Az 1970-es években egy alkalommal Marosvásárhelyen ebédeltem a Maros nevű vendéglőben és odalépett hozzám egy színészbarátom:
– Álmodtam valamit rólad.
Egy könyvesboltban Hajdu Győző volt az elárusító. Kérdeztem tőle, van-e Szőcs Géza-kötetük.
– Volt?
– Akkor elővett négy könyvet és letette őket elém. Én emlékeztem rá, hogy csak három köteted jelent meg. De a negyedik?
Valami roppant kusza ábra volt a fedőlapon, vörhenyes, rozsdás színekben.
Mihez hasonlítsam?
Töprengett.
– Ilyen lehet a dél-amerikai őserdő talaja, nagyítón nézve. Vagy egy vöröshangyaboly keresztmetszete.
– És mi volt a címe?
– Elfelejtettem! Három szóból állott. Az első és a harmadik hosszabb volt, mint a középső, de nem tudtam megjegyezni őket.
Fölvettem a könyvet és találomra belelapoztam. Lapozgattam. Beleolvastam és felkiáltottam! Tovább lapoztam és újra!
– Miért?
– Tudod, miért? Azért, mert kiderült belőle! Azért, mert ebből a könyvből kiderült!
– Mi?!
– Nem emlékszem! Csak arra, hogy kiderült. Arra, hogy most aztán...
– És nem vetted meg a könyvet?
– Nem. Gondoltam, te majd úgyis adsz?
– És egyáltalán semmire nem emlékszel belőle?
– Semmire.
– S hogy miről szólt a könyv?
– Most aztán mindenki láthatja...
– Mit?
– Ha tudnám!
– A címe?
– Három szó. A fedőlapja rozsdabarna.
– És magából a könyvből? Egyetlen mondatra sem emlékszel?
– Nem. Egyetlen szóra sem.
1. AZ INDULÁS
Egy huszonkilencedikéről elsejére virradó éjszaka indultam el: kiugrottam az ágyból, sebbel-lobbal puskát ragadtam és nekilódultam a mezőnek, biztos léptekkel és rézsút vágva át a barázdákon valamilyen irányba, mely mögött célt gyanítottam. A cél ott rejtőzött magában az irányban – nem mögötte: benne; de nem feloldva, mint például valamiféle sós oldatban maga a só, mely áthatja a folyadék minden cseppjét, nem ez volt a helyzet: a cél ezúttal nem így lappangott az irányban, hanem olyasféleképp, mint ahogyan, mondjuk, egy gyufaszál fejében lüktet ott, lassú villódzással, az összehajtogatott, lepréselt, bepráholt és fényes zsebkendőként kibontható lángnyelv. Mi eredetileg a régi hídnál laktunk.
2. A RÉGI HÍD
Mi eredetileg a régi hídnál laktunk. Több évvel ezelőtt ezen a helyen híd kötötte össze a két partot; de miután az árvíz és a talajcsuszamlás (mely újra és újra előjött, mint valami konok, földalatti krokodil) ötödször is elsodorta betonlábastól, vastraverzestől, végül is feljebb költöztették, egy szilárdabbnak vélt helyre. És emiatt az országutat is arrébb kellett vinni, fönnebb, az erdő alá, amerre a cigányok laktak.
Elköltöztették tehát az utat; de persze meghagyták a régit is, talán mert unalmas munkának tarthatták fölszedni onnan az aszfaltot, vagy akár lezárni ott a közlekedést; ilymódon pedig ez a régi úttest egyenesen és jó magasról belevitt a folyóba, az egykori híd helyénél. Így történt meg, hogy egy-egy éjszaka hétpróbás sofőrök is, tapasztalt, dörzsölt kamion-rókák, akik régebb naponta többször áthajtottak arrafelé, s akiknek az idegeiben és emlékezetében még ott ívelt a hajdani híd – noha már nemegyszer átkeltek az újon is –: megtörtént, hogy ezek az emberek, különösen, ha elbámészkodtak, szemüket rajtafelejtve a cigányok tábortüzein, az egykori úttesten hajtottak végig, jó messzire röpülve be a martról a folyóba. És a folyó iszonyú, zöldesfekete loccsanás-serpenyőt tartott alájuk, és el is nyelte őket mindenestől. Az iszapos, hínáros roncsokat pedig (melyek olyanok voltak, mint holmi sötét, rég a tudat alá temetett gyermekkori gonosztett), nos, a roncsokat, néhány napi görgetés után kivágta a partra valahol lennebb, arra is volt eset, hogy a tengernél. Apám ugyancsak teherautó-sofőr volt.
3. APÁM
Apám ugyancsak teherautó-sofőr volt régebben, mielőtt mesterséget változtatott volna, és engem is gyakran magával vitt többnapos utaira. Akkoriban szerettem meg az olaj meleg, kékesbarna szagát – s vele együtt az annyival világosabb benzinét – meg magukat azokat az olajos rongyokat is, melyek hűséges, apró háziállatokként vesznek körül minden sofőrt. De főleg azóta szeretem az utakat és megint főleg Apámat, bár most már elég régen nem találkoztam vele, ha jól utánagondolok, tulajdonképpen már évek óta nem. Annyira, hogy én a helyében talán azt is hinném: fiát alkalmasint már rég utolsó útjára kísérték egy estén, miközben valamilyen barbár rítus torokhangjai teletűzdelték esetleg a sötétséget kétkedéssel.
De mindennek igazából semmi köze ahhoz, amit most mesélek.
A szántóföldről kijutottam a legelőre.
4. A STREKK
A szántóföldről kijutottam a legelőre, jólesett a nedves fű, nyugalom költözött a szívembe és egyszerrecsak oda is értem a sínekhez.
– Itt vagyunk a strekknél – mondtam.
Nemsokára átrobogott egy vonat. Benne ült Esterházy Péter, s ebben a pillanatban még nem sejtette, hogy évekkel később valaki képeslapokat fog neki küldözgetni a világ minden sarkából. Ez a valaki én voltam majd.
Elsétáltam a talpfákon a székelykocsárdi sorompóőr házikójáig. A sorompóőrt úgy hívták, hogy D. Jenő, s régóta ismertem. Bekopogtam hozzá és elég hosszú ideig ott maradtam nála, összesen talán másfél évig vagy kettőig.
Mikor ez az idő eltelt, megkértem D. Jenőt, hogy állítson meg nekem egy vonatot.
5. A PATAK
Megkértem D. Jenőt, hogy állítson meg nekem egy vonatot, és tényleg meg is állított egyet: tehervonat volt.
Úgy közeledett az éjszakában, mint egy csillag, és mikor megállt mellettem, annyira fényes, sötét, meg nem érthető, fölemelő, fenyegető és sokat ígérő volt, mint egy új élet születése vagy mint valami súlyos eskü, épp a kimondás előtt, a fogsor zárt satujában.
Kudsirba akartam eljutni, a vízgyűjtő medencéhez, s az onnan lejövő patakhoz, mely néha beleszeret egy-egy kislányba, azokba, akikből később szépasszony lesz – vagy lehetne, ha a patak nem ragadná magával őket; mert akit sikerül elvinnie, azt addig öleli, mint a medve, sodrával, köveivel, addig simogatja tajtékkal, örvényeivel, amíg a gyermekben föl nem ágaskodik a megsemmisülés nagy tollas, szárnyas állata, gerince mentén egy folytonos villámcsapással. Ez a patak is én voltam.
Aztán elindultam a vonathoz. Mielőtt felültem volna rá, sárga krétával fölírtam a kocsárdi állomás falára néhány szót, s a hónap nevét, amelyben születtem. Vonatra szálltam; az egész történés izgalommal töltött el.
6. A TÖRTÉNÉS
Az egész történés izgalommal töltött el.
Fölmetszettem a történés felszínét, szétfeszítettem a rést és figyelmesen körülnéztem benne.
A történés szívében, mint valami belső lépcsőház vagy kémény: negatív, érdes formaként ott sötétlett az ellentörténés. Egy nagy csigára hasonlított. Az ellentörténés ablakaiban géppisztolyos, vöröshajú zsoldosok figyelték a lehetőségek, a valószínűség, az okság, egy angyal, a szükségszerűség, a múlt, két kócsag, a jövő és öt ismeretlen összefüggés egymásba kulcsolódó, szét nem bontható szövevényét, mely sokszoros, változó Laokoon-alakzatként ide-oda hullámzott a történés előszobájában.
Kisgyermek ült egy vízmosásban: óvatosan fölfigyelt rám, alig érzékelhetően, mint mikor egy nyárfa levelei közt átszivárog finoman, de mégis megmozgatva a leveleket, egy fölgyújtott kártyaraktár füstje. A tengerparton alkonyodott s én fölkapaszkodtam a vonatra.
7. AZ UTAZÁS
Fölkapaszkodtam a vonatra. Nemsokára megérkeztünk Krakkóba.
8. KRAKKÓ
Nemsokára megérkeztünk Krakkóba. Krakkó igen megnyerő kis falu volt, háromszázan lakták és az útikönyv ezeket írta róla: A Kecskekőhöz közel eső Via Magna menti helységek (pl. Diód, Felsőgáld, Borosbocsárd, Magyarigen, stb.) sok érdekes látnivalóval szolgálnak. De mind közül magasan kiemelkedik a XII. században épült – ma református – krakkói templom, a világ legszebb épülete. Megtekintendő látványosság továbbá az 1916-os vonatszerencsétlenség-emlékmű, a sírkertté átalakított krakkói pályaudvaron.
Elindultam a Mazowieckán, a St. Worcellán átvágtam a Swidnickie felé, azután végigmentem a Swiedobzkán, befordultam a Braniborski térre, és odaértem, ahol akkor az a dolog történt.
Ismeretes, hogy az atomon belül óriási üres terek ásítoznak.
9. AZ ATOMOK
Ismeretes, hogy az atomon belül, és az atomok között is, óriási kiterjedésű üres terek ásítoznak, annyira, hogy például egy páncélkocsi tömegének 99,99 százaléka: levegő; ha az anyagi részecskéket hézagmentesen illesztenénk egymás mellé, az egész materiális kupac nem volna nagyobb egy hangyánál. Az atomi méretek arányait kivetítve: ha 1 méter átmérőjű atommagot képzelünk el Kolozsvár főterére, akkor a hozzá legközelebb eső – néhány milliméteres – elektron valahol Bánffyhunyad távolságában keringene körülötte. A következő atommagra pedig valahol Nagyvárad környékén bukkannánk rá.
