük felelősségteljes állást töltött be. A napokban a járási pártbizottság vezetősége megvitatta az iparvállalatok kádereinek kiválasztása, elhelyezése a munkafolyamatokban, valamint nevelése kérdéseit és kötelezte a vállalatok igazgatóit, valamint a pártszervezeti titkárokat a káderek kiválasztásában és nevelésében elkövetett hibáik kiküszöbölésére.
[...] Az utóbbi időben, különösen a Magyarországi ellenforradalom leverése óta a járás lakossága körében szovjetellenes kijelentések nem figyelhetők meg." (96. old.)
A jelentést a beregszászi járási párttitkár írja alá.

Íme egy másik jelentés-részlet:
„Járásunk viszonylatában, ahol a többségben lévő lakosság, amely a burzsoá Csehszlovákia és a Horthy-rezsim idején a sovinizmus hatása alá került, s ahol szintén léteznek vallásos szekták, a reakciós propaganda éle abszolúte elégtelenül van a burzsoá nacionalizmus ellen irányulva, gyengén van megszervezve a vallásellenes propaganda. Erről az a tény tanúskodik, hogy a Magyarországi ellenforradalmi lázadás, bizonyos nacionalista beállítottságú szovjetellenes elemek támogatták az úgynevezett „nemzeti forradalmat" s annak nyugati bujtogatóit és megfenyegették a járás kolhozainak, ipari vállalatainak aktivistáit." (A beregszászi járási pártkonferencia beszámoló jelentése 1956. dec. 1-én. I. m. 98. old.)

Részletek Dupka György és Horváth Sándor összefoglalójából:
1955 ősze: A nagyszőlősi középiskolában megalakul a politizáló fiatalok csoportja. Titkos összejöveteleket szerveznek, kézzel írott röplapokat terjesztenek. 1956 őszén gumiklisével készített röplapokon terjesztik felhívásukat, amelyben a felkelést támogatják. 1957 júliusában letartóztatják őket, egy hónap múlva már meghozzák az ítéletet: 5 fiatalt ítélnek 3-tól 6 évig terjedő lágerbüntetésre.
1956 októbere: Mezőkaszonyban három tizenéves, köztük egy középiskolás és két egyetemista csoportot alkotva röplapokat terjesztenek, fegyveres felkelésre biztatják a környékbelieket.
November: Gálocson a magyar forradalommal szimpatizáló néhány fiatal alkot csoportot, akik szintén a magyar szabadságharc mellett állnak ki, a második világháborúból visszamaradt fegyvereket rejtegetnek, röplapokat terjesztenek.

1958. január 24.: A Kárpátaljai Területi Népbíróság ezen a napon hirdetett ítéletet a mezőkaszonyi politizáló csoport ügyében. Szécsi Sándort, Ormos Istvánt és Ormos Máriát szovjetellenes tevékenység miatt többévi szabadságvesztésre ítélték.
1958. január 30–31.: A Kárpátaljai Területi Bíróság ítéletet hirdet a gálocsi fiatalok ügyében, akik '56 októberében röplapokat terjesztettek, fegyvert rejtegettek. Pasztellák Istvánt és Perduk Tibort többévi szabadságvesztésre ítélték. Molnár Lászlóval szemben megszüntették az eljárást, mivel alig töltötte be a 13. életévét.
1958. december 2.: Gecse Endre református lelkészt, aki korábban Gálocson tevékenykedett, a huszti református templomból koholt vádak alapján elvitték.
1959. január 7.: Gecse Endre lelkész a KGB pincéjében a kínvallatásokba belehalt. A nyilvánosság kizárásával hantolták el az ungvári Kapos utcai temetőben.

A fentiek alapján most már tudjuk, hogyan viselkedett volna Budapesten 1956-ban a néhány évvel idősebb, besorozott és Magyarországra forradalmat eltiporni küldött Sulkó László és Váradi Sándor meg jónéhány társuk. A kérdés még mindig az: vajon ukrán és orosz iskolatársaik, lett, örmény, és kirgiz katonatársaik közül hányan követték volna őket... Jurij Anohinékra gondolva azt kell mondanunk: Talán nem is olyan kevesen.

Itt érdemes idéznünk a kárpátaljai származású dr. Csirpák Emil nyelvész – az 1956-os események kapcsán halálra kínzott Gecse Endre református lelkész unokaöccse – visszaemlékezéseiből.

„A kíváncsiság bekergetett Ungvárra. Ismerőseim arcán megdöbbenés, felháborodás, a kétségbeesés jeleit tapasztaltam. A Pravda szemet szúró hazudozása még a hithű keletieket is megingatta. Egyik orosz ismerősöm személyes beszélgetésünk során adott hangot felháborodásának."

Csirpák Emil a Mongóliában szolgálatot teljesítő katonaállomány érkezésének is tanúja:

„Csapon és környékén sokkal többet lehetett látni-tapasztalni, mint a távolabbi településeken. Egy alkalommal például a szürtei vasúti váróteremben megtudtam, a magyar forradalom eltiprására kivezényelt szovjet harckocsizóknak nem „kötötték az orrukra", hová mennek és mi a feladatuk; néhány páncélos tiszt bejött a váróterembe és azt kérdezték, itt rakodnak-e ki, van-e a közelben bolt, elfogadják-e a tugrikot, vagyis a mongol fizetőeszközt..."

Csirpák 1957-től a tartui egyetemre került.

„Mikunyon át Vorkutába utaztam, onnan pedig – az igazoltatásokat szerencsésen megúszva – Moszkván át Tartuba, ahová augusztus vége felé érkeztem meg. Pár nap múlva az egyetem rendes tagja lettem... Észt társaimmal ötvenhatról beszélgetve megtudtam: egy diák, aki felvetette a magyarok melletti tüntetés gondolatát, „öngyilkos" lett – hátrakötött kézzel fulladt a vízbe."
(Tettem a dolgom... Bagu Balázs beszélgetése Csirpák Emillel. Az Együtt c. folyóiratban, 2003. 5/1)

November 3-án már Budapestig értek a Belső-Ázsiából hozott katonák:
„Harmadikán virradóra két mongol külsejű ruszki katona, nagy vidámsággal jött befele a Harminckettesek terén a Körútról. A szobornál elfogtuk őket. Pár szót tudtunk oroszul. Kérdeztük hova mentek? Keresték az Elbát. Keresték az SS-szeket, a németeket. Ők már az Elbánál vannak. Akkor jó, mi magyarok vagyunk, gyertek velünk! – mondtuk, és bevittük a fogdába őket." (Iránytűnk. Nagy József visszaemlékezése, 193. o.)
Szalontay-Kovács Ibolya is találkozott egy ázsiai katonával:
„Este lőszerszerző úton voltunk. Sötét utcákon haladtunk lassan a Parlament felé. Laci kinyitotta a kocsi ajtaját, onnan irányította a gépkocsivezetőt, hogy kikerülhesse a holttesteket. A kocsink piszkosul tele volt rakva lőszerekkel.
Hirtelen „Stoj!"-kiáltás hasított a sötétben. Ferdeszemű kis ruszki katona állt a sarkon. Kiszálltunk. Hangtalanul hálát adtam Istennek, hogy Pista bátyám rákényszerített, hogy megtanuljak oroszul, mondván soha sem tudhatjuk, mikor lesz rá szükségünk. A kis ferdeszemű ruszki hagyta, hogy oroszul elmondjam, hogy mi a hazánkat, a szüleinket védjük, és ő is ezt tenné a mi helyünkben. Körültekintett. Arcáról egy pillanatra sem tűnt el a furcsa, keleti mosoly. Csak a fejével biccentett, hogy tűnjünk el! Szivi szorosra markolta a volánt, mert egyetlen lövés a katonától, és a levegőbe repülünk." [Szivi – Földvári Szilveszter] (Uo. 152. o.)

(Ide tartozik az az – általunk csak hallomásból ismert – történet is, mely szerint 1956 őszén Kazahsztánban vagy Kirgizisztánban, elterjedvén a hír, hogy „ölik a mieinket", mármint a magyarokat: a sztyeppék lakói közül számosan vonatra ültek, hogy a magyarok segítségére siessenek. A KGB szedte le őket a szerelvényekről. És bár e história olyan, mintha a szerző költői munkásságának lenne része, Sz. G. ezúton is előzetes köszönetét fejezve ki, tájékoztatást kér bárkitől, aki közelebbi ismeretekkel rendelkezne az itt leírtakkal kapcsolatban.)
Az „ázsiai katonák magyar földön" motívumot érdemes egy életképszerű visszaemlékezéssel kiegészíteni:

„A folyosón végig őrök álltak, szovjet katonák, nyilván sose töltöttek még be börtönőr szerepet. Újonc kiskatonáknak néztek ki, valahonnan Közép-Ázsiából, kedvesek voltak, nem voltak rosszindulatúak, de kicsit zavarodottak voltak, hogy asszonyok, gyerekek... – hát mintha zavarta volna őket az egész szituáció."
(Dr. Donáth Ferencné szavai. Ember Judit: Menedékjog – 1956, 44. o.)

Zsebükben pedig ott csörög az átváltatlan tugrik, amit nem sikerült elkölteniük Kárpátalján...

Fekete Pál a Békés megyei Forradalmi Bizottság elnöke volt 1956-ban. November 3-án váratlan látogatók érkeznek a békéscsabai városházára:

„Az ismételt találkozás rossz érzésekkel töltött el. Ennek ellenére konvencionális udvariassággal fogadtam a küldöttséget és a díszteremből nyíló irodába vezettem a két tisztet, valamint a tolmács szerepét betöltő közkatonát. Miután helyet foglaltak, megkérdeztem, minek köszönhetjük a nem várt látogatást. A tárgyalás tolmács nélkül, oroszul folyt, bár a szovjet kiskatona, Matvej Matvéjevics, munkácsi magyar fiú lévén jól beszélt magyarul. Többször rám nézett, mintha a szemeivel akart volna valamit mondani, egyébként hallgatott.
Az alezredes régi ismerősként üdvözölt és barátságot színlelve előadta körmönfont hazugságait."
Ám Fekete Pál átlátott ezeken:
„Már az első pár mondat után az volt a véleményem, ez egy átlátszó trükk, amely mögött alattomos szándék húzódik meg. Veszedelem fenyegeti a várost. Ez egy gondosan előkészített akció befejező lépése, látogatás a megvalósítás előtt. Rövidesen támadást indítanak a város ellen, s ehhez szükséges még a most végrehajtott terepszemle."
A látogatás ürügye: a szovjet katonaságnak élelemre – meg tüzelőre – van szüksége.
„Elmondtam, hogy a vesztes háború, majd a ránk mért jóvátételek kifizetése gazdaságilag a szakadék szélére sodorták az országot. Nálunk nincsenek kivételes osztályok, mindnyájan szegények vagyunk, máról holnapra élünk. A lakosságnak tehát nincsenek tartalékai. Ennek ellenére megosztjuk mindennapi kenyerünket nem a szovjet hadsereg tagjaival, hanem orosz és ukrán embertársainkkal, akik nem jó szándékukból jöttek erre a kalandra, hanem a parancs kényszerének engedelmeskedve. Élelmiszert fogunk gyűjteni és gondoskodni fogunk tüzelőről is.
Búcsúzáskor az alezredes megköszönte a nemes gesztust és barátságos kézfogással erősítette meg korábbi ígéreteit, miszerint nem jönnek be a városba. Támadásról szó sincs, a szovjet hadsereg baráti érzéssel viseltetik a magyar nép iránt.
A tárgyalás véget ért. A nagy sapkás orosz közlegény még egyszer rám emelte tekintetét, de ebből a tekintetből egészen mást olvashattam ki, mint amit parancsnoka mondott. Amikor a két tiszt elfordult, jobb kezének három ujját felém mutatva többször kinyújtotta és összezárta azokat, de szólni ezúttal sem szólt.
Próbáltam megfejteni a titkos jelbeszédet, a telepátiára bízott bizalmas üzenetet. Gondoltam mindenre, csak arra nem, hogy három kinyíló majd összecsukódó ujja hajnali három órát, a támadás időpontját jelenti.
A hálás vagy hálátlan utókort tenném szegényebbé, ha közbevetve el nem mondanám, hogy Matvej Matvéjevics Lukács élete kockáztatásával alakulatát elhagyva az '56-os magyar forradalom oldalára állt. Tettéért súlyos árat fizetett. Lembergben állították szovjet katonai bíróság elé, ahol csodával határos módon elkerülte az agyonlövetést, de a „Gulagot' már nem. Évekig raboskodott Petrozavodszk környékén, majd Mityájevóban élt és halt meg száműzetésben anélkül, hogy visszatérhetett volna szülőföldjére, Munkácsra.'