1916 június 16-án 18 óra 16 perckor a krakkói állomáson egymásnak rohant két gyorsvonat. Ekkor következett be az a véletlen, amelyre évmilliárdokat kellett várni, s újabb milliárdok telnek el, amíg egyáltalán szó lehet hasonlóról:
a két vonat puhán áthatolt egymáson, anélkül, hogy a legkisebb rombolást okozták volna a másikban. Olyan véletlenszerű helyzet állt be, hogy öt atom nem sok, de annyi sem koccant össze: mindenik átcsusszant a részecskék közti hézagokon. Arra emlékeztetett az egész, mint mikor én járkálok a záporesőben: ahová lépek, éppen oda, abban a másodpercben, véletlenül nem hull egyetlen esőcsepp sem, úgyhogy a legnagyobb zivatarban is száraz rajtam az ing. Mint két egymással szemberepülő, laza alakzatban közeledő madárraj, mely ellenkező irányban száll át ugyanazon részén az égnek: az atomok mindkét összeütköző szerelvényben úgy helyezkedtek el, hogy átengedték maguk közt a másik test atomjait; így jutott át egymás testén a két gyors, a szembejövő vonat megnyíló-becsukódó kötéseinek és kölcsönhatásainak résein, energia-alatti tűnnélek ereszcsatornáin, cikk-cakkos potenciálszakadékok kanyonjaiban, széthasadozó függvények hieroglifikus hurkaiban.
Közben azonban kezdett vége lenni a véletlennek. Az atomok szokatlanul szerencsés elhelyezkedése csak addig tartott, amíg a két vonat éppen átért egymáson: ekkor a rések sorra-rendre becsukódtak, magukba zárva egy-egy idegen atomot is: az erők megkötöttek, úgy, mint a cement,
és így a vonatok nem tudtak kiszabadulni egymásból, a másik kölcsönös, folytonos börtönévé váltak, formáik egymás bilincsévé; de milyen zajtalanul, milyen lágyan szakadtak egymásba, és milyen ragyogással! a vonatok, ezek az örök szorítással a másikba harapó fogók, egymásba torlódó csillagrendszerek, szét nem választható, összekulcsolt kezek. Áthatoltak egymáson a mozdonyvezetők, a bőröndök és a dugattyúk, sorra végigjárták a szembejövő tárgyak és testek folyosóit, míg végül összeolvadtak, egyetlen és újszerű formává ötvöződtek össze egy másik testtel:
sohanemlátott alakzatokkal telt meg ez a furcsa, kétorrú vonat, melybe aztán soha többé nem lehetett behatolni, lángvágóval, dinamittal sem.
Az igazat megvallva: nem is nagyon próbálkoztak ilyesmivel. A vonatba magába különben nemcsak behatolni: bepillantani sem igen lehet; az ablakok és vagonajtók összeolvadtak a másik szerelvény fémlemezeivel. Dehát ki is akarna behatolni egy szoborba? Márpedig ez a vonat azzá vált, ott helyben, a krakkói pályaudvaron, ahol azóta is áll. Ugyan ki ért volna rá akkoriban foglalkozni vele: az emberek egészen más dolgokkal törődtek azokban az időkben.
A hatóságok, hogy a pánikot elkerüljék, hírzárlatot rendeltek el. A hozzátartozók beletörődtek abba, amin úgysem igen lehetett változtatni; egy ideig eljártak még ide, meghordozva bánatukat és virágaikat, azután huszonöt-harminc év elteltével már senki sem jött. A krakkóiak (akik, érdekes, mindannyian emlékeznek a falu utcáinak régi nevére; de ez csak egy zárójel), szóval a krakkóiak addigra már nemcsak az állomáskörnyéket ültették tele szamártövissel és aranyesővel, hanem a kinyomozott áldozatok nevét őrző kegyeletoszlopot is szúrós, tüskés bokrokkal vették körül.
Az egész krakkói vonalat még akkor használaton kívül helyezték, a sínek, a talpfák nagyrészét föl is szedték. Ezeket elnyelte a háborús ipar, a többit lassan ellopdosták. A krakkóiak hallgatnak, a vonat pedig ott áll az erdő szélén, mint két egymásba tolt mondat, mely megfejthetetlen, bonyolult szerkezetekben beszél a Hold sötét oldalán lévő birtokokról, egy tömzsi, sárga gyertya fényéről, mely megvilágítja az oroszlánok sörényét és a csillagok forróságát, meg a szárazföldek peremét.
A krakkóiak pedig hallgatnak, mint a sír, s mint általában az őslakók. Krakkóból Őralja-Boldogasszonyfalva fele utaztam tovább.
10. A TÜNDÉREK
Krakkóból Őralja-Boldogasszony fele utaztam tovább. Ezalkalommal kérdezte meg tőlem valaki, hogy milyen ügyben vagyok úton, megmondtam.
Hallgattunk. Azután pedig arról faggatott:
– Gondolja, hogy vannak tündérek?
Elnevettem magam.
– Annyi bizonyos, hogy voltak.
Összetegeződtünk.
11. VIRÁG ZOLTÁN
Összetegeződtünk.
– Az előbb meglepett, amit kérdeztél. Hogy milyen hónapban születtem. Nem tudod most sem, hogy miért kérdezted?
– De igen.
– Miért?
– Ha odáig eljut az ember, hogy fogalmaz, és merészen fogalmaz, és kimondja az L és R betűs szavakat, ez... ez olyan, mint a fekete-fehér... ez a két ellentét egymás után... olyan, mintha...
– Mintha?
– Erdélyben hét tündérvár van.
– De melyik hét.
– Arany, Déva, Kecskekő, Firtos, Tartod, Torja biztosan az.
– De a hetedik?
– Kolozsvár... vagy a dési várak egyike. És ezenkívül még persze rengeteg várat laktak, meg bányákat, meg gázlókat és...
– És hová lettek?
Hiszen a tündérek halhatatlanok.
– Az előbb azt mondtad, tudod, miért kérdezted azt... hogy miért kezdtél arról a barátodról beszélni.
– Igen.
– Nem felelsz arra, amit kérdeztem.
(A kéziratból itt hosszabb rész hiányzik)
szágának mondja. Eldöntöttük – ekkor még valaki bejött hozzánk a fülkébe, egy tudós hogy mi különbözteti meg a tündért az angyaltól, a démonoktól és a villőktől; s tisztáztuk, hogy mindketten főként a tündérlányokról hallottunk, ám létezik férfitündér is. Az újonnan érkezett ekkor beleszólt a társalgásunkba:
– Nemcsak mi erdélyiek tudjuk úgy Erdélyről, hogy tündérkert. Olaszországban még kétszáz évvel ezelőtt is emlékeztek rá: Akleton király legkisebbik fia...
– Árgirus.
– ...Gyulafehérváron talált rá végül a tündérre. Egyébként marosnémeti és nádaskai gróf Gyulay Ferenc...
Barátom félbeszakította:
– Ne, ehi ti vrikane, alla g'aszto pu ti ehi szimvi ke pu tin ehi xanahaszi ke pote g'aszto omosz piosz xeri?
– Bocsánat, nem értettem, amit a kedves barátja mondott.
– Nem tesz semmit. Azt gondolja, én értettem? Nem ismerem ezt a nyelvet.
Barátom, aki Virág Zoltánról beszélt nekem, s aki az imént azt az érthetetlen mondatot mondta, ekkor felállt és így szólt:
– Átmegyek az étkezőkocsiba. Velem tart valaki?
Én akkoriban szegény ember voltam s a kérdés nem hangzott meghívásnak. Kettesben maradtam a tudóssal.
12. ÁRGIRUS
Árgirus Akleton király legkisebb fia volt.
A királyi család kertjében egyszercsak kinőtt egy almafa. Ez a fa naponta háromszor is hajtott virágot.
Reggelre azonban nem maradt alma a fán.
Valaki folyton mind lelopdosta.
Az odaállított őrök elaludtak.
Annyit még láttak, hogy a fán arany alma érik, de aztán elaludtak.
A király jóshoz fordult, világosítsa meg neki a fa szemantikáját.
A jóst Filarinusnak hívták.
Ezeket mondta: aki a fát a kertbe szerezte, amiatt, mert valamelyik királyfi személyét kívánja látni.
Hiába őrködött a fa alatt: sem az elsőszülött, sem a középső királyfi nem tudott találkozni a faültetővel.
A király lefejeztette Filarinust. A piactéren.
Kár volt. A jós nem hazudott. Árgirusnak, a feketeszemű, pirosképű legkisebb fiúnak sikerült szót váltania a tündérrel:
hét hattyú érkezett a fa alá. Árgirus megragadta a hetediknek a lábát.
A hattyú átváltozott. Leány lett belőle. Aranyhaja világított az éjszakában.
Az almafát csak azért ültette, hogy találkozhassék Árgirussal.
Szerelmeskedtek. Elaludtak.
Reggel a király látta, hogy a fán ott ragyognak az aranyalmák.
Egy öregasszonyt küldött oda: tudja meg, mi a helyzet. A vénasszony lemetszett a tündér hajából.
Emiatt a tündér nem maradhatott tovább Árgirussal.
Árgirus kérlelte, ne menjen el, vagy, ha már elmegy: mondja meg, hol keresse.
A fekete városban a változóhelynél – tanította a lány. De ember nem juthat odáig el.
A tündér elrepült.
A fiú kivégeztette a tolvaj vénasszonyt.
Apja-anyja sírtak-ríttak, de ő elindult bujdosni, megkeresni a tündért.
Apja kivágatta és tűzre dobatta az almafát.
Senki nem tudta, merre a fekete város.
Árgirus megismerkedett egy egyszemű nagy emberrel. Találkozott nála egy sántával.
A sánta azt állította: ő járt valaha a Feketevárosban, a fél lábát is ott szegték meg. De nem merne megint odamenni, mert hajdan, farkas képében, sok barmát elpusztította az ottaniaknak és retteg tőlük.
Mégis elkísérte Árgirust. Feketeváros határáig.
Árgirus egy özvegyasszonynál szállt meg. Tudakolta: hol a változóhely?
Itt nem messze, a városon túl. Egy kert van ott, szép lány jár oda naponta, hat szolgálóval.
Az özvegy megvesztegette Árgirus szolgáját, hogy mikor belépnek a kertbe: altassa el a gazdáját. Egy kis tömlőből ráfújt altatógázzal.
Az özvegy ugyanis azt akarta, hogy Árgirus ne a tündért vegye feleségül.
Hanem az ő lányát.
A kertben forrás fakadt.
"Mint egy olvasztott réz, olyan színű vala,
A helynek is nevét arról hívják vala."
A következő fák nőttek a kertben: borostyán, ciprus, puszpáng, narancs, liliom, cédrus. És balzsamomfa.
Az egyik fa alatt nyoszolya. Azon szokott pihenni a tündér.
A szolga elaltatta Árgirust.
Jött a tündér, nem tudta fölébreszteni. Nem maradhatott sokáig.
Másnap ugyanaz történt.
Harmadnap is. Költögette, kérlelte, hiába. Sírt-rítt. Többet nem jöhetett.
Árgirus fölébredt, rájött az ármányra. A szolga halállal lakolt.
Az özvegyet és a lányát megátkozta. Tovább indult.
Öngyilkos akart lenni.
Hallotta, hogy három ördögfióka veszekszik egy barlangban. Csellel megszerezte tőlük a varázsbocskort, varázspalástot és varázsostort: ezekkel az ember szempillantás alatt ott teremhetett, ahol akart.
Egy hegytetőn volt a tündér vára.
Szaladtak a tündérhez a szolgálók: jön Árgirus!
Meglegyintette őket. Azt hitte, ugratják.
De tényleg Árgirus volt.
Örültek egymásnak.
A vár teli volt csattogó szerszámmal, palotákkal, arany vitorlákkal.
Árgirus a mennyegző kellős közepén háromszor fölpofozta a tündért.
Ő is arcul ütötte volt a szolgálóit, nem?
A tündér megbántódott. Pedig Árgirus részéről ez csak próbatétel volt:
"Olyan lehetetlen dolognak én vélem
Hogy megharagudnál"
Boldogan éltek tovább.
A mese tele van a magyar népmesék és balladák motívumaival. Egyes változatokban a tündér neve: Tündér Ilona. Kodály Zoltán a bukovinai Istensegíts faluban 1914-ben lejegyezte az Árgirus dallamát, legősibb dallamaink egyikét. Gyergyai Albert a széphistóriát olaszból fordította.
13. A TUDÓS
Kettesben maradtam a tudóssal.
– Úgy látom, foglalkozott a tündérekkel?
Ezt én kérdeztem.
Somolygott.
– Démonológiát tanítok az egyetemen.
– Melyiken?
– A Babes Bolyai tudományegyetemen, Kolozsvárt.
– Melyik tanszékhez tartozik?
– A magyar nyelv és irodalom tanszékhez.
– Tartana nekem egy előadást? Olyan keveset tudok a tündérekről.
– Hát kérem. Csakhát nekem nemsokára le kell szállnom. De ha gondolja...
– Ó, persze. Gondolom.
– Noshát, a szó nyelvünkben nagyon régi, már a Müncheni Kódexben... olyan lényeket nevez meg, akiknek jellemző tulajdonsága a hirtelen megjelenés, eltűnés, alakváltoztatás... később hozzáadódott a látomásbeli, testetlen fantáziakép jelentése; varázsló hatalmú lény, többnyire fiatal nőalak; valaminek árnyéka, nem igazi alakja; denevér.
Erdélyt már a középkorban Tündérországnak nevezik, köznapi szóhasználatban is. Ha Budán azt mondta valaki: Tündérországból jöttem, ez azt jelentette, Erdélyből. Balassi például egyik folyamodványában azt kérte: ne száműzzék Magyarországról se külföldre, se Tündérországba. Ezen Erdélyt értette. Ugyanígy használja Mikes Kelemen is a szót. Persze nemcsak, és nem elsősorban írástudók nevezték így az országot, hanem a köznép is.
– De honnan ered a szó?
– A tűnik igéhez nyilvánvalóan köze van, általában belőle származtatják. De én úgy gondolom, nem zárható ki az sem, hogy... tudja-e, hogy a csend főnév például egészen új nyelvi képződmény az ősi csendes melléknévből? gondolta volna?... nos, szerintem – persze én nem vagyok nyelvész – de szerintem nem zárható ki az sem, hogy a tündér főnévből keletkezett a tűnni ige, pláne hogy ez az ige csak jó száz évvel később bukkan föl, mint a tündér...
– S akkor?
– Otrokocsi Fóris Ferenc, sokak úgy hiszik, Tündareosz spártai király nevéből eredezteti. De a dolog éppen fordítva áll: ő úgy gondolta, hogy a spártai király neve származik a szittya Tündér szóból. Még azt is mondja Otrokocsi, hogy őszerinte Tündérországon a Trójaiak országát kell érteni. Tündareosz ugyanaz, mint Tündéres, és talán azért adták neki ezt a nevet, mert anyja egy forrásnimfa volt, Bateia. Azután ír még a Tündareosszal kapcsolatos csodás elváltozásokról; például arról, hogy Lédával, Tündareosz feleségével Zeusz hattyú alakban szerelmeskedett...
– És így Léda lánya, vagyis Szép Heléna, voltaképpen a Zeuszé volna?
– Igen. A görög hagyomány szerint a Trójára pusztulást hozó asszony Tündareosz házasságából született ugyan, de Zeusztól, aki hattyú alakjában nemzette őt. Tojásból is kelt ki.
– Bárhogy volt is, ezt a szószármaztatást... tündér és Tündareosz... ezt aligha... úgy gondolom, aligha van ma nyelvész, aki elfogadná. De mit mond a tündér szóról például a finnugorisztika?
– Tételesen semmit. Mindenesetre finnül a tütér szó, amit így írnak: tytar, azt jelenti: valakinek a lánya. Tyttärentytar: lányának a lánya. A -tar és -tär egyébként a finn istenlányok névképzője. Kuutar a Hold tündére, Paivatar a naptündér. Finnül Kuu a Hold, Paiva a Nap.
– Az imént említette, hogy Gyulafehérváron... hogy volt?
– Marosnémeti és nádaskai gróf Gyulay Ferenc alezredes, később császári és királyi altábornagy, az 51. számú gyalogezred tulajdonosa írja naplójában – ezt a részt Pais Dezső tette közzé – hogy 1703 szeptember 23-án a Trient felől délnek nyomuló sereggel velencei területre ért, egy Baton nevű helyre. Főparancsnoki szállása egy emlékezetesen szép kertben álló kastély volt. Erről a kertről azt mondták neki – most idézem –, hogy az az kert, azholott Argerus lakott és ezen kertből ment volna el Argerus az tündérleány után bujdosni és igy ment volt Erdélybe, az Feketevárosba. Az ottani nemes urak erről a feketevárosról faggatták Gyulayt...
– Dehát Erdélyben nincs Feketeváros...
– ...az alezredes pedig elmondta nekik: Feketeváros köveiből épült föl Gyulafehérvár.
És valóban van rá adat, hogy a rómaiak által Apulumnak mondott várost a magyar hódítás után Feketevárosnak nevezték. Magaslaton fekvő részét Gyula vezér kerítette el várfallal, s azóta nem is nevezte senki a helyet Feketevárosnak. Az új település napnyugat fele, a szőlőhegyek irányába kezdett terjedni, a régi város pedig elpusztult.
Mindehhez pedig még három adat kívánkozik. Az egyik, hogy a közeli Kecskekő várát a hagyomány ugyanúgy Tündér Ilona birtokának mondja, mint ezt a Feketevárost. A másik adat, hogy a tündérek – ezt már Ipolyi Arnold följegyzi – nyáron olyan városokban laktak, amit változóhelynek vagy feketevárosnak neveztek. Harmadszor pedig az Árgirus-história egy homályos jelenete utal arra, hogy a királyfi s a tündér lakodalmára az olasz krónika szerint is – hiszen Gyergyai olaszból fordította – valóban Erdély földjén került sor.
Ez a Gyergyai, vagyis inkább Görgei Albert nyilvánvalóan nem erdélyi ember volt. Ez a magyarázatból látszik, amit ahhoz az epizódhoz fűz, mikor az esküvőn Árgirus háromszor arculüti menyasszonyát. Az indoklás úgy szólna, hogy a tündér is megpofozta a szolgálókat. Meg, hogy csak próbára akarta tenni a tündér szerelmét, azért ütötte meg nyilvánosan.
És ez utóbbi magyarázat, mint egy szokás magyarázata, talán nem is járna messze az igazságtól. Ugyanis itt egy szokásról van szó.
– Szokásról?
– Gyergyai magyarázatot keres, mert nem tudja – és ez bizonyítja, hogy nem idevalósi – nem tudja, hogy Erdélyben, és az egész Földkerekségen csak itt, a menyasszony háromszori arculütése... az, hogy a vőlegény háromszor arculüti... az itteni nemesek lakodalmi szokásai közé tartozott.
– Hát, ez így nagyon szépen hangzik. Kiderülne belőle, hogy az Árgirus-történet tündérét nemcsak a népképzelet kényelmessége azonosította utólag Tündér Ilonával, vagyis az erdélyi tündérkirálynővel. Hanem a gyökerek mélyebbek, legalábbis rejtettebbek. Másfelől viszont: ha jól értem, Gyulay ezredes ott járt volna személyesen, abban a palotakertben, ahonnan Árgirus elindult...
– Chiusa és Verona között, az Adige jobb partján, annak legnyugatibb kanyarulatában, közel a Garda-tó partjához.
–Jó. De az Árgirus-történetbeli nevek inkább görög, semmint olasz hangzásúak. Maga Árgirus, vagyis Argerosz; aztán Akleton, az apa; Medéna; meg Filarinus, a jövendőmondó...
– Közismert viszont a görögség szétszóródása a mediterrán s az azt övező térségben. Engedje meg, hogy felolvassak egy részletet.
A tudós előhúzott kopott táskájából egy könyvet. Hunyadi Ferenc írta, és a címe ez volt: Az régi és hiresneves Trója városának tiz esztendeig való megszállásáról és rettenetes veszedelméről. Kolozsváron jelent meg 1577-ben, és a négyszáz év eléggé meglátszott rajta. A tudós ezt a részletet olvasta föl:
Senki Trójából el nem szalad vala
Csak két vitéz nagy néppel eljött vala
Az erős Antenor az egyik vala
Ki Padua városát rakatta vala
Második az Aeneas király vala
Kitől az olaszok származtak vala.
A tudós eltette a könyvet. És hozzáfűzte:
– Anaklétosz egyébként azt jelenti: meg nem nevezett. Medéna, a királynő nevéből a medó, vagyis uralkodik jelentésű szó fejthető ki. Filarénosz annyit tesz, mint koskedvelő.
Voltaképpen tehát egy meg nem nevezett királyról és királynőről lenne itt szó; gyermekük esetében pedig az argerosz, az ezüst utalhat egyszerűen a méltóságra és gazdagságra. A vonat Alsóbarbatyeniszkrony fele közeledett. A tudós láthatóan szedelőzködni kezdett. Egyszercsak ravaszkásan rámpillantott:
– Tudja, hogy ez a Pádua, amit állítólag trójaiak alapítottak... tudja, hol fekszik?