Vajon gondol-e valaki arra, hogy köszönetet mondjon Matvej Matvéjevics Lukácsnak, vagyis Lukács Mátyásnak? Vagy legalább a családjának?
(A fentiekből az is kiderül, hogy bizonyos helyőrségekben már november 3-án délután tudtak a hajnali támadásról. Az idézetek a Békéscsaba, 1956 című visszaemlékezésből valók, Fekete Pál könyvéből: Az utolsó szó jogán. A könyv 38. oldalán fényképfelvétel is látható: szovjet harckocsi magyar zászlóval Budapesten.)
Alekszandr Kirov tanulmánya is említi Lukácsot:
November 3-án 19 órakor a Békéscsabától nyugatra található körzetben állomásozó, a 32. gépesített gárdahadosztály alárendeltségében lévő ezred egyik magyar nemzetiségű harcosa, Lukács Matvej Janovics megszökött. November 6-án fegyver, csizma és kabát nélkül, a Magyar Néphadseregben rendszeresített nadrágban érkezett vissza. A karabélyát és 10 db lőszert az egyik kútba dobta. Ezért őt kizárták a Komszomolból, és átadták a katonai törvényszéknek.
(Szovjet katonai intervenció 1956, 152. o.)
Lukács Mátyással, még halála előtt, 1996-ban, filmeseknek is sikerült elbeszélgetniük. Sárközy András készített vele televíziós interjút, amely a Magyar Televízióban került adásba 1998. november 4-én. A dokumentumfilm Véreim ellen soha címmel került adásba, később az egyik orosz televízió is közvetítette.

Észtek (és litvánok)
A Napút című folyóirat 2001. júniusi (5-ös) száma összeállítást közöl Ismerjük-e az észteket felcímmel. Íme néhány idézet:

„1957. március 12-én nyolc fiatalember állt az Észt SZSZK Legfelsőbb Bírósága előtt. A KGB tartóztatta le őket, és az Észt SZSZK ügyészsége emelt vádat ellenük az Orosz SZFSZK Btk. 58/10., 58/11., 58/12. és 182. paragrafus 1. cikkelye alapján. Az ülés zárt volt, vagyis a hallgatóság a KGB tisztjeiből állt.
A vádlottak: a tartui 3. számú középiskolából Enn Tarto, Lembit Soosaar és Jüri Lőhmus, a Tartui Vasúti Technikum diákjai: Tőnis Raudsepp és Enn-Kaupo Laanearu, illetve a Tartui Autójavító raktári dolgozója, Voldemar Kohv – mindannyian 18 évesek. Alig 17 éves volt a Tartui Levelező Középiskolában tanuló Jaan Isotamm, illetve a 3. számú középiskola diákja, Jüri Rebane. A résztvevők létszámát tekintve ez volt a Sztálin halálát követő időszak legnagyobb politikai pere Észtországban.

Miért is övezte megkülönböztetett figyelem a tartui iskolásfiúk csoportját, mely Észt Fiatalok Seregének (Eesti Noorte Malev) nevezte magát?" (Jaan Isotamm: Maroknyian a túlerő ellen. 5. o.)

„A szeptemberi lengyelországi események nem keltettek bennünk különösebb lelkesedést, de annál erősebben dobbant meg szívünk októberben, amikor az Amerika Hangja, melyet a zavaróállomások okozta recsegés ellenére sok észt otthonban izgatottan hallgattak, hírt adott arról, hogy mi történik Magyarországon." (I. m. 11. o.)

„...Magyarország távoli és erős rokonnak tűnt, amelynek megvolt mindene, amitől a sors Észtországot megfosztotta. A magyarok irigylésre méltó történelmet tudhattak magukénak, saját királyaik, saját nemesi osztályuk, hozzánk képest ősi kultúrájuk volt, és ami talán a legfontosabb: sokkal-sokkal többen voltak, mint mi. Észtországban Nagy-Magyarország megcsonkítását a trianoni békeszerződéssel személyes sértésnek vették, és minden észt ismerte a „Nem, nem, soha" jelszót." (I. m. 11. o.)

„...amikor Jüri Rebane a Mária-temetőben tartott gyűlésünkön kimondta a „röplapok" szót, egyikünknek sem volt ellenvetése. Sebtében összeállítottuk a szöveget, találtunk egy be nem jegyzett írógépet, amelyen sokszorosíthattunk, beszereztük a papírt és az indigót, és munkához láttunk.

Van valami fatális abban a körülményben, hogy éppen akkor, amikor a november 4-ére virradó reggelen befejeztük a röplapok falra és oszlopokra ragasztását és postaládákba dobálását, Magyarországon a Vörös Hadsereg bázisain elkezdték melegíteni a tankok motorjait, megtöltötték a fegyvereket, és kiosztották a rendkívüli helyzetnek megfelelő vodkaadagokat...

...Észtország az itt uralkodó kommunista terror ellenére a magyaroknak támogatást nyújtó népek sorába lépett.
...a deportálóvagon soknemzetiségű társaságában egy hosszú szalmasárga bajszú ember került mellém, aki borzasztó kárpátaljai akcentussal oroszul kérdezte: Hogy van a ti nyelveteken a vér? Észtül: veri – A fordító megjegyzése. Válaszoltam, mire a bajusz mögül győzedelmesen hangzott: A mi nyelvünkön pedig vér." (I. m. 12. o.)

„Eerik Kross ezt írja: „1956-ban, a magyar felkelés leverése után, amikor meggyőződtek arról, hogy a nyugati államok akkor sem segítenek, ha a nép szélesebb körű ellenállással próbálkozna, az utolsó partizánok közül sokan feladták, és előjöttek az erdőből." Mart Laar is úgy utal a nép szabadságtörekvéseinek elfojtására és a Nyugat teljes részvétlenségére Erdei testvérek című könyvében, mint az észtországi fegyveres ellenállás beszüntetésének egyik kiváltó tényezőjére." (Indrek Jürjo: Az erdei testvérek dossziéi. 13. o.)
„A szovjet sajtóban természetesen nagy számban jelentek meg szovjet szemszögű, a magyar „ellenforradalmat" élesen támadó cikkek. A Tallinni Gépgyár főmérnöke, Jürgens válaszul mocskolódó irományára egy névtelen levelezőlapot kapott, melynek szerzője kiállt a forradalom mellett. A kézírások összehasonlításával a KGB-nek 1957 áprilisában sikerült azonosítania a névtelen levél feladóját, a felsőfokú műszaki végzettségű Ernst Saart, akit 5 év büntetőtáborra ítéltek.

1956 decemberében a magyar forradalmat védelmező, nacionalista szellemben íródott névtelen levél érkezett az ÉKP KB címére, melyet diákok, fiatalok és egyetemisták fogalmaztak. A Lázadó feliratú vizsgálati dosszié szerint a KGB még egy évvel később is kereste a levél szerzőjét.
A magyarországi események hatására több spontán kijelentést tettek ittas állapotban is: Tőnis Halliste a Győzelem Kolhoz vezetőségi szobáiban a magyarokra hivatkozva a kommunisták irtására szólított fel. Leonard Vali ugyanezt tette a haljalai kultúrházban magyar lázadónak titulálva magát. A rakverei vasútállomáson Georgi Lood és Ludvig Sibolt letépték a falról a minisztertanács elnökének, Bulganyinnak képét, és apró darabokra törték, mondván, azt csináljuk, amit a magyarok.
A KGB feljegyzéseket készített a tallinni főiskola és egyetem hallgatóinak szerveződési kísérleteiről, a társasági összejöveteleken elhangzott, Magyarországgal szimpatizáló kijelentésekről, az észt és orosz nemzetiségű egyetemisták közötti viszony gyors megromlásáról." (I. m. 14. o.)

„...a magyarországi események hatása alatt állt a kiváló nyelvész és fordító, Henno Rajandi, akiről a KGB 4. ügyosztálya az operatív csoportdosszié szerint 1957-ben anyagot gyűjtött." (I. m. 15. o.)

„Az egyik ok, amiért a magyarországi felkelés annyira magával ragadta az észteket, kétségkívül az a körülmény volt, hogy a magyarokat rokon népként tartották számon." (Viktor Niitsoo: Bátrakkal rokonszenvezők. 16. o.)

„Nem tudni, hogy azok közül az észt fiatalemberek közül, akik akkoriban a szovjet hadsereg Magyarországon állomásozó vagy a felkelés leverésére küldött egységeiben teljesítettek szolgálatot, hányan tagadták meg a fegyverhasználatot, hányan dezertáltak az egységükből, és álltak át a felkelők oldalára. Biztosan voltak ilyenek, mint ahogyan a Vörös Hadseregben szolgáló oroszok és más népek soraiban is akadtak katonák, akik nem akartak fegyvert fogni a magyarok ellen. Persze nyilvánvalóan olyanok is voltak, akik kihasználták a lehetőséget és Nyugatra menekültek. De sokkal nagyobb volt azoknak az észteknek a száma, akik az '56-os eseményekben az egyik vagy másik oldalon harcolva elestek vagy fogságba kerültek. Utóbbiakat a fogságba ejtett magyarokkal együtt a gulag börtöntáboraiba vitték. Nevük kiderítése és az adatok feldolgozása még a történészekre vár.
A magyar forradalom esetében azonban nem az volt a legfontosabb, hogy az észtek testvérnépéről volt szó. A magyar eseményeket azért is követték olyan feszült figyelemmel, mert megértették, hogy Magyarországon a Szovjetunió által leigázott összes nép sorsa eldől. Újból feléledtek a remények, hogy meg lehet szabadulni a megszálló idegen államtól, vissza lehet állítani a függetlenséget, mely az erdei testvérek mozgalmának elfojtása után végleg veszni látszott. Bízni kezdtek abban, hogy a nyugati államok, illetve az ENSZ, melyek hatékonyan léptek fel a nem sokkal azelőtt befejeződött koreai háború idején, a magyar felkelés esetében sem maradnak passzív szemlélődők...