– Nos... nagyjából... valahol Északolaszországban.
– Igen. Pontosan. A Gyulay alezredes által leírt hely tőszomszédságában. Ahonnan Árgirus...
Nem fejezte be a mondatot. Táskáján bekattintotta a zárat.
– Ön elsősorban a tündérekkel kapcsolatos kérdéseket kutatja? Ha meg nem haragszik, hogy megkérdem.
– Dehogy – felelte. – Fő témáim: a gnómi kincsőrök, rémek, wichtek, manók, a csoma, a váz, a láz, a bányaszellem, a fullasztó, a mohosnők, a törpe zöld emberke, a sajóvámosi öreg ragadozó viziember, a halfogú, a vizi hüvölvény, a Tisza gonoszai, a meredt testű, a feketegyerek, a vörössipkás és a tápai szőrös büffögő. Mellékesen foglalkozom az elfekkel és a villőkkel.
– Tudja mit – tette hozzá –, ha megadja a címét, s ha érdekli az Árgirus–Tündér Ilona hagyomány, küldök önnek egy érdekes írást, amely még 1796-ban jelent meg.
Megadtam egy post-restant címet. A tudós leszállt.
Az 1970-es években egy alkalommal Marosvásárhelyen... hogy volt? Istenem, hogy is volt?
Ludasnál vett föl egy kocsi. Vass Levente vezette. És meghívott aznap estére a Vörösmarty utcába, Vásárhelyen. Szilveszter estéje volt és abban a Vörösmarty utcai házban egy nagy író lakott. De Vass Levente jóval fiatalabb volt, mint az író, és a társaság is: húsz és harminc közöttiek verődtek össze ott; aznap és másnap este; de még harmadnap is, de még harmadnap sem – talán a negyediken ért véget a? az, ami ott volt; úgy, negyednap.
Jól telt. Elég jól telt. Kedvesek és jó humorúak voltak mind, és utólag nagyon sokat kellene töprengenem azon: melyik pillanattól kezdve éreztem úgy, hogy... Most, ennyi idő elteltével s a megtörténtek ismeretében persze az ember hajlamos úgy emlékezni: ő már akkor is olyannak sejtette a jövőt, amilyennek az valóban bizonyult is. Csakhát itt nem ez volt a helyzet: az elkövetkező tragédiák, szenvedések és a jövő idejű pusztító vagy önpusztító indulatok jól leolvashatóak voltak az arcokról.
Hiszen Vass Leventének sem csak azért mondtam igent, mert olyan volt, amilyen volt.
De mindez csak kitérő; hiszen most nem arról írok, ami az ottlévőkkel a következő években történt.
14. EGY MÁSIK ÚTITÁRS
A tudós leszállt.
Nehézkes testű, rosszul szabott ruhákba öltözött férfi volt, Horea úti tájszólásban beszélt, soha nem láttam többé.
A barbatyeniszkronyi állomáson szállt föl az a másik férfi.
Most egyelőre az tűnt föl, mekkora tisztelettel köszönt neki a kalauz, talán a vasútügyi államtitkárnak sem köszön udvariasabban; és ahogy a férfinak nem jutott eszébe a menetjegyet fölmutatni, ugyanúgy a kalauznak sem, hogy elkérje tőle; de váltottak egymással néhány rövid szót, aztán új útitársam leült, elővette az Igazság című újságot és figyelmesen átnézte belőle a hírrovatot meg az apróhirdetéseket. Külföldi születésű volt, a fia és egy asszony után nyomozott. Az ablakhoz lépett.
– Mondja – fordult hozzám olyanféle udvariassággal, amit úgy neveznek: tartózkodó – gyakran utazik?
Az ablaknak háttal állt, figyelmes és várakozó arccal. Úgy tettem, mint aki eltűnődik, nem feleltem, s ezt talán igenlő válasznak értelmezte, mert így folytatta:
– Biztosan sok érdekes emberrel megismerkedik utazás közben.
– Hm.
– Nem így van?
Ez már tolakodás volt.
– Úgy-úgy. Sok érdekes és sok gyanús emberrel is.
Habozott, hogy ezt, amit mondtam, fogja-e föl gorombaságnak; végül így szólt:
– Ne gondolja rólam. Eredetileg a fiamat keresni jöttem ebbe az országba.
– Honnan?
Mondta, honnan.
– Ki gondolná? Ahhoz képest hibátlanul beszél.
– Ó, ez már nagyon régen volt.
– És a fiú?
– Nem találtam meg.
Töprengett.
– Igaz viszont, hogy megismerkedtem egyszer a vonaton valakivel – egy fiatalasszonnyal – és azóta kevesebb időm jutott rá – most már inkább ezt a nőt szerettem volna meglelni.
De őt is hiába keresem.
– Hogy hívták?
– Nem emlékszem. Mondta a nevét, de akkor nem figyeltem oda, később meg...
– Később?
– Röstelltem is előtte, hogy elfelejtettem, meg akkor nem is ez volt a fontos.
– És miért nem kérte el a címét?
– Azalatt szállt le, amíg aludtam.
– Aludt!
Jobbra-balra ingatta a fejét, mintha szánakozna rajtam, vagy mintha helytelenítené a fölkiáltásomat.
– Csak annyit tudok róla, hogy gyakran szokott vonatra ülni. Ilyenkor a férjéhez utazik, aki egyébként – így mondta az asszony – többet van távol a háztól, mint amennyit otthon. Nem emlékszem már, mi volt a férfi mestersége, talán nem is esett szó erről köztünk? Hídépítő mérnök? Vagy hasonló. Ellenőr? Valahányszor hosszasabban tartózkodott itt vagy ott, maga után hívta erre az időre a feleségét is.
Ez elég sokszor előfordult már, és ezúttal is éppen a férjéhez utazott.
– Ez minden, amit tud róla?
– Igen, ennyi.
– És akkor hogyan remélte megtalálni?
– Noshát, sok választásom nem volt. Próbálkoztam a rendőrséggel, feladtam apróhirdetéseket, és...
Nagyon szerényen fejezte be:
– ...azóta rengeteget utazom. Utazom és érdeklődöm.
– Az utasoktól?
– Tőlük, meg a kalauzoktól és állomásfőnököktől és a jegypénztárosoktól... egyébként engem már minden vasúti ember ismer. De nem is csoda, hiszen...
Elhallgatott. Aztán:
– Tudja, hány éve ennek?
– És hova utazott a nő?
– Marosújvárra vagy Szamosújvárra, még nem figyeltem oda igazán, mikor erről mesélt. Mindenesetre Kocsárdon kellett vonatot váltania. Marosvásárhely felől jöttünk a gyorssal, én Déváig utaztam tovább.
Hallgattam.
– Azt, hogy a férje melyik városba hívja legközelebb, soha nem lehetett tudni. Elutazott, aztán telefonált, és közölte az asszonnyal, hogy hova váltson jegyet, melyik vonatra; hol kell átszállnia vagy melyik szállodában eltöltenie egy éjszakát, várva, hogy hajnalra ő is megérkezzék.
A férfi tűnődő mondataiból lassan megtudtam annyit, hogy elképzelhessem, mi történt akkor köztük. Összeismerkedtek. Egymásba szerettek. És ennyi. A vonaton hálókocsi is volt.
De a nő észrevétlenül leszállt Kocsárdon, a férfi pedig csak Déván ébredt meg. Ott állt fölkavarva, zaklatottan, lesújtva, fején a boldogság és a kiűzetés kettős kalapjával, a dévai állomáson, nézett a vonata után, belehunyorgott a holnapjaiba, de nem látott semmit.
– Eleinte találomra jártam az országot. Aztán jött a háború. Aztán a fogság. Visszajöttem és akkor a börtön. Mikor kiszabadultam, csak azután fordultam a kalauzokhoz. Minden kalauznak személyleírást adtam róla. Föltűnő rajta, hogy az egyik szeme kék, a másik zöld; a haja sötétbarna, világosabb tincsekkel – emlékszem, az volt róla az első benyomásom: olyan, mintha az arcát lefedték volna egy másikkal, s a kettő átütne egymáson, kétféle életből és szenvedésből összegyúrt vonásokkal.
– Hány éve volt ez?
– Azt hiszem, negyven.
Még idejében lenyeltem, amit kérdezni akartam tőle. Helyette valami egyebet mondtam:
– Persze az is lehet, hogy az a férfi... a férje... azóta már nem is él, vagy nem is a férje, vagy már nem utazik annyit; s ha ez így van, akkor nem biztos, hogy a vasút végülis nyomra fogja vezetni.
Bólogatott.
– Ez így igaz, fiatalember, ahogy mondja. De annyi esélyt, amennyi több a semminél, mégiscsak jelent; s hozzávéve az újságban föladott s a hirdetőtáblákra és fákra föltűzött, és állandóan megismételt hirdetéseket... ez így együtt talán több az elenyészőnél. Azt hiszem.
– S a kalauzok mit szóltak, mikor megkérte őket, hogy figyeljék és esetleg szólítsák meg azokat a nőket, akikről fölteszik, hogy...?
– Eleinte persze hallani sem akartak az egészről. Végül aztán a legtöbben... mikor elmeséltem nekik, miért keresem ezt az asszonyt... legtöbben beleegyeztek.
– És mostanáig semmi eredmény?
– Egy forgalmistától kaptam egyszer egy címet.
– És?
– Nem ő volt. Egy kasszásnő lakott ezen a címen.
Bizonytalanul rám nézett. Aztán folytatta.
– Szóval, nem az én ismerősöm volt. De néha azért...
Abbahagyta. Nem erőltettem.
– Eladtam a házam és a családi ékszert, abból élek.
– De hol lakik?
Eladta a házát, meg a családi ékszert, és ebből élt, meg a nyugdíjából, a vonaton szokott aludni, olykor egy-egy váróteremben néhány órát, kiderült, hogy legtöbbször étkezőkocsiban ebédel, vagy az állomásbüfében, és mindeközben kitartóan figyeli az asszonyokat, kezében könnyű utazótáskájával, az év 365 napján, ruháit állomáskörnyéki tisztítókban hagyja, majd, mikor ismét arrajár, kicseréli őket, így él.
Aztán megegyeztünk: ha találkoznék ezzel az asszonnyal, arra fogom kérni, hogy érdeklődjön a férfi felől bármelyik vasúti alkalmazottnál, azok tudni fogják, épp merre jár:
és ezzel a magas, görnyedt, lódenkabátos férfi továbbindult, benyitva minden egyes fülkébe, mint egy alsó cisz hang, mintha alsó cisz volna, mely elejétől a végéig átjár egy zongoraversenyt, fölütve fejét a partitúra minden egyes ütemében, félóra múlva pedig visszatért a barátom is.
15. A NÉV
Félóra múlva visszatért a barátom. Megkérdeztem tőle:
– Milyen támpontod lehetett, hogy pont engem szólíts meg? Hiszen mennyi ember utazik csak a vonaton is.
– Csak próbálkozás volt. Kapcsolatot akartam teremteni veled.
– Azt mondtad, hogy ez a Virág Zoltán 20-án született...
– 20-a, vagy 19, vagy 21, ebben a... un... körübelül.
– Ungefähr, ezt akartad mondani?
– Igen, ungefähr.
– És a lány milyen volt, azt ismerted?
– Igen. Bronzhaja volt, alacsonyabb termetű valamivel, mint a fiú – és azt hiszem – tegyük föl, hogy nem tévedek – tudott hatni a fiúra – képes volt súlyponttá lenni az életében, a fiúnak.
Ez germanizmus, gondoltam magamban.
– Miért, azelőtt ez hiányzott az ő életéből? a súlypont?
– Én azt hiszem, a fiú úgy jött a világra, hogy ő – hogy már készen jött – neki csak gyújtópontra volt szüksége – azt hiszem.
– S a lányt hogy hívták, nem tudod?
– Nem.
– Fogalmad sincs?
– Ő nem volt velünk, nem is látogatott meg minket; az ideje nagy részét a lánynál töltötte.
– De nem tudsz a névre visszaemlékezni?
– Nem.
– Nem létezik, hogy ne említette volna.
– Nem...
– Ha annyi mindent tudsz róla – tudod, hogy elvette végül feleségül – pedig mennyi nehézség – s milyen kilátástalan volt – s azt is tudod, hogy vöröshajú –
– Nem... nem...
– ...akkor legalább egyszer hallanod kellett a nevét.
– Talán egy más alkalommal. Most, most nem... nem...
– Nem a családneve érdekel, csak a keresztneve.
– Most nem... nem megy...
– Hogyhogy nem megy?
– Nézd... nem a név számít... nem a név...
– Nem. A név sokat számít... nem az számít, de sokat számít. De ha te úgy véled, hogy nem számít, annál inkább megmondhatod.
– Egyébként ellentétesek voltak ők egymással...
– Nem ez érdekel.
– Nem tudom... hogy a nevük számít-e... nem tudom. Virág Zoltánnak hívták.
– És a lány?
– Nehéz, nehéz, nem tudom...
– Nem tudod, vagy nem akarod?
– Olyan erőfeszítésbe kerül, hogy ezt az erőfeszítést nem akarom.
– Erőfeszítésbe? kimondani a nevet?
– Megjeleníteni azt a személyt a neve által.
– Azzal, hogy beszéltél róla: már megjelenítetted. Nem a név jelenít meg valakit.
– Vajon? S akkor ezt most a névvel megerősíteni – nem fogom – ez két különböző dolog.
És nem vagyok biztos benne, hogy akiről beszélnek vagy álmodnak, az nem érzi, hogy megjelent mások előtt... bennük. Mások tudatában. Álmában. Szavaiban.
– A bennszülöttek is így hiszik. Csak ők a fényképről. Hogy ott marad a lelkük a papíron vagy a gépben...
– És vajon rosszul hiszik? S ha nem is marad a papíron: nem érzi-e meg minden egyes alkalommal a lélek, hogy lefényképezték? S még azt is, ha nézik?
– Ha akarom, úgyis megkeresem Virág Zoltánt, már tudok ehhez eleget róla. És megkérdem tőle a lány nevét.
– Maradjon ez titok.
– De nem marad titok. Engem, ha nagyon érdekel, úgyis megtudom.
– Az lehet, hogy jobban fogsz örülni annak, vagy inkább hasznodra válik, ha te találod meg azt a lányt.
– De én nem a lányt akarom megtalálni.
– A nevét...
– Nekem azért fontos a nevét tudnom... mert... ha akarod, elmondom utána. Ha megmondod a nevét.
– Lehet, hogy ismered a Zoltánt?
– Nem. Az életben nem hallottam róla.
– Ez nem magyar kislány.
– Német?
– Nem is német.
– Vagy zsidó?
– Ó nem. Ez egy orosz kislány.
– Jaj és úgy... tehát nem ott élt Magyarországon... ezért nem...
– Nem... nem...
– Értem. Ezért volt nehéz a fiúnak. Többek közt.
– Valószínű, ez volt az...
– Azt mondtad, hogy egész idejét a lánynál töltötte; vagyis ott?
– Igen.
– Nem Natasának hívták?
– Nem. Nem Natasának.
– De egy orosz név?
– Ez egy olyan név... aminek az első hangzója olyan, mint egy csapóajtó, tudod, olyan... le lehet vele a dolgokat vágni... mondjuk így, be lehet fejezni...
– Ez akkor nyilván egy mássalhangzó.
– Mássalhangzó.
– Ez a Tamara lehet.
– Ez a Tatjána.
16. A ROKONOK
Tatjánáról s a férjéről akkor nem beszéltünk többet, hanem Montag Anikóról és Baberkoff Péterről. De ezt máskor mesélem el. Azután megérkeztünk Kolozsvárra.
Ebben a városban távoli rokonaim éltek.
Soha nem tartottunk velük semmiféle kapcsolatot.
De örültek nekem.
– Milyen jó, hogy jöttél – mondták, mikor bemutatkoztam. – Éppen most készültünk levelet írni nektek. Hát mi újság otthon?
Elmeséltem az ürgéket.
17. AZ ÜRGÉK
Elmeséltem az ürgéket.
Az ürgék olykor elszaporodnak a környéken. Ilyenkor a faluban kidobolják:
Fiúk, lányok, kapára, kaszára!
Ürge van a határba!
Ekkor a fegyverfogható falusiak kivonulnak a földekre, s reggeltől estig két-háromszáz rágcsálót öntenek ki üregeikből és vágnak agyon.
Szekérre rakják őket, diadalmasan végigvonulnak a falun. A szekér oldalain is körben, felaggatott ürgék lógnak fejjel lefelé, és egy táblán, amit az ürgék közé tűztek, öles betűkkel, bekeretezve, ez áll:
ÍGY JÁRNAK A DOLGOZÓ NÉP ELLENSÉGEI!
18. A SZANATÓRIUM
Bekeretezett, föltűnő helyre kiakasztott, buzdító feliratot láttam az idegszanatórium zárt osztályának folyosóin is, mikor utoljára ott jártam, meglátogatni nagynénénket.
Ez a zárt intézet a községtől másfél órai járásra esik, egy lombhullató erdőben, a falu életét nem zavarja, legfönnebb olyankor, mikor egyszerre hazaengednek húsz-huszonöt gyógyultnak ítélt személyt. Ilyenkor a vidék megtelik különös mosolyú, izzó tekintetű emberekkel. Aztán buszra ülnek – ritka izgalmas érzés, mikor az ember felszáll egy ilyen járatra – és szétszélednek az egész országban, hogy legközelebb ismét mentőkocsin érkezzenek meg, váratlanul és menthetetlenül. Az nagyon ritkán fordul elő, hogy valaki megszökjön a zárt osztályról. Érdekes módon, ha ez sikerül egy-egy férfibetegnek, azok nem hazafele igyekeznek, nem arra törekednek, hogy lakott helyre jussanak el, hanem fölkapaszkodnak a hegyekbe s meghúzódnak a pásztorok esztenáin; segítenek nekik, pásztorkodnak és hónapokig békében megvannak egymással. A folyosókon, a kórtermek ajtajával szemben fölszögezett felirat így hangzik:
BETEGEK!
TEGYETEK MEG MINDEN
ERŐFESZÍTÉST, HOGY MEGGYÓGYULJATOK,
TISZTELETBEN TARTVA AZ ORVOSI
ELŐÍRÁSOKAT!
Nagynéném akkor bolondult meg, mikor a törökök elhajtották a lányát és a fiát.
19. A TÖRÖKÖK
Nagynéném akkor bolondult meg, mikor az erdei törökök elhajtották a lányát és a fiát. Ezek a törökök a középkortól kezdve körülöttünk lappanganak, időnként lecsapnak és rabszíjon magukkal viszik a nőket. A gyerekekből pedig janicsárt nevelnek. Nem lehet tenni ellenük semmit, mert kívülről nincs észrevehető különbség egy normális ember és őközöttük. Autójuk, tömbházlakásuk és művezetői állásuk van; látszólag, vagy ténylegesen, nem imádkoznak Allahhoz és aránylag európai módra öltözködnek.
De lelkük mélyén törökök, s mikor rájuk jön, hogy lecsapjanak, akkor beöltöznek és lecsapnak. A nőket elviszik, a gyerekekből janicsárt. És nem lehet tenni ellenük semmit.
Egyéb helyi érdekességeket is meséltem a rokonoknak.
20. A TELEFONBESZÉLGETÉS
Egyéb érdekességekről is beszámoltam rokonaimnak. Lefeküdtünk. De előtte még eszembe jutott valami és fölhívtam vonaton megismert barátomat.
– Tudod, meg szeretnék még valamit kérdezni tőled. Erről a Montag Anikóról beszéltél még valakinek rajtam kívül?
– Valakinek? Azokkal beszéltem, akikről gondoltam, hogy adhatnak valami felvilágosítást vele kapcsolatban.
– Dehát azt nem remélhetted, hogy tőlem tudsz meg valamit róla, nem?
– Ja, hogy neked erről meséltem... Biztos, hogy van... volt ennek oka.
– Te tudod ezt az okot?
– Nem. De tudnék rá, biztos, magyarázatot találni.
– Milyen magyarázatot?
– Ha TÉGED nem érdekel egy magyar ember sorsa, akkor kit érdekelne?
– Hát ezt hogy teszed fel... Hát mit tudsz te rólam... Honnan tudtad – kérdezzem így: honnan vélted tudni – hogy pont engem pont érdekel egy magyar ember sorsa?
– Nehéz erre válaszolni. Talán őszinte akartam lenni hozzád.
– ...hát még nagyon sok őszinte dolgot mondhattál volna el, de te éppen erről...
– Lehet, ugye, hogy... például nincs kizárva az, hogy a kommunista rendszerek iránt valamelyes szimpátiát táplálsz. Nincs kizárva.
– És ennek mi köze Montag Anikóhoz?
– Semmi. És ezeknek a problémáknak nem is lehet köze a politikához.
– Na de akkor... Montag Anikó?
– Nézd, találtam egy nyomot valakinek az életéről... aki nem közömbös. Mert védtelen, mert magyar, mert segítségre szorul...