Úgy gondolták, hogy a magyarországi eseményeken keresztül a Szovjetunió által megszállt többi ország számára is lehetőség nyílik a szabadulásra.

Hosszas fejtegetés nélkül is egyértelmű, kinek az oldalán volt a magyarországi események idején az észt nép szimpátiája." (I. m. 17. o.)
„Ahogy az egész észt nép, a földalatti ifjúsági ellenállási szervezetek tagjai is mélyen átélték a magyarországi eseményeket. És ez az átélés nem korlátozódott hallgatólagos támogatásra.
Kitérőként megjegyzem, hogy ezen a téren déli szomszédaink, a litvánok sokkal aktívabbak voltak. 1956 november elején Kaunasban és Vilniusban a magyar felkelés elfojtását elítélő tüntetésekre került sor, melyek résztvevőivel kegyetlenül leszámoltak.

...1956. november 4-ére virradó éjszaka Tartuban mintegy háromszáz, Észtországnak szabadságot követelő és a magyarországi felkelést támogató röplapot szórtak szét.

Nem az Észt Fiatalok Serege volt azonban az egyetlen olyan földalatti ifjúsági ellenálló szervezet, amely röplapokkal támogatta a magyarokat. A másik ilyen eseményre, amikor a magyarországi felkeléssel szimpatizáló röplapokat terjesztettek, csak fél évvel a felkelés leverése után került sor.
1957 júniusának elején Tallinnban és Nőmméban írógéppel írt röplapokat szórtak szét, melyeken emlékeztették az észt népet arra, hogy 17. éve telik be a Szovjetunió általi megszállásnak, továbbá elítélték az észt néppel szembeni repressziókat és a deportálásokat. A röplap végén támogatásukról biztosították a szabadságáért harcoló magyar népet. A röplapokon a Szabad Észtek aláírás szerepelt.
A KGB ugyanabban a hónapban röplapok terjesztésének gyanújával letartóztatta Harju körzetben Mart Haljakot, az Építési-Felújítási Vállalat földmunkását, Rein Wiidast, a tallinni 13. számú hétosztályos iskola tanulóját, és Arne Leetet, a Tallinni Közterületfenntartó Vállalat dolgozóját.

1957. augusztus 6-án a bíróság a fiatalembereket 2–5 év szabadságvesztésre ítélte.
A magyarországi eseményeknek volt még egy következménye. Nemcsak a már létező ellenállási szervezeteket ösztönözték akciókra, hatásukra újabb földalatti csoportok alakultak.
1956 októberében Pärnuban földalatti ifjúsági szervezetet hoztak létre Zöld Háromszög (Roheline Kolmnurk) néven, melynek vezetője Uudo Hallik, a pärnui 2. számú középiskola tanulója volt. A szervezet alig több mint fél évig működhetett, a KGB 1957. június 12-én letartóztatta Hallikot.
1957. augusztus 22-én az Észt SZSZK Legfelsőbb Bírósága Hallikot három év, társát, Ülo Ribát hét év szabadságvesztésre ítélte.
A másik szervezet, mely közvetlenül a magyarországi események hatására jött létre, a lihulai középiskola diákjai által alapított Észt Szabadságharcosok Szövetsége (Eesti Vabadusvőitlejate Liit) volt. Vezetője, Tőnis Mets később elmondta, hogy a szervezet megalapítására szintén a szuezi válság és a magyarországi felkelés adott közvetlen ösztönzést. Bár a magyar forradalmat már november első hetében elfojtották a szovjet tankok, az eseménynek messzire mutató tanulságai voltak. A legfelsőbb osztályok tanulói megértették, hogy a Szovjetunió csak erőszak árán tud fennmaradni, és az általa elfoglalt országok az első adandó alkalommal készek lennének ledobni magukról a szovjet igát." (I. m. 19. és 20. o.)

„1959 szeptemberében tartott ülésen az Észt SZSZK Legfelsőbb Bírósága a szervezet tagjaira 2–8 évig terjedő szabadságvesztést szabott ki.
A magyarországi felkelés vérbefojtása és a nyugati államoknak az eseményekkel kapcsolatban tanúsított szinte teljes közönye lehangolóan hatott az észt népre." (I. m. 21. o.)

„Kétféle röplapunk volt, az egyiket az észteknek szántuk, felszólítottuk őket, hogy őrizzék meg magukban a nemzeti érzéseket és ne oroszosodjanak el, a másikban pedig kimondottan az észt fiatalokhoz fordultunk. Támogatásunkról biztosítottuk benne a magyarokat, akiknek férfias bátorsága példaképül szolgálhat az észt fiatalok számára a harchoz és erős ifjúsági szervezet kialakításához.
Volt egy hosszabb szöveg is, melyet az iskolákban és kollégiumokban terjesztettünk. Ez a következőképpen kezdődött: „Észt fiatalok! A szabadság szelei egyre közelebbről fújnak. Folytatódik a hős magyar nép, a magyar fiatalok szabadságharca..." (Enn Tarto: Eszméltető röplapok. 25. o.)

„A röplapokat az emberek melegen fogadták. Azt beszélték egymás között, hogy vannak még bátor férfiak, nem végleges a megszállók győzelme.
1956 novemberének közepén a tartui 3. számú középiskolába propagandista jött Moszkvából. Az iskola igazgatója és a moszkvai ember azt követelték, hogy a diákok közgyűlése nyilvánosan ítélje el a magyar hazafiakat. Az aktívabb fiatalok és az én kezdeményezésemre a diákok erre éktelen fütyölésbe és lábdobogásba kezdtek.

A vörösök bezárták az iskolát, a tanárokat és tanulókat más iskolák között osztották szét. Tartuban több mint tíz évig nem létezett 3. számú középiskola.

A megszállók által kiszabott büntetést nyelvrokonaink, a mordvinok földjén töltöttük le, a politikai foglyok számára létrehozott gyűjtőtáborban. A fiatal politikai foglyok egy része Észt Nemzeti Szelleműek (Új) Szövetsége néven illegális szervezetet hozott létre, amely a finnugor népek szabadságharcának koordinálását tűzte ki feladatául.
A mordvinföldi fogolytáborokban az észtek, finnek, kárpátaljai magyarok, karjalaiak, marik, komik egymással barátkoztak. Közösen ültük meg az ünnepnapokat, közös kosárlabda-csapatunk volt. Az észt fiatalok abból az alapelvből indultak ki, hogy segíteni kell a még nálunk is rosszabb helyzetben levő nyelvrokonainknak." (I. m. 25. és 26. o.)

Regényrészletek
A Vörös Hadseregből átállt katonák sorsa – és maga az átállások ténye – élénken foglalkoztatta a közképzeletet. Ez magyarázza, hogy irodalmi alkotásokban – nemcsak versben, hanem olyan fikciós műfajban is, mint amilyen a regény – gyakran találkozunk ezzel a motívummal. Ezek természetesen nem dokumentum-értékű hivatkozások; csak másodlagos bizonyítékok. Azt bizonyítják, hogy az átállások ténye igen széles körben ismert volt – hiszen a motívum csakis így kerülhetett bele olyan művekbe, amelyek számára a hitelesség döntő fontosságú. Ilyen például a történelmi regény műfaja.

Értavy Baráth Kata Történelem: kitűnő című regénye 1956 tizedik évfordulójára jelent meg. A könyv alcíme: Regény az 1956-os szabadságharc idejéből. (A Magyar Szabadságharcos Szövetség kiadása a szabadságharc 10. évfordulója alkalmából. Kárpát Publishing, Detroit. A könyvet átfogó papírszalagon ez áll: Árpád-éremmel kitüntetett regény.)

A Széna téri felkelők között – Szabó bácsi közvetlen környezetében – játszódó egyik jelenet így olvasható a könyvben:

„[...] Most ugyan fennen hirdetik, hogy „tárgyalnak" a kitakarodásról, de a vidék nem hisz nekik.
– Mi sem, – mondta nagyosan Sanyi, aztán hozzátette, mint aki furcsa titkot mond most: – Van ám négy oroszunk is!
– Mi? Foglyot ejtettetek? – kérdezte Lehel Péter, míg felfelé mentek a szűk lépcsőn, az emeleti hálók felé.
– Nem foglyok. Harcosok. Egy este jöttek, fegyver nélkül, fehér kendővel a kapuhoz. Szabó bácsi vallatta őket, mert ő tud oroszul, de ezek már mind magyarul is tudnak egy kicsit. Az Agráregyetem felől jöttek. Ott látták milyen bátran harcolnak a magyar diákok a tankok ellen. Nekik azt mondta a parancsnok, hogy a fasiszták ellen kell harcolni, meg a földesurak ellen, akik vissza akarják venni a birtokot. Elegük volt a sok hazugságból – így mondták – s ők is szabadok akarnak lenni végre... Az egyiknél, Nyikolájnál, térkép is volt, orosz betűkkel ráírva: Berlin – és Budapest térképe volt! Először nem is akarta ezt elhinni, mikor mutatta nekünk, aztán meg a földhöz csapta a sapkáját és megtaposta. Mikor elmúlt a mérge, sorra ölelt minket, fiúkat és könnyes szemmel simogatta a hajunkat, azt mondta:
– Charaso ... Charaso! (Jól van!)
A két fiatalember igen furcsállva hallgatta a fiú fecsegését. Az megállt egy ablaknál, s lemutatott:
– Nézzék meg maguk!
Lent, a széles udvaron tényleg különös látvány tárult szemük elé. A szemközti árkádos folyosó védelmében a géppisztoly szerkezetét magyarázta két orosz. Igaz, már csak sapkájuk a régi, az is minden jelzés nélkül, de széles arccsontjuk és sokmássalhangzós szláv beszédjük elárulja őket. Az egyik, vörösképű, őszülőhajú kis ember, kézzel-lábbal magyaráz a köréje sereglett fiúknak. A szemközti céltáblák felé mutat, s megfogja az egyik fiú kezét. Fából készült gránátot akar célba dobni. A gyerek szeplős arca csupa izgalom és várakozás. Kopasz, kerek feje messzire világít. Sem jókora cipője, sem ruhája nem rá lett szabva, de lelkesedése nagyobb, mint akármelyiké.
– Az ott Kasza Peti. Egy osztályba járunk, – mutatta be barátját messziről Sanyi, mintha az lenne most a legfontosabb, ki melyik osztályba jár! – Az meg, aki tanítja, Alekszander Pognov. Tanár volt egy moszkvai iskolában. Fizikatanár. A másik, az a kövér, fekete, az Grisa. Tatár munkás. Az apját agyonszúrták a vörösök még tizenkilencben...
– Na, srácok – mondta Pécsi János, az esztergomi diák, inkább csak magának – itt aztán tanulhattok történelmet...
– Nyet, nyet! – mondta a kis vörösképű „ruszki", Kasza Peti kezét fogva. – Tak! (úgy) – kiáltotta és kezébe kapva a gránátot, térdig félig behajlítva, hátralendített jobbjával adott erőt a hajításhoz. Mester volt ebben, első pillanatra látszott, s hogy célba dobta a gránátot, bulldog-arcát széles mosolyra húzva bólintott saját magának:
– Charaso!
Fáradhatatlanul folyt az oktatás egész délután."