– Szorult! De mikor! Több, mint húsz éve. Ma már nem tudunk segíteni rajta. Még azt sem tudjuk, hol van.
– De mégis foglalkoztat...
– Persze! És ha ezt a naplót nem mostanában találod meg, hanem akkor...
– Érdekel téged, több mint érdekel, egyszerűen érzem, hogy... hogy ez... ez... hogy valamit is...
– Gondolod, hogy fogunk valaha Montag Anikóval találkozni?
– Én bizonyos vagyok benne.
– Én is.
Elköszöntünk, de utána még rákérdeztem:
– Mégsem derül ki – olyan homályos vagy sokszor – mi köze mindennek ahhoz, hogy én mit gondolok a kommunista rendszerekről?
– Nézd...
– És azt még külön meg kell vizsgálni, hogy ez igaz-e vagy sem.
– Gondolod, hogy ez jelent valamit?
– Hogy igaz-e vagy sem?
– Hogy az ember megvizsgálja vagy nem vizsgálja meg.
Nevettem.
– Persze, hogy nem jelent semmit.
A lakás nem volt tágasnak mondható.
21. A LAKÓK
A lakás nem volt tágas, bár házigazdáim eredetileg szép nagy építményt mondhattak a magukénak, meglehetős kerttel, mindenféle gazdasági épülettel. Hóstátiak voltak.
Egy ideje azonban lakókat fogadtak a házba. Nem felebaráti szeretetből: ezek a gazdaságban segédkeztek. És mivel a lakóknál mind több gyermek született, ahogy telt az idő, rokonaim egyre inkább összeszorultak, a ház kedvezőtlenebb fekvésű szögleteibe. A pereskedés csak annyit eredményezett, hogy rokonaim elvesztették kis háztáji gazdaságukat is, amely most a lakóké lett, s a dolgok jelenlegi állása szerint rokonaim örülhettek, ha megúszták a karhatalmi kitelepítést, s annak is, ha a lakók engedték őket dolgozni a gazdaságban; ami egyébként a lakók érdeke is volt, mert ők maguk nem bizonyultak annyira ügyes kertésznek, mint a rokonaim, akiknél ez évszázadok óta és hozzáértéssel gyakorolt mesterség volt.
Az ajtófélfára valamelyik nagyapa kiszögezett néhány sort egy görög eposzból. A húsz év utáni hazatérésről; "azt hittétek, hogy már sose térek / Trója alól haza én, hát így nyírtátok a házam, / még éltem s feleségül akartátok feleségem", a hazaérkező szavai a kérőkhöz.
– Ez a lakókra vonatkozik? – kérdeztem éles elmével.
– Igen. A lakókra.
– Hát nem arról volt szó, hogy ők már jóval több, mint húsz éve...?
– De igen. Éppen ezért ezeket a sorokat húszévenként mindig újra leírjuk és kitesszük ide.
A lakók egyébként rokonszenves emberek voltak, sok muzsikus akadt közöttük, szerettek dőzsölni, mulatozás zenebonájára aludtam el, jókedvűen.
22. A VÁR
A mulatozás zenebonájára aludtam el, és barátom ébresztett, akit a vonaton ismertem meg. Hívott, nézzünk szét a kolozsvári óvárban. Úgyhogy egy napon el is indultunk a várba.
A BelMonostor utcán indultunk el, befordultunk az azóta megszűnt Kis-Kandia utcába, onnan a Szentlélek, Fadrusz és Petrozsény utcákon a Víz, illetve Roosevelt utcák érintésével eljutottunk a Kis-utcába, majd az Izabella, végül a Marcel Cachin utcába.
A nevekről és formákról beszélgettünk. Arról, hogy a nevek – akár a formák – visszahatnak arra a valóságra, amely őbennük mutatja meg – vagy rejti el – magát. Nem kérdéses, hogy emiatt hasonlítanak egymásra bizonyos fokig az azonos nevű személyek is; mindannyiukban van valami közös, úgy, ahogyan azokban is, akik egyféle kesztyűt hordanak. Mondhatnám – ha már itt tartunk –, hogy a név valósággal olyan, mint egy szorosabb ruhadarab; viselőjét nem fedi be teljesen, de ott, ahol takarja – vagy védi – változtat az illető alakján, és nemcsak ott. A keskenyebb cipőt viselők nemcsak azt veszik észre egy napon, hogy lábfejük keskenyebb lett, hanem a cipő – a járáson keresztül – még a gerincre is hat, mint valami üzenet, mint a csontrendszer áttételein belülről felnyúló láthatatlan, egyengető kéz.
Így hat a cipő a lábra, a gerincre, a vérkeringésre és az egész szervezetre. És állítható, hogy a dolgok a név csizmájában járnak.
23. A ZEUGMA UTCA
A dolgok a név csizmájában járnak.
Úgy éreztem, a Zeugma utcán járunk.
Az 1700-as években írják a kolozsvári polgárok, hogy az Óvárbeli Zeugma utca őrzi a város régi nevét, amit már Ptolemaiosz is említ, így, ebben a formában: Zeugma városa.
Az utca eszerint jó másfélezer évet viselte ugyanazt a nevet. Kellemes érzéssel gondoltam erre.
Azt mondtuk tehát, hogy a dolgok a név csizmájában járnak. Másfelől meg, más megközelítésben, ki cáfolhatná, hogy a név háza ad fedelet a fejünk fölé.
De mi a helyzet a kitalált nevekkel, az üres csizmákkal és lakatlan házakkal: amiket nem a való világ tölt meg, hanem valakinek a képzelete? Ezekben a csizmákban ki jár? Ezekben a házakban ki lakik?
Egyszer érdekes eset történt velem.
24. A BEMONDÓNŐ
Egyszer érdekes eset történt velem. 1973 nyarán Matthias H. nevű barátommal – ő most egyetemi tanár Bonnban – elindultunk valamerre; csak úgy, autóstoppal. Mentünk, mentünk és egyszercsak megérkeztünk Óasszonyrétre. Matthias H. ismert valakit a faluban, és beállítottunk oda: esteledett.
Az illető – az óasszonyréti – nem volt odahaza; ezzel szemben egy vendégre leltünk a házban, egy budapesti ismerősre.
Az ismerős, úgy tűnt, örül nekünk: kegyetlenül unatkozott ugyanis; a rádiója már napokkal azelőtt elromlott, esett az eső, a faluban nem ismert senkit, így hát jól fogott, hogy van kivel beszélgetni, velünk. Csakhát nem ismert, honnan tudhatta volna, kik vagyunk, milyen átkozottak.
Bemondónő volt a Kossuth-rádiónál és az érdekelte, mi történt a nagyvilágban azóta, hogy nem tudja hallgatni a készülékét. Ez tulajdonképpen szakmai kíváncsiság nálam – mosolygott ránk. Merthogy bemondónő volt.
– Hát lássuk – kezdte Matthias – azt még tetszett volt hallani, a kaliforniai földrengést?
– Ó! A Szent András-árok?
– Igen. De tizenhét perccel előre sikerült jelezni, úgyhogy viszonylag kevés az áldozat, nyolcezer körül...
–És amikor Chilében beütött az ellenforradalom, még jó volt a rádió?
Ezt én kérdeztem.
– AZ ELLENFORRADALOM?!
– Igen. Allendét lelőtték. A hadsereg átvette a hatalmat.
– Minden percben kitörhet a polgárháború.
A bemondónőt kiverte a veríték.
– Istenem, ez igaz?
– Igen. Írtam is egy verset Allendéről.
Akkor még nem voltam híres, a nőt nem érdekelte a vers, amelyet persze hogy meg sem írtam, nem volt miért, Allende élt.
Másnap tovább utaztunk, aztán három héttel később bekapcsoltam a rádiót. Híreket mondtak. És hallom ezt az én óasszonyréti ismerősömet, a bemondónőt, hogy Chilében ellenforradalom, Allendét lelőtték, a hadsereg átvette a hatalmat, polgárháború fenyeget.
Első pillanatban azt gondoltam: talán csak nem amiatt mondja ezeket, mert most érkezett haza és készpénznek véve a tőlem hallottakat...? dehát elképzelhető ilyesmi?
A létező világ nem egyéb, mint döntés lehetséges világok között.
25. A LEHETŐSÉGEK
A létező világ nem egyéb, mint döntés lehetséges világ-alternatívák között, ezt mindenki tudja. Úgy kell elképzelni, mintha a világ cseppfolyós, de azért kellőképpen sűrű, összetartó anyagának (ilyen a nyers tészta vagy az olvadó gumi) egy zöld csapból előtörve, megvolna a lehetősége rá, többféle különböző formába átömölni. Azt, hogy végül is melyik forma fog megtelni és melyek maradnak üresen, meg sem számolhatóan sok tényező befolyásolja; ezek egy része összeadódik, más része kioltja egymást.
Nos, van rá eset, hogy az erők és ellenerők borulékony, tündöklő egyensúlyt alakítanak ki, amikoris a legkisebb, az addigiakhoz hozzáadódó hatás következtében a valóság nagy robajjal átbillen, átzúdul valamelyik lehetőség vezetékrendszerébe.
Ez történhetett Óasszonyréten is. A Chilében kialakult komplikált viszonyrendszer eredőjeként olyan stabilitás jött létre, amely adott pillanatban még minden irányban nyitott volt. Az, amit én néhány szóban megfogalmaztam, azáltal, hogy konkrét, kitölthető formát adott a jövőnek: meghatározta a további eseményeket, végső lökést adott nekik, elindított egy történés-láncolatot.
Minden ráolvasás, minden varázsige alapja az, hogy a szavaknak bizonyos körülmények között befolyásuk lehet a világot mozgató erőkre. Azt a gépkocsit, mely az úttest korlátját átszakítva, félig a szakadék fölött inog, egy ötéves gyermek is könnyűszerrel beletaszíthatja a mélységbe, holott egyébként meg sem tudná moccantam. És mikor minden egyéb hatás semlegesítette már egymást, a szavak – egy imádság, egy ráolvasás, egy vicc – úgy lökik meg az eseményeket, mint gyermek keze a szakadék peremén billegő autót. Ezért mesélnek bizonyos emberekről olyan szívesen annyi viccet; és ezért nem szabad hazudnunk soha olyasmit, amivel – ha valóra válnék – bárkinek is ártalmára lehetnénk. Nekem például azóta is lelkiismeretfordulásom van Allende miatt és tényleg írtam is róla azután egy verset.
– Lelkiismeret... mid?
– Lelkiismeret-fordulásom. Remuskám. Amikor a lélek megharagszik rád magadban, és elfordítja tőled az arcát.
26. A CÍMEREK ÉS A TÜKRÖK
A lélek megharagszik rád magadban és elfordítja tőled az arcát. Tükör elé állasz, hátha, hátha. Engesztelnéd, vigasztalnád. Nézz rám!
A tükör – mint a címer a nevedet – felold és összefoglal, tartalmaz és képvisel téged, mindkettő meghordoz a világban, kivetít, enned ad és enni kér tőled, beérleli a kemencékbe eltett körtéket.
Mikor egy család utolsó ivadéka is kihal, a címert a többiek fejjel lefelé fordítják. Szántó Ernőről, aki nevet cserélt, kifordíttatta nemcsak a keresztségben kapott, hanem örökölt nevét is, egyszercsak elkezdték suttogni,hogy nem szól senkihez, csak ül otthon naphosszat és mind megfordíttatta a tükreit fejjel lefelé.
27. AZ UTCÁK
Szántó Ernő mind megfordíttatta a tükreit. De nemcsak a személyneveknek, címereknek és tükröknek van aligfelfejthető kapcsolata mivelünk, hanem az utcanevek és az utcák közt is rejtelmes kölcsönhatás fedezhető föl, mint ismerős név egy portugál apróhirdetésben.
Az ugyanúgy elnevezett utcák hasonlóságáról sokat lehetne beszélni. Ez a hasonlóság többnyire csak bizonyos évszakokban és estefelé érzékelhető, de előfordul az is, hogy az utcák egyformasága állandóan és nagyonis nyilvánvaló. Gondosan megvizsgálva ezeket az eseteket, könnyű rájönni, hogy az azonos nevű utcák annál inkább hasonlítanak egymásra, minél hosszabb ideje viselik a közös nevet. Az utcának is kellően hosszú időre van szüksége ahhoz, hogy belakja magát a névbe; ahhoz, hogy kitöltse és hozzáidomuljon.
Olyankor, mikor függönyt vásárolnak, vagy virágot állítanak az ablakukba, vagy átfestik a kaput, vagy átalakítják a ház homlokzatát: ilyenkor az emberek tudatában vannak – ha nem gondolnak is rá – hogy (mondjuk) az Erzsébet út lakói; és a döntés, a választás pillanatában érvényesül ez a félig tudatos, félig tudatalatti befolyás, a hovatartozás emléke:
ugyanaz az ember más-más függönyt választ magának a Pázmány Péter utcában vagy a Kálvin téren. Persze, nem mindig és nem föltétlenül van ez így, de a nagy számok törvénye végülis törvény marad. És még az is lehet, hogy az azonos nevű utcák nem is az itt leírt mikropszichológiai erők lassú, kitartó hajszálcsövesség-munkájának eredményeképp hasonulnak egymáshoz, hanem másféle sorsazonosságokra és megfelelésekre utalnak. De gyanítható, hogy ha adott utcák kellően hosszú ideig – két-háromezer évig – viselhetnék ugyanazt a nevet, akkor ezeket az utcákat nagyon-nagyon nehéz volna egymástól megkülönböztetni. Egy olyan városban viszont, ahol tízévenként változtatják az utcaneveket, s ahol örökös a költözködés és az emberek sokszor nem is nagyon értik, miért áll az utcanévtáblákon ez vagy az a név: az ilyen városokban nem is várható egyéb, mint nyugtalanság, csendháborítás, szomorúság és gyermekhalandóság.
A Kispiacon, másnéven Karolina- vagy Múzeum-téren van egy templom. Eredetileg gótikusnak épült; azután, az ellenreformáció idején barokk külsőt öltött és mindenki így is tartotta – barokk templomként – számon, noha arányaiban, a vakolat és a toldalékok mögül elősejlő vonalaiban, sőt még a képzelet által kiegészített folytonossági hiányaiban is ott lappangott mindig a gótika, mint befalazott és kijátszott mammutmenyasszony.
Megálltunk a templom előtt, öröm költözik szívembe, ha felém fordítod tündöklő arcod fényét – odabent ezt a zsoltárt énekelték.
A vizek neve őrződik meg legtovább, állítólag. A jövevény lehet százszorta civilizáltabb az őslakónál, mégis így van ez; hány meg hány folyó és tó és vízesés nevét az indiánoktól tanulták meg még az angolok is! és ausztrál bennszülöttektől, s a spanyolok a patagónoktól, és
hát igen. Arról most nem is beszélve: van, mikor az újonnan jöttek a barbárabbak.
És ahogy a templomok vagy egy nyelv homlokzata mögül átsüt, előtör az eredeti, vagy ahogy a talaj felszínére vetődve kilátszanak olykor lecsupaszodva, vakítóan a hajdankori rétegek s ahogy egyes szavakban meg nevekben ott púposodik egy régebbi tömb: úgy áll ki a mindennapok sodrából, mint a süvöltés, egy-egy furcsa, ma már alig érthető szokás, vagy öntudatlan döntés. Például Kolozsváron a Szóra és a Bolyai utca között van egy hely, ami rengeteg fejtörést okozott már a közlekedésrendészetnek. Ezen a helyen tilos átvágni az úttesten. És mégis mindenki itt jár keresztül. Hiába a szemfüles milicisták, hiába azok a vagyonra rúgó összegek, amiket egy kolozsvári polgár élete folyamán kifizet ezen a néhány négyzetméteren és hiába van néhány lépéssel fönnebb meg lennebb egy-egy átjáró: az emberek nem tágítanak.
Mintha egy hajdani gázló emlékét őriznék a konok lábak; mintha még akkor is, mikorra a lakosság már teljesen kicserélődött és a hajdaniakból már hírmondó sem maradt: mintha az átsiető csizmás, topánkás, félcipős és bocskoros lábak láthatatlan emlékművet emelnének az egykori gázlónak vagy embereknek vagy egyszerűen az emlékezetnek.
Dehát ezt már az Igazság című lap is megírta régen.
Ekkorra már az Izabella utca végére értünk.
28. SZIRÉN
Akkorra már az Izabella utca végére értünk, s rövid habozás után nekivágtunk a Marcel Cachin utcának. Azon az oldalon mentünk, ahol Apostolescu kapitány üres háza állott, az Aeternitas Kiadó előtt átvágtunk az úttesten, elhagytuk a gyarmatáru-üzletet és a tőzsdepalotát, elhaladtunk Garzó Péter ablaka alatt, azután Mengele Béla ablaka következett, végül a Szabó nénié és ez után egy ismeretlen ablak.
– Itt Richmann lakik, a karmester – világosított föl a barátom. – Alig hiszem, hogy ne hallottál volna róla, különösen amióta megtörtént vele az a dolog, amikor – tudod – hazahozta – nem tudod az esetet? Nahát. Na várj, elmondom.
Richmann valahol a Távol-Keleten, vagy lehet, hogy Ausztráliában, vagy a Tűzföldön turnézott volt, legalábbis ezeknek a helyeknek az egyikén fejezte be a körutat, és ezután hajóra szállt, az Evangélia fedélzetére, és a hajón elromlott valami, vagy másegyébért kellett megállnia: lehet, amiatt, hogy fölvegyen, vagy hogy lerakodjon valamit,
tény, hogy egy szép nap a hajó kikötött a ***-szigeteknél néhány órára, és Richmann elindult sétálni a parton, ahol olyan halszag vágta orrtövön, hogy azt a szagot magnetofonszalagra lehetett volna venni, de Richmann nem zavartatta magát, megbámulta a volt angol kormányzóság épületét, álldogált a táblák előtt, melyek majd mindegyikén szerepelt a szigetcsoport neve, Richmann többször is elolvasta: ***, és megint: *** , azután tovább sétált és már épp visszafordult volna, de mégis továbbment és akkor az egyik móló mellett megszólította egy halász s megkérdezte tőle pidgin-angol nyelven, hogy nem akar-e venni magának egy szirént.
A halász ütött-vert bárkáján foglalatoskodott, talán kátrányozta vagy szurkozta vagy a facsapokkal bíbelődött, lábát szétvetette, úgy ült ott a bárka orránál, a lábát körülbelül térdig fedte nadrág, a halász félrebillentett fejjel nézte Richmannt, szakálla volt.
A karmester pedig úgy járt, hogy azt akarta válaszolni: sajnos, körülményei, anyagi viszonyai és életmódja ezt a vásárt nem teszik lehetővé. De ehelyett azt mondta, a halász a szirénért bizonyára rendkívül tekintélyes összeget vár, de ő szegény ember, úgyhogy próbáljon másvalakivel szerencsét. A halász pedig azt felelte erre, hogy ő megelégszik annak a pénznek a háromnegyedével, ami jelenleg a karmester zsebeiben összesen található, legyen az akármennyi; erre Richmann föl akarta világosítani már végre, hogy hát különben tökéletesen mindegy, mennyi a szirén, mert semmiképp nem vihet haza ilyesmit – de nem ezt mondta, hanem kijelentette, hogy ebbe az ajánlatba ő nem mehet bele, mert a turné egész bevétele nála van.
A halász nem alkudozott, közönyösen kopácsolt, Richmann pedig el akart köszönni, de nem azt mondta, hogy Isten áldja, hanem azt, hogy a szirént nincs is hol tartania a hajón, úgyhogy – és ez volt az utolsó érve – mire hazaérne, elpusztulna, és akkor a halász azt mondta, hogy szerez egy nagyobb faládát, amibe vizet lehet engedni és ott lakhat a szirén, ő a ládáért külön nem kér pénzt. Erre Richmann benyúlt hátra a zsebébe, mozgékony ujjaival, miközben emelte kifele a tárcát, sikerült kipöccintenie a borítékot, amiben a vagyonát tartotta, úgyhogy a tárcában alig volt pénz, mikor a halász elé tárta. Richmann sajnálkozott, hogy a halásznak peche volt, úgy látszik a fizetés a borítékkal együtt a hajón maradt; a halásznak arcizma sem rezdült, kijelentette, hogy neki mindegy, mennyi pénzt kap és az egész vásár lényege úgysem a pénz és ha őt be akarná csapni, akkor ezzel csak a szirénnek ártana. Ő úgy gondolja, hogy Richmann ezzel tisztában van, és ilyenformán bizonyos benne, hogy nemhogy nem meri, de eszébe sem jut megrövidíteni őt. A karmester roppant kellemetlenül érezte magát, szólt a halásznak, hogy várja a szirént, és visszament a hajóra.
A formaságokat elintézték, és négy ***-szigeti fölcipelte a fedélzetre a jókora ládát, ami talán virágládának szolgált valaha, az is lehet, hogy valamilyen díszpálmát vagy agavét tartottak (vagy szerettek volna tartani) benne, mindenestől elég idomtalanul mutatott Richmann kajütjében. De Richmann ezzel nem törődött.