Wass Albert Elvásik a veres csillag című, először 1965-ben megjelent regényében az eldugott háromszéki falu tiszteletese körülbelül azt fogalmazza meg, amiben oly sokan reménykedtek s amire oly sokan szerettek volna virradni egy szép napon:
– Vigye föl a hírt a hegybe, Tánczos! Magyarországról verik ki a muszkát! Forradalom van Budapesten! Föllázadt a nép a kommunisták ellen, s fülemmel hallottam a rádióban, hogy a honvédség csatlakozott a fölkelőkhöz, sőt muszka ezredek is csatlakoztak hozzájok! Nagy dolgok történnek! Szaladnak a muszka tankok kifele az országból. (Wass, 217. o.)

Kabdebó Tamás Minden idők című, magyarul három kiadásban is megjelent regényének egy részlete a Kossuth téri barátkozás (majd a tömegmészárlás) pillanatait örökíti meg. Ez a regény különben angol fordításban is olvasható (A Time For Everything, 1996.).
Kabdebó Tamás Danubius Danubia című folyamregényében ugyancsak megjelenik a Kossuth-tér:
„A jobb oroszosok és néhány szlavista fehér zászlókra orosz nyelvű feliratokat írtak, s óvatosan megközelítették a körúti tankokat. Az egyik masztodon döglötten hevert, a másik beindította a motorját, elcsörtetett, a harmadikon kinyílt a páncélkupak, és megkezdődött a bratyizásba hajló érintkezés a magyar diákok és az orosz katonák között. Ezenközben menet közeledett, fegyvertelenek békés felvonulása; a mellékutcákból egyre hatalmasabbra duzzadt, a Parlament felé tartott. Füles és Ali felmásztak a valóban barátinak mutatkozó orosz tankra, melynek tornyára a menetelők kitűzték a lukas trikolórt; Füles boldogan, kézzel-lábbal magyarázott a T–34-es parancsnokának, Ali elcserélte posztósapkáját egy szovjet tankos fülvédős fejfedőjével, Dé – óvatosabb és bizalmatlanabb lévén – három lépéssel a tank mögött, a menetbe vegyülve követte őket. A Parlament előtt hét orosz tank és három harckocsi állt mozdulatlanul. Az ország néma háza előtt egy kóbor kutya végezte dolgát. A menetoszlop eleje harminc, a fuvart szolgáltató tank hatvan méterre lehetett a főbejárattól; a T–34-es mögött valaki a vonulók közül énekelni kezdte a Boldogasszony anyánkat." (60. o.)

„A baráti tank, elvesztve kísérőit és magyar zászlaját, ágyúcsövét a tetőkről támadók felé irányítva lőni kezdett, mire az Országház előtt az addig hallgató tankágyúk is megszólaltak, és a magyarbarát T–34-est kilőtték." (60. o.)

„A magyar forradalom első felvonulásának legvéresebb jelenete tizenöt perc alatt lezajlott. A baráti tank egyetlen életben maradt katonáját az orosz páncélosok elfogták, később kivégezték." (61. o.)

A Kossuth téri véres csütörtök délelőttel számos szépirodalmi szöveg foglalkozik, memoároktól regényfejezetekig. A magyarokkal barátkozó szovjet katona alakja mindegyikben felbukkan.
Már néhány nappal október 25-e után, a Magyar Világ című független politikai napilap 1956. november elsejei számában, egy olyan szöveget olvashatunk az október 25-i Kossuth téri eseményekről, amelyet szerzője talán irodalmi riportnak szánt, de a sztoriból sikerült azonmódúlag giccset fabrikálnia:

Igazi internacionalizmus
Beszélgettem egy fiúval, aki ott volt a Parlament előtt azon a bizonyos véres és feledhetetlen csütörtök délelőtt.
Fegyvertelen tüntetők tódultak a Parlament elé, az ott álló orosz harckocsikhoz, páncélautókhoz. A fiú beszédbe elegyedett egy tiszttel, három harckocsi parancsnokával.
– Ennyi gróf van nálatok?... – kérdezte a tiszt.
A fiú töredezve, oroszul felelte:
– Ezek munkások. Nézd meg a ruhájukat... Mi Gerő ellen vagyunk...
A tiszt levette a fiú melléről a nemzetiszínű szalagot és a sajátjára tűzte. A téren mindenütt beszélgettek, ölelkeztek az orosz katonák s a forradalmi nép.
Hirtelen fegyverek dörrentek. Gyilkos lángok lobbantak a környező épületek tetején. Emberek dőltek porba, jobbra, balra fegyvertelen tüntetők rogytak véresen a földre.
Az orosz tiszt felrántotta a fiút a páncélautóba, aztán golyószórójához kapott. A harckocsikból tűz zúdult az ávós orvlövészekre.
Egyszercsak elernyedt az orosz tiszt és teljes súlyával a fiúra dőlt. Mellén vörös folt tűnt fel, s terjedt egyre szélesebbre. A magyar fiú óvatosan hátra támasztotta. Már haldoklott. De keze hirtelen megmozdult, megfogta a fiúét és erőtlenül a golyószóróhoz húzta...
(Napról napra – 1956 sajtója október 23. – november 4. Válogatás. Magyar krónika, 1989., 306–307. o.)

*

Paul Garrison 1996-ban a Coca Cola ide kinevezett ügyvezető igazgatójaként érkezett Magyarországra. 1956 őszének történéseivel foglalkozva az a felismerés született meg benne, hogy ittlétének értelme nem annyira az, hogy szénsavas cukros vizet áruljon, hanem hogy megosszon a világgal egy „bámulatos történetet". Felfüggesztve a Coca Colánál végzett munkáját, megírt egy fordulatos, 1956 őszén játszódó regényt, mely 2001-ben magyar fordításban Betonszobrok címmel jelent meg a budapesti Kassák Könyv- és Lapkiadónál.
A könyv cselekménye egy sikeres film alapsztorija lehetne. A mellékalakok közül a legfontosabb Viktor Tupovnak, a Vörös Hadsereg harckocsizó parancsnokának az alakja. Tupov mindvégig fegyelmezett, a parancsokat precízen végrehajtó katona marad, ám a benne megfogalmazódó gondolatok sokatmondóak és alighanem jellemzőek az 1956-ban magyar földön tartózkodó szovjet tisztekre vonatkozóan. Az első harci cselekmények után vagyunk:

„Tupov jelentette a harc kimenetelét hadosztályparancsnokának, majd lassan a helyére tette a kagylót. Borzasztóan sajnálta, hogy elvesztett két tankot és nyolc katonát, de különösen az aggasztotta, hogy mivé lett a küldetésük. Nem fosztogató bűnözőkkel állnak szemben, hanem elszánt lázadók intéznek ellenük összehangolt támadást. – Szabadságharcosok – mondta halkan maga elé."

Tupovval ezután október 25-én, a „véres csütörtökön" találkozunk a Parlament előtt:

„Tupov hiába próbált haragudni a szabadságharcosokra, akiket mostmár mindenki így emlegetett, már az orosz katonák is. Személyes veszteségként könyvelte el embereinek halálát, de tisztában volt azzal is, hogy az orosz katonáknak semmi keresnivalójuk Budapesten. Eszébe jutott, a háború ideje alatt milyen keményen küzdött saját országában a betolakodó idegen hadsereg ellen, és milyen nehézségek árán sikerült kiűzni őket. Megpillantotta a tankja mellett elsétáló asszonyok gyűlölködő arckifejezését, és megdöbbent. Szégyellte magát, hogy az ellentétes oldalon áll.
Tupov három tankja a tér közepén állt, a többi orosz egység pedig a tér négy sarkán helyezkedett el. A terv az volt, hogy a tankok látható fizikai erejével félelmet keltsenek a tüntetőkben, a tömegbe azonban semmi körülmények között nem lőhettek. A Vörös Hadsereg parancsnoksága a békés megoldást támogatta, mert bár igaz, hogy a tankok elvesztése és a kegyetlen utcai harcok komoly pénzeket emésztettek fel, ennél jelentősebb volt az események hatása a csapatok erkölcsi állapotára. A katonák hangulata a harcok kezdetétől fogva folyamatosan romlott, hiszen számukra is egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy nem fasiszta banditák ellen kell harcolniuk.
Tupov folyamatosan szemmel tartotta a téren egyre növekvő tömeget. Megkönnyebbülten látta, hogy többnyire asszonyok és gyerekek jönnek, de sok a munkás és a diák is. Senkinél sem látott fegyvert. Minden rendben lesz, nyugtatta magát a százados.
A Tupov tankja mellett álló gyalogsági század soraiban szinte érezhető volt a feszültség. A tüntetők közül azonban egyre többen barátságosan szóba elegyedtek a katonákkal. A tömeg körülvette a tankokat s egy fiatal édesanya rossz orosz tudásával megkérdezte az egyik orosz katonát, hogy miért harcol a magyarok ellen. A katona meglepődött a kérdésen, és idegesen Tupovra nézett. Tupov bólintott egyet.
– Nem akarunk magyarok ellen harcolni, haza szeretnénk menni – válaszolta a katona.
Egy diák odakiáltott Tupovnak: – És maga, százados? Miért öl meg magyar embereket a tankjaival?
A kérdés nyers nyíltsága meglepte Tupovot, mert egyenesen elevenébe talált. – Nem akarok megölni senkit – kezdte az orosz halkan, tört magyarsággal, amit szolgálati ideje alatt szedett fel. – Én is elveszítettem jó néhány katonámat a harcokban. Nekünk azt mondták, hogy fasiszták és ellenforradalmárok ellen kell harcolnunk, de itt nem látok ilyeneket.

– Olyan embereket látok magam körül, akik szabadságot akarnak – folytatta Tupov. Maguknak önállóan, a mi beavatkozásunk nélkül kell dönteni a kormány kérdésében. Mi nem akarunk mást, csak hazamenni, mert ez az önök hazája.
Az orosz százados szavainak hatására a tömeg egy pillanatra elnémult, aztán valaki felkiáltott: – Az oroszok velünk vannak! – Az emberek megkönnyebbülten éljeneztek. Hirtelen mindenki, aki tudott, felmászott a tankra és megölelte az orosz katonákat. Valaki magyar nemzeti színű zászlót terített Tupov tankjára, egy fiatal nő pedig egy csokor virágot nyújtott át neki.
A téren lassan mindenhol megbékélt a tömeg, és az orosz katonák látták, hogyan tűnik el a magyarok tekintetéből a gyűlölet, és alakul át barátságos pillantássá. A tömeg és a katonák is átadták magukat az örömteli pillanatoknak. Az elmúlt két nap során felgyülemlett feszültség megkönnyebbülten szabadult fel az emberekben, és lassan kezdték felfogni, hogy a szabadság már szinte a kezükben van. Nemcsak a magyar, hanem az orosz katonák is a szabadság oldalán harcoltak.
– A budapesti és moszkvai kommunista vezetés most jobb, ha figyel – mondta Péter Gabriellának. – Ezek a katonák már nem fognak úgy ugrálni, ahogy ők fütyülnek: fel kell hogy adják a küzdelmet.
Gabriella izgatottan bólintott, és szorosabban ölelte magához Pétert.
A Parlamenthez közeli épületek tetején azonban az ÁVH még nem adta fel a harcot. Az ávósok látták, hogy a téren a tömeg egyre jobban összebarátkozik az orosz katonákkal, ez pedig mindent, ami fontos számukra, romba dönthet. Az oroszok támogatása nélkül az ÁVH-soknak egyedül kellett volna felvenni a küzdelmet a téren összegyűlt emberek ellen. Nem engedhették, hogy az oroszok átálljanak a másik oldalra. Csak egyetlen lehetőségük maradt.
Az első géppuskasorozat gyorsan véget vetett az ünnepi hangulatnak."

Garrison itt ösztönösen felismerte azt, amire elsőként talán Kopácsi Sándor gondolt, miután a két furcsa tanácsadó, „Magyar" és „Petőfi" telefonon jelentést tett feletteseinek a barátkozással kapcsolatban, amely már az átállással volt határos, és amely már kezdett is átállásba átcsúszni.
A szerző azt is jól érzékeli, hogy itt és ekkor nemcsak mészárlás történt, hanem ez a tudatos gonosztett valóban megrendítette a magyarok és a szovjet katonák között éppen kialakult szimpátiát és bizalmat.
„– Vologya! – kiáltott Tupov. – Célozz annak az épületnek a tetejére, két óra irányában. Gyorsan! Meg kell mentenünk ezeket az embereket, siess!
A T–34-es ágyúja felemelkedett a tető irányába. – Tűz! – adta ki a parancsot Tupov, és a tank beleremegett a robbanásba. Megsemmisítették a helyet, ahol az imént a géppuskát látta, de szinte ugyanabban a pillanatban géppuskatűz dördült a tér ellenkező oldaláról. – Újra tölts és célozz a másik épületre, tizenegy óra irányában. – Gyorsabban, Vologya, még mindig lőnek! – A tank ismét nagy pontossággal találta el a célt, mostanra azonban már minden irányból záporoztak a lövések a térre.
A tömeg megzavarodott, fogalmuk sem volt, hogy ki az, aki lő rájuk. Valaki felkiáltott: – Csapda! Az oroszok meg akarnak ölni mindenkit! Az emberek haragja azonnal az orosz katonák ellen fordult, és próbálták elvenni tőlük a fegyvereiket, eközben azonban a szomszédos házak tetejéről folyamatosan lőtték a teret. Kitört a pánik.
Ellenünk fordul a tömeg, villant át rémülten Tupov agyán. – Nem mi lőttünk, tévedés! – kiáltotta, de senki sem hallotta. Ekkor egy férfi lőtt rá frissen zsákmányolt puskájával, a lövedék pedig a feje mellett, a torony fedeléről vágódott vissza, ezért Tupov végül visszabújt a tankba, és magára húzta a fedelet."

Tupov kapitány a továbbiakban a könyv negatív hősével, az ÁVH-s Bélával is találkozik a Margit hídnál. Béla a szennyvízcsatornán át érkezett:

„Tupov végigmérte a rendkívül különös szagot árasztó, csuromvizes, overallos férfit. – Ki maga? – kérdezte magyarul.
– Szabó Béla hadnagy vagyok az Államvédelmi Hatóságtól – válaszolta Béla, csaknem tökéletes oroszsággal. Lassan kezdett magához térni, és még egy bátortalan szalutálásra is futotta erejéből. – Segítségre van szükségem.
– Az ÁVH-tól?
– Igen, százados.
– Akkor menjen a fenébe – mondta Tupov tömören, majd megfordult, hogy visszatérjen a tankjához. – Maguknak csinálták a bajt, most próbáljanak kimászni belőle a mi seregünk nélkül.
– Hogy mer egy elvtársával így beszélni? – vágott vissza Béla, megpróbálva jogos felháborodásának hangot adni.
Tupov ekkor hirtelen visszafordult és előrántotta pisztolyát. – A Petőfi hídnál rengeteg emberemet vesztettem el, és még több ártatlan embert láttam meghalni a Parlament előtt. Mindezt maguknak köszönhetjük. Tíz másodpercet adok, hogy eltakarodjon innen, különben lelövöm – mondta Tupov teljes nyugalommal, és pisztolya ravaszára helyezte az ujját."

Az 1956-ról szóló legkülönbözőbb történetekben sokszor találkozunk ugyanazzal a néhány jellegzetes motívummal. Egyik ilyen a szovjet-ázsiai katonák felbukkanása Magyarországon szovjet egyenruhában. Garrison éppoly kézenfekvő, mint amilyen váratlan, s így igen frappáns összefüggésben kommentálja ezt a témát:
„Már régen ki kellett volna vonulnunk, gondolta Tupov, és ezt a tábornokoknak és politikusoknak is látniuk kellene.
Tupov kilépett parancsnoki sátrából, hogy embereinek kiadja az utolsó utasításokat, és észrevette, hogy újabb gépesített lövész hadtest érkezett Közép-Ázsiából. A megszállásból hamarosan vérfürdő lesz, ha ezeket a csapatokat a magyarok ellen fordítják. Diákkorában a történelmért rajongó Tupov jól látta a helyzet iróniáját: ezer évvel azután, hogy a magyarok elmenekültek a hordák elől, hogy a Kárpát-medence biztonságában megteremtsék saját nemzetüket, a tatárok és a mongolok leszármazottai készülnek Magyarországot megtámadni. (...) Érző emberi lényként azonban mélyen elkeserítette, hogy alig tíz óra múlva véres csapás zúdul a magyarokra. Nincs semmi esélyük, motyogta magában, és végignézett a közelben álló közép-ázsiai mongol katonákon, akik újabb adag lőszerrel zsúfolták tele T–54-es tankjaikat. Túlzott lelkesedést látott arcukon."
A Liberté 1998-ban született. Talán ugyanekkor írja Tupovval kapcsolatban Garrison:

„De a helyzet és a környezet rendkívül nyugtalanította. Mégiscsak Magyarországon vannak, a magyarok pedig csupán saját hazájukat próbálják védeni, éppúgy, ahogy ő is a sajátját 1941-ben. Most ő volt a megszálló, az elnyomó, mint a németek, akik ellen a nagy honvédő háborúban harcolt. Bűnösnek érezte magát, és nem tudott szabadulni a gondolattól."

E nyomasztó gondolatok és érzések nem akadályozzák meg Tupov kapitányt, hogy szét ne lövessen többek között egy lakóházat. Egy épp olyan házat, amilyenről Eörsi István írt (Méltó a gyűlöletre), vagy amilyenről Kannás Alajos Kormos kövek című versében olvasunk:

[...] szellő lebbent
s a füstöt elsöpörte nyomban.
Az Isten így nem is vette észre
hogy térdre omlott egy ház
és lenn maradt a porban.

Tupov végül felkelők fogságába esik, akiknek vezetője, Péter, megakadályozza, hogy a többiek kivégezzék az elfogott oroszokat. Váratlanul szovjet tüzérek jelennek meg és lekaszabolják a felkelőket. Tupov testével fedezi Pétert, a többi magyar meghal:
„Ekkor egy szovjet politikai tiszt mászott be az ablakon, mert az ajtót még mindig elállta a tank. – Ő a csoport vezetője? – kérdezte Tupovot, Péterre mutatva.
– Nem – hazudta Tupov. – Ő volt – válaszolta és András holttestére mutatott." Tupov ezzel újólag megmentette Péter életét.

*

Robert Littel, korábban a Newsweek kelet-európai tudósítója, A CÉG címmel bestsellerré lett regényt írt a CIA hidegháború alatti tevékenységéről. Különösen nagy visszhangot váltott ki a regénynek az 1956-os magyar forradalommal és a CIA szerepével foglalkozó része – „eddig sohasem publikált visszaemlékezések és dokumentumok alapján", mint azt a szóbanforgó részből készült magyar kiadás borítóján olvassuk. E rész magyarul önálló könyvként jelent meg Az ártatlanság vége címmel (Hamu és Gyémánt Kiadó, Budapest, 2003). A cselekmény Budapesten játszódó szálának végefele a CIA-ügynök a Kilián laktanyából menekül egy alagúton keresztül.
„Egy zárkában, amelybe a megbüntetett bakákat zárták a századfordulón, tizenkét átszökött orosz katona bújt meg. Kiengedték őket, kaptak halottakról lehúzott civil ruhát, személyi igazolványt, pénzt, sőt térképeket is, amelyeken bejelölték nekik a Jugoszlávia felé vezető utat; nyilvánvaló volt, hogy ha elfogják őket, kivégzőosztag elé kerülnek.
A felkelők és az oroszok ötös csoportokat alkottak, és ötpercenként indulva lemásztak a raktár végében tátongó, kifalazott kútra emlékeztető aknába. Hajnali három óra volt: odakint a laktanya előtt rázendítettek a tankok. Zoltán, Ebbitt és Erzsébet két orosszal együtt az utolsó előtti csoportba került." (145. o.) „...a két orosz dezertőr – olyan fiatalok, hogy szinte még nem is borotválkoztak – leroskadt melléjük. [...] A tizenkét orosz indult elsőként, akik elfogásuk esetén semmiben sem reménykedhettek. Az egyik megállt az ajtóban, rövid beszédet intézett a felkelőkhöz, majd mélyen meghajolt előttük, és kiment." (146. o.)

Benedikty Tamás Szuvenír című kétkötetes regényének néhány mondata azt az atmoszférát idézi fel, amely a Vörös Hadseregen belül uralkodott:
„Kedvetlenség, elkeseredettség, sőt düh tapasztalható egyik-másik szovjet alakulatnál. A sok-sok éve itt állomásozó, Dunántúlról felvezényelt egységek egészen másként gondolkodnak, mint azok a katonák, akiket Szegeden át, Románia felől küldtek a főváros ellen. Ez derült ki a szovjet hadifoglyok szavaiból, akiket a Práter utcai iskola egyik tantermében őriznek; a kihallgatások világosan tükrözik, milyen állapotok uralkodnak a Vörös Hadseregben."
(Benedikty Tamás: Szuvenír. Kertek kiadó, Budapest, 2000, 240. o.)

E regény oldalain felvillan a felkelők oldalán harcoló koreai diákok alakja is.

A további kutatásról
Végezetül hadd jelezzük azokat a kutatási irányokat, amelyektől – véleményünk szerint – jelentősebb eredmény várható, amennyiben valakinek a kérdéskör teljesebb feltérképezése a célja.
I. A még élő magyar tanúk módszeres felkutatása és megszólaltatása.
II. Az orosz archívumok anyagának kutatása. (Ez nem tűnik egyszerű feladatnak – az orosz illetékesek magatartása változó. Hol eltűrik, hol akadályozzák a feltáró munkát. A hivatalos álláspont szerint az 1956-ban átállt vagy dezertált szovjet katonák ma is egyszerűen hazaárulónak számítanak.)
III. A Szovjetunió egyes utódállamai archívumainak kutatása.
IV. Az osztrák, német, olasz, angol, amerikai, kanadai, ausztrál stb. bevándorlási hatóságok 1956-os és 1957-es nyilvántartásaiból azonosíthatóak azok az orosz és egyéb nemzetiségű katonák, akik 1956 októberének végétől jelentkeztek mint menekültek. Eleinte és legnagyobb számban Bécsben, ahonnan a továbbiakban továbbjutottak az egyes nyugati országokba.