Egészen megbűvölte a szirén.
Ez a szirén nem madár-idomú, hanem sellő-típusú volt, még kifejletlen félig-meddig, úgyszólván gyereklánynak lehetett volna tekinteni, már persze szirén-gyereklánynak, ártatlanul nevetgélt, Richmann azért mégis mintha valami romlottságot érzékelt volna ebben a nevetésben. De ez csak később, néhány napi utazás után tűnt így neki.
Maga a szirén különben elég sok kellemetlenséget szerzett Richmannak. Itt volt rögtön a láda. A ***-szigeti asztalosok nem tartoztak a mesterség elitjéhez: a láda megátalkodottan eresztett, szivárogtatta vizét, Richmannak sokszor kellett törlőronggyal csúsznia-másznia a kabinban, pedig tilos lett volna neki hajolgatni, a vérnyomása miatt:
és valóban, sokszor elborult előtte a világ, ilyenkor úgy érezte, mintha homlokát és halántékát feketével pettyezett vörös uszonyok legyezgetnék belülről.
De ezek a dolgok és a hasonlók még mindig apró malőrszámba mentek azokhoz a kellemetlenségekhez képest, amelyeket Richmannak később ugyancsak a szirén miatt kellett elszenvednie. A szirén különben szelíd, mondhatni kezes volt, és nagyon-nagyon fogékony, messze gyorsabban tanult, mint a vele egykorú emberi gyerekek, nem szólalt ugyan meg, de rövid idő alatt mindent – legalábbis sokmindent – megértett, még az olyan bonyolult fogalmakat is, mint "magas vérnyomás", bocsánatkérően és együttérzéssel mosolygott olyankor, mikor Richmann az elárasztott kabinpadlót törölgette. Mindenben szófogadónak mutatkozott, kényeskedni vagy az ételben válogatni eszébe sem jutott, egyszóval tökéletes lénynek tűnt.
Csak éppen nem tökéletes szirénnek, mert nem akart énekelni. Hiába mutatta és magyarázta neki Richmann, hogy mit vár tőle, hiába könyörgött-rimánkodott neki, a szirén úgy tett, mintha nem értené, legalábbis nem énekelt és Richmann hovatovább bizonyosra vette, hogy becsapták és egy néma szirént sóztak rá.
– Ó, te! – mondta neki néha – na, veled is jól megjártam, inkább vettem volna azért a pénzért egy jó nagy halat vagy valami szuvenírt a ***-szigetekről, én nem tudom, hogy van ez, de engem folyton átvernek.
Ám a szirén a füle botját sem, ő aztán nem, nem volt hajlandó kitátani a száját, nemhogy egy ütemet, de egy árva tizenhatodhangot nem lehetett kirimánkodni belőle. Richmann a tizenkettedik napon, egy egész estét betöltő kérlelgetés után elcsigázottan dőlt ágyba, és hajnaltájt arra ébredt, hogy valaki énekel a kabinban. Rögtön rájött, hogy a szirén az.
Egészen mély és halk hangon kezdte, egy teljesen váratlan hangrendszerben, ami talán a ion skálára emlékeztetett és az volt a furcsa benne, hogy olyan harmóniai (és diszharmóniai) lehetőségeket használt ki, amikre Richmann soha nem is gondolt, pedig most oly kézenfekvőeknek tűntek s pedig kizárólag csak XX. századi zenét vezényelt, Schönberget, Stockhausent, Berget, Webernt, La Monte Youngot, és most – miközben kevésbé sikerült ezt az éneket megfigyelnie, mint valaha is bármely zenét – Richmann döbbenten hallotta, hogy A SZIRÉN TÖBB SZÓLAMBAN ÉNEKEL! legalább három, párhuzamos, polifóniára emlékeztető szólamban. A karmester érezte, hogy most rögtön azonnyomban megőrül, észrevette, már elboruló tudattal, hogy mindkét térde elzsibbadt és hogy émelyeg; belealudt az énekbe, azt álmodta, hogy egyszemélyes űrvitorlást kormányoz a Naphoz egész közel, és egyszercsak felfedezett a Nap testén egy hidegfoltot, ahol patak ömlött a tengerbe, és dér ült a füveken, csillogtak, oda szeretett volna leszállni az űrhajóval, puhán letenni a gépet a fűre és elnyúlni mellette,
közben sejtette azért, hogy az egész csak csalás a Nap részéről, így szeretné magához csalogatni, hogy ott hajót, pilótát kékes, forró csőrökkel szaggasson cafatokra.
Mikor a karmester felébredt, azon tűnődött, miközben nyöszörögni sem volt ereje, hogy vajon létezett-e valaha is olyan spanyolcsizma vagy nyújtó, ami annyi darabba törte volna a megkínzottak csontjait, mint amennyire összezúzottnak ő érezte most magát; csontjai, úgy tűnt, nem keményebbek a közönséges ízespalacsintánál; rettentő lassan föltápászkodott, és akkor:
kopogtak az ajtón, a szirén szomorkás szemmel nézett rá, Ki az? – kiáltott ki Richmann. Hívatják – hallatszott az ajtó mögül – a kapitány hívatja.
Tényleg hívatta; a kapitány sovány, magas ember volt, mint a görögök közül kevesen: sötétszőke haj, fondorlatos, hosszú orr és villogó, cselvető szemek, élénken és gyorsan beszélt, arra kérte a karmestert, hogy
mivel
ma éjszaka
több utas
leginkább Richmann szomszédai
de mások is
nem tudtak aludni a Richmann kabinjából kihallatszó éktelen és förtelmes ricsaj, visítozás, hörgés, rikácsolás sőt gajdolás miatt, ezért arra kéri őt, tisztelettel és nyomatékosan, hogy tegyen ígéretet: ezek a dolgok nem fognak megismétlődni. Richmann nevetett, zokogott.
ricsaj! – mondta –
visítozás, rikácsolás
sőt gajdolás! Jaj, ha volna magának fogalma arról, hogy ma éjszaka – de nem hisz nekem – tudja-e, ki vagyok? hogy mi a mesterségem? Bizonyára nem tudja és
– De tudom – szakította félbe a kapitány – és nagyon is jól tudom, hogy ön Richmann, a karmester. Mindamellett arra kérem újra: a ma éjjeli csendháborítás ne ismétlődjék meg.
Ugyan őneki fogalma sincs, honnan ered ez az egész, nem is érdekli, annyit szeretne csupán, hogy az utat békében tegyék meg hazáig, éppen azért, mert nagyrabecsüli őt és reméli, továbbra is kitűnően fogja magát érezni az Evangélia fedélzetén.
Richmann egész nap szomorkodott.
A szirén következő éjjel megint énekelt.
29. RICHMANN
O. kapitány ismét hivatta Richmannt.
Richmann megintcsak a magáét: hogy így-úgy, ő aztán ért hozzá, a kapitány pedig jöjjön inkább vele éjszaka és majd meglátja hogy. A fekete szemű, hegyes szakállas O. kapitány erről hallani sem akart, Richmannt meglepte a kapitány konoksága, az, hogy nem volt hajlandó… hogy nem akarta? félt?! saját fülével eldönteni, mi az igazság, holott ez talán – ki tudja – kötelessége lett volna? A karmester azon töprengett, vajon, VAJON szorongás lappang-e a kapitány ellenkezése mögött? valami régesrégi rossz emlék? Az, hogy egy levantei ennyire udvariatlan, meggondolkoztatta Richmannt, miközben, a fotelben ülve a kapitány hajózási térképeit nézegette: ezek a térképek kivétel nélkül nagyon-nagyon ósdiak voltak, valószínűleg – Richmann így gondolta – másolatok régesrégi, naiv, mindenfélékkel telerajzolt ákombákom térképekről;
figyelte a kapitányt, aki nem volt hajlandó eljönni szirént hallgatni, csak fenyegetőzött feketén, éles szakállával, hasznavehetetlen térképei között és hangja most szomorú volt,
nézze, Richmann, ne erőltesse ezt a dolgot.
De Richmann inkább a cápákkal tépette volna szét magát, mintsemhogy, minthogysem, semminthogy azt mondja a szirénnek: ne énekeljen,
s a szirén énekelt, s ez most még sokkal inkább lenyűgözte a karmestert, mint az előző két napon és Richmann helyzete mind jobban mérgesedett a hajón és a dolgok már-már annyira elfajultak, hogy hovatovább attól kezdett félni: szirénestől kiteszik egy lakatlan szigeten, vagy csónakba ültetik őket két hétre elegendő ivóvízzel és élelemmel, már ahogy ez szokás. Már a bárba sem mert eljárni esténként, hogy megszokott indián keserűvizét fölhajtsa. Korán bezárkózott kajütjébe, és a szirénnel foglalkozott. Tanítgatta mindenfélére.
UTÓSZÓ
Hogyan is került ez a kézirat-töredék nyugatra?
Előszót kellene, vagy utószót.
S még azt sem tudom, ez a szöveg hogyan és mikor Erdélyből. Hogyan is jutott ki? Bollobás Enikő vitte volna? És vajon hányban írtam?
Kolozsvárott az Utunk 1981 tavaszán közölt belőle részleteket; köztük a regény utolsó fejezetét is. Az itt most nem is olvasható; ugyan minek, ha egyszer a közepe hiányzik?
Vajon hol lehet a teljes regény, milyen pincében, szekrényben, páncélszekrényben? Vajon olvasgatják-e esténként azok, akiknél ott a teljes kézirat? E kérdés olcsó és hiú is, de meg nem kerülhető; hiszen ha nem remélhetném, hogy valaki olvassa, azt kellene hinnem, hogy hiába írtam; és lehet, hogy tényleg?
Az utószónak most arról kellene szólnia, hogy miről szólt a regény. Dehát az utószó csak a regényről szólhat; nem pedig arról, hogy a regény miről szólt. A regény: önmaga, el nem mesélhető.
Majd megkerül egyszer a hiányzó kétszáz oldal is. Talán épp ez a töredék fogja előhívni őket. Biztos, hogy előkerülnek.
Igaz, hogy akkor éppen más dolgokkal leszünk elfoglalva. Nem regényekkel.
Most újraolvasom ezt a néhány sort, és érzem bennük a hamis nyugalmat, mely mögött ott a szorongás: és mi lesz, ha soha, soha többé nem kerül elő a regény? ki fogja megírni, hogy mi lett a szirénnel? s hogy hogy néztek ki a megtalált tündérek? s hogy mi köze Trójának, Rhodosznak és az észak-olasz tóvidéknek Erdélyhez?
Szőcs Géza