Konklúziók
Többszáz könyv átolvasása után és többtucat kortanú visszaemlékezése alapján a témánk szempontjából fontos történések a következőkben foglalhatóak össze.
1956 őszén egy imperialista hatalomnak, a Szovjetuniónak a hadserege leverte a magyar forradalmat.
Ez a hadsereg azonban nem imperialistákból állt. Besorozott katonáinak társadalmi, nemzetiségi, kulturális, vallásos háttere, történelmi tudata, személyiségének morális szerkezete igen eltérő volt. A hadsereg zömét parancsnokoknak fegyelmezetten engedelmeskedő katonák alkották, akik Magyarországról mit sem tudtak és akiknek a viselkedését nem a körültekintő analízis és önálló ítéletalkotás határozta meg. Az sem vitás, hogy elsősorban Szerov tábornok KGB-s környezetében, de nemcsak ott voltak olyanok is, főleg a tisztikarban, akik a proletár internacionalizmusnak nevezett szovjet imperializmus, az élesedő osztályharc, a kominternes propagandaszólamok fanatikusaiként brutálisan és elvakultan léptek fel.
Ám ahogyan magában a szovjet társadalomban Tallinntól Moszkváig és Szentpétervártól Ungvárig a magyarok iránti szimpátia, a magyarok ügyével kapcsolatos szolidaritás sokhelyütt imponáló formában is megmutatkozott, ugyanúgy a Magyarországot megszálló szovjet hadsereg jónéhány katonája is a magyarok oldalára állt. Volt, aki csak érzelmileg, volt aki tevőlegesen is.
Október 23-át követően világossá lett, hogy – legalábbis Budapesten – a szovjet hadsereg legénységének jelentős része fraternizál a főváros népével. A már hosszabb ideje Magyarországon tartózkodó csapatok ingadozása közismert ténynek számított. Az október-november folyamán máshonnan átdobott egységekben már jobban bízhatott a politikai-katonai vezetés, de ezek soraiból is számosan álltak át. Volt, aki fogságba esését követően, mások teljesen spontánul.
Október 24-én este a magyar vezérkar már tudja, hogy egyes szovjet katonák csatlakoztak a felkelőkhöz.
Október 25-én parancsmegtagadások, majd intenzív tömeges átállás képzetét előrevetítő, netán azt súroló fraternizálás előzik meg – vagy talán váltják ki – a Kossuth téri vérengzést. A téren tartózkodó egyes szovjet fegyveresek azonnal viszonozzák a (talán szovjet) tüzet és óvni próbálják a körülöttük lévő civileket.
Egy Viktor nevű, fogságba esett kiskatona csatlakozik a Corvin köziekhez, később hősi halált hal oldalukon.
A különböző forradalmi szervek több dokumentumban követelik, hogy az átállt szovjet katonák részesüljenek politikai védelemben. Vidéken egyes szovjet helyőrségek és helyi forradalmi bizottságok között megnemtámadási egyezségek születnek.
Október 31-étől egy Vaszil Petrovics Pavlov nevű, magyarul jól beszélő felderítő egyre szorosabban működik együtt a Tűzoltó utcai felkelőkkel. November 9-e után „visszaáll" a Vörös Hadseregbe.
Parancsmegtagadásért kivégzik Pjotr Pidlityejcsuk közkatonát. Ugyanezért Zsenja Milint Szibériába küldik. Mahenkov őrnagyot, a jászberényi szovjet laktanya parancsnokát ugyancsak kivégzik. Állítólag grúz katonák is ugyanerre a sorsra jutnak. November 5-én egy katona, aki a Hungária étterem környékén esik fogságba, átáll a felkelők oldalára. M. G. Akopjan őrnagy az óbudai harcokban esik el, magyar oldalon.
A szovjet társadalomban érezhetően növekszik a magyar ügy iránti, olykor tettrekész szimpátia.
Lukács Mátyás közlegény átáll a békési felkelők oldalára. Hadbírósági ítélettel a Gulágra száműzik, soha nem térhetett vissza szülőföldjére, Kárpátaljára.
Egy Ványa nevű katona a novemberi intervenció harcaiban a pesterzsébeti felkelők soraiban áldozta életét. Az ottani fiúgimnázium kertjében temették el.
A dél-budai szabadságharcok egy november 4-e után fogságukba esett, majd hozzájuk átállt orosz tiszt segítségével gyártanak hivatalos papíron és pecséttel orosznyelvű passzust.
A fogságba esett Dömötör Zoltán, társaival együtt, egy orosz tizedes segítségével szökik meg. Szücs Miklósnak ugyancsak lehetősége lenne megszökni egy orosz kiskatona jóindulata révén.
November folyamán a Vörös Hadsereg több katonája menekül Nyugatra. Egy lett fiút Ausztriából rabolnak vissza a szovjetek. A főváros különböző kórházaiban ápolt szovjet katonákra – igen sok közöttük az átállt – brutális kegyetlenség vár sajátjaik részéről.
Körülbelül ennyit rögzítettek az írott források.

Szerző az olvasóhoz

Biztosan akadnak olvasók, akikben e közel kétszáz oldal átolvasása után is maradt kétely: mennyiben mondható reprezentatívnak Pável sorsa, a szó szimbolikus értelmében.
A Smith kapitány oldalára átálló, őt megmentő indián lánynak, Pocahontasnak, talán egész Észak-Amerika történetét sikerült megváltoztatnia.
A magyar oldalra – vélhetően, vagy valóban – átállt szovjet katonáknak nem sikerült megmenteniük sem a forradalmat, sem a szabadságharcot. Így amit megmenthettek, szemszögünkből nézve, az nem más, mint a becsület.
Az oroszok becsülete, meg azoké az elnyomott népeké, amelyek együttérzése annyira fontos az „egyedül vagyunk" érzetével oly sokszor kínlódó magyarok számára.
Pável alakját a szerző a szónak legalább e pocahontasi értelmében jelképesnek szánta – esetleg még az utókor megbékélése jelképének is.
Hogy szándéka mennyire volt sikeres, ezt a mű magyar és orosz (ukrán, grúz stb.) olvasóinak és nézőinek kell eldönteniük.
Kolozsvár–Budapest, 1999–2005

A Függelékben és a Jegyzetekben említett művek bibliográfiája

1956 – a befejezetlen forradalom, Svájci Magyar Irodalmi és Képzőművészeti Kör kiadása, Zürich, 1988.
1956 a sajtó tükrében. Összeállította és szerkesztette Izsák Lajos és Szabó József. Kossuth Könyvkiadó, Budapest 1989.
1956 plakátjai és röplapjai. Zrínyi kiadó, Budapest, 1991.
1956 sajtója október 23. – november 4. Magyar Krónika. Kolonel Lap- és Könyvkiadó, Budapest, 1989.
A forradalom hangja. Magyarországi rádióadások 1956. október 23. – november 9. Századvég füzetek 3, Budapest, 1989,
A forradalom tanúi. Nemzetőr, München, 1981.
A „Jelcin-dosszié". Szovjet dokumentumok 1956-ról. Századvég kiadó és '56-os Intézet kiadása, Budapest, 1993.
Az 1956-os magyar forradalom. Történelmi olvasókönyv középiskolásoknak, Tankönyvkiadó, Budapest, 1991.
Az Egyesült Nemzetek Szervezete Különbizottságának Jelentése a magyar kérdésben. New York, 1957, in: A forradalom tanúi, Nemzetőr, München, 1981.
Csingiz AJTMATOV: Az évszázadnál hosszabb ez a nap. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1982.
A magyar dráma. Szalai Lajos rajzaival. – Sümegi György: Rajzolt 1956. Nalors Grafika Kft., Budapest, 1996.
A Magyar Szocialista Munkáspárt ideiglenes vezető testületeinek jegyzőkönyvei. I. kötet. Intera Rt, Budapest, 1993.
ANGYAL István sajátkezű vallomása, Eörsi István előszavával, szerk. Eörsi László, Pesti Szalon, Budapest, 1991.
ARDAY Lajos: Az Egyesült Királyság és Magyarország. Mundus Kiadó. Budapest, 2005.
R. A. AVERBUCH: A magyar nép szabadságküzdelme 1848–49-ben, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1970.
BABIRÁK Hajnalka: Magyar-georgiai irodalmi kapcsolatok. Windsor Kiadó, Budapest, 1997.
BENEDIKTY Tamás: Szuvenír. Kertek Kiadó, Budapest, 2000.
Walter BENJAMIN: A történelem fogalmáról. In: Angelus Novus, Budapest, Magyar Helikon, 1980.
BENKŐ Zoltán: Történelmi keresztutak. Felsőmagyarország Kiadó, Miskolc, 1993.
BEREMÉNYI Géza: Kelet-Nyugati pályaudvar, T-Twins kiadó, 1993.
John BERGER: A Painter of Our Time. Vintage Books, Random House, New York, 1996.
John BERGER: Selected Essays by Geoff Dyer. Vintage International, New York, 2003.
BLAHÓ Miklós: A világpolitika és '56. A magyai–szuezi „kettősválság". John Campbell New York-i elemzése. Magyar Nemzet, 1989. június 3., 6. old.
Joseph CONRAD: A sötétség mélyén, Szépirodalmi könyvkiadó, Budapest, 1977.
CZIGÁNY Lóránt: Ahol állok, ahol megyek, ezen belül A forradalom közkatonája című fejezet. Kortárs Kiadó, Budapest, 2003.
CZIGÁNY Magda: Szocialista realizmus a száműzetésben, in: Néző a képben, Szepsi Csombor Kör, London, 1973.
CSETE Örs: 1956 Budapest, arcok és sorsok. Megjelent az Ötvenhatosok arcképcsarnoka első köteteként. Magyar Napló Kiadó, Budapest, 2001.
CSIRPÁK Emil: Tettem a dolgom... Az interjút készítette Bagu Balázs, in: Együtt folyóirat 2003. 5.
CSONKA Emil: A forradalom oknyomozó története 1945–1956, Veritas, München, 1981. 406–7. o. A források közt: Michener, James: The Bridge at Andau, New York, 1957.
Döntés a Kremlben, 1956. A szovjet pártelnökség vitái Magyarországról. 1956-os Intézet kiadása, Budapest, 1996.
EMBER Judit: Menedékjog – 1956. A Nagy Imre csoport elrablása. Szabad Tér Kiadó, Budapest, 1989.
EÖRSI István: Emlékezés a régi szép időkre. Napra Forgó Kft., Budapest, 1989.
EÖRSI László: Ferencváros 1956. 1956-os Intézet kiadása, Budapest, 1997.
ÉRTAVY Baráth Kata: Történelem: kitűnő. Regény az 1956-os szabadságharc idejéből. Kárpát Publishing, Detroit, 1966.
FEKETE Pál: Az utolsó szó jogán. Püski Könyvkiadó, Budapest, 2003.
Forró ősz Budapesten. Hegedüs B. András életútinterjúja FAZEKAS Györggyel. Magyar Hírlap Könyvek, Budapest, 1989.
Paul GARRISON: Betonszobrok. Kassák Könyv- és Lapkiadó Vállalat, Budapest, 2001.
GERGELY András–SZÁSZ Zoltán: Kiegyezés után. Gondolat Kiadó, Budapest, 1978.
GOSZTONYI Péter: 1956. A magyar forradalom története, Újváry „GRIFF" Verlag, München, 1981.
GOSZTONYI Péter: Föltámadott a tenger... 1956, Népszava, Budapest, é.n. [1989.]
GOSZTONYI Péter: A magyar Golgota. Második kiadás. (Az első 1993-ban jelent meg.) Heltai Gáspár Kft. kiadása, Budapest, 1997.
GYURKÓ László: 1956, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1987.
HAJDU Tibor: Farkas és Kádár Rajknál. Rubicon, 2000. 7–8. szám.
Halottaink 1956 I. – Katalizátor Iroda, Budapest, 1989.
Hiányzó lapok 1956 történetéből. Dokumentumok a volt SZKP KB levéltárából, Zenit Könyvek, Móra Ferenc Könyvkiadó, Budapest, 1993.
HOLLÓS Ervin–LAJTAI Vera: Köztársaság tér 1956, Népszerű történelem. Negyedik, változatlan kiadás, Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1980.
HORNYÁK Tibor: Rémuralom Magyarországon, Budapest, 1998.
HORVÁTH Miklós: 1956 hadikrónikája. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2003.
HORVÁTH Miklós: Maléter Pál, Budapest, 1995.
HORVÁTH Miklós: Maléter Pál, 2., javított kiadás, H&T Kiadó, Budapest, 2002.
HUSZÁR Tibor: Kádár János politikai életrajza 1912–1956. 1. kötet. Szabad Tér Kiadó és Kossuth Kiadó, Budapest, 2001.
Iránytűnk '56 – lásd Orbán Éva
IRVING, David: Felkelés! Gede testvérek, Budapest, 2004.
ISOTAMM, Jaan: Maroknyian a túlerő ellen. In: Napút.
JAVORNICZKY István: A Kádár-korszak (1.) Illúzió és megtorlás. Magyar Nemzet, 1989. május 24., 5. old.
JÁROMI József: Vihar a városban. A forradalom és szabadságharc napjai Jászberényben 1956-ban. A POFOSZ és az '56-os Szövetség Jászsági Szervezetének kiadása, Jászberény, 1995.
JOBBÁGYI Gábor: A néma talp. Tóth Ilona az orvosi kar mártírja. Püski Kiadó, Budapest, 2002.
JOBBÁGYI Gábor: Ez itt a vértanúk vére. Kairosz Kiadó, Budapest, 1998.
JÜRJO, Indrek: Az erdei testvérek dossziéi. In: Napút.
KABDEBÓ Tamás: A Time For Everything. The Cardinal Press, Maynooth, 1966.
KABDEBÓ Tamás: Danubius Danubia. Argumentum Kiadó, Budapest, 1998.
KIRÁLY Béla: Az első háború szocialista országok között. Magyar Öregdiák Szövetség – Bessenyei György Kör, New Brunswick, 1981.
KIRÁLY Béla: Amire nincs ige. HVG könyvek, Budapest, 2004.
Alekszandr KIROV: A szovjet katonai beavatkozás – 1956. In: Szovjet katonai intervenció – 1956, Argumentum, Budapest, 1996. Második kiadás: H&T Kiadó, Budapest, 2001.
KOPÁCSI Sándor: Életfogytiglan. I.U.S., Párizs, 1989.
KOVÁCS József: Ez volt '56, A szabadság mámora. A szerző kiadása, Budapest, 2000.
Michael KORDA: Egy másik élet. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2002.
KŐ András: Az utolsó út rögei. Magyar Nemzet, 2005. június 16, Látó – Tér, 5. oldal.
KŐ András–NAGY J. Lambert: Kossuth tér 1956, Teleki László Alapítvány, Budapest, 2001.
KŐ András–NAGY J. Lambert: Tököl, 1956, Publica Kiadó, Budapest, 1992.
KURCZ Béla: A 301-es parcella. Az apa meg a lánya. Magyar Nemzet, 1989. május 2., 5. oldal.
KURCZ Béla: A 301-es parcella. Végső üzenet. Magyar Nemzet, 1989. május 3., 5. oldal.
LIPTÁK Béla: 35 nap. BBS-INFO Kft, Budapest, 2003.
Robert LITTEL: Az ártatlanság vége. Félrevezette a CIA a magyarokat 1956-ban? Hamu és Gyémánt Kiadó, Budapest, 2003.
Bill LOMAX: Magyarország 1956. Fordította és kiegészítette Krassó György, Aura Kiadó, Budapest, 1989.
Magyar '56, 1. és 2. kötet. Magyarok Világszövetsége 1956-os Bizottsága, Budapest, 1996.
Magyar Honvéd (a Magyar Honvédség és Nemzetőrség lapja), november 2. In: 1956 sajtója október 23. – november 4.
MARTON Endre: Tiltott égbolt. Kairosz 2000 Kiadó, Budapest, 2000.
MÉRAY Tibor: Nagy Imre élete és halála, Újváry „Griff" Kiadó, München, 1983.
MOLNÁR József: Mese az ellenforradalomról. Látóhatár, 1957/6. Ugyanő: Kormos ég – sötét lelkiismeret. Új Látóhatár, 1959/6. Mindkét írás, in: Molnár József: A betű szolgálatában. Argumentum Kiadó, Budapest, 2002.
MOLNÁR Miklós: Egy vereség diadala. A forradalom története. 1956-os Intézet kiadása, Budapest, 1998.
MOLNÁR Miklós–NAGY László: Reformátor vagy forradalmár volt-e Nagy Imre? A Magyar Füzetek kiadása, Párizs, 1983.
NAGY Imre: „A magyar nép védelmében". Vitairatok és beszédek 1955–1956. A Magyar Füzetek kiadása, Párizs, 1984.
NAGY Pál: Journal in-time, él(e)tem 2, Kortárs Kiadó, Budapest, 2002.
Napút folyóirat, Budapest, 2001. júniusi szám.
Beszélgetés NÉMETH István Párizsban élő mérnökkel: Egy felkelő visszaemlékezései. Beszélő 26, 1989. In: Beszélő összkiadás, III. kötet.
NIITSO, Viktor: Bátrakkal rokonszervezők. In: Napút.
OLTVÁNYI László: Dél-Budapest bástyái. In: 1956 – a befejezetlen forradalom.
ÓMOLNÁR Miklós: 12 nap, amely... Szabad Tér Kiadó, Budapest, 1989.
ORBÁN Éva interjúkötete: Iránytűnk '56. Összmagyar Testület, Gloria Victis, 2001.
ORBÁN Éva interjúkötete: Üzenet a barikádokról 3., 2001, Budapest.
Ötvenhat októbere és a hatalom. A Magyar Dolgozók Pártja vezető testületeinek dokumentumai. Szerkesztette és a jegyzeteket készítette Horváth Julianna és Ripp Zoltán. Napvilág Kiadó, Budapest, 1997.
PASSUTH Krisztina: Les avant-gardes de l'Europe Centrale, Paris, Flammarion, 1988.
PÉTERFI Miklós: Egy felkelő emlékei. Beszélő 18, 1986/3. In: Beszélő összkiadás, II. kötet.
Piros a vér a pesti utcán. Az 1956-os forradalom versei és gúnyiratai. Összeállította: Győri László. Második, bővített kiadás. A Magyar Napló Kiadó és az 1956-os Intézet kiadása, Budapest, 2001.
PONGRÁTZ Gergely: Corvin köz, 1956. A szerző kiadása, 1982–1992. Ötödik kiadás.
[Kozma Huba:] PONGRÁTZ Gergely. Antológia Kiadó, 2002.
POZSGAI Zsolt írása a Magyar Nemzet 2003. november 8-i számában (25. o.).
RAINER M. János: Nagy Imre. Politikai életrajz. II. kötet. 1956-os Intézet kiadása, Budapest, 1999.
Ignazio SILONE: Uscita de sicurezza, vagyis Vészkijárat. Az idézet A budapesti lecke c. szövegrészből való. Alberto Mondadori Editore, é.n.
Sortüzek – 1956, Igazságügyi Minisztérium – Tényfeltáró Bizottság, Antológia Kiadó, Lakitelek, 1993.
Nyikolaj SPANOV: Az életért. Ifjúsági Könyvkiadó, Budapest, 1952. Ford. Gellért György, a verseket Gáspár Endre ültette át.
SOLYMÁR József: Csak álmomban vagyok szabad. A cigány Bizsunak, azaz DILINKÓ Gábornak kalandos élete. A szerzők (Dilinkó és Solymár) kiadása, Budapest, 1996.
STEFKA István: Ötvenhat arcai. Kairosz Könyvkiadó, Budapest, 2003.
Dr. SZABÓ Ákos–KÁLLAI Tibor: Magyar festők és grafikusok életrajzi lexikona, I–II., Budapest, 1997.
SZIDIROPULOSZ Archimedes: 1956 Görögök a forradalomban. Flaccus Könyvkiadó Bt, 1997.
SZILÁGYI Sándor: A szellemi ellenállás jelképe (Bibó-tanulmányok), ABC Független Kiadó, Budapest, 1985.
SZILÁGYI Sándor: Bibó István 1956-ban. In: Ostinato, Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest, 1999.
SZINETÁR Miklós: Így kell ezt... vagy másképp. Szinetár Miklós elmondja életét Kozák Gyulának, Balassi Kiadó, Budapest, 2003.
SZINTE Gábor visszaemlékezése. Árgus – irodalmi és kulturális folyóirat, 2002. 3. szám.
Szovjet katonai intervenció 1956. Szerkesztette és a bevezető tanulmányt írta Györkei Jenő és Horváth Miklós. 2., javított kiadás. H &T Kiadó, Budapest, 2001.
SZÖRÉNYI László: Anker köz, in: Igen. Katolikus ifjúsági lap. 1989. X. 27., 8. o., valamint: Hosszúlépés. Pesti Szalon Könyvkiadó, 1997., 153. o.
SZÖRÉNYI László: Delfinárium. Felsőmagyarország Kiadó, Miskolc, 2000.
SZÜCS Miklós: Ezredes voltam 1956-ban a vezérkarnál. Szabad Tér Kiadó, Budapest, 1989.
TARTO, Enn: Eszméltető röplapok. In: Napút.
Titkos jelentések 1956. okt. 23. – nov. 4. (A budapesti brit és amerikai követségek bizalmas jelentései.) Hírlapkiadó Vállalat, Budapest, 1989.
Top Secret. Iratok a magyar–jugoszláv kapcsolatok történetéhez 1956. Budapest, 1995.
Top Secret 1956–1959, az MTA Jelenkor-kutató Bizottságának kiadása, Budapest, 1997, gyűjtötte és szerkesztette Kiss József–Ripp Zoltán–Vida István.
Guy TURBET-DELOF: Egy francia diplomata a forradalomban. Francia Intézet és 1956-os Intézet kiadása, Budapest, 1996.
Utazások a török birodalomban. Válogatta Binder Pál. Kriterion, Bukarest, 1983.
Üzenet a barikádokról 3. – lásd Orbán Éva.
VÁRI Fábián László interjúja: Sokszor álmodom ma is, hogy üldöznek. Magyar Napló, 2001 október–november–december.
VÉGVÁRI Vazul in: Igen. 1989. X. 27.
WALPER, Franz: Szemtanúi vallomások, Nickelsdorf, 1956 őszén. „Ungarnhilfe" 1956/57. A szerző magánkiadása, Budapest, 1997.
WASS Albert: Elvásik a veres csillag. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 1999. (Az első kiadás 1965-ben jelent meg.)
ZECHER János: A csillag lehullt. Dunatáj Kiadói Kft., Dunaújváros, 2001.

Megjegyzés. A szerző a tanulmány megírásakor elsősorban azokat a műveket igyekezett újraolvasni, amelyeket már a Liberté megírása előtt is olvasott és amelyeknek egyes részletei befolyásolták magának a dráma cselekményének alakításában is. Ezek az – értelemszerűen 1998 előtt megjelent – művek képezik a bibliográfia gerincét. A szerzőnek természetesen törekvése, hogy az azóta megjelent irodalom alapján folyamatosan kiegészítse tanulmányát. (Ehhez azonban megfelelő apparátussal nem rendelkezik: magányos olvasó marad ő továbbra.

Hol van a haza és mekkora

– Mikor javulsz már meg, Kaganovics elvtárs – förmedt Hruscsov az SzKP KB ülésén Sztálin egykori apósára –, és mikor hagyod abba a talpnyalást? Micsoda begyepesedett állásponthoz ragaszkodnak?
Felkaptam a fejem.
Szabó néni behozta a levest.
1956. november 6-a volt.
– Nem kérek – mondtam Szabó néninek, akihez ebédelni jártunk Kolozsvárott az Izabella utcába, srégen szemben a házzal, mely hajdanában Karácsony Benőé volt. Megint szabógallér leves volt, s én azt gyanítottam, hogy a levesnek valamilyen módon köze lehet Szabó bácsi hátrahagyott ingeinek gallérjához.
Szabó bácsi eltűnt a háborúban.
A szüleim aznap is a néni rádióját hallgatták a belső szobában. És egyáltalán nem törődtek vele, hogy megint terrorizálom Szabó nénit.
Éreztem, hogy valahol nagy baj lehet.
Addig faggatóztam és erősködtem – „te ezt még nem érted" stb. –, mígnem áttörtem apámék ellenkezését és megtudtam, hogy forradalom volt Magyarországon. Megtudtam, hogy mi az a forradalom és mi az, hogy Magyarország; mi az, hogy Budapest s hogy milyen szerepet játszottak – már megint – az oroszok; s világossá vált előttem, hogy egy olyan nemzethez tartozom, amely több országban él, és amely nemzethez tartozni rangot jelent.
Ma már – Babits egy hátrahagyott töredékével szólván – „magyarságom naiv gőgje fogytán". Nemzetünkhöz való tartozásom élménye szkeptikusabb, keserűbb, reálisabb és önkritikusabb.
De maradjunk Babitsnál. És annál a kérdésnél, hogy hol van a haza és mekkora. E kérdést költők és gondolkodók – magyarok is, meg persze mások is – ugyanúgy körbejárták, mint például azt is, hogy „mi a magyar", meg hasonlókat – mi az identitás – aztán meg: hogyan függenek ezek össze; az, aki izlandi, annak nyilván Izland a hazája és a szülőföldje is, sőt az országa, állama, mi több: nemzetállama is. Jól körülhatárolható helyen van ott fönt északon, ugyan ki vitatná, hogy Izlandon nép, nemzet, társadalom, ország és állam – sőt, nemzetállam – határai pontosan fedik egymást.
És vajon egy szentpétervári ember szülőföldje mekkora? Kamcsatkát is annak tekinti? És Csecsenföldet is? És Észtországot is? Ott van közel. Mondjuk valaki, aki 1953-ban született, mint én: annak tekintette? S ha évtizedekig annak tekintette, akkor minek tekinti Észtországot azóta, amióta ez – ismét – független állam?
Szülőföldem-e nekem – aki Marosvásárhelyen születtem – Nagyvárad? És Ártánd már nem? És Sopron? S ha igen, akkor Kismarton már nem? Nem keresek választ megkerülhetetlen kérdésekre. Csak néhány magyar költő néhány sora jutott eszembe.
Röpülj lelkem, keresd meg hazámat! – indítja versét a legmagasabb regiszterben Babits Mihály, erőteljesen, mintha a holnap hősét röpítő hajót szólította volna meg. A vers címe: Hazám!, technikája pedig az, amit ma zoomnak nevezünk. Hat strófában tágítja a haza köreit, a szülőháztól a földgolyóig. Az egyes szakaszok címe: A ház – A város – Az ország, mappa szerint – Az igazi ország – Európa – A glóbus. A konzekvenciákat pedig az Epilóg foglalja össze, 13 soron belül térve vissza a világűrből a szülőházig.
Igen, Babits lelke a Halálfiaiból ismerős, zöld zsalus szülői házból röppen föl megkeresni-meghatározni hazáját; „...amit láttam tejszín napsütésben / mind hazám volt!" – mármint amit a városban látott –; mi más következhetik ezután, mint az ország, gondoltam magamban 1972-ben, mikor a Magyar Helikonnál megjelent Babits-összesben idáig jutottam. Ám itt két sor gondolatjel következett. Gyanút fogtam – s hát a régi „zöld" Babitsban bizony előkerült a versből kihasított strófa, melynek „egyes szomszéd nemzetek érzékenységére" való tekintettel kellett kimaradnia. A rónán túlra szálló lélek persze veszélyes tartományba tévedhet, amelyet „bolond sorompók" őriznek. Amitől azonban a szomszéd népek még 1972-ben is kardjukhoz kaphattak volna megbántott érzékenységükben, az, gondolom, a strófa utolsó előtti két sora:

lankád mellől el ne bocsásd bérced:
ha hazád volt, az marad örökre;

hogy aztán egy aforisztikus konklúzió koronázza meg a szakaszt:

senki sem bíró, csak ahogy érzed!

Noshát igen. Ha hazád volt... Így van ez Sopronnal, sőt Kismartonnal is – vagy fogalmazzam inkább úgy: így vagyok én Sopronnal és Kismartonnal is; ami persze nem kötelező senkire. (Szerintem azért Esterházy Péter is így lehet ezzel, legalábbis ami Kismartont illeti.)
„Az igazi ország" – melyik is az? Hol az igazi haza? milyen is az? Öt szóban felel rá Babits, és ez a vers legbelsőbb magva: „...mint maga a lélek, oszthatatlan". Ez vajon hogy kerülte el a cenzúra figyelmét?
Európa a következő versszak címe – „nagyobbik hazám", mondja Babits éppoly természetesen, mint ahogy a Puszták népében írja le ugyancsak a húszas években ugyanezt egy másik dunántúli költő, Illyés Gyula. És akkor már hogyisne utaljunk a kezdettől nyilvánvalóra – Haza a magasban –, annál is inkább, mivel a következő strófa a madártávlatot csillag-távlattá fokozza, madáchi távolságból szemlélve a földet. (Onnan nézve aztán minden földi „földije" az embernek.)
Az epilógusban pedig:

útjaidat akármerre bolygod,
egy országot hordozol magaddal –

amit hatvan évvel később Torontóban így fogalmaz újra Faludy György:

Árpád óta bennem lakik az ország,
minden völgyét meg dombját ösmerem,
akkor is hazám, ha távol lesz tőlem.

Most csak egy szemvillanás erejéig utalva Radnótira (a Nem tudhatom... nevezetes soraira, meg a Hetedik eclogára, amelyben nem a lélek indul röpülve megkeresni a hazát, hanem álmában a fogolytábor, rongyosan és kopaszon, horkolva; meg az Erőltetett menetre: „Ó, hogyha hinni tudnám: nemcsak szívemben hordom / mindazt, mit érdemes még, s van visszatérni otthon;") térjünk vissza Babitshoz, aki a Hazám! párversében – A magyarok Istenéhez – gyermeki lélekkel kérdi: „Vagy-e? S ki vagy? S mienk vagy-e? csupán mienk és senki másé?"
Tíz kérdés egymás után, a tizedik és a tizenegyedik pedig így szól:

És jön-e még igazság?
Vagy mi leszünk a keresztrefeszített
a nemzetek közt?

Harminc évvel később, 1956 Karácsonyán Márai Sándor válaszol – tudatosan? öntudatlanul? – Babitsnak:

„Fejük csóválják, sok ez, soknak.
Imádkoznak vagy iszonyodnak,
Mert más lóg a fán, nem cukorkák:
Népek Krisztusa, Magyarország.

És elmegy sok ember előtte:
A Katona, ki szíven döfte,
A Farizeus, ki eladta,
Aki háromszor megtagadta" stb.

Mennyből az angyal, ez a vers címe, a Faludyé pedig: Ezerkilencszázötvenhat, te csillag.

Akkorhát vissza is értünk ötvenhat november-decemberéhez; de én még mindig nem szóltam arról: mekkora s milyen az én hazám? Talán könyvet fogok írni egykor erről, mely így fog kezdődni: „Az én hazámnak Dardzsilingben is van temetője – Körösi Csorna nyugszik benne – és Genfben is van főtere. Ha fölsétálok Róma egyik dombjára, ott – hazám e dombján – a tetőn Türr István márvány mellszobra fogad. Ha az óceánjáró repülőről Új-Foundland partjainál a mélybe pillantok, tudom, hogy a felhők alatt ott a sziget, melynél hajótörést szenvedett Budai Parmenius István, a tudós krónikás, az Újföldet megéneklő egyik első költő. Az én hazámhoz ez a sziget is hozzátartozik. S ha délebbre fordulna repülőm, jóval az egyenlítőn túlra, Rio Grande do Sul tartomány fölött eszembe jutna, hogy Magellán ennek a földnek azt a nevet adta, hogy Kis Magyarország.
És mikor így nevezte a tartományt – Erdélyi Miksa iránti tiszteletből, aki az expedíció támogatója volt –, akkor nem arra gondolt, hogy Csonka – csak arra, hogy Kis. Ami, négyzetkilométerben, persze már akkor is nagyobb volt, mint amekkora Nagy Magyarország valaha is. De az én hazámba, mely mint a lélek, oszthatatlan, mégis Magellán brazíliai Magyarországa is belefér, valahol a peremén, ahova áthallatszik Paraguay és Uruguay nemzeti himnusza is. Hisz mindkettőt ugyanaz a magyar ember írta, Garibaldi barátja. Másoknak ő Francisco Debali, kora legképzettebb dél-amerikai zeneszerzője, nekünk – hisz honfitársunk, itt a közelben született, Havasalföldön – egyszerűen csak Debály Ferenc József.
De ki állíthatná, hogy az embernek csak térben van hazája?
Sokan közülünk 1848-ban élnek, az a hazájuk, másoknak a kuruckor, vagy a betyárvilág, vagy Mátyás ideje. Az én időbeli hazám 1956 októberétől 1989 Karácsonyáig tart, én annak az országnak vagyok az állampolgára.
(2000 nyarán)

Hruscsov Kaganovicshoz intézeti szavait lásd a Döntés a Kremlben, 1956 című kiadványban, Budapest, 1996, 104. oldal